A
modern ember messzemenően elvesztette a józan eszét, a gondolkozás
képességét, miközben azt képzeli, hogy ő a történelem
legfelvilágosultabb és legképzettebb embere. Ezen elfajzásért egy hosszú
szellemtörténeti folyamat a felelős. Bár egyfelől a technikai
képzettség egyre rafináltabb lesz [szerintem ez sem igaz, sőt – a
bonyolultabb egyáltalán nem jelenti egyúttal a jobbat, az észszerűbbet
is], másfelől a racionális gondolkodásra való képesség egyre jobban
elsatnyul. Miközben a technikai képzettséget a gazdasági fejlődés [a
mostani egyre silányabb minőségű gazdasági termékeknél hogyan lehet
gazdasági fejlődésről beszélni – hiszen az egyre több és egyre
kényelmesebb, butább megoldások nem fejlődést hoznak, hanem
korcsosulást, iszonyatos minőségi romlást] érdekében egyre fokozzák,
szellemi területen minden a tetszőlegességben veszik el. A
szabadságról alkotott hamis elképzelés oda vezet, hogy az ember úgy
gondolja, szabadnak lenni annyit jelent, hogy mindenki azt gondolhat,
amit akar, vagyis, hogy az igazság nem kötelez senkit semmire.
Ráadásul újabban érzelmi intelligenciáról beszélnek, vagyis arról, hogy
az ember jobban megbízhat az érzéseiben, és ezért nem kell a dolgokat
tárgyilagosan és józanul megítélni. Csak egyszer élünk, tehát élvezzük
ki, amennyire lehet ezt az egy életünket – bármit is értünk ez alatt.
Ennek a beállítottságnak azonban messzemenő következményei vannak. A
felismerésre törekvő alapvető igyekezetet bizonytalannak, mindennemű
világos megkülönböztetést gyanúsnak és idővel lehetetlennek neveznek.
„Igazság” alapjában véve nem létezik már, de ha mégis, akkor nem
felismerhető – következésképpen nem is követelhető, mondják.
A technikailag kialakított virtuális világban az embereknek egyre
kevesebb közük van a valósághoz, ami egyre kevésbé objektív a számukra,
hanem az egyes ember szubjektív elképzelésévé válik, és ezért lassan
annyifajta, ahány ember létezik. Mind ebből az következik, hogy a
modern ember az abszolút, totális relativizmus értelmében liberális és
toleráns lény, ahol minden megengedett, csak az igazság hirdetése,
megkövetelése nem.
Ez
a folyamat természetesen a katolikusokat is elérte. Már a 19. században
ugrásszerűen megnőtt az ú. n. „liberális katolikusok” száma. A
„liberális katolikusok” [„ez önellentmondás”, mondta Metternich róluk]
olyan emberek, akik tényleg elhiszik, hogy a katolikus hit
összeegyeztethető azzal a modern szellemi magatartással, mely tagadja,
hogy az igazság meg- és felismerhető. Idővel a 19. századi „liberális
katolikusokból” a 20. század modernistái, majd a 21. század
posztmodernistái lettek.
Egy tévtan ily nagyfokú sikeres elterjedésénél nem maradhatott el a jószándékú katolikusok megfertőződése sem.
A gondolkodás ilyen alapos és messzemenő megváltozása nem történik magától. Mint
minden forradalmat, úgy ezt a szellemi forradalmat is egy [egyházi]
elit indította el, hajtotta végre és terjeszti világszerte.
Jézus Krisztus Egyházának ellenségei már 200 évvel ezelőtt felismerték,
hogy a katolikus Egyházat csak akkor lehet a modern gondolkozás számára
megnyitni, ha ezen hierarchikusan rendezett közösségnek a csúcsát
meghódítják. Egyre inkább rájöttek, hogy Péter székének a megszerzése
lenne a legzseniálisabb sakkhúzás, mert ahogy ezt megkaparintották,
szilárdan a kezükben tarthatják az Egyházat, tetszésük szerint saját
terveik alapján vezethetik és természetesen megváltoztathatják.
1818-ban adták ki a „Folytatólagos instrukciók; A vezetők törvénykönyve
és útmutatója a magasrangú szabadkőművességben” (Istruzione permanente,
Codice e quida pratica dei Preposti all’alta massonerie), című
brosúrájukat, ami a titkos társaságok bosszúságára az Egyház kezébe
került, és nagy summák ígérgetése ellenére sem sikerült visszaszerezni. E
titkos szöveg végén a következő utasítások olvashatóak [lásd még a
honlap következő cikkét: „A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”]:
„Azon az úton, melyet testvéreinknek felvázolunk, nagy akadályokat kell
legyőzni és sokszoros nehézségeket áthidalni. De tapasztalattal és
ravaszsággal diadalmaskodni fogunk. A cél olyan szép, hogy elérése
érdekében minden vitorlát ki kell feszítenünk. Olaszországot
forradalmasítani akarjátok? Keressetek egy pápát, amilyet
vázoltunk nektek. Meg akarjátok szilárdítani a babiloni kéjnő trónján a
kiválasztottak uralmát? Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt
meneteljen, és mégis úgy higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár.
Az utolsó nyomát is ki akarjátok irtani a zsarnokoknak és az
elnyomóknak? Vessétek ki a hálótokat, mint Simon Barjona, de ne a tenger
mélyén, hanem a sekrestyék, a szemináriumok és a konventek belsejében.
És ha semmit nem kapkodtok el, akkor még csodálatosabb halfogást ígérünk
nektek, mint amilyen a Péteré volt. A halász emberek halászává lett, ti
pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így
lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a
keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak
egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz
fellobbanjon.” (G. M. Pachtler: Der stille Krieg gegen Thron und Altar oder das Negative der Freimaurereis, nach Dokumenten; 1876)
Ezeket a sorokat katolikus szerzők már sokszor idézték és időszerűségüknek megfelelően kommentálták. Eközben
azonban valami nagyon furcsát lehet megfigyelni: Rendkívül ritkán
vették komolyan, vagyis tekintették megvalósítható, sőt már beteljesült
valóságnak. Még ma is, amikor egy Bergoglio a Vatikán vendégházában
tanyázik, ahonnan a katolikus külső utolsó, még megmaradt nyomait is
szemétre hányja, a legtöbb modern „katolikus” és tradicionalista is
mintha az égből pottyanna alá, ha valaki ezt az 1818-as tervet
megvalósítottnak tekinti, amit pedig minden vaknak látnia kellene –
legalábbis ez lenne a normális.
Max
Frisch svájci író „Biedermann és a gyújtogatók – Egy tandarab tanítás
nélkül” című könyve talán ismert egyesek előtt [tavaly a Nyíregyházi
Móricz Zsigmond Színház mutatta be Magyarországon], mások még nem
hallottak róla – ezért most a dráma tartalmának rövid összefoglalása
következik:
Gottlieb Biedermann gazdag hajszesz-gyártó, vagyis a jólszituált
polgárság képviselője. Egyik este otthon ül és újságot olvas, amiben a
környéken garázdálkodó gyújtogatókról van szó. „Fel kéne őket
akasztani!” – kiált fel Biedermann, pont abban a pillanatban, amikor a
szobalány egy házalót jelent be, aki nem hagyja magát lerázni és
„emberiességet” követel a házigazdától. Már bent is van a szobában,
Joseph Schmitz, egykori cirkuszi birkózó. Biedermann eleinte ódzkodik
tőle, de aztán a házaló hízelgésére, amivel a házigazda önzését,
bizalmatlanságát, rossz lelkiismeretét ügyesen manipulálja, befogadja a
házába. Ahogy a jövevény helyet foglal, fesztelenül el kezdi mesélni,
hogy gyerekkora óta ért a tűzhöz, mert apja szénégető volt, és hogy a
lángok iránti szeretetből már felgyújtott egy cirkuszt.
Miután Schmitz egyre otthonosabban mozog a házban, bejelenti
segítőtársát, az egykori pincért, Willi Eisenring-t: „Nekem nincs
kultúrám, mert az apám szénégető volt, de a Willinek, aki főpincér volt,
amíg a szálló, ahol dolgozott, le nem égett, neki van kultúrája”, és
Willi máris megjelenik az ajtóban.
Miközben Biedermann a gyújtogatókkal szemben tökéletesen engedékeny,
addig saját, üzleti ügyeiben hidegen, számítóan bánik beosztottjaival.
Egyiküket, akinek felfedezése nyereséget hozott a gyárának, és aki az
így elért nyereségből részesedni akar, kirúgja, nem törődve azzal, hogy
ezzel tönkreteszi annak egzisztenciáját. Sőt, azt ajánlja neki, hogy
vagy perelje be őt, vagy ha erre nincs pénze, akkor nyissa ki a
gázcsapot és úgy végezzen magával, amit az, Knechtling elkeseredésében
meg is tesz.
A két gyújtogató egész éjjel azzal van elfoglalva, hogy a ház padlásán
benzines hordókat halmozzon fel, és mindent előkészítsen a szakszerű
felrobbantáshoz. Ekkor jön be egy rendőr a halott Knechtling feleségének
feljelentésére, aki észreveszi a hordókat. A kérdésre, hogy ezekben mi
van, Biedermann, aki megtudta már, hogy a hordókban benzin van, de aki
korábban elárulta Schmitznek, hogy ő ajánlotta kirúgott beosztottjának,
hogy feküdjön a gázcsap alá, attól való félelmében, hogy Schmitz ezt
elmondja a rendőrnek, azt a választ adja, hogy hajszesz.
Biedermann minden
figyelmeztetést ignorál, és bebeszéli magának, hogy a két gyújtogató
valójában ártatlan alak: „Egy kis bizalom, egy kis jóakarat, nem mindig a
rosszat látni, nem mindig borúlátás, uraim.” De mivel egy
kicsit mégis csak fél, felmászik a padlásra és a két gyújtogatót
vacsorára hívja. Míg fent van, Willi megállás nélkül a gyújtózsinóron és
gyújtófejen dolgozik tovább, és közben arról mesél, hogy mekkora
élvezetet okoz neki a rombolás és a tűz.
Este a két gyújtogató megjelenik a baráti vacsorán, Schmitz feltűnően,
báránybőrbe öltözve. A hangulat emelkedett, sokat és hangosan nevetnek.
Biedermann bort kínál a gyújtogatóknak, letegeződik velük, hiszen egy
barátnak – gondolja – csak nem fognak ártani. Biedermann még mindig nem
hajlandó szembenézni a valósággal, még akkor sem, amikor a gyújtogatók
gyufát kérnek tőle. Ha valóban gyújtogatók lennének, nyilván lenne
gyufájuk, beszéli be magának. A gyújtogatók még ezen az éjszakán
felgyújtják a házat, amiben Biedermann és a felesége meghal. De előbb
még megjelenik a színen a gyújtogatók harmadik szövetségese, aki mint
értelmiségi lép fel, és felolvas egy manifesztumot a másik kettő ellen,
mert meg kellett állapítania, hogy azok nem ideológiai okokból, hanem
csak puszta gyönyörűségből gyújtogatnak.
A kórus így kommentálja a tragikus véget: „Amit mindenki már régen
előre látott, a soha ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak
neveznek, megtörtént a végén – semmi nem értelmetlenebb, mint ez a
történet. Háromszor jaj!” Végül még egy kérdés: Tragikusnak nevezhető
Biedermann sorsa vagy sem? A választ a kórus adja meg: „Soha nem érdemli
meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert megtörtént: az
ostobaságot.”
[Max Frisch, a darab szerzője nyilatkozta darabjával kapcsolatban nézői
kérdésekre: „.. melyik politikai párthoz tartoznak a gyújtogatók? –
egyetlen mondatuk sem utal arra, hogy meg akarnák változtatni a világot.
Szó sincs forradalomról, világjobbításról, amikor gyújtogatnak, csakis puszta élvezetből teszik, mint a piromániások, az ő tevékenységük apolitikus. […] Azt gondolom, hogy mindketten
az ördögök családjába tartoznak. Gottlieb Biedermannból születnek – a
félelméből, a hazugságaiból, az álságosságából.”
Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy
igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még a házába is befogadja őket,
remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő egyedül megmenekülhet.
Winston Churchill mondta: „A békéltető abban a reményben eteti a
krokodilt, hogy az őt eszi meg utoljára.”
[És még egy furcsasága velejéig és emberileg reparálhatatlanul romlott
korunknak, amire ez a darab kiválóan rámutat: az önmagától, önmagáért
gonosz tagadása. A 150 embert, köztük sok gyermeket halálba vivő pilóta
esete tökéletesen megmutatta, hogy még a gyermeküket veszítő szülők sem
hiszik el a gonosz létezését, még akkor sem, ha őket magukat érinti,
hanem csakis valamilyen depressziót, megbocsátható érzelmi okot keresnek
a legcsupaszabb ördögi gonoszság mögött is! Úgy tűnik, ez
elengedhetetlen a kereszténység tagadásához: nincs ősbűn, nincs rosszra
való hajlam, nincs megromlott emberi természet, a magára maradt
természet nem felbomlik, lezüllik, hanem egyre jobb lesz: evolúció a
természetben, az erkölcsökben, a szellemiekben – így szól az új vallás
kötelező tanítása.]
A Biedermann-i teológia
Könnyű belátni, hogy ebben a tandrámában rengeteg emberismeret és
tapasztalat rejlik. A gyújtogatók az igazsággal hazudnak, hiszen úgy sem
hisz nekik senki. Minél leplezetlenebbül mondja valaki az igazságot,
annál hihetetlenebbnek tűnik, különösen azért, mert az igazság ijesztő.
Ez nem csak a társadalmi-politikai, hanem az egyházi területen is
érvényes.
[Ez
utóbbi esetre ezután Pater Weinzierl egy példát hoz fel: Pater Florian
Abrahamowicz, volt FSSPX-pap szedesvakantista teóriájára az FSSPX
osztrák disztriktje választ adott az interneten. Ebben ugyanazokat az
érveket hozták fel immár sokadszorra, amiket Williamson püspöktől kezdve
az összes mostani és már kilépett vagy kirúgott FSSPX-es pap, akik a
Lefebvrizmus hű követői, papagájmódra ismételgetnek, és amelyekre
Weinzierl és Zaby atyák csaknem ugyanolyan sokszor már válaszoltak.
Mivel ezeket a válaszokat ez a honlap is többször ismertette már, most
csak azokat a részeket fordítom le Weinzierl atya írásából, melyek
különösen érdekesek, esetleg valami újdonságot is tartalmaznak.]
Miként áll egy pápa eretneksége, milyen minőségük van a zsinat utáni „pápák” által tanított eretnekségeknek?
[Itt beszúrásként egy kis magyarázat a Schütz Dogmatikából: „Formális,
azaz tudatos eretnekek (haeretici formales) azok, akik a katolikus
igazságnak egyes tételeit szándékkal megtagadják és tagadásukhoz
makacsul ragaszkodnak. A materiális, azaz nem tudatos eretnekek
(haeretici materiales) saját egyéni hozzájárulásuk nélkül a tévedésbe
belesodródott néprétegek, a formális eretnekek követői.”]
Való
igaz, hogy pusztán jogilag nehéz bebizonyítani egy pápa formális
eretnekségét, ugyanakkor ez mégis lehetséges, miként ez egyfelől a
történelmi tények alapján, másfelől azonban teológiailag is
megmutatható. Persze ami a történelmi tényeket illeti, ott be kell
vallani, hogy a mostani és korábbi esetek között komoly különbség áll
fenn. Mivel ma a zsinati „pápákkal” együtt csaknem az egész hierarchia
hitehagyott lett, természetesen nem akad már senki, aki a hitehagyott
„pápát” szabályszerűen figyelmeztetné. Nincs egyetlen bíboros, egyetlen
püspök sem, aki erre hajlandó lenne, hiszen ők maguk is mind modernisták
lettek.
De valóban azt jelenti ez, hogy a katolikusoknak egy eretneket
mindaddig követniük kell, amíg valamelyik későbbi pápa a mostanit
eretneknek nem fogja kijelenteni? A lefebvrizmus követői ezen a
véleményen vannak: „Mivel ez a kérdés végső bizonyossággal nem dönthető
el, az »in dubio melior est conditio possidentis« (kétség esetén a
birtokban levő van előnyben) alaptörvény értelmében mindenképpen
kötelező a zsinati pápák érvényességéhez ragaszkodni.”
Igencsak nagy merészség egy katolikus részéről egy teológiailag ilyen
alapvető kérdésben egy törvényre hivatkozni, ami szerint egy pápát olyan
sokáig legitimnek kell tartani, amíg valamikor egy későbbi pápa nem
adja meg a jogi biztosítékot, hogy az illető pápa még sem volt pápa,
hanem valójában eretnek, aposztata, netán sátánista volt.
Kérdezzük meg Biedermann urat, mit válaszol ő erre a problémára:
„Biedermann úr, mint gondol ön, Sepp és Willi fel fogják gyújtani a
házát vagy sem?” – „Ugyan dehogy, a Sepp és a Willi nem gyújtogató. De
kérem, ne ijesszen meg ama pár benzines hordó miatt a padláson, ez
nevetséges! És egyébként is: kétes esetben a vádlott javára kell
dönteni! Nahát, e paragrafus alapján a Sepp és a Willi alapjában véve
egészen helyes fickó. Ha ez nem megnyugtató, akkor mi az?”
Nem rémisztő ez a vélekedés egy kicsit? Valóban beválhat-e ez az
okoskodás? Valóban engedelmeskedhetnek a katolikusok egy eretneknek úgy,
ahogy az Egyház katolikus fejének, Jézus Krisztus helytartójának, a
tévedhetetlen tanítónak engedelmeskednie kell? Vagy kicsit másképp
feltéve a kérdést: Elfogadhat-e
valaki egy eretneket pápának, anélkül, hogy ő maga ne válnék eretnekké,
hogy ő maga ne veszítse el a hitet? Ez egészen egyszerűen lehetetlen!
Hiszen a katolikus Egyház pápája a katolikus Egyház legfőbb tanítója, és
ezzel minden egyes katolikus hitének a közvetlen hitszabálya! Ez dogma!
[„Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a
közvetlen hitszabály, ami kötelező erővel megszabja, mit és hogyan kell
hinni. Az Egyház hiteles tanító tevékenységének hordozói: az Egyház
feje, a pápa mint Krisztus rendelte főtanító az Egyházban; azok a
püspökök, akik a pápával közösségben élnek. Akik az Egyházban teljes
tanítói hatalommal rendelkeznek, azok a hit és erkölcs tanításában
tévedhetetlenek, ha ezt a teljes tanítói hatalmukat teljes terjedelmében
gyakorolják. A teljes tanító hatalomnak egész terjedelmében való
gyakorlása kétféleképp történhetik: ünnepélyes és közönséges módon.”]
Fontolják csak meg ezt egyszer teljes nyugalomban, és akkor be fogják látni, hogy nem, ez egészen egyszerűen lehetetlen!
J.
B. Heinrich (1816-1891) Dogmatika könyvében ezt írja: „Az Egyházban a
tanító- és bírói-hatalom gyakorlása a hit kérdéseiben egyedül a Krisztus
által Péterben és az apostolokban megalapított Tanítóhivatalt illeti
meg. ... Az egész Egyház a hitben csak ezen tévedhetetlen Tanítóhivatal
által fogyatkozhatatlan [»az Egyház fogyatkozhatatlan, indefectibel, ami
két mozzanatot ölel fel: a) Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők
végéig még pedig lényegét tekintve abban az alakban, mint ő
megalapította (állandóság, változatlanság), és b) az Egyháznak a
kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való
fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség.« Schütz Dogmatika], és az isteni megalapítás és a dolgok természete szerint csak ez a Tanítóhivatal a közvetlen hitszabály.”
Hogyan
lehetne akkor egy eretnek a közvetlen hitszabály? Ez abszolút
lehetetlen! Eretnekként sokkal inkább az eretnekség közvetlen szabálya
ő! Ezért, aki pápának ismeri el a zsinat utáni fehér reverendás
embereket a Vatikánban, és mégsem engedelmeskedik nekik mindenben, ami a
hitet és erkölcsöt érinti – tehát például a liturgiában! –, az ezt csak
úgy teheti meg, ha megfosztja őket minden fontos hivatali jogkörüktől,
vagyis mindattól, ami egy pápát pápává tesz! Ily módon az általuk
legitimnek tartott pápából nem marad más, mint a fehér reverenda. Vagyis
számukra a férfi fehér reverendában, amennyiben a Vatikánban lakik,
egyben pápa is. Jelenleg azonban két fehér reverendás férfi
lakik a Vatikánban, és az a hír járja, hogy az ilyen „is-katolikusok”
számára Ratzinger az igazi, nem is Bergoglio. Ilyen feltételek mellett
akár igazuk is lehet, miért ne?!
A pápaság ilyen tökéletes naturalista felfogásából származik a
kiirthatatlan és folyton ismételt hasonlat a biológiai apával. Egy rossz
apa még mindig apa, ismétlik imamalomszerűen, tehát egy rossz pápa is
még mindig pápa. Ez a hasonlat nem vesz róla tudomást, hogy egy
biológiai apa semmit sem birtokol abból, ami egy pápát pápává tesz, ami
miatt semmiképpen nem hasonlítható vele össze. E kettő között nincs meg a
„tertium comparationis”, az összehasonlítás alapja. A pápát a biológiai
apával összehasonlítani, nem csak azt jelenti, hogy az almát a körtével
hasonlítják össze, hanem azt is, hogy az összehasonlítónak fogalma sincs, hogy katolikus értelemben ki és kinek kell lennie egy pápának. [lásd „De hát ő az atya” című cikket]
Kérdezzük
meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, mi van Schmitz úrral és a
báránybőrrel? Nem furcsa ez magának?” – „Ah, a báránybőr csak játék –
vagy, ön mit gondol? Mire akar kilyukadni? Miért ne viselhetne
báránybőrt mindaddig, amíg nem gyújtogató. Vagy ön úgy gondolja, hogy
Schmitz farkas?”
Mindazonáltal
jogosan merül fel a kérdés, hogyha – miként a szedesvakantisták mondják
– nem csak a pápai szék üres, hanem az egész modernista „egyház” a maga
papjaival, püspökeivel és pápáival nem része az Anyaszentegyháznak,
akkor ez hogyan egyeztethető össze Jézus apostolainak és utódaiknak tett
ünnepélyes ígéretével: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”
(Mt 28,20)? Ha az egész hivatalos egyházi hierarchia – ami az apostolok
utódaiból áll – elpusztult, hogyan lehet még Krisztus örökké tartó
támogatásáról beszélni?
Nem akarunk abba a protestáns modortalanságba esni, hogy Isten szavának
eme visszaélésére a Szentírás egy másik idézetével válaszolunk, ami
könnyű lenne. [„Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e
hitet a földön?” (Lk 18,8)] Inkább egy ellenkérdést teszünk fel: Ha
tehát a modernista „egyház” az ő eretnek pásztoraival még mindig Jézus
Krisztus Egyháza, akkor mi következik ebből? Egyik ellentmondás a másik
után.
Idézzük magát a lefebvrizmus kitalálóját, Lefebvre érseket 1976-ból
(1976. július 29-i levele a barátoknak és jótevőknek): „Mi fel vagyunk
függesztve a zsinati egyháztól és a zsinati egyház számára, amihez
azonban nem akarunk tartozni. Ez a zsinati egyház szakadár egyház, mert
szakított a katolikus Egyházzal, minden idők Egyházával. Megvannak az új
dogmái, az új papsága, új intézményei, új kultusza, melyeket az Egyház
korábban már számtalan hivatalos és végleges dokumentumban elítélt. Az
az egyház, ami ilyen tévtanokat magáévá tesz, egyszerre szakadár és
eretnek. Ez a zsinati egyház tehát nem katolikus. Olyan mértékben, ahogy
a pápa, a püspökök, a papok vagy a hívek ezen új egyházhoz
ragaszkodnak, olyan mértékben szakítják el magukat a katolikus
Egyháztól.” Lefebvre érsek e kemény, egyértelmű szavakat azok után
használta, hogy Montini felfüggesztette őt. Csak később, jó két év
múlva, miután Wojtyla fogadta őt, tért át egyértelműen és végérvényesen
az „elismerni és ellenállni” politikájára.
És egyáltalán, hogyan szól az utolsó mondata teológiailag pontosan?
Létezik valóban egy „mérték”, amivel kisebb vagy nagyobb mértékben el
lehet szakadni a katolikus Egyháztól, ahogy az érsek állítja? Nem elég
egyetlen eretnekség, egyetlen egy eretnekség, hogy valaki ne legyen
többé a katolikus Egyház tagja? És nem mond ellen egészen biztosan
a mostani, abszurd mértékben szakadár és eretnek „egyház” Krisztus
ígéretének: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20)?
Ilyen
előzmények után nem csoda, ha Lefebvre érsek utóda, a mostani
FSSPX-rendfőnök ilyeneket fantáziál: „A Jóisten megengedi, hogy az
egyház [a zsinati] beteg legyen. .. A betegség a betegség, de nem az
egyház. A betegség az egyházban van, de az egyház eközben az marad, ami.
Ez a beteg egyház mégis az, amit Urunk megalapított.” (2013. január 6.
SISINONO kongresszus) A német disztrikt 2015. januári lapjában a
rendfőnök már odáig megy, hogy ilyeneket állít: „Egyre jobban felbomlik a
hitbeli egység és a kormányzási egység a katolikus egyházban.”
Minden katolikusnak az első hittan-órákból tudnia kell, hogy a
hitbeli egység Jézus Krisztus Egyházának lényegi tulajdonsága, és mint
ilyen, természetesen nem elveszthető. Egy katolikus egyház, melynek
hitbeli egysége elveszett, megszűnt létezni.
J. B. Heinrich dogmatikus (1816-1891) hangsúlyozza: „Abban a
pillanatban, melyben az Egyház akár csak egyetlen pontban eltérne a
lényegi, oszthatatlan, egy, igaz hittől, megszűnne Krisztus igaz Egyháza
lenni.”
Kérdezzük
meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, Schmitz úr és Eisenring úr
éppen azzal foglalatoskodik, hogy a gyújtózsinórt és a gyújtófejet
ráerősítsék a benzines hordókra, nem gondolja, hogy ez kissé veszélyes?”
– „Ah, ugyan! A Sepp és a Willi csak játékos, mindig gyújtogatást
akarnak játszani. De ez egészen ártalmatlan – vagy talán meg akar
ijeszteni, csak azért, mert az egész padlás benzinszagú és a Sepp éppen
faforgácsot keres, mert az állítólag segíti a szikrák röpködését?”
A
zsinati pápák legitimitásának védelmezői ekkor húzzák elő a következő
érvüket: Az I. (valójában eddig egyetlen) Vatikáni Zsinat tévedhetetlen
tanként kihirdette, hogy „ha valaki azt mondja, hogy nem magának
Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően, vagyis isteni jog alapján
vannak Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa
folytonosságában mindig utódai, vagy azt mondja, hogy a római püspök
Szent Péternek ugyanabban a primátusban nem utódja, legyen kiközösítve.”
(DH 3058) Ha tehát csaknem 60 éve már nincs Péternek igazi utóda, nem
kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával?
Elismerjük, hogy nem mindig egyszerű a tanítóhivatali szövegeket
helyesen értelmezni, különösen akkor nem, ha előre kialakított
véleménnyel olvassuk őket. Pedig egy szöveg helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségeltetik a kijelentő szándékának az ismerete.
A Vatikáni Zsinat e tévedhetetlen tanítása azon protestáns, illetve
modernista tévtan ellen irányul, mely szerint Szent Péternek Krisztus
akarata szerint egyáltalán nem kellett volna utódainak lennie. (A kánon
második része pont erre utal.) E protestáns tévtan ellen
erősítette meg a zsinat, hogy Krisztus azt akarta, hogy Szent Péternek
ne csupán egy vagy néhány, hanem örökké legyen utóda. (lásd még DH 3056,
3057) Ugyanakkor a Péter szék üresedésének lehetőségéről, módjáról és
időtartamáról a zsinat e helyen semmilyen kijelentést nem akart tenni!
Már
csak azért sincs értelme ennek az érvelésnek, mert egy pápa halála után
kezdetektől fogva bizonyos ideig üresen állt Péter trónja. Az
egyháztörténelem eddigi leghosszabb szedesvakanciája 3 év 8 hónapig –
Szent Marcellinus (†304. október 25.) és Szent I. Marcellus között, aki
308. június 27-én lépett hivatalba – tartott. A lefebvrizmus hirdetői
szerint tehát a szöveg értelmezése szerint abban az időben az Egyház 3
év 8 hónapig megszűnt létezni, hogy aztán mint a főnix a hamuból egy új
pápa megválasztásával csodálatosan újra feléledjen. Minden józanul
gondolkodó embernek könnyű felfogni, hogy az említett zsinati
dokumentumban a „folytonosság” nem jelenthet „mindig”-et, azaz
megszakítások nélküli folytonosságot.
És
a fenti kérdésre talán nem lehetne visszakérdezni, hogyha csaknem 60 év
óta legitim módon eretnekek ülnek Péter székében, „nem kerülünk
konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával”? Miközben az első
kérdésre, a válasz „nem”, hiszen az Egyház természetesen soha nem írt
elő egy felső határt a szedesvakanciának, addig a második kérdésre
kétségtelenül „igen” a válasz, hiszen hogyan állhatna meg az Egyház 60
évig szilárdan a hitben, ha a hit élő és közvetlen szabálya eretnekké
vált volna?
De kérdezzük meg erről is Biedermann urat: „Biedermann úr, nem volt
könnyelműség a gyújtogatóknak még a gyufát is odaadni? Gondoljon csak a
gyújtózsinórra, meg a gyújtófejre, meg a benzines hordókra a padlásán?” –
„Maga javíthatatlan! A Sepp és a Willi nem gyújtogató. Vagy látott már
valaha gyújtogatót, akinek nem volt gyufája?”
Végezetül
még egy rövid megjegyzés a lefebvristák azon felvetésére, hogy a
szedesvakantisták szívesen hivatkoznak Bellarmin Szent Róbertre, aki
azon a véleményen volt, hogy egy pápa formális és nyilvánvaló eretnekség
miatt ipso facto, azaz a tettéből kifolyólag, elveszti a hivatalát.
Csakhogy Bellarmin ehhez hozzáteszi, hogy véleménye szerint ennek kisebb
a valószínűsége, mint annak, hogy a pápa egyáltalán nem eshet
eretnekségbe. Vagyis ezek a vélemények Bellarmin számára nem többek,
mint hipotézisek.
Akik így érvelnek, azok egy s mást nyilvánvalóan összezavarnak.
Bellarmin bíborosnak arról a kérdésről írt fejtegetése, miszerint egy
pápa, ha eretnekké válik, pápa maradhat-e vagy sem, a biztos teológiai
felismerések közé tartozik. Az a kijelentése viszont, hogy az isteni
Gondviselés ilyesmit nem engedhet meg, pusztán a bíborosnak egy jámbor
vélekedése. Maga Lefebvre 1976. augusztus 4-én a Le Figaronak adott
interjújában azt mondta, hogy „amilyen mértékben egy pápa hűtlen lenne a
tradícióhoz, szakadárrá válna és szakítana az Egyházzal. Olyan
teológusok, mint Bellarmin Szent Róbert, Journet bíboros és sokan mások
tanulmányozták ezt az eshetőséget. Ezek szerint nem valami
elgondolhatatlanról van szó.” Tehát Lefebvre Bellarmin bíboros
vélekedését nem puszta hipotézisnek, hanem valami elgondolhatónak
tartotta. És ez valóban így van, miközben az csakis ideológia, ha egy
hamisnak bizonyult jámbor vélemény alapján egy biztos teológiai
felismerést valaki hipotézisnek nevez.
Arról nem is szólva, hogy kissé furcsa, ha a mai vigasztalan római
helyzet láttán valaki még mindig puszta hipotézisről beszél. Gondoljuk
csak meg: 50 évvel az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után, ami a lefebvristák
szerint a szellemi 3. világháború volt, egészen komolyan valaki azt
meri állítani, hogy a pápanélküli idő még mindig csak puszta hipotézis,
vagyis a fantázia szüleménye csupán? Ez pont olyan, mintha 1995-ben, az
első atombombák ledobása után 50 évvel, valaki arra az ideára jutott
volna, hogy végre komolyan meg kéne tárgyalni, hogy egy atombomba
gyártása csak hipotetikus vagy talán mégis megvalósítható.
Ezek
után az 1818-as szöveg nem jár sokkal közelebb a valósághoz, mint a
lefebvristák, azaz a mostani pápanélküliség tagadóinak állításai?
„Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt meneteljen, és mégis úgy
higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár. … A halász emberek
halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat
fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing
ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy
forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ
mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” – És mindez csak egy hipotézis
lenne?
De
óvatosságból kérdezzük meg még Biedermann urat: Biedermann úr… – Ah,
ugyan. Biedermann úr már nem lakik itt, meghalt a háza leégésekor. Ilyen
tragédia – vagy mégsem tragédia? A kórus mindenesetre így vélekedik
erről: „Soha nem érdemli meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert
megtörtént: az ostobaságot. Amit mindenki már régen előre látott, a soha
ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak neveznek, megtörtént a végén
– semmi nem értelmetlenebb, mint ez a történet. Háromszor jaj!”
(forrás:
Josephsblatt, Wigratzbad – 2015. június)