MAGDOLNA ASSZONY ÍRÁSAI Ármin által

1982. május 22. Pünkösd

A HARMADIK ISTENI SZEMÉLY A SZENTLÉLEK ISTEN MUNKÁL­KODJON LELKETEKBEN ÉS EGYENGESSE AZ UTAT KRISZTUS FELÉ

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Áldott légy testvérem a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ármin vagyok, ne félj!

       Köszöntelek Testvérem, az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevével és szent ereje által. Dicsőség neked Urunk, te mindent betöltő és te megvilágosító és a szent kegyelem hordozója, te adakozó Szentlélek Úr Isten; mert te felséges Isten egy vagy a Fiúval és egy vagy az Atyával, mint ahogy az Atya elküldte szent Fiát, úgy küldött közénk Téged, Te vigasztaló Szentlélek Isten, a Fiú. Mert mondotta, elküldöm a vigasztalót, az majd megvilágosít titeket, és eszetekbe juttatja tanításomat - mondotta az apostolainak, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Még azt is mondotta mikor látta, hogy apostolai elszomorodnak mikor azt mondotta: ”Én most elmegyek, ha nem mennék el, nem küldhetném el nektek a Szent Lelket” -  tehát Isten Szent Lelkét.

       Testvérem, most arról fogok tanítani, mit jelent az, hogy Isten szent Lelke közöttetek van, vagyis a Szentlélek Isten, tehát a harmadik isteni személy.

       Megpróbálom magyarázni, hogy ki is a Szentlélek Isten. Mert tudjátok, mikor Jézus Krisztus azt mondotta: “Ha én nem megyek fel Atyámhoz, akkor nem küldöm el nektek a vigasztaló Szent Lelket.” A mi Urunk Jézus Krisztus mekkora súlyt helyezett arra, hogy a Szentlélek Isten az emberek között munkálkodjon. Sőt mi több, még ennek a fontosságát fölé helyezte saját magának is, mert újra idézem: „Ha én nem megyek el, nem küldöm el a Vigasztalót”, tehát a harmadik isteni Személyt. Mert Krisztus Urunk felment az Atyához és ő és az Atya egyek lettek lélekben és végtelen nagy szeretetben. Ez az isteni szent szeretet kiáradása öltött testet, vagy jobban mondva testesült meg a harmadik isteni személyben még az idők kezdete előtt. És ez a testet öltött szeretet szállt le az apostolokra Pünkösd szent napján. Átszőtte lelküket és megvilágosította elméjüket, mert Isten nagyon szereti övéit.

       Most visszatérek arra, hogy a harmadik isteni személy nem a mi Urunk, Jézus Krisztus után munkálkodott, hanem az Ő munkálkodása is visszanyúlik az idők kezdetén is túl. De láthatóan Pünkösd szent napján szállt az emberi lélekbe, és munkálkodik ma is és mindvégig köztetek, emberekben. Mert az Atya akarata az, hogy minden ember eljusson az örök üdvösségre. Tehát a Szentlélek Isten az, aki elől jár, hogy munkálkodásával egyengeti az utat Krisztus felé. Akit épp úgy imádjatok, mint az Atyát és a Fiút, mert egy Isten van, de három személyben. A három isteni személyt egy és ugyanaz akarat fűzi össze és Isten végtelen nagy szeretete a Szentlélekben és általa teljesedik be.

       De ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a Szentlélek Isten van köztetek. Közöttetek van Krisztus, Isten egyszülött Fia, az oltáriszentségben. És mindenkor elérhető számotokra a Szentlélek munkálkodása által az Atya is, mert ahol Isten Szentlelke van, ott van az Atya, és ott van a Fiú is, mert hármas Istenség van egy személyben. Mert ezt világosan megmondotta az Úr, az Isten Jézus Krisztus, mikor tanítványai azt mondották: “Mutasd meg nekünk az Atyát!” - és mit mondott erre az Úr? “Fülöp! Már olyan rég vagyok veletek és nem láttátok az Atyát? Mert aki engem lát, látja az Atyát is.”

       Az időhöz kötött ember rabja az időnek és időben gondolkodik és festőitek az

Atyát mindig egy megöregedett aggastyánnak ábrázolják. Az Atya nem aggastyán, mert aki a Fiút látta, látta az Atyát is. Mert a ti Atyátok Ura az időnek, tehát mindenható. Ezt ti időben élő emberek soha nem tudjátok felfogni.

       De mondom, aki imádkozik a Szentlélek Istenhez, az imádkozik a Fiúhoz és az Atyához, és aki káromolja akár Isten Szentlelkét, akár a Fiút, akár az Atyát az káromolja magát a Szentháromságot, tehát nagyon vigyázzatok mit tesztek és mit ejt ki szátok. Mert nemcsak szóval lehet Istent káromolni, hanem tettben is. Aki lelkében és szívében gyűlöletet táplál embertársai iránt, az Isten ellen cselekszik Mert Isten maga a szeretet és aki gyűlöl, az nem Istent szolgálja, ha még úgy jár is a templomba. Mert aki Isten házába is gyűlölettel szívében tér be, az a sátán zsinagógájában találja magát.

       Testvéreim! Elmélkedjetek ezen, és amit leirat veled - általam Isten Szentlelke - az nem csak a te okulásodra szolgál. Apostolkodj! Apostolkodj! Apostolkodj!

       Most búcsúzom és azt mondom, áldjon meg téged az Atya, ki egy a Fiúval, a Jézus Krisztussal és a Szentlélek Isten, ki egy az Atyával és a Fiúval. Akik a teremtés beteljesedésén munkálkodnak, hogy az ember is a neki járó méltóságra jusson, hogy örök üdvösségetek legyen.

       Áldjon meg téged testvérem a Szentháromság egy Isten. A téged megváltó Jézus Krisztus. Ármin.

Interjú Erzsébet asszonnyal, a Szeretetláng Lelkinapló leírójával

Özvegy Kindellmann Károlyné, született Szántó Erzsébet Szűzanya Szeretetlángjának első elfogadója és továbbadója hagyatékából közlünk olyan dokumentumokat melyek tudomásunk szerint még nem kerültek nyilvánosságra. Ezt a beszélgetést Dr. Molnár Gyula jegyezte le, melyet a „Szeretetláng ” eredeti kéziratok másolt gyűjtője /2./ feliratú dossziéban találtuk.(Közreadja Pius testvér, változtatás, szerkesztés nélkül!)

Időpont: 1980. december 20. Vasárnap du. 4. h.
Színhely: II. Harmatcsepp u.
Jelen vannak: P. Zsoldos Imre egyetemi tanár, Erzsébet asszony

Erzsébet: Mi volt az, ami Zsoldos atyát a Szeretetlángban megragadta?

P. Zsoldos: Elsősorban a közlésnek, a stílusnak az az egyszerűsége, ami a Don Gobbi máriás-papi lelkiség - ma már mondhatjuk- világmozgalmát is jellemzi.

Erzsébet: Csak közbevetőleg említem meg, hogy saját szavaimat ismertem meg azoknak írásában, akik beszéltek az Úr Jézussal, vagy a Szűzanyával. Mert a szavak, a gondolatok egybehangzóak: – A lényeg ugyanaz. Az Úr Jézus panaszkodik a langyos jámborokra. Semmit sem ér Isten ügyében a puszta jámborság; a puszta megszokásból templomba járók haszontalan jámborkodása. Ezekből a lelkekből szinte kiesik az Isten, mihelyt kilépnek a templomkapun. Ezek az Istent a világba, az emberek közé nem viszik tovább. Isten felé a jámborságnak ez a fajtája hullattatja Isten könnyeit tovább. Ez a kifogásolt jámborság jellemezte a farizeusokat is, akik nagyon jól tudták mit kell tenniük.

P. Zsoldos: A régi világgal összehasonlításban rosszabbak lettek-e az emberek, vagy sem, korunkban?

Erzsébet: Ha a jólét emelkedik, az Isten-hit süllyed. És kevés kort jellemzett annyira a kevélység, mint korunkat és benne a modern embert. Isten csak az alázatosaknak adja kegyelmét és a gőg a legnagyobb akadálya a kegyelem kiáradásának. Szeretném remélni, hogy a Szent Szűz intelmeit mind kevesebben eresztik szélnek.

P. Zsoldos: Mi teszi az embert boldoggá?

Erzsébet: Évekkel ezelőtt becsengettek a lakásomba és megkérdezték tőlem? „Akar - e Ön egészséges és boldog lenni ?” Erre a kérdésre az volt a válaszom: Ha valaki egészséges, ezzel még nem boldog, és ha boldog, nem feltétlenül egészséges. Az ember földi életében a lényeg a családok boldogsága kellene, hogy legyen. A világ legnagyobb boldogtalansága: a családok széthullása. A boldogságot csakis a családok zilált életének rendezése után lehet ígérni és megvalósítani.
Az egész világ boldogtalanságát a családok, felbomlása eredményezte. Természetesen nemcsak a világban élő családok tragédiájára gondolok, hanem a szerzetes-családok bomlására, szétszóródására, aposztáziájára is. Ha boldog emberiségről álmodunk, akkor előbb a boldog családokért és boldog szerzetesekért kell imádkoznunk és áldozatot hoznunk. Ha valaki nem tud imádkozni, de áldozatot tud hozni erre a célra, annak áldozata értékesebb, mint az ima áldozat nélkül. Az áldozat roppant nagy előnye, hogy nem kell rágondolni és koncentrálni. Ha több órán keresztül nem veszek magamhoz italt, ez szünet nélküli áldozat-folyamat.

P. Zsoldos: Ide tartozik a Szeretetlángban javasolt böjti napok rendszeresítése?

Erzsébet: Igen, a Szűzanya kéri a böjtöt, és amikor mi engedelmeskedünk ennek a böjti kérésnek, ennek a hívásnak, akkor mintegy testi kívánságunkat feladjuk egy fél napra és önmagunk megtagadásából születik meg az az áldozat, ami a legeredményesebb ima.

P. Zsoldos: A Szűzanya Szeretetlángjának elfogadásánál éppúgy, mint visszautasításánál az örök emberi kételkedéssel állunk szemben.

Erzsébet: A világnak ez idő szerint több mint 17 nyelvére fordították le a Szeretetlángot, annak a lelki naplónak lényegi összefoglalását, amely a Szűzanya Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja címén ismeretes. A Szűzanya kifejezett kívánsága, hogy a napló tartalma az egész világon ismert legyen és valláskülönbség nélkül minden emberhez, eljusson. Természetesen sem a kiváltságolt, sem a Szeretetláng apostolai, hívei nem mentesek a kételkedéstől.

P. Zsoldos: Bernanos, a neves francia író mondja, hogy 24 óra kételkedéséből egy perc a kételymentes remény.

Erzsébet: Vannak olyan személyek, akiknek a 24 óra összefolyik hónapokban, sőt években és állandó a kételkedésük. De ez nem jelenti azt, hogy a remény sugarából nem merítenek erőt. Azok, akik, nem merítenek erőt ebből a kegyelmi forrásból, egy-helyben maradnak, mert nincs erejük tovább menni. Remény nélkül nem tudunk felemelkedni Istenhez, még csak közelíteni sem Hozzá. Minthogy az atya nyelvész, elmondok néhány a mennyországban ismert összetett szót: Megbocsájtás - alázat A megbántott, a megsértett Isten egyetlen gondolata megbocsájtás. Ezért nekünk is a megbocsájtás alázatával kell élnünk otthon és a nagyvilágban. A megbocsájtásnak és az alázatnak együtt kell futnia. Minket ez a mennyei összetétel irányítson.Ez az égi nyelvtan.
Isten szavai. Isten nyelve. Bizalom- kitartás Akkor tudok kitartani Isten mellett, ha bízom Benne.Szeretet-alázatIsten-fia alázattal szeretetből jött közénk. Ezt kell nekünk megvalósítanunk, bármilyen nehezek is a körülmények: emberek közt, családban, munkában. Szeretetből alázattal, alázatból szeretettel.Megbocsájtás hiánya a szeretetlenség. A szeretetlenségé a türelmetlenség.

P. Zsoldos: Erzsi néni mit tenne, ha holnaptól Thaiwan szigetén találná magát? Mit kezdene ebben az idegen világban?

Erzsébet: Ott felejteném magam, ott maradnék, mint akinek nincs ereje tovább menni.

P. Zsoldos: És hogyan térítené meg a pogányokat?

Erzsébet: Semmi esetre sem úgy, ahogy a misszionárius munka ma megy általában… Kezdetben semmit sem csinálnék, csak kezemben a szentolvasóval imádkoznék. Azután azzal az isteni csellel kezdeném, hogy közölném: van egy titkom… Van egy nagy titkom… De ezt a titkomat tömegesen nem nyilváníthatom ki, csak személyesen, egyenként, emberről-emberre.

P. Zsoldos: És mi ez a titok?

Erzsébet: Van egy hatalmas, végtelen Isten: az örök Szentháromság, akinek nagyhatalmú fölségében az egységet imádjuk. Ezt a nagy titkot állandóan ünnepeljük keresztvetésünkkel, de ésszel felfogni nem tudjuk. - Az Egyház a kinyilatkoztatás legnagyobb titkai közül ennek az elsőnek kell a tudatba átmennie.- Az én misszionáriusi munkámban ennek a titoknak a közlését követné az Ószövetség ama helyeinek megismertetése, amelynek az Atyaisten Fiának megtestesüléséről, a Fiúisten földre-jöveteléről szólnak. Az emberiség nagy Adventje a Második isteni Személy megtestesülésével teljesedett be. A közénk jött Isten felvette az emberi testet és velünk együtt ember-módra élve: küszködött szegénységben, nincstelenségben, üldöztetésben és szenvedésben, társunk lett egészen a kereszthalálig.Az átlagemberek szellemvilágához kell mérni az Isten tudományának tanítását. Korunkban talán egyik legnagyobb hiba, hogy nem az átlagemberhez mérik az Ige - hirdetést. A titkok közlése lázba hozza a falut, a várost, ahol a titkot kihirdetik.
A Sátán tudománnyal köti le az embert, hogy ne maradjon cselekvő ereje a hithirdetéshez. Amikor az Úr Jézus a napkeleti bölcsekről beszélt velem, elmondotta, hogy sokan tudtak erről az eseményről és mégis csak a 3 pogány bölcs indult el a földre-szállt Isten személyes hódolatára.

P. Zsoldos: Erzsi néni, mi a rossz és mi a jó?

Erzsébet: Jó az, ami nehéz. Rossz az, ami könnyű.Nagyon kicsiny dolgokon dőlnek el a nagy dolgok. Nyelvünkön keresztül férkőzik be a Sátán az emberi szívekbe.
És ebben a nagy kérdésben is a legfontosabb, hogy tudjunk mindig megbocsájtani… A megbocsájtáshoz - mint amiről már beszéltünk- alázat kell. Isten is alázatból jött le hozzánk. Az alázatnak csak modellje van, receptje nincs. Isten országában az a nagy, ami ezen a világon kicsiny, gyenge és erőtlen. Az alázatos ember elfogadja embertestvére gyengeségét. Az alázat kegyelmét Isten küldi. Soha nem tudjuk, mikor fut be. – A Sátán egyeduralomra törésében leghatalmasabb fegyvere a kevélység, a gőg szelleme. A Sátán nem közösködik senkivel, a földön a pokol uralmát akarja érvényesíteni.

P. Zsoldos: Hogyan lehetne ezt az isteni tanítást a mai fiatalsággal megértetni?

Erzsébet: Itt ismét a tíz parancshoz kell visszatérni, a mózesi két kőtáblához. Az első három parancs a szeretet parancsa, a hatodik parancs a sexé. Ha a Tízparancsolat első három parancsát megtartanánk, akkor tudnánk a sexet is úgy felfogni, ahogy Isten öröktől fogva elgondolta. A sex és a szeretet összetett jelenség . A tökéletes szeretet nem rontja meg a tiszta szerelmet és viszont.A most élő ifjúságot semmiféle fáradozással visszanevelni nem lehet. Csak ha az ifjúság maga keresi Isten parancsának számára ismeretlen útját, akkor tudjuk ezt az ifjúságot a Tízparancsolat megismerésére ránevelni.

P. Zsoldos: És Erzsi néni imádságos lelkülete?

Erzsébet: Az imádságos lelkületet kegyelemként kaptam. A jó Isten úgy rendezte dolgaimat, hogy közelében maradjak. Ez nem volt tudatos bennem. Olyan jó volt hozzám az Isten, hogy mindig maga mellett tartott. Az istenre hagyatkozás teljes volt bennem, de még egyszer mondom: az istenre hagyatkozásom nem volt tudatos. Biztonság-tudatom volt anélkül, hogy tudtam volna mit jelent az, amit kaptam.
Több mint 50 év távolából visszatekintve, látom magamat az Üllői-úti Örökimádás templom padjai között. Órákig ott ültem anélkül, hogy egyetlen gondolatom támadt volna, anélkül, hogy templomi jelenlétemen túl bármit is imádkoztam és adtam volna Istenemnek.
Istenre hagyatkozásom az esztelenségig vitt, de ugyanakkor a rendelkezés önmagammal már gyermekkoromban túlfejlett volt. Nem tűrtem a kalodát. Minden körülmények között önálló akartam maradni.

P. Zsoldos: És hogyan emlékszik vissza Erzsi néni gyermekkorának hittan oktatására?

Erzsébet: A keresztvetés, a katolikus köszöntés, a legszentebb imádság, Istenben hány személy van- ezzel kezdődött a vallástanítás. Ezt a bevezetést követte az a kérdés, hogy mi végett vagyunk a világon? Egy ideig ennél a kérdésnél állt meg az életem.” Hogy Istent megismerjük, Őt szeressük, Neki szolgáljunk…” Ennél tovább nem jutottam hosszú ideig: szolgálni… szolgálni… Hogyan kell Istent szolgálni!? Nem tudtam és senkihez nem mertem fordulni ezzel a problémámmal. Azt vártam, hogy a hittankönyvben megtalálom a tájékoztatást az Istenszolgálatra vonatkozólag. De a görcsöt nem tudtam feloldani.
Aztán eljutottunk az Ószövetségnek ahhoz a részéhez, ahol Ábrahám feláldozza fiát: Izsákot. Újabb görcs. Nem lapoztam tovább a hittankönyvet, csak megálltam annál a mondatnál, hogy”feláldozza egyetlenfiát: Izsákot… Gyermekfejjel úgy határoztam, hogy ilyen Istennek nem szolgálok és nem is akartam Őt szeretni.
Később rájöttem, hogy Isten csak próbára akarja tenni azokat, akiket szeret. Rájöttem arra, hogy Isten egész életemben csak próbára akart tenni, mint ahogy próbára tette Ábrahámot.
21 éves voltam, amikor harmadik gyermekem született. Végső fokon csak akkor nyugodtam bele a” szolgálati” gondolatba.

P. Zsoldos: Erzsi néni lelke mélyén hangot hall, amikor az Úr Jézus vagy a Szűzanya, vagy az őrangyal szólal meg?

Erzsébet: Ezt a csodát nem tudom elmondani. Emberi jelenlétet nem érzek. Tökéletesen emberi hang az Úr Jézusé. Mérhetetlenül finom férfihang. Annyira szelíd hangjának megjelenése, hogy erre nincs szó, nincs kifejezés. A hangban benne van a szó, a szóban a hang.
A szavak átmennek énem tudatába.
A Szűzanya hangja is teljesen emberi hang. Zenei hangokkal sem lehet visszaadni a szűzanya kedves hangját. Lelkem mélyén érzem mosolyát, vagy könnyes szomorúságát.
Az őrangyal hangjában nincs emberi. Leheletszerű sugallat. Nem tudok benne kételkedni. Az őrangyal lendületet ad.
Életemben egyetlen egyszer egy szent is megszólalt bennem. Szent Rita volt, a lehetetlenségek szentje. Kértem is, szóljon Szűzanyánál. De ez volt a válasza: ” Állsz te olyan jól a Szűzanyánál, hogy Ő meghallgat téged nélkülem is.”

http://szeretetfoldje.hu/index.php/cikkek-irasok/4253-interju-erzsebet-asszonnyal-a-szeretetlang-lelkinaplo-leirojaval

Magyar Tamás: Amikor a püspökök még ellátták feladatukat

Msgr. Johann Gföllner (1867-1941), aki 1915-től haláláig Linz megyéspüspöke volt, időben felismerte az 1930-as években hatalmas lendületet vett liturgikus mozgalom veszélyeit és fonákságait. Amikor ezek a torzulások egyre riasztóabbakká váltak, Gföllner püspök kibocsátott egy püspöki rendeletet, ami az Egyház határozataira és törvényeire támaszkodott. Ebben a rendeletben (amit a Linzi Egyházmegyei Lap 1937. 7. számában hoztak nyilvánosságra) a püspök élesen szembefordult a liturgikus mozgalom túlzásaival. Közülük egy csomót kifejezetten megtiltott. E rendeletből következik néhány részlet. Látható, hogy amit a linzi püspök csaknem 80 évvel ezelőtt mondott, ma még aktuálisabb, mint annak idején.

---

A liturgikus mozgalom egyre több sajnálatraméltó eltévelyedést mutat. Az oltárt megfordítják, hogy facie versa ad populum celebrálhassanak, a tabernákulumot az oltár közepéről eltávolítják és egy oldalsó falfülkébe helyezik. Az áldozók állva fogadják a szentostyát. A párbeszédes (énekes) mise sablonos, egyhangú mindennapi misévé válik. Az Ave Maria-t elhagyják a Pater Noster után. A mise alatti rózsafüzér imádkozást megtiltják. – Az ilyen törekvéseket nyíltan és kérlelhetetlenül helyteleníteni kell. Ezért a világi és szerzetesi papság részére kivétel nélkül a következő szigorú intézkedéseket hozom meg:
1. Az oltár megfordítása és a nép felé való celebrálás kivétel nélkül és szigorúan tilos. Senkinek nincs joga, hogy az ősegyház korábban fennálló régi keresztény szokásait önkényesen újra bevezesse, ez nem szolgálja a hívek épülését és a helyesen értelmezett liturgikus mozgalmat, hanem sokkal inkább a nép csodálkozását és nyugtalanságát kelti fel, és ellentétben áll a mostani egyházi gyakorlattal.
2. A tabernákulumnak az oltár közepéről való eltávolítását és a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek egy falfülkében való őrzését az egyházjog és a Rituale Romanum Can 1269, § 1. kifejezetten tiltja: Sanctissima Eucharistia servari débet in tabern•culo inamovibili in media parte altaris posito. Rituale Romanum ( t i t . IV., c 1 , n.3): Tabernaculum in altari majori vel in alio sit collocatum.
3. A szentostya állva fogadása a Rituale Romanum szerint kifejezetten tilos: (tit.IV., c 1 , n.3): Utroque genu flexo Sacramentum suscipiant; Si danda sit communio, ad gradus Altaris genuflexis praebeatur.
4. Semmilyen körülmények között nem szabad az Ave Maria-t a Pater noster után a nyilvános istentiszteleti imákból kihagyni. A tévesen értelmezett és egyoldalúan hangsúlyozott ú. n. krisztocentrikus ideának nem szabad a máriás ideológia kiszorításához vezetnie.
5. A szent rózsafüzérimát nem szabad „nem-liturgikus” imaként a szentmiséből száműzni – ellenkezőleg, alig van olyan katolikus miseáhítat, ami ilyen tömör, szemléletes és népszerű módon szemlélteti és fejezi ki a szentmise lényegét és jelentőségét, mint pont a rózsafüzér-imádság. A szentmise nem csak a szenvedés, hanem az egész megváltói mű misztikus ábrázolása és megújítása. Ha XIII. Leó október hónapra a szent rózsafüzért magában a szentmisében kifejezetten előírta, akkor semmilyen liturgikus mozgalomnak nincs joga arra, hogy a szentmiséből kiszorítsa.
6. A liturgikus mozgalomnak nem szabad egyesek szubjektív és szeparatista kedvtelésébe, játszadozásába és „liturgikus” sportjává elfajulnia, hanem az egész lelkipásztorkodás szolgálatába kell beilleszkednie, ami a legfelső elv most és a jövőben is. A liturgikus ideológia és gyakorlat pusztán külső mechanikus, sőt erőszakos ráerőltetése a hívekre kevés hasznot fog hozni, belsőleg eltaszítja, elidegeníti a népet az Egyház egészséges és helyesen értelmezett liturgikus életétől, és éppenséggel még szeparatista, hogy ne mondjuk, szakadár tendenciák veszélyét is magában hordozza.
     Ez névszerint az ú. n. párbeszédes (énekes) misékre is vonatkozik. Ebben a mise fokozatosan sablonossá lesz, ami sok miselátogató számára már elviselhetetlenné kezd válni, és vallási megerőszakolásnak érzik. Olykor-olykor egészen helyénvaló lehet egy ilyen mise, de vasárnapról vasárnapra, sőt minden hétköznapi misénél olyan túlzást jelent, ami eltompít és minden személyes áhítatot aláás. A közösségi istentisztelet nem egyesek kedvenc liturgikus tendenciáinak az egész közösségre való ráerőszakolását jelenti, és azt, ami egyes ú. n. liturgikus közösségeknek tetszik, nem szabad mindenki számára kötelező istentiszteleti formává tenni. Itt nem a liturgikus mozgalom kiépítésére, hanem leépítésére van szükség.

---

Eddig Johann Gföllner püspök szavai. Ez világos beszéd minden progresszista ellen. Vajon mit mondana ma a püspök, ha látná a „vészt hozó undokságot a szent helyeken”? Világosan felismerte a liturgikus mozgalom titkos szándékait és eszerint cselekedett! Nem hallgatott gyáván, nem félt, hogy ódivatúnak csúfolják, nem, nyilvánosan megbélyegezte a modernisták túlkapásait, akik már akkor, jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt működésben voltak. Ma a „püspökök” éppen az egykor elítélt torzításokat adják parancsba, szinte úgy néz ki, mintha az akkor elítéltek tartanák ma megszállva a püspöki székeket.

---

[Ebben a püspöki rendeletben számomra ez a három legmegdöbbentőbb mozzanat: Már 1937-ben itt tartott az Egyház, és mégsem tett semmit, hogy ezt a romboló folyamatot hatékonyan megállítsa. Kiderült, hogy jópár mai bevett szokást alig pár évvel korábban maga az egyházjog tiltotta. Vagyis egy olyan intézményre, amelyik saját törvényeit alig pár éven belül felrúgja, nem várhat jobb sors, mint ami az Egyházzal történt. Végül, újfent bebizonyosodott, hogy a mai hitehagyás nem az égből pottyant, hanem évszázadok „termése”, mind az egyházaik, mind a hívek, de elsősorban az egyháziak egyre csökkenő hitének következménye.]

(forrás: EINSICHT – 1979. december = e0905)

Stefano Gobbi atya által kapott üzenetek

1979. június 14.
Garabandal (Spanyolország) Úrnapja, az Úr Jézus Szent Testének és szent Vérének ünnepe
Jézus az Oltáriszentségben
“Szeretett fiaim, járjatok továbbra is bizalommal azon az úton, amelyen égi Édesanyátok vezet benneteket. Tervem a megvalósulás útján van segítségtekkel, akik válaszoltatok anyai meghívásomra.
Támogassátok gondoskodásomat, amely arra serkent, hogy átalakítsalak bensőleg, hogy mindnyájan Jézus eucharisztikus Szívének tetsző papokká váljatok. Szeplőtelen Szívem diadala nem következhet be másképpen, csak Fiam, Jézus diadalával együtt, aki visszatér, hogy uralkodjék a szívekben, a lelkekben, az egyes emberek és a nemzetek életében: az egész emberiségen.
De miként Jézus az égben van, úgy van valóságosan jelen a földön az Oltáriszentségben: Testével, Vérével, Lelkével, Istenségével.
Dicsőséges uralma főleg az Ő Oltáriszentségének uralmában fog felragyogni, mert az Oltáriszentség válik ismét az Egyház egész életének középpontjává.
Jézus az Oltáriszentségben lesz minden imátok csúcspontja, amely az imádás, a hálaadás, a dicséret és az engesztelés imája lesz.
Jézus az Oltáriszentségben kerül minden liturgikus cselekedet középpontjába, amely a Szentháromságot dicsőítő himnuszként bontakozik ki Krisztus örök papsága által az Oltáriszentség misztériumában megvalósulva.
Jézus az Oltáriszentségben válik ismét egyházi gyűléseitek középpontjává, mivel az Egyház az Ő temploma, az Ő Háza, melyet főleg azért épített, hogy isteni jelenléte közöttetek felragyoghasson.
Szeretett fiaim, sajnos manapság a tabernákulumot is elborította a sötétség: annyi üresség van körülötte, annyi közömbösség, annyi hanyagság. Minden nap növekszik a kétely, a tagadás és a szentségtörés. Jézus eucharisztikus Szívét újra megsebzik övéi, az Ő házában, azon a helyen, ahová isteni lakhelyét állította fel köztetek.
Legyetek ismét az O odaadó imádói, az eucharisztikus Jé zus buzgó szolgái, aki általatok ismét jelenvalóvá válik, ismét feláldozásra kerül és a lelkeknek ajándékozza magát.
Vigyetek mindenkit az Oltáriszentségben jelenlévő Jézushoz, hogy imádják Őt, hogy a szentáldozásban magukhoz vegyék Őt, és hogy jobban szeressék Őt.
Segítsetek mindenkinek, hogy méltó módon közelítsenek Jézushoz az Oltáriszentségben, ébresszétek fel a hívőkben bűntudatot, figyelmeztessétek őket arra, hogy csak a kegyelem állapotában járuljanak a szentáldozáshoz, neveljétek rá őket a rendszeres gyónásra, amelyre annak van szüksége a szentáldozás előtt, akinek halálos bűne van.
Szeretett fiaim, vessetek gátat a szentségtörések áradatának: még sohasem járultak annyian méltatlanul a szent áldozáshoz, mint éppen a mai időkben.
Az Egyházat belsőleg sebzi meg a szentségtörő áldozások terjedése. Elérkezett az az idő, amikor égi Édesanyátok mondja: elég volt.
Én magam fogom kitölteni az Oltáriszentségben jelen lévő fiam, Jézus körül az ürességet. Isteni jelenléte körül szeretetből építek védősáncot, én magam építem általatok Szeretett fiaim, akiket szeretet-őrségre állítalak a föld minden szentségháza köré.”

http://w3.hdsnet.hu/fatima/gobbi.htm

MARCEL LEFEBVRE érsek 1979. április 15-én, Ecône-ban elhangzott húsvéti prédikációja

Korunkban, amikor az Egyház tanításában a legnagyobb zűrzavar uralkodik, húsvétot sokan olyan ünnepként szeretnék interpretálni, ami üdvösségünk kérdésében a végső megoldást hozta meg: vagyis Urunk feltámadásával minket mindannyiunkat magával vitt az örök életbe, az üdvösségbe. Így nincs tovább okunk az aggodalomra. Jézus feltámadt! Jézus a mennyben van. És mi Vele vagyunk, és biztosak lehetünk örök üdvösségünkben. Ez a felfogás azonban a protestánsok és nem a katolikusok nézetéhez hasonlít.

Húsvét ünnepe kétségtelenül az Egyház liturgikus életének csúcspontja. Ez a legnagyobb ünnepünk. Kíséreljük meg most közelebbről megvizsgálni, amit az Egyház húsvét ünnepéről tanít. Ehhez elegendő a tridenti zsinat nagyszerű szövegeit – amelyek a legszentebb eucharisztia és a szentmiseáldozat szentségét összefoglalják –, a katekizmust és a mai nap liturgikus szövegeit – amelyek a katolikus húsvéti ünnep valódi értelmében való szilárd hitünket fejezik ki – áttanulmányozni.
      Elsőként vizsgáljuk meg, mit jelent az a szó, hogy húsvét? Transitus-t. Transitus pedig átmenetet jelent. Tehát, amikor húsvétot ünnepeljük, valójában egy átmenetre való emlékezést ünnepelünk. Milyen átmenetre? A zsidóknak Egyiptomból az ígéret földjére való kimenetelét. Ezt a kivonulást olyan események kísérték, amelyek egy sokkal fontosabb átmenet Urunk által kiválasztott szimbólumai voltak.
      A zsidók kivonulása elsőként egy áldozattal lett megjelölve. Minden zsidónak fel kellett egy bárányt áldoznia, és háza ajtaját e bárány vérével kellett megjelölnie. Ezután a bárányt el kellett fogyasztaniuk, állva, bottal a kezükben, készen arra, hogy Mózes utasítására azonnal útra keljenek. Amikor elindultak, Isten egészen különleges, csodálatos módon védelmezte meg őket. Felhő világított előttük. Isten a sivatagban is a segítségükre sietett, mannát adott nekik eledelül és elegendő vizet, amelyet Mózes a sziklából fakasztott a számukra. Semmiben nem szenvedtek hiányt. Mégis, a negyven év alatt, amelyet az ígéret földjére való vándorlásuk során a sivatagban töltöttek, sokuknál gonosz szándék, Isten akaratával való szembeszegülés és az Ő ígéretében való kételkedés jelei mutatkoztak meg. Még Mózes és Áron is kételkedett, ami miatt Isten tudtukra adta, hogy ők sem fogják betenni a lábukat az ígéret földjére, és nem ők, hanem Józsué fogja a népet Kánaánba bevezetni.
      Ez a szimbólum, amelyet a történelem egyik eseményeként ismerünk. De ez a kivonulás egy másik átmenet, egy másik húsvét jelképe volt. Ez a másik húsvét magának a mi Urunk Jézus Krisztusnak a húsvétja. „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. – Ecce Agnus Dei, ecce qui tollit peccata mundi!” (Jn 1,29)
      A mi Urunk valóban a Bárány. Őt fogják feláldozni. És ennek idejére Ő választja ki a húsvétot, amely a zsidóknak Egyiptomból az ígéret földjére való kivonulására emlékeztet. Urunk ezzel azt akarta megmutatni, hogy annál az ünnepnél is, amelyet Ő választott, szintén egy kivonulásról van szó. Milyen kivonulásról? Ő maga és a Szentírás ad erre a kérdésre választ: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához.” (Jn 13,1)
      Ez a nap a mi Urunk dicsőséges kivonulása ebből a világból Atyjához. Kivonulás a bűn, a sötétség, a vétkes szenvedélyek világából, amelyet egykor Egyiptom, ahol a zsidó népet szolgaságban tartották, jelképez. Ez a világ is szolgaságban van, mégpedig az ördög szolgaságában. Ezért nekünk ebből a világból az ígéret földjére, a mennyországba kell jutnunk. Urunk tudta, hogy neki ebből a világból az ígéret földjére kell átmennie. Ezért alapította meg a legszentebb eucharisztia, az eucharisztikus áldozat szentségét. Ebben a szellemben alapította meg a papságot, a szentmiseáldozatot és a legszentebb eucharisztia szentségét. Úgy tette ezt meg, hogy ez teljesen annak az előképnek feleljen meg, amely a zsidóknak Egyiptomból való kivonulását jellemezte.

Az áldozat, ami valóban olyan, mint a bárány feláldozása, ami a mi üdvösségünk jele lesz, és ami a mi üdvösségünket kivívja. Milyen áldozatról van itt szó? És miféle jelről? Ez az áldozat a mi Urunk Jézus Krisztus maga lesz, Ő, aki a kereszten magát áldozza fel.

E napokban a matutinumnál, a laudesnél, minden ájtatossági gyakorlatnál, amelyet hamvazószerda óta ma hajnalig énekeltünk, gyakorta hallottuk az Úrnak a népéhez, a szőlőhegyéhez, a nyájához szóló hívó szavát. Urunk Jeruzsálemhez, népéhez, szőlőhegyéhez fordul, és így jajdul fel: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem? – Quid feci tibi?” Mit tettem, hogy így elvetettél, megfeszítettél?
      A mi Urunk azt akarta, hogy megfeszítsék, hogy ezáltal a kivonulásakor magával vihessen bennünket. Ezek után meg kell magunktól kérdezzük: Mi a mi kiindulási pontunk? Mi a mi célunk? Hova kell megérkeznünk? És melyek azok az eszközök, amelyekkel kiindulópontunkról utunk, zarándoklatunk céljához eljuthatunk?

A kiindulópont számunkra, mindannyiunk, minden lélek számára a keresztség előtt az ördög uralta lét. Ez a kezdet. Az ördög szolgaságában vagyunk, csakúgy, ahogy a zsidók az egyiptomiak szolgaságában voltak. Pontosan ebből a szolgaságból akart bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus kiszabadítani. A keresztség által szabadított ki bennünket. A keresztséggel, a mi Urunk Jézus Krisztus vérével megjelölve, vásárolt vissza bennünket Vére által.

Nagyon jól tudjuk, hogy csak akkor menekülünk meg, ha célba értünk, abba a célba, amely felé igyekszünk, és amelyre teremtettünk: az ígéret földjére. Zarándokok vagyunk, ahogy a zsidók zarándokok voltak a sivatagban. Negyven évet töltöttek a sivatagban szenvedések és nehézségek közepette. Mannával táplálkoztak és azzal a csodálatos vízzel üdítették fel magukat, amit Isten adott nekik.
      Nekünk viszont sokkal többünk van, mint a manna. Sokkal többet birtokolunk, mint azt a csodálatos vizet: a mi Urunk Jézus Krisztus Vérét, a legszentebb eucharisztiát. Ez a mi mannánk, üdítőitalunk, táplálékunk ezen a zarándokúton. Hogy negyven vagy nyolcvan évig vagyunk e földön, nem számít sokat. A sivatagban vagyunk, és állandóan ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy az ördög rabszolgaságába visszaesünk. Tehát védekeznünk kell. Isten világító oszlopot ad nekünk, ami előttünk jár. Ez a mi hitünk és ez az Egyház, ami a hit által megtanít bennünket, hogy merre kell mennünk, és ami az utat is megmutatja nekünk.

Mindenekelőtt annál az eszköznél szeretnék megállni, aminek hódolatunk tárgyának, életünk központjának, reményünk okának, de elsősorban szeretetünk forrásának kell lennie: a szentmiseáldozatnál. „Cum pascha nostrum immolatus est Christus – amelyen a mi húsvéti bárányunk, Krisztus feláldoztatott.”. Éppen az előbb énekeltük ezt (a húsvéti prefációban), és fogjuk később is énekelni. A mi Urunk Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunkként feláldozta önmagát a mi kivonulásunkért.
      Nincs jogunk arra, hogy csak úgy elmenjünk azon tény mellett, hogy Urunk meghalt a kereszten, hiszen érettünk halt meg a kereszten, hogy megmentsen bennünket, hogy eledelül adja magát nekünk, hogy ne vesszünk el. Ez a mi lelki táplálékunk. E nélkül a lelki táplálék, e nélkül a szentmiseáldozat nélkül elvesznénk. „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,53-54), mondja Urunk. Tehát mély imádattal kell e szentmiseáldozattal szemben viseltetnünk. Mert ott van a mi húsvétunk. Ott van a mi kivonulásunk. Ott van a mi utunk. Nincs másik út. A világ egyetlen emberének sincs más útja, csak ez. Csak a kereszt útja létezik, mint a mi Urunk Jézus Krisztus útja, mint a mi Urunk Jézus Krisztus Vére, mint a legszentebb eucharisztia, ami megment bennünket.

Ezért kell nekünk, akik a hitet megőriztük, ezzel a szentmiseáldozattal mélységesen összefonódnunk, ezzel a titokzatos valósággal, amit a szentmiseáldozat jelent. Sajnos, ezt túl gyakran elfelejtjük.

E rendkívüli valóságról, Urunk Jézus Krisztus e haláláról, amely oltárainkon azóta is folyvást megújul, kell tehát elmélkednünk. Oltárainkon ez nem csupán egy szimbólum. Ez maga a szentmiseáldozat valósága. Olvassák a tridenti zsinat csodálatos szövegeit: „Ugyanaz a pap, ugyanaz az áldozat.” „Nincs más különbség a kálvária és a szentmise között”, mondja a zsinat, „mint annak a módja, ahogy az áldozatot bemutatják. Az egyiken véres módon, a másikon vértelen módon. De az áldozat ugyanaz, pontosan ugyanaz. Ugyanaz a pap, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki áldoz. Ugyanaz az áldozati adomány, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki feláldozza magát.” Mi, papok, csak a mi Urunk Jézus Krisztus eszközei vagyunk. „In persona Christi”, Krisztus személyében cselekszünk, hogy ezt a kálvárián lejátszódott drámát, ami mindannyiunkat érint, valóságosan megismételjük.

Nem ismerjük eléggé azokat a kincseket, amelyeket Isten szeretete ajándékozott nekünk. Az a szeretet, amit kinyilvánított irányunkban, mutatja meg nekünk, mit tett értünk, és mi a mi célunk. Az az az eszköz, amivel célunkat elérhetjük.
      Mi a célunk? A mi célunk, hogy bejussunk a legszentebb Szentháromságba, ez az ígéret földje. Az ígéret földje a legszentebb Szentháromság, a mennyország. A mennyország, az Isten. Isten a legszentebb Szentháromság. Ő enged be bennünket a legszentebb Szentháromságba Mi a legszentebb Szentháromság? Mit fogunk mi ott csinálni? Mik leszünk mi ott? A legszentebb Szentháromság a szeretet. „Deus caritas est.” Isten a szeretet. Nincs annál szebb, nagyobb, szeretetreméltóbb, csodálatosabb, mint a szeretet. Olvassák el Szent Pál szavait a szeretetről (1 Kor 13,1-8): Aki szeret, az nem gondol magára. Aki szeret, az csak a másikra gondol. Aki szeret, az mindent megtesz a többiekért. Semmit nem magáért, mindent másokért tenni, és mindenekelőtt Istenért. Ez az Isten iránti szeretet.

Sajnos mi csak halvány képet tudunk magunknak alkotni a legszentebb Szentháromság belsejében uralkodó ezen szeretetről. Ha létezik számunkra olyan eszköz, amivel ezt a szeretetet felismerhetjük, akkor a szentmiseáldozat az, ami nekünk e szeretetről a legszívbemarkolóbb és a legvalódibb képet adja. Ha a földön valaha is hajtottak végre a szeretetnek olyan aktusát, amelyet a legszebbnek és a legfennköltebbnek nevezhetünk, akkor ez csakis a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála lehet Atyjának megdicsőítésére és a mi lelkünk megmentésére.
      Az Isten és a felebarát iránti szeretetnek kell eltöltenie bennünket, ha részt veszünk a szentmiseáldozaton. Magával kell ragadjon bennünket a szeretetnek e tette, amit Urunk végrehajtott, amikor odaadta magát Atyjának, feláldozta magát Atyjának, Vérét Atyjának megdicsőítésére kiontotta. A szentmiseáldozat által a mi Urunk visszaállítja Atyjának tiszteletét. Lelkünket ismét Isten kegyelmi állapotába vezeti. Visszaadja nekünk az örök életet, ha ebbe az áldozatba valóban egyre mélyebbre behatolunk.
      A szentáldozásnál mindig arra kell vágyakoznunk, hogy továbbra is megkaphassuk Őt, és hogy felgyújthassuk szeretetét a szívünkben, hogy onnan a bűnt kikergethessük. A bűn a szeretet ellen irányul. A bűn ellenáll a szeretetnek a gőg, az önzés által, ami megöli a szeretetet. Amilyen mértékben el vagyunk telve szeretettel, olyan mértékben vagyunk képtelenek, hogy bűnt kövessünk el. Ha vétkezünk, a szeretet parancsa ellen cselekszünk. Töltsön el bennünket a mi Urunk szívének szeretete, amely a mi szívünkben is élni fog, ha a legszentebb eucharisztiában megkapjuk Őt.
      A mi Urunk egészen szeretet. Egyetlen vágya, hogy bennünket is oda vigyen, ahol nem lesz más csak a szeretet, és semmi olyan nem lesz, ami a szeretettel ellenkezik. Ez a mennyország. Nézzenek oda, ahol szeretik egymást az emberek! Kis paradicsomok ezek. Egy olyan közösség, ahol szeretik egymást, már a paradicsom kicsiny kezdete. Ha még sokkal erősebben és jobban szeretnek, akkor ez még csodálatosabb lesz. A leghalványabb elképzelésünk sincs arról, milyen lehet a mennyország összehasonlítva azzal, amit itt a földön boldogságként élünk meg. Próbáljuk meg ezért magunkat egyre szorosabban és egyre jobban a mi Urunk Jézus Krisztussal egyesíteni, az Ő szeretetével eltölteni, és ezáltal a mi mennyországunkra felkészíteni.

Ezzel a néhány mondattal talán érthetővé tudtam tenni az Önök számára azt a tragédiát, amit ma élünk át: a hívő katolikusok tragédiáját. Vannak olyanok, akiket egy bizonyos ökumenizmus, egy bizonyos protestantizmus magával ragad, aminek az a következménye, hogy nem hisznek már a szentmiseáldozat ezen valóságában. Az Egyház elcsökevényesedik és terméketlenné válik. Nem maga az Egyház, hanem azok, akik az Egyház katolikus tanítását nem követik már. Azt a termékenységet veszítik el, amit az Egyház éppen a szentmiseáldozatból nyer. Mert minden onnan jön. Az Egyház szeretetének egész forrása a szentmiseáldozatban van, a keresztáldozatban.

Szükségünk van a szentmiseáldozatra. Ha nem hiszünk többet a mi Urunk valóságos jelenlétében és a valódi áldozatban, amely oltárainkon újból és újból valóban megismétlődik, akkor törvényszerűen a földön a szeretet forrását hagyjuk elapadni. Láthatjuk ennek következményeit. Amint oltárainkról nem folyik le ez a szeretet többé, úgy tűnik el a keresztény kultúra, aminek következtében olyan kulturális helyzetbe kerülünk, amelyet eleddig el sem tudtunk volna képzelni.

Néhány nappal ezelőtt – csakúgy, mint Önök – az újságokban olvastam, hogy Franciaországban az elmúlt öt évben kétmillió gyermeket gyilkoltak meg – kétmilliót!
      Lehetséges ez? Ez lenne a szeretet? Lehetséges ez egy olyan országban, amely katolikusnak nevezi magát? Kétmillió gyermeket! Képzeljék el, ha ezt a számot az országok számával megszorozzuk. Gyermekek milliója, akiket emberek, a szülők gyilkoltak meg! Lehetséges ez? Ráadásul keresztény életnél. Létezik-e egyáltalán még keresztény, katolikus élet ezen a földön? Jelen van a mi Urunk egyáltalán még ebben a világban, a mi Urunk, aki a szeretet forrása? Lehetséges az, hogy egy lélek, amelyben a szeretetnek még egy kis lángja él, egy ilyen förtelmes tettet, mint ez, végrehajtson? Nem!

A katolikus Egyház ma nagyon szenved. Meg kell őriznünk a szentmiseáldozatban való hitünket, ami a szeretet forrása. Mert ma már sokan nem hisznek a szentmiseáldozatban. Már nem hiszik, hogy a mi Urunk a szent eucharisztiában valóban jelen van. Azért tűnik el szívükből a szeretet, mert az áldozáskor a mi Urunkat már nem mint a legszentebb eucharisztiában valóságosan jelenlevő Urat fogadják. Csak így képes az emberiség olyan szörnyűséges dolgokat csinálni, amely a világon eddig elkövetett minden rémtettet felülmúl.
      Ezért nekünk minden áron meg kell őriznünk a szentmiseáldozatunkat, minden nehézség és ellentmondás ellenére, amellyel eközben szembe kell néznünk.

Egy példát szeretnék Önöknek ezzel kapcsolatban elmesélni. Néhány nappal ezelőtt levelet kaptam az angliai Newcastle püspökétől. Azok a hithű katolikusok, akik ott élnek, arra kértek engem, hogy szolgáltassam ki gyermekeiknek a bérmálás szentségét. Úgy döntöttem, hogy meghallgatom e katolikusok kérését, kiszolgáltatom nekik a bérmálás szentségét, és megünneplem velük a mindenkoron érvényes szentmisét. E katolikusoknak joguk van ezekhez a szentségekhez, úgy, olyan módon, ahogy az Egyház évszázadok óta kiszolgáltatta, ahogy szüleik, nagyszüleik megkapták őket.
      Nos, most levelet kaptam az ottani püspöktől, amiben ez áll: „Azt hallom, hogy egyházmegyémbe akar jönni. Rendkívüli módon helytelenítem ezt, mivel csak szakadást idézne ezzel elő. Ezért arra kérem, ne jöjjön. Nincs joga arra, hogy az én egyházmegyémbe jöjjön és itt bérmáljon.”

Ezt válaszoltam neki: „Excellenciás uram, szívesen kész vagyok kérését teljesíteni és egyházmegyéjét elkerülni. Csak arra kérem, hogy adja meg ezeknek a katolikusoknak, akik hűek az Egyházhoz, azt, amit kérnek. A bérmálást kérik Öntől, ahogy azt szüleik, nagyszüleik és elődeik mindig is megkapták. A szentmisét kérik, ahogy azt őseik mindig is ismerték és tisztelték. Ha teljesíti e hívők kérését, nem fogok az egyházmegyéjébe menni, hiszen egyáltalában nincs szándékomban, hogy akaratával ellenkezzek.”
      Ezt felelte: „Megkaptam a levelét. Ami a liturgiát illeti, úgy azt egy törvény írta elő, és ezért én se ellene nem tudok tenni, se a törvényt nem tudom megváltoztatni.”

Ma reggel írtam neki vissza: „Excellenciás uram, óvakodjon arra hivatkozni, hogy a liturgiát egy törvény megváltoztatta. Ezzel csak azt ismétli, amit az Ön katolikus elődei mondtak, amikor Londonból olyan törvény jött, ami megváltoztatta a liturgiát. Mi lett az Ön elődeiből és mindazokból, akik hallgattak rájuk? Protestánsok lettek. Feladták hitüket, mert Londonból törvény jött, amely azt parancsolta nekik, hogy változtassák meg a liturgiát. Ugyanúgy, ahogy ma történt. Hogy ez a mostani törvény Rómából jött, még nem jelenti azt, hogy ez a törvény nem lehet rossz. Az ellenség igenis be tud Rómába és a Vatikánba is hatolni, és olyan törvényt tud adni nekünk, ami protestánssá tesz bennünket. Az ellenség, aki négy évszázaddal ezelőtt Londonban volt, ugyanaz, aki ma a Vatikán folyosóin kering, hogy nyomást gyakoroljon és olyan törvények meghozatalát eszközölje ki, amelyek szét akarják zúzni a hitünket. Azért imádkozunk tehát, hogy a pápának legyen meg a bátorsága ezen ellenség elűzésére, aki a Vatikánba mindenütt belopódzott, és az Egyház szétzúzását akarja elérni. Önnek egyesülnie kellene velünk az imádságban, azon hívők imádságában, akik katolikusok akarnak maradni. Szerencsére a világon akadnak még olyan hívők, akik egyszerű és őszinte hitük által, amelyet gyermekkorukban a katekizmusban tanultak, az Egyházat meg fogják menteni. Fájdalmas arra gondolni, hogy olyan kevés egyházi személy és püspök van, akik hasonlóan e jó hívekhez és hű katolikusokhoz, ragaszkodnak hitükhöz, és vonakodnak attól, hogy protestánsokká váljanak és ezáltal a szkizmához és az eretnekséghez csatlakozzanak.”

Nem tudom, hogyan fog Newcastle püspöke erre a levélre reagálni. De Önök láthatják azt a tragédiát, amelyet most élünk át. Nekünk hívőknek kell maradnunk. Nem szabad félnünk. Ha az Egyház ama hitéhez ragaszkodunk, amelyet a tridenti zsinat fogalmazott meg, láthatjuk, hogy éppen ez a zsinat fejezte ki világosan a szentmiseáldozatról szóló katolikus tanítást. Kimondta: „Ez a katolikus hit, amellyel kapcsolatban mi, akik a Szentlélek támogatásával ezen a zsinaton összegyűltünk, azt követeljük, hogy minden hívő úgy őrizze meg, ahogy eddig mindig tanítva, és ezután is az idők végezetéig tanítva lesz.” Ez a katolikus tan, amelyet a tridenti zsinat tanít. Ez az a tan, amit az Egyház örökké tanított nekünk, és ez azt jelenti, hogy az idők végezetéig ez lesz érvényes. Mi ehhez ragaszkodunk. Ameddig ezt tesszük, nem lehetünk az Egyházon kívül. Ez lehetetlen.

Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy segítsen nekünk. Hozzá könyörögjünk, aki, mint senki más, a szentmiseáldozatot mindenen felül tiszteli és mélységesen megérti. Kérjük őt, hogy a szentmiseáldozat és a legszentebb eucharisztia e nagy titkába mélyen behatolhassunk, hogy egész életünk alatt és egy napon az örök üdvösségben abból élhessünk. Ámen. (katolikus honlap.hu)

H. H. Dr. theol. Otto Katzer: A történelmet a szentek írják!

Amikor a kis fatimai látnok, Jácinta halálán volt, az őt kezelő orvos megkérdezte tőle, hogy mit mondott tulajdonképpen az Isten Anyja. A gyerek ezt válaszolta: „Ezt mondta: Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket, hogy Istent, akit úgy is eleget káromolták már, ne káromoljátok többet. Ha megtértek, akkor a háború véget ér, ha nem, akkor a világ ér véget!”
Ahogy Fatima kis gyermekek ajkán keresztül tudatta, a világ, mivel nem javult meg és nem is akar megjavulni, olyan sok pusztító erővel rendelkezik, hogy a föld lakói nem egyszer, hanem akár háromszor is elpusztíthatnák. A legnagyobb csoda abból áll, hogy ez a világ ilyen körülmények között még ma is fennáll.

Szent Fulgentius (465-533) már az 5. században kijelentette, hogy az csoda, „hogy ez a világ az emberek bűnössége miatt nem törik porrá”, és hangsúlyozta, hogy ezért egyedül Isten Anyjának tartozunk hálával. Mit mondana ő a mi korunkról? [Dr. Katzer ezt 1978-ban írta – vajon mit mondana Szent Fulgentius és a többi szentek a mostani korról?]

Hogy ezt megértsük két alapigazságot kell élesen szemügyre vennünk. Amíg nem tudatosodik bennünk, hogy az erkölcsi rendtől való legkisebb eltérés, amit mi szokásosan csak bocsánatos bűnnek nevezünk, ha Isten az ebben rejlő megsemmisítő erőnek szabad utat engedne, a fizikai világban nagyobb károkat okozna, mint ha két csillag ütközne össze – addig hitünkről úgyszólván semmit sem tudunk.
Ha viszont már egy kis bűnnek ilyen borzalmas következményei lehetnek, minek kellene ezzel a földdel történni, ha egyedül a 20. század bűneit vennénk számításba? Csaknem kétszázmillió halott, a háborúk és koncentrációs táborok közvetett vagy közvetlen áldozatai, csaknem ugyanannyi rokkant, tengernyi vér és könny, erkölcsi mocsár, amelyből nem nőhet márki derék karakter, és még sok más. Egy valódi csodával állunk itt szemben: a világnak már régen por és hamuban kellene feküdnie, ha Isten Anyja és némely jámbor, magát áldozatul ajánló lélek Isten büntető karját nem tartaná vissza – de vajon meddig még?

„A történelmet a szentek írják”, mondja egy szólás, „és nem a politikusok”. Ezután a második valóságot is jól át kell gondoljuk. Amíg nem jutunk el annak tudatáig, hogy Isten kegyelmének legkisebb egysége több erővel rendelkezik, mint a világegyetem összes energiája, addig hitünkről ismét nem tudunk semmit. Ebből kiviláglik, hogy ha a világ megmenekül (amit biztosan nem érdemel meg), mennyire csodálkozni fogunk, hogy ezt Isten Anyja mellett kinek köszönhetjük. Talán egy utcaseprőnek, aki tisztasága miatt annyi kegyelmet szív magába, vagyis annyi fényt vesz fel felülről és ugyanannyit áraszt ki, hogy a sötétség erőinek vissza kell húzódniuk. Vagy egy szegény öregasszonynak, aki fájdalmai között ágyában a rózsafüzért imádkozza. Ezért nekünk sem szabad üres kézzel lennünk.

Nyilván azt válaszoljátok nekem erre: „Nincs időnk, dolgoznunk kell, meg kell keresnünk mindennapi kenyerünket.” Való, teljesen igazatok van, de pont itt kellene mentőmunkátokat bevetni. Naponta kezetekbe veszitek a kenyeret, ami munkátok végterméke, de csak Istentől való függőségben. Bár a ti munkátok gyümölcse, de meg kell fontolni, hogy mennyi ebben a ti részetek. Amikor a gyerekek összevesznek, visszakövetelik egymástól a másiknak kölcsönzött játékaikat. Mi lenne, ha Isten is visszavenne annyit ebből a kenyérből, amennyi az Ő része? Ugyan ti vetettetek, trágyáztatok, arattatok, sütöttetek, de ki adta nektek ehhez az erőt? Kinek köszönhetitek ezt? Ha Isten nem adná meg a feltételeket a jó terméshez – esőt, talajt stb. – nem lenne kenyeretek, amit némelyek istenükké tettek.
A régi zsidók és az Üdvözítő is a kenyér elfogyasztása előtt a következő imát mondta el: „Áldott vagy te, örökkévaló Istenünk, a világ Ura, aki a kenyeret a földből kicsiráztatod.” Így azt is megértjük, hogy a régi zsidók számára minden étkezés istentisztelet volt, ahogy számunkra is lennie kellene. Minden étkezést a következő formulára lehet visszavezetni: Az Isten szolgálatában felhasznált energiát Istennek az ételben meglevő energiájával további istentiszteletek számára cserélni, hiszen azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Neki hálát adjunk, Őt szeressük, Neki szolgáljunk, és így egykor az örök életet elnyerjük.

(forrás: EINSICHT: RÖMISCH-KATHOLISCHE ZEITSCHRIFT – „Credo ut intelligam” 8. évfolyam, 2. szám, München, 1978 július)

IV. Pál pápa CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO kezdetű bulllája 1559. február 15.

Pál, püspök,
Isten szolgáinak szolgája.
Örök emlékeztetőül.

Bevezetés

Az Istentől ránk bízott apostoli hivatalnál fogva, ha saját elegendő érdem nélkül is, de Minket terhel az Úr nyájáért érzett aggodalom. Ezért tartjuk szükségesnek, hogy egy figyelmes pásztorhoz illően e nyáj hűséges megőrzése és üdvös vezetése érdekében állandóan éberek legyünk, és nagyon gondosan előre gondoskodjunk róla, hogy ezen időben azok, akik a bűn következtében szertelenül a saját bölcsességükre támaszkodnak, és végzetesebben, mint általában az igaz hit ellen lázadnak, és ezen felül babonás és szabadon kitalált kifogások segítségével a Szentírás értelmét kicsavarják, valamint a katolikus Egyház egységét, mint az Úr varratlan köntösét szétszakítani igyekeznek, Krisztus nyájából kikergettessenek, hogy a tévedés tanát tovább ne terjeszthessék, mivel visszautasítják, hogy az igazság tanítványai legyenek.

§ 1: E konstitúció indítóoka

Tekintettel ezen súlyos és veszélyes dologra a Római Pontifex, aki Isten és Urunk Jézus Krisztus Helytartója a földön, korlátlan teljhatalommal rendelkezik a népek és birodalmak fölött, és jogilag mindenki fölött ítél, anélkül, hogy Ő ebben a világban bármilyen joghatóság alá esne; akinek ugyanakkor ellen lehet mondani, ha a hittől eltértnek találtatna. Mindazonáltal minél nagyobb a veszély, amire oda kell figyelni, annál tökéletesebben és gondosabban kell arra ügyelni, hogy nehogy hamis próféták vagy mások, akik a világi hatalmat birtokolják, egyszerű emberek lelkét sajnálatos módon behálózzák, és szépszámú embert, akik lelki és evilági ügyekben az ő gondoskodásuk és vezetésük alá tartoznak, romlásba és a kárhozat pusztulásába húzzák.

Soha nem szabad megtörténnie, hogy mi a pusztulásnak azon borzalmát, amit Dániel próféta jövendölt meg, a szent helyeken lássuk. Ezért vágyunk arra, amennyire erre hivatalunknál fogva Isten segítségével képesek vagyunk, hogy a rókákat, akik az Úr szőlőjét fel akarják dúlni, megfogjuk, és a farkasokat a juhok aklától távol tartsuk, hogy ne tűnjünk néma kutyáknak, akik nem tudnak ugatni, nehogy a rossz bérlőkkel pusztuljunk el, és végül a béresekhez hasonlítsanak bennünket.

§ 2: Az eretnekekre és a szakadárokra kiszabott büntetések megerősítése

Tiszteletreméltó testvéreinkkel, nevezetesen a Szent Római Kúria bíborosaival való alapos tanácskozás után jóváhagyjuk és megújítjuk az ő tanácsukra és egyhangú jóváhagyásukkal a kiközösítések, felfüggesztések, interdiktumok, állásból való felmentések és minden más összes elődünk által ilyen ügyekben hozott ítélkezésének, cenzúrájának és büntetésének mindegyik rendelkezését, továbbá azokat, melyeket elődeink a törvénykezésen kívüli iratokkal rögzítettek vagy Isten Egyházának szent zsinatai elfogadtak, vagy a szent atyák rendeleteivel és utasításaival vagy a szent irányelvek, intézkedések és határozatok által az eretnekek vagy szakadárok ellen valaha kiadattak vagy nyilvánosságra hozattak.
     Ezeket, így rendelkezünk a jövőre nézve, be kell tartani, és újra hathatósan foganatosítani kell a jövőre nézve is, akkor is, ha most nincsenek figyelembe véve. Mindazok, akik mostanáig a katolikus hittől eltértek, eretnekségbe estek vagy szakadásba jutottak, vagy ilyet előidéztek vagy ilyenben vétkesek voltak, ha ilyennek felismerték őket, vagy ilyennek vallották magukat, vagy rájuk bizonyíttatott, vagy (amitől Isten kegyességében és jóságában mindenkit őrizzen meg) a hittől továbbra is eltérnek, eretnekségbe esnek, szakadárok lesznek, ilyet előidéznek, ilyenben vétkesek, ezek, úgy akarjuk és úgy határozunk, hogy minden állástól, fokozattól, rangtól, hivataltól és kiváló méltóságtól, akkor is, ha püspöki vagy érseki rangban vannak, vagy pátriárkák, prímások vagy más magasrangú egyházi hivatalt birtokolnak, a bíborosi méltósággal vannak ellátva vagy az Apostoli Szék legátusának hivatalával, bárhol a világon, ilyen hivatallal állandóan vagy időlegesen meg vannak bízva, hogy ők mind az előbb említett ítéleteket, cenzúrákat és büntetéseket magukra vonják. Ugyanez vonatkozik a világi tekintélyekre, a grófokra, báróra, őrgrófokra, hercegekre, királyokra vagy császárokra, vagy azokra, akik valamilyen más magasabb méltóságot viselnek.

§ 3: Azokra a prelátusokra és fejedelmekre, akik eltérnek a hittől, további súlyos büntetések lesznek kiszabva

Mindemellett célszerűnek tartjuk, hogy azok, akiket az erény iránti szeretet nem tart vissza a rossztól, legalább a büntetéstől való félelem elijessze ettől. Püspökök, érsekek, pátriárkák, prímások, bíborosok, legátusok, grófok, bárók, őrgrófok, hercegek, királyok és császárok, akiknek másokat tanítani és másoknak jó példát adniuk kellene a katolikus Egyházban, súlyosabban vétkeznek, mint a többiek, hiszen nem csak magukat pusztítják el, hanem számtalan más embert, akik az ő gondoskodásukra és vezetésükre lettek bízva, vagy akik más módon vannak nekik alávetve; magukkal rántják a romlásba és a pusztulás mocsarába.
     A bíborosokkal való összhangban és egyetértésben ebben a rendeletben, aminek örökké érvényben kell maradnia, megparancsoljuk az ilyen nagy gaztettel szembeni iszonyatból – melynél nagyobb és végzetesebb Isten Egyházában nem létezik –, és az Apostoli Teljhatalom teljessége okán kijelentjük, előírjuk és definiáljuk, hogy az ítéletek, cenzúrák és előbb említett büntetések hatályban maradnak és érvényességüket a jövőben is megtartják. A püspökök, érsekek, pátriárkák, prímások, bíborosok, legátusok, grófok, bárók, őrgrófok, hercegek, királyok és császárok, akik eddig nyilvánvalóan eltértek a hittől, eretnekségbe estek vagy szakadárok lettek vagy ilyet előidéztek vagy ilyenben vétkesek voltak, vagy ilyet rájuk bizonyítottak, vagy a jövőben eltérnek a hittől, eretnekségbe esnek vagy szakadárok lesznek, vagy ilyet előidéznek vagy ilyenben vétkeznek vagy ilyet rájuk bizonyítanak, mivel ezt nekik kevésbé lehet megbocsátani, mint másoknak – a fent említett ítéletek, cenzúrák és büntetéseken túl – eo ipso (= magától értetődően, automatikusan) mindennemű jogi vagy tényleges hivatali eljárás nélkül elvesztik hivatalukat és püspöki, érseki székhelyüket, valamint patriarkális és prímási templomukat, valamint bíborosi méltóságukat és mindenfajta legátusi hivatalukat.
     Ugyancsak elvesztik az aktív és passzív választójogukat és kolostorukban minden tisztségüket, egyházi javadalmukat és egyházi állásukat lelkipásztorkodással együtt és anélkül, legyenek világi papok vagy valamely szerzet tagjai. Minden eddig nekik juttatott és nekik járó jövedelmüktől legyenek megfosztottak. A grófságokat, báróságokat, őrgrófságokat, hercegségeket, királyságokat és császárságokat is teljesen, egészen és örökre elvesztik, és alkalmatlannak találtatnak ezek vezetésére és birtoklására.
     Mindenben és minden szempontból eretneknek és hitehagyottnak számítanak, akkor is, ha korábban egy ilyenfajta eretnekséget bíróság előtt esküvel megtagadtak. Soha többet nem lehet őket korábbi hivatalukba visszahelyezni, korábbi rangjukat, méltóságukat visszaadni, korábbi székhelyükre visszahelyezni, vagy másmilyen tiszteletbeli címet nekik adományozni. Se aktív, se passzív választójogukat nem kaphatják vissza. A világiak sem helyezhetők vissza korábbi méltóságukba, nem kerülhetnek vissza a közösségükbe és nem rehabilitálhatók, ellenkezőleg, át kell őket adni a világi hatalom ítéletére, hogy megkapják méltó büntetésüket.
     Az őszinte megbánás és a megfelelő vezeklés nyilvánvaló jeleinél a Szentszék elnézése és jósága folytán egy kolostorba vagy egy másik kolostori rend alatt álló helyre vitessenek, hogy örökre a szenvedés kenyere és a szomorúság vize mellett vezekeljenek. Mindenki tartsa őket hitehagyottnak, így kell őket kezelni és így kell rájuk nézni, mindegy milyen állásuk, rangjuk, méltóságuk, hivataluk volt korábban. Mint hitehagyottakat kell őket elkerülni, és minden emberi vigasztól megfosztani.

§ 4: A törvényes határidőn belül hivatalra alkalmas személyeket kell előterjesztenie azoknak, akik olyan egyházi javadalmaknál rendelkeznek választójoggal, melyek eretnekség miatt megüresedtek

Akik a székesegyházi, metropolita és patriarkális egyházak vagy kolostori javak odaítélésében választójoggal rendelkeznek, utasíttatnak, hogy ha ezek a fent említett vétkek miatt megüresedtek, gondoskodjanak arról, hogy ezek a hivatalok hosszabb időre ne szolgáltassanak ki a betöltetlenség rémének, hanem szakíttassanak el az eretnek szolgaságából, alkalmas személyre bízassanak, aki az alárendeltjeit hűségesen az igazságosság ösvényén vezetik.
     Templomok, kolostorok és egyházi javadalmak számára a Szentszék által megszabott határidőn belül alkalmas személyeket kell Nekünk vagy a mindenkori Római Pontifexnek prezentálni. Ellenkező esetben a határidő lejárta után a templomok, kolostorok és javadalmak feletti teljes és szabad rendelkezés joga eo ipso Ránk, illetve a mindenkori Római Pontifexre megy át a törvény szerint.

§ 5: Az eretnekeket támogatók az itt leírt büntetéseket vonják magukra

Ezeken felül azok, akik a fent leírt vétkeket elkövetőket tudatosan valamilyen módon befogadják vagy védelmezik vagy pártolják vagy hitelt adnak nekik vagy tanaikat dogmaként merészelik hirdetni, eo ipso kiközösítés alá esnek, becstelennek tekintendők, választójogukat elveszítik, legyen ez személyes vagy egy küldönc vagy egy megbízott útján írásban leadott, közérdekű vagy privát feladat, vagy bármilyen tanácsadó bizottság, szinódus vagy általános illetve területi zsinat, bíborosi konklávé vagy a hívek bármilyen gyűlése számára elrendelt választás.
     Nem tanúskodhatnak, és nem örökölhetnek, ezen kívül senkinek nem kell velük szemben bármilyen ügyben számot adni, jelentést tenni. Ha talán bírák, akkor ítéleteik elvesztik érvényességüket, és semmilyen jogi ügyet nem szabad velük közölni. Ha ügyvédek, akkor nem szabad semmilyen jogi ügyet rájuk bízni, ha jegyzők, akkor az általuk kiállított okiratok minden érvényüket és jelentőségüket elvesztik.
     Mind az egyháziak, mind a laikusok eo ipso elveszítik állásukat – akkor is, ha szakképzettség útján kapták meg ezeket, javaikat kobozzák el, és azokat jogosan olyanra ruházzák át, akik elsőként veszik birtokba, amennyiben hitük őszinte és a Római Anyaszentegyházhoz tartoznak, és engedelmesek Velünk és utódainkkal, azokkal a római pápákkal szemben, akik minket kánonilag törvényesen megválasztva követnek.

§ 6: Azok a prelátusok és püspökök, akik hivatali kinevezésük előtt nyilvánvalóan elpártoltak a katolikus hittől, automatikusan elvesztik minden tekintélyüket és mindennemű hivatalukat. Kinevezésük semmis, és semmilyen módon nem érvényesíthető

Kijelentjük továbbá, hogy annak a püspöknek – akkor is, ha érseki vagy patriarkális vagy prímási hivatalt tölt be, vagy a Római Egyház bíborosa, legátusa vagy Római Pontifex – a kinevezése vagy megválasztása, akkor is, ha ez egyetértésben és minden bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis és érvénytelen és értéktelen, ha bíborosi kinevezése vagy pápává választása előtt eltért a katolikus hittől, eretnekségbe esett vagy szakadár lett vagy ilyet előidézett vagy okozott.
     A kinevezés vagy pápává választás se a püspökszentelés megtörténtével, vagy a vezetés és igazgatás ezt követő átvételével, se magának a Római Pontifex intronizációjával vagy a neki adott hűségesküvel vagy a mindenki által vele szemben mutatott engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen érvényesnek tekinteni.
     Továbbá gondoskodni kell arról, hogy mindazokat, akiket ily módon tettek meg püspököknek, érsekeknek, pátriárkáknak vagy prímásoknak, egyházi és világi ügyekben mielőbb megfosztassanak igazgatási hatáskörüktől. Minden, amit ők bármikor, bármilyen ügyben kimondtak, létesítettek, végrehajtottak és igazgattak, és mindaz, ami ezekből származott, érvénytelenné válik, és semminek nem adhat többé biztonságot, és senkinek nem kölcsönözhet jogot.

§ 7: A fent nevezett bűnökbe esők alárendeltjeinek meg van engedve, hogy az engedelmességet és a hűséget büntetlenül megtagadják

Az alárendelt személyeknek, mind a világi papoknak, mind a szerzeteseknek, valamint a laikusoknak, a bíborosoknak, köztük azoknak is, akik egy olyan pápa megválasztásában részt vettek vagy más módon ezzel egyetértettek, aki korábban a hittől eltért, eretnekké vagy szakadárrá vált – ez érvényes városunkra és az egész Egyházi Államra is, annak minden tisztviselőjére, aki eskü vagy adóslevél által kötve vannak – meg van engedve, hogy az ilyen bűnbe esőkkel szembeni engedelmességet és hűséget minden időben büntetlenül megtagadják, és őket varázslóként, pogányként, vámosként és eretnekbarlangként kerüljék.
     Mindazonáltal ezek az alárendeltek továbbra is engedelmességre és hűségre kötelezettek a jövőbeni püspökök, érsekek, pátriárkák, prímások és a Római Pápával szemben, aki kánonilag törvényesen következik. A fent leírt bűnösök nagyobb megszégyenítésére, ha irányításukat és igazgatásukat folytatni akarják, meg van engedve, hogy a világi bíróságnak kiszolgáltassák őket. Ezért az ilyenekkel szembeni engedelmesség és hűség megtagadóit nem szabad az Úr köntösének elszakításával vádolni, és büntetéssel sújtani.

§ 8: A fentiekkel ellentétes intézkedések feloldása

Az itt leírtakkal nem áll szemben semmilyen apostoli utasítás és rendelet, se valamilyen privilégium, indult és apostoli irat, se motu proprio, se az apostoli teljhatalom vagy konzisztórium vagy bármi más által kiadott irat, akkor sem, ha azok korábban ismételten jóváhagyattak és megújíttattak, se a Corpus iuris, se a konklávé bármilyen fejezete, még akkor sem, ha eskü alatt vagy apostoli megerősítéssel hozattak, vagy akár Mi magunk által hitelesítettek. Mindezeknek a rendeleteknek és iratoknak kizárólag azokat a részeit helyezzük hatályon kívül, melyek a fent leírtakra vonatkoznak.

§ 9: Parancs a közzétételre

Hogy erről a rendeletünkről mindenki tudomást szerezzen, azt akarjuk, hogy ezt vagy erről egy másolatot (amit egy jegyző saját kezű aláírása és egy egyházi személy pecsétje hitelesít) a Szent Péter bazilika és az Apostoli Kancellária ajtószárnyainál és a Campus Florae szélén néhány küldöncünk közzétegye és kifüggessze, és egy másolatot ott hagyjon. A kihirdetés és kitűzés, valamint egy másolat otthagyása elegendő, és mindenki által ünnepélyes és törvényes aktusnak tekintendő, más közzététel nem szükséges és nem várható.

§ 10: Szankciók

Ezért senkinek sem megengedett, hogy jóváhagyásunk, megújításunk, szankciónk, rendeletünk, akaratunk kinyilvánítása és dekrétumunk ezen iratát megrongálja vagy vakmerő módon ellene valamit tegyen. Ha valaki ezt meg merné próbálni, annak tudnia kell, hogy a Mindenható Isten és a szent apostolok, Péter és Pál haragját vonja magára.

Kelt Rómában, Szent Péternél, az Úr Megtestesülésének 1559. esztendejében, március hónap első napja előtti 15. napon, pontifikátusunk negyedik esztendejében

† Én, Pál, a Katolikus Egyház püspöke írtam alá
(ezt követi 21 bíboros aláírása)
[E bullával kapcsolatban lásd a honlap következő cikkeit: A katolikus megújhodás kora, - Meddig érvényes egy bulla?]