„Megverem a pásztort és szétszélednek a nyájból a juhok”
Dr. Diether Wendland professzor „A római
püspökök pápaságáról, az Apostoli Szék sajátosságáról és egy pápa
nélküli Egyházról” címet viselő tanulmányában – ami az Einsicht 2001.
decembertől 2003. februárjáig kiadott számaiban jelent meg folytatásban –
ezt írja:
1. Az Egyház és a világ minden
tekintetben rendkívüli és soha nem volt helyzete, amiben most vagyunk,
kortársainktól, nevezetesen a katolikusok többségétől túl sokat követel.
Ezek törekvése többnyire arra irányul, hogy az ijesztő tényeket és
folyamatokat vagy egyáltalán ne vegyék tudomásul, ignorálják,
elbagatellizálják és ártalmatlan színben tüntessék fel, vagy valamilyen
álomképhez meneküljenek, és reményüket valami közel álló „harmadik
világháborúba”, vagy egy „big chastisement”-be fektessék, ami után
megint minden rendben lesz. Mi, katolikusként azonban arra vagyunk
hivatva, hogy realisták legyünk és a dolgokat pontosan szemügyre vegyük,
hogy ily módon a dolgok állásáról lehetőleg valósághű képet
alkothassunk. Mert csak ez esetben vagyunk az élő Isten igazi imádói és
szolgálói, csak ily módon teljesíthetünk szolgálatot, mely nem álmokból
és kibúvókból áll, hanem igazságosságban és igazságban gyökerezik.
Korunk átláthatatlan apokaliptikus
karaktere az, ami a legtöbb emberben félelmet kelt – amennyiben nem vált
teljesen vakká, és erről már csak bután gúnyolódni képes. De még a
vallástalan embereknél is, egy kicsit mindenütt egész társadalmunkban,
legalább a küszöb alatt az eljövendőtől való tudattalan félelmet
tapasztalunk, akkor is, ha ez gyakorta hangsúlyozott közömbösségben vagy
a híres „tánc a vulkánon” reakcióban jut kifejeződésre. Nekünk, igaz
keresztényeknek valójában nem szabadna problémát jelentenie, hogy
felismerjük, hogy az, amit Urunk Jézus Krisztus és az Ő apostolai már
megjósoltak, a maga idejében be fog következni. Ezen felül a próféták
Királynője, a Boldogságos Szűz Mária, maga méltóztatott korunkat egy
egészen különleges kinyilatkoztatással megajándékozni, amiben nekünk
teljes nyíltsággal a most zajló események alapját képező titkokat
felfedte. Bizonyos értelemben ezek után nekünk csak össze kell adni a
kétszer kettőt.
2. Az nem lehet kétséges senki
gondolkodó számára, hogy az idők végén vagyunk, akkor is, ha
természetesen semmilyen adatot nem tudunk és nem akarunk adni dátumokról
vagy időtartamokról. Ezt, ahogy tudjuk, a mennyei Atya magának tartja
fent: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a
körülményeket, ezeket az Atya szabta meg saját tetszése szerint.”
(ApCsel 1,7) Mindazonáltal bizonyos jelek alapján igenis képesek vagyunk
felismerni, „mennyit ütött az óra”, vagyis milyen elől jár már az
óramutató. „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a
levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így amikor
ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy már közel van az
ajtóban.” (Mt 24,32-33)
Az idők végéről azonban tudjuk, hogy egy
rettenetes alak fog akkor fellépni: az Antikrisztus. Ez úgy fog
megjelenni, mint az egész világ uralkodója, istennek adja ki magát és
istenként hagyja magát imádni, nagy látszat-csodákat visz végbe,
olyannyira, hogy ha ez lehetséges lenne, magukat a kiválasztottakat is
megtévesztené. Üldözni fogja a keresztényeket és legyőzi őket. „Gőgös,
káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig
jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét,
hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket
és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, nyelvre és
nemzetre. A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a
megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte.” (Jel 13,5-8)
Szent Pál a Tesszalonikiaknak írt második levelében beszél „az
ellenségről, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek
neveznek. Sőt Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar
látszani” (2 Tesz 2,4). Majd így folytatja: „Tudjátok azt is, hogy mi
késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak
annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd
megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és
megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” (2 Tesz 2,6-8)
Az
egyházatyák az „útban álló” alatt a római birodalmat értették, de nem a
szekuláris római birodalmat, hanem a szellemit és szentet, ami Isten
rendjét és Krisztus uralmát itt a földön megalapozza és garantálja, és
ezzel végülis a Szentatyát, a római pápát, Krisztus földi helytartóját.
Őt kell eltávolítani, hogy az utolsó akadály is eltűnjön az útból. Ezért beszélnek az atyák az Antikrisztus idejéről nem csak mint császár-, hanem mint császár- és pápa-nélküli időről.
3. Hogy korunk császár-nélküli, és a
szent római birodalom utolsó maradványait már régen eltüntették, arra
nincs szükség további bizonyítékokra. De mi van a pápával, mi van a
szent római Egyházzal? Ez az akadály is eltűnt már? A korábbi időkben
biztosan úgy gondolták, hogy ennek úgy kell megtörténnie, hogy a pápát
és a bíborosokat elrabolják, börtönbe csukják, megölik stb. Csakhogy
az Antikrisztus, illetve előfutárai már régen megértették, hogy nem ez a
megoldás. Ha a pápa- és római Egyház-akadályt tartósan és hatékonyan
akarják megszüntetni, akkor ez csak egy „transzformációval” történhet: a
szent Egyházból egy aposztata egyházat kell csinálni, Jeruzsálem tiszta
menyasszonyából Babilon kéjnőjét.
Sikerült ez a merénylet?
Kétség sem fér hozzá. Mindazonáltal nem beszélhetünk valójában egy
„transzformációról” – hiszen a szent Egyház, Krisztus menyasszonya soha
nem lehet hitehagyott –, hanem sokkal inkább egy szubsztitúcióról, egy
helyettesítésről: Sikerült nekik az igazi, szent római Egyházat
alattomosan egy hamis, aposztata ember-csinálta-egyházzal
helyettesíteni, illetve betakarni. Nem az „Egyház hitehagyása”
történt meg – ami lehetetlen, és amire még csak gondolni is
szentségtörés –, hanem sokkal inkább az Egyháztól való elpártolás,
és amit Szent Pál már a Tesszalonikiaknak írt levelében előre
megmondott: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg
kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának.” (2 Tesz 2,3)
Dr. Diether Wendland professzor fent
említett tanulmányában ezt írja: „Ez az elpártolás egyre inkább
megmutatkozott, és aztán egy »általános zsinaton« összekapcsolódott a
római katolikus és apostoli Egyháztól való elpártolással, amit
hihetetlen szemtelenséggel „új kezdetként” mutattak be és propagáltak!
Ez sátáni volt!”
A professzor ezt így magyarázza: „Az Apostoli Szék
szokásos üresedésére (1958 október) csaknem közvetlenül egy szokatlan
vagy rendkívüli (ennek is megvan a saját jelentősége) üresedés
következett, és rántott már négy évvel később egy »ökumenikus zsinat« az
eretnekségbe és aposztáziába. Egy ilyen szituáció a katolikus Egyház
történetében még soha nem volt, és ezért sok katolikus számára
egyáltalán nem volt felismerhető, legalábbis nem azonnal.”
Dr.
Wendland szerint ugyanis „Velence pátriárkája, Roncalli … eretnek és
aposztata volt, mégpedig többszörös vonatkozásban”, és ezért nem
lehetett érvényesen pápává választani. „Az Apostoli Széknek egy nem,
illetve nem világosan felismert szokatlan és/vagy rendkívüli üresedése,
ami azonban mint folytonos vált nyilvánvalóvá, volt az oka sok
zűrzavarnak és téves gondolatoknak az egyházi területen, ami végül még a
cselekvést és viselkedést is megbénította, úgy hogy csakhamar elég
sokan megadták magukat.” – „Ha az Apostoli Szék üres, akkor
Rómából abszolút semmi jó nem jöhet!” … „Onnan abszolút semmi igazat nem
lehet várni, nem is szólva valamilyen üdvös dologról. … Mert ott az
eretnek és aposztata »római zsinati egyház« központja székel.”
Ezek valóban figyelmet érdemlő vélemények, melyeket a mai katolikusok
többsége nem hajlandó tudomásul venni, és amik elől még maguk a „hithű”
katolikusok is lehetőleg becsukják a szemüket. Túl szörnyűnek tűnik
számukra ez a mélység, holott hatásaiban, következményeiben és jeleiben előttük is, mindenki előtt világosan megmutatkozik
(gondoljunk csak a legújabb vatikáni „család-szinódusra”). Inkább
kapaszkodnak minden lehetséges szalmaszálba, és eközben az
anti-infallibilistáknak, vagyis a pápa és a pápaság tévedhetetlensége
tagadóinak gallikán és modernista állásfoglalásába való lecsúszástól sem
riadnak vissza. És mégis, egyedül a tényekre való józan pillantás segít kiigazodni a mostani helyzetben!
Ez az aposztata zsinati egyház legkésőbb
a „vallásszabadság” kihirdetésével az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton
világosan felismerhetővé vált. A legtöbb katolikus mégis, mint a
szólásbeli nyúl a kígyó előtt, nem merte pillantását levenni róla. Megbabonázva
bámulnak erre a szörnyetegre, és „elismerést” követelnek tőle vagy a
„megtérésére” várnak. De se az egyik, se a másik nem tud bennünket
tovább segíteni, hanem csakis az az egyszerű igazság, hogy a „zsinati
egyház” nem Urunk Jézus Krisztus Egyháza, soha nem volt és soha nem lesz
az. Olyan kevés köze van Krisztushoz, mint Béliálnak.
Ezt
az igazságot sok katolikus máig nem látja be, holott La Salette-i
Miasszonyunk ezt az állapotot nagyon pontosan előre megmondta: „Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz.”
Végre mindenki számára világosnak kell lennie, hogy egy aposztata és
anti-keresztény Róma nem lehet a mi szent római Egyházunk. De ez az
elképzelés a legtöbb katolikus számára még mindig túlságosan szörnyűnek
tűnik, ami miatt a valóságot nem akarják tudomásul venni. Még Bergoglio,
az agyafúrt manó összes hőzöngésével és üres fecsegésével sem tudja
őket elrettenteni attól, hogy tiszteletteljesen „Szentatyának” ne
szólítsák.
Annak a ténynek az elismerése, hogy az
aposztata „zsinati egyház” és az anti-keresztény új-Róma nem a mi
katolikus Egyházunk és nem a mi szent Rómánk, lenne az első lépés, hogy
az Egyház jelenlegi helyzetét helyesen lássuk és ítéljük meg, hogy ezzel
a helyes cselekvéshez eljuthassunk.
Dr. Wendland írta: „Tehát
amikor egy eretnektől és aposztatától, tehát egy nem-pápától egybehívott
»római zsinat« összeült és megnyílt, és később az előzővel egyivású
»utód« alatt egy »ünnepélyes lezáráshoz« jutott, akkor a katolikus
Egyház, ami mindig klerikusokból és laikusokból áll …, már elvesztette
autokratikus tanító- és lelkipásztori-hatalmát. Több mint
meglepő, sőt inkább megrázó, hogy a legtöbb »egyházhívő« ezt még csak
észre sem vette – az »új tanítói véleményekben« tapasztalható
nyilvánvaló összevisszaság ellenére sem. És ugyanezek később
szintén nem vették észre, hogy az Apostoli Szék különleges üresedése a
keserű végéig elhúzott zsinattal való kapcsolatában minden »püspöki
szék« megüresedését is magával hozta. Ilyesmi a katolikus Egyház
történetében még soha nem fordult elő. Ez valóban »új« volt! – Ezért
nincs semmi értelme a történelemben példákat keresni, de még hasonló
helyzeteket sem, hogy a mai vélt »egyházi válsággal« megbirkózzunk. Az ilyen meggondolások a múltban és most sem sikerülhetnek és semmit nem tudnak megvilágítani.”
Valószínűleg ezért nem tudott a legtöbb katolikus ezzel az új helyzettel mit kezdeni, jóllehet Krisztus nem mulasztotta el, hogy juhait erre felkészítse.
De nyilván ugyanaz az értetlenség ismétlődött meg, amivel apostolai
reagáltak szenvedéseinek a megjövendölésére, akik még annyi mást is
elfelejtettek, amit nekik elmagyarázott, amikor konkrétan szembe kellett
nézniük a kereszten elszenvedett halálával.
4. Az egyházi hierarchia kiesésével
tehát egy „diaszpóra-Egyház” maradt hátra, ami római központját bizonyos
értelemben elvesztette. „Lesújtok a pásztorra és szétszélednek a
juhok.” (Zak 13,7; Mt 26,31: „Megverem a pásztort és szétszélednek a
nyájból a juhok”; Mk 6,34) A maradék katolikusok amennyire lehetett kis
közösségekben gyülekeztek, melyek ilyen-olyan „katakomba” kápolnákat és
miseközpontokat hoztak létre, és hűségesnek maradt papokat kerestek,
akik nekik ott a szentmisét bemutatták, katekizmust oktattak és a
szentségeket kiszolgáltatták. Ez a római katolikus Egyház, ahogy ma
látjuk, és aminek jellegzetességeit meg kell próbálnunk pontosan
szemügyre venni.
Ezen Egyház egyik ismertetőjegye tehát a
szétszóródás. Tagjaik nem élnek többé egy népegyházi „katolikus
környezetben”, ahogy korábban megszokták, mintegy elvesztették szellemi
otthonukat. Egyházközségük, egyházmegyéjük, Szentatyjuk nincs többé.
Ezért maguk maradtak, magukra vannak utalva, egyes személyekre, esetleg
családokra, kis csoportokra. Ez az, amit Pie bíboros már 1859-ben előre
látott: „A földön már alig lehet majd hitet találni – ez azt jelenti,
hogy minden földi intézményből szinte teljesen eltűnik. .. Az Egyház,
akkor is, ha mindig megmarad látható közösségnek, egyre erősebben egyes
személyekre és otthonokra fog redukálódni.” [lásd a honlap következő
cikkeit:
Pie bíboros: „Az Egyház, a hit egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra redukálódik” és
Pie bíboros – II.]
Ez természetesen abnormális, szomorú és
sajnálatraméltó állapot, ami bizonyára nem lesz és nem lehet állandó.
Ebben a pillanatban azonban elkerülhetetlenül adott, és semmit nem segít, ha valaki megpróbálja, hogy mesterségesen megszüntesse.
Sajnos, sok katolikus nem tud ellenállni ennek a kísértésnek és úgy
véli, hogy saját eszközeivel újra fel kell állítania a saját „katolikus
környezetét”, ami azonban nem vezet máshova, mint a hit
elsekélyesedéséhez és elhidegüléséhez, ha nem még a szektásódáshoz is a
külső kényelem és megelégedettség javára. Már azzal is sokat
nyernénk, ha a katolikusok beletörődnének végre ebbe a
diaszpóra-helyzetbe és belátnák, hogy egy lelkipásztori teljes ellátás
ilyen körülmények között nem lehetséges, és ezért némely dologról most
le kell mondaniuk.
Ezen felül meg kell nézzük, pontosan
milyen is ezen diaszpóra-Egyház állapota. Ahogy tudjuk, az Egyház Urunk
Jézus Krisztus háromszoros hatalmával bír: az Ő tanító-, lelkipásztori-
és papi hatalmával.
Prof. Wendland: „Az Apostoli Szék, ami egy
hierarchikus »potestas spiritualis ordinaria« (reális ellentétben az
Újszövetség szakrális papságának »potestas spiritualis ordinis«-ával),
félreismerhetetlenül megmutatkozik a legmagasabb tanítói hatalom
(magisterium summum) strukturált alakjában az autokratikus tanítói
előírásaival (praecepta legitima) és törvényi tanítói döntéseivel
(dogmata), és a legmagasabb lelkipásztori hatalomban kormányzó- és
vezetői hatalmával (potestas iurisdictionis) az egész Egyház felett
(Ecclesia universa). E két hatalomnak a foganatosítása vagy
gyakorlása (exercitatio) az Egyházban nem lehetséges a tévedhetetlenség
(infallibilität) nélkül, ami semmi esetre sem korlátozódik az ex
cathedra tanítói megnyilatkozásokra (amit az eretnekek állítanak). … Senkinek nem szabadna elfelejtenie vagy átsiklania felette, hogy itt két
tekintélyelvű karakterrel bíró természetfeletti hatalomról van szó,
melyeknek isteni eredetűk van, és amelyek Krisztus kegyelem-adományai.
Ilyen hatalmak azonban se nem dőlhetnek össze (confringere), se nem
omolhatnak be (concidere), de kieshetnek vagy kimaradhatnak (omittere),
azáltal hogy külső okok miatt és rendszerint a hordozó saját hibájából
elvesztik hatásukat (efficientia amittere) vagy magát a hatalmat vesztik
el. Ez azonban hirtelen (subito) történik, nem pedig lassan
(paulatim) vagy csak némely idő múltán; csak a többség veszi észre
sokkal később és nagyon gyakran már túl későn (sero), mert nem voltak
elég éberek.”
Tehát megállapítjuk, hogy a legmagasabb
egyházi tekintély kiesésével a tanítói- és az ezzel elválaszthatatlanul
összekötött lelkipásztori-hatalom az Egyházban, a „potestas spiritualis
ordinaria” – átmenetileg – kiesett. Ezt fontos figyelembe venni, mert
ehelyütt sem hiányzanak a kísértések és kísérletek arra, hogy saját
szakállra pótolják ezeket. Ami viszont megmaradt az Egyháznak, az a
„potestas spiritualis ordinis” gyakorlása, a papi hatalom, mert most is,
csakúgy mint eddig, léteznek katolikus papok és püspökök, akik a
szentmisét bemutatják és a szentségeket kiszolgáltatják.
Hogy
ők ezeket főpásztori megbízás nélkül egyáltalán nem tehetnék, ebben az
esetben semmilyen szerepet nem játszik, mivel az illetékes tekintély
jelenleg nem létezik, a lelkek szüksége viszont megköveteli az ő papi
szolgálataikat. Ez a tulajdonképpeni „szükségállapot” az
Egyházban, amiről szívesen beszélnek, amit azonban ritkán értenek meg
valójában, és ami a katolikus papnak engedélyt ad arra, hogy „celebret”
nélkül a szentmisét bemutathassa és a püspöktől kapott jurisdikció
nélkül is gyóntathasson. Ebben az esetben a hiányzó jurisdikciót a
lelkek üdve érdekében az Egyháztól, azaz magától Krisztustól kapja
hozzá, hogy a bírói gyónási aktust érvényessé tegye. Maguk e papok vagy
püspökök egyike sem rendelkezik azonban bármilyen jurisdikcióval, mivel
ez csak a hierarchikus „potestates spiritualis ordinaria”-tól jöhet, ami
jelenleg nem létezik.
5. Továbbá fel kell fogjuk, hogy ez a bizonyos tekintetben „redukált” állapot, amiben az Egyház most van, egy Istentől
akart vagy legalábbis tudatosan megengedett állapot. Ahogy a zsidó
népnek Jeremiás idejében semmit nem használt, hogy ellenálltak a
babilóniaiaknak, mivel Isten számukra a száműzetésbe való vitelüket mint
üdvös büntetést határozta el, úgy van ez most a katolikusoknál. Nem
marad más számunkra, mint beletörődnünk ebbe a helyzetbe, mely
megegyezik a száműzetéssel. Ez büntetés az üdvösségünkhöz,
megjavulásunkhoz és megtisztulásunkhoz, de a menyasszony részesedése is a
vőlegény sorsában. A gonoszság és a bűnök, de a lanyhaság, sőt a
hitehagyás az Újszövetség népében, nevezetesen a klérusban, túlságosan
is elszaporodott ahhoz, hogy Isten, az Úr a tisztulást szolgáló
büntetést még tovább vissza tudta volna tartani. És végül az
Egyháznak is át kell szenvednie a passiót, amit Feje, Ura és Megváltója
szenvedett el, aki a kereszten halt meg és három napig a sírban
nyugodott, mielőtt dicsőségesen feltámadott. Ezért semmi értelme a
lázadozásnak. Türelemre van szükség. „Akinek van füle, hallja meg! Aki
mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén
kell elhullania. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.”
(Jel 13,9-10)
Mivel tehát ez az állapot Istentől akart, illetve
megengedett, az következik belőle, hogy csak átmeneti lehet, Krisztus
ígérete szerint, hogy a pokol kapui nem fognak erőt venni az Ő Egyházán.
Bár a pápa személyként legyűrhető, de az Apostoli Szék nem és ezzel az
Egyház sem.
Dr. Wendland: „Az Apostoli Szék által
gyakorolt és állandóan foganatosított legfelsőbb tanító- és
lelkipásztori hatalom a primátusnak és a principátusnak élő és látható
viselőjét tételezi fel, aki ezt valóban teszi és ezáltal ennek a széknek
a tulajdonosává válik, amit ő reprezentál is (láthatóan megjeleníti).
Mindazonáltal ez az individuális személy, aki egyúttal mindig római
püspök is, és annak is kell lennie, meghalhat – anélkül, hogy ezáltal az
ő spirituális hatalma és auktoritása megszűnne tovább működni (mert ez
»szóban és műben« megmarad) vagy, hogy hatalmának és erejének egy férfi
nemű másik személyre való átadása lehetetlenné válna. Hiszen a pápaság
az Egyház lényegi eleme és nem függ viselője személyétől. Ellenkezőleg,
egy pápa halálával a valóságos pápa-létről (in actu) a reálisan
lehetségesre (in potentia) megy át, mert nem oszlik el a »semmibe«. Más
szóval: az Apostoli Szék, ami az Ecclesia Romana természetfeletti
realitása, se nem lesz »üres«, se nem oszlik el a semmibe, se nem hal
ki, hanem »vákáns« (betöltetlen) lesz, vagyis csak tulajdonosa hiányával
elárvult, és ezáltal csak hatalmas és üdvös működésétől (operatio) és
hatásosságától (efficacitas) lesz »megrabolva« (privatur): Csak a
funkcióját veszti el mint »principium operationis«, és ami bizonyos
következményeket von maga után. Ebben a vonatkozásban azonban nem szabad
átsiklani afelett, hogy ezzel Krisztusnak az Egyházában való
misztikus-természetfeletti jelenlétében egyáltalán semmi nem változik,
melynek Feje és Ura Ő most és Ő marad. Krisztus nem szűnik meg Egyházát
»jó Pásztorként« láthatatlan módon irányítani és vezetni sem – de csak
az Ő »juhait«, akik készségesen követik. Azonkívül arról sem
szabad megfeledkezni, hogy az összes püspök, beleértve Róma püspökét is,
ugyanolyan kevéssé tudnak kihalni, mint az Egyház összes tagja, mindegy
hogy papok vagy laikusok.”
Ugyanakkor
természetesen ez is igaz: „Az Egyházat csak az Apostoli Szék hosszú
vakanciája tudja súlyosan megkárosítani, sőt tragédiához vezetni, ha ez a
vakancia nem szokásos, tehát nem egyedül egy pápa elhunyta vagy
természetes halála okozza.
Mert minden valóban katolikus
keresztény számára a hit közelebbi normája (regula fidei proxima)
jogilag kötelező érvénnyel az élő egyházi Tanítóhivatal (magisterium
vivum) vagy az autokratikus tanítói megnyilatkozás, nem pedig a tradíció
vagy a Szentírás. Aki ezt konokul tagadja, az eretnek. … Ezért
tanította az I. Vatikáni Zsinat ezzel kapcsolatban (Sess. Ill, Cap. 3):
»Isteni és katolikus hittel mindent hinni kell (= belső beleegyezéssel
biztosan igaznak tartani), amit az Egyház, akár ünnepélyes tanítói
döntéssel, akár a rendes és univerzális Tanítóhivatal által, mint isteni
kinyilatkoztatást (= Istentől kinyilatkoztatott üdv-igazság) elénk
tár«, hogy az eretnekségeket és a teológiai tévedéseket kivédje, mivel
ezek elpusztítják az igaz hitet. Ebből alapos megfontolás után kitűnik,
milyen negatív kihatásokat von maga után egy hosszú szedesvakantizmus
sok hívőnél, akik maguk nincsenek abban a helyzetben vagy nem képesek
rá, hogy az irányadó tanokhoz és tanbeli döntésekhez visszanyúljanak és
azokra építsenek, vagy azokat helyesen alkalmazzák, miután ez a vakancia
fellépett és tovább tart a megszokottnál. Ez alapvetően nem csak a
laikusokra, hanem a papokra is vonatkozik.”
Ezért biztos, hogy ez az állapot nem
tarthat túlságosan soká. Mert „ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem
menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért
megrövidülnek azok a napok”. (Mt 24,22) La Salette-i Miasszonyunk ezt az
időt egy „napfogyatkozással” hasonlította össze, és az ilyen viszonylag
gyorsan elmúlik. És, mivel Isten szabta ki, egyedül Ő vethet
neki véget. E helyzet megváltoztatására és jobbítására minden emberi
kísérlet meghiúsult eddig és meg is kellett hiúsulnia. Urunk Jézus
Krisztus magának tartja fenn, hogy szeplőtelen Menyasszonyát megint
teljes dicsőségéhez vezesse. Ahogy Krisztus csak isteni ereje által
tudott feltámadni a halálból, úgy tud az Egyház is csak az Ő isteni
ereje által megint feltámadni. És ez biztosan meg fog történni. De hogyan és mikor?
6. Most sem akarunk időtartamokról
beszélni. A babilóniai száműzetés 70 évig tartott, ha ehhez hasonló
időszakaszt feltételezünk, akkor lassan ennek végére érünk. De ez akkor
is csak spekuláció. De hogyan fog a gyógyulás végbemenni? Erről is csak
spekulálni tudunk, mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy ehhez bizonyos
kinyilatkoztatott előjelekből néhány támponttal rendelkezünk. Először is biztos, hogy nem az aposztata zsinati egyház lesz az, ami feltámad, hanem a római katolikus diaszpóra-Egyház.
Csak ebből jöhet elő újra egy pápa és vele egy hierarchia, hogy a
pápaság ne csak in potentia, hanem in actu is jelen legyen, és az
Apostoli Szék hatékonyságát megint gyakorolni tudja. De hogyan történjen
ez meg, mikor nincsenek már bíborosok, akik egy pápát választani
tudnának? Talán Krisztus fogja misztikusan kiválasztani?
Ez ugyan
elvileg lehetséges lenne, mi azonban mégis úgy gondoljuk, hogy ennek nem
kell bekövetkeznie. Az Egyház kezdeti időszakában sem a konklávén
választottak a bíborosok a pápát, hanem Róma klérusa: papjai és
diakónusai, valamint a szomszédos egyházmegyék püspökei. A bíborosi
kollégium alapjaiban nem más, mint ennek a római klérusnak
továbbfejlődése vagy kiterjesztése. Ezért ismerünk bíboros-püspököket,
bíboros-papokat és bíboros-diakónusokat (mégha ezek rendszerint ma már
mind püspökök), és közülük mindegyiknek van egy titulus-temploma vagy
titulus-egyházmegyéje vagy titulus-diakóniája Rómában. Ezzel Róma
klérusának számítanak, és végülis ez az, ami őket a római püspök, a pápa
megválasztására feljogosítja. Mi akadályozhatná akkor meg, hogy egész
egyszerűen megint a római klérus legyen az, ami a pápát megválasztja?
Mivel még vannak papok és püspökök a diaszpóra-Egyházban, ez egyáltalán
nem tűnik kizártnak. Már csak arra lenne szükség, hogy világosan és
egységesen megállapítsuk, hogy kiből áll ez a választásra jogosult római
klérus.
Persze, pont ebben jelentkezik a legnagyobb nehézség.
Miként tudjuk, napjaink diaszpóra-katolikusai egyáltalán nem egységesek
abban, hogy ki még egyáltalán katolikus, nevezetesen mely papokat vagy
püspököket ismerik el valóban katolikusnak. Szétforgácsolódás és viták
vannak napirenden mindenfelé, és ez nem is lehet másképp, hiszen nincs auktoritás, ami normális esetben az egységet létrehozza és szavatolja.
Ezért már a legmagasabb egyházi auktoritás kiesésének elismerése felett
is vita van. Az Egyház ugyanis egy látható és jogi-közösség. Ezért van
szükség normális esetben egy tekintélyelvi döntésre vagy nyilatkozatra,
például arra, hogy vajon szedesvakancia áll-e fenn vagy sem, vagy hogy
ki jogosult a pápa megválasztására. És köztudottan még ezekben a
kérdésekben sincs egyetértés. Mert auktoritás nélkül nem tudunk erről dönteni, döntés nélkül viszont nem jutunk újra auktoritáshoz. Mi legyen hát?
Itt
minden bizonnyal egyedül Isten maga léphet közbe. Ehelyütt magának a
Szentléleknek kell a vezetést átvennie, és Ő meg fogja ezt tenni.
Nekünk úgy tűnik, hogy ehhez két körülmény fog hozzájárulni, melyeket
az idők végére jósltak meg a számunkra. Egyfelől az Antikrisztus
üldözése kívülről akkora nyomást fog gyakorolni a keresztényekre, hogy
abból szükségszerűen egy nagyobb egység és egyetértés fog következni.
Minden szociális csoportosulásban úgy van, hogy a kívülről jövő nyomás
belső egyetértést szül. Másodszor erre az időre két alak feltűnését
jövendölték meg, Hénochét és Illését, akik nagy csodatevő hatalommal
fognak működni. Ki kételkedhet abban, hogy ezeknek a szent férfiaknak
sikerülni fog nemcsak sokakat megtéríteni, hanem a kereszténység
egységét is helyreállítani? Nem véletlenül beszél La Salette-i
Miasszonyunk „Nagy üzenetében” az Antikrisztus és a két tanú, Hénoch és
Illés fellépéséről.
Ezek felül abból kell kiindulnunk, hogy főleg
Illés prédikálására a zsidók megtérése is bekövetkezik, melyet az idők
végére megjósoltak. Szent Pál ezt írja erről: „Ha mármost vétkük
gazdagítja a világot, és megfogyatkozásuk nyereség a pogányok számára,
mennyivel inkább az lesz majd teljes számuk. Mert ha már elvetésük
megbékélése a világnak, mi más lesz fölvételük, ha nem élet a halálból?”
(Zsid 11,12/15) „Élet a halálból” – nem ez az Egyház „feltámadása”,
amire itt az apostol utal? Miért ne alakulhatna meg mind ezen események
benyomása alatt és a Szentlélek vezetése alatt egy erős és élő római
keresztény közösség, melynek papjai egy püspököt választanak, aki megint
az egész apostoli hatalmat gyakorolja, és akit mindenki pápának ismer
el? Ezáltal az Egyház megint teljes alakjában feltámadna. Mert ez a pápa
a maga részéről megint püspököket szentelhetne, bíborosokat kreálhatna
stb.
Az Ószövetség népe felett is
kirótta Isten a szétszóratás büntetését és bejelentette, hogy az idők
végén megint össze akarja őket gyűjteni. Nos, most az Újszövetség Isten
népe szenvedi el ugyanezt a büntetést. Nem lesznek ők is összegyűjtve az
idők végén, hogy végül „egy pásztor és egy nyáj legyenek”? (Jn 10,16)
És nem vele is ennek kellett történnie, „hogy senki se dicsekedhessék”?
(Ef 2,9) Mert a végén senki sem dicsekedhet azzal, hogy „megmentette” az
Egyházat vagy hozzájárult a megmentéséhez. Egyedül Istent illet minden
dicsőség és minden tisztelet, és Ő igenis féltékenyen őrködik afelett,
hogy ez így legyen és így maradjon.
7. De mit kell vagy lehet nekünk ehhez hozzátenni? Semmit? Egyszerűen csak a malmozzunk és várjunk? Nem.
Először
is Isten, az Úr bizonyára türelmet vár el tőlünk. Mivel a
megpróbáltatás nagyon fájdalmas és hosszantartó, egyfajta szellemi
mártíromságnak felel meg. „Azok a lelkek, akik kis számban, de
megtartják a hitet és gyakorolják az erényeket, kegyetlen és
elmondhatatlan szenvedéseken mennek keresztül; a hosszú, elnyújtott
vértanúságuk által sokan közülük eljutnak a halálukig a szenvedésük
nagysága miatt, és ezzel mártírokká lesznek, mivel életüket adják az
Egyházért és a hazáért”, áll a Quito-i „de El Buen Sucesco” Miasszonyunk
jövendölésében.
[Lásd: a következő cikket:
Előrejelzések a XX. századra XVII. századból: Mariana de Jesus Torres nővér című fejezetét.]
Boldog Emmerich Katalin a következő látomásban részesült: „Ahogy
Ő a régi szövetség idejében megengedte városának és szent templomának a
feldúlását, hogy népét a hűtlensége és a hitehagyása miatt megbüntesse,
úgy szolgálnak Neki most az ellenséges hatalmak pálcaként és lapátként
szérűjének a megtisztítására. De amíg ez a büntetőítélet és pusztulás
iszonyata tart, Isten Egyháza szent helyeit, miként annak idején az Ő
parancsára a régi templom papjai a szent tüzet, biztos helyen elrejti,
hogy majd ezek a levezekelt bűnök után az Egyháznak új csillogást
adhassanak. A kutak, amelyekbe most az Egyházból a szent tüzet
elmenekítik, azon idők kevés szent lelke lesz, akik a szenvedések és
szorongattatások vize alatt a kincseket elrejtették, és akik, különben
Jézus Krisztus menyasszonyának örömei és díszei, most azoktól lesznek a
porba tiporva, akiknek őket megvilágosítani, azoktól lesznek elárulva és
kiszolgáltatva, akiknek őket óvni és őrizni, azoktól lesznek kirabolva
és elvesztegetve, akiknek őket védeni és oltalmazni kellene.”
Természetesen egy véres mártíromság sincs kizárva, nevezetesen magának
az Antikrisztusnak az üldözése. Még egyszer: „Akinek van füle, hallja
meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak
kard élén kell elhullania. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az
alapja.” (Jel 13,9-10)
Tehát rajtunk áll, hogy hitünket növeljük és elmélyítsük, hogy ezáltal Istenbe vetett erős reményt és nagy bizalmat szerezzünk.
Ne feledjük, az Üdvözítő mégiscsak megígérte nekünk: „Ne félj, te
maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.”
(Lk 12,32) Ehhez jönnek a buzgó, állhatatos és vágyakozó imák, mert
„aki kér, az kap, aki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak”
(Mt 7,8). Imádkozzunk, mint Dániel próféta, ez a „vir desideriorum – a
sóvárgások férfia”, hogy mi is vigasztalást és meghallgatást találjunk
(Dán 9). [Lásd lentebb.]
Végül igyekeznünk kell, amennyire tőlünk
függ, ha lehet „minden emberrel békét” tartani (lásd Róm 12,9),
mindenekelőtt a diaszpóra-katolikusokkal. Ugyanannyira furcsa, mint
amennyire sajnálatos, hogy pont köztük olyan sok az egyenetlenség, a
civakodás és a veszekedés. Nem kellene nem fontos dolgok miatt egymás
hajába kapni vagy olyasmik miatt, melyek még nem eldöntött dolgok, és
valószínűleg most még nem is tisztázhatók. Mégiscsak lehetségesnek
kellene lennie legalább az alapvető pontokban megegyezni, melyeket P.
Barbara már 30 évvel ezelőtt megfogalmazott, és amik számunkra ma is
szellemi harcunk alapelveinek számítanak:
„A II. Vatikáni Zsinat
vezette be az egyházba a felforgatást; szakított a szenthagyománnyal; ez
a zsinat szakadár; ezen kívül bizonyos pontokban, de legalább a
vallásszabadságról szóló nyilatkozatában formálisan eretnek mondatokat
tartalmaz.” – „Azok az elöljárók, akik a szövegeket és ezek alkalmazását
egy bizonyos irányba nyilvánosságra hozták, nem lehetnek az apostoli
tekintélyek, a római pápa általános rendes tanítóhivatalára vonatkozó
katolikus dogma miatt; annál kevésbé, ha megfontoljuk, hogy általuk lett
a Novus Ordo Missae kihirdetve és elfogadva, holott ez az
eucharisztikus rítusnak Krisztustól akart szentségi jelentőségét
eltörölte.” – „Szembenállásunk egyetlen indítóoka az egy, szent,
katolikus és apostoli Egyházhoz való tartozásunk, és nem valamilyen
igény egy különleges tradicionalista véleményre vagy egy másikra, mely
szakadár fajtájú lenne.” – „Az egyetlen általunk követett cél a szent
Egyház újrafelállítása azzal a hozzájárulással, melyet élethelyzetünk
adottságai lehetővé tesznek. Ez az újrafelállítás elengedhetetlen
feltételként magában foglalja, hogy a betolakodókat kizárjuk az
Egyházból, akik csak azért jöttek, hogy aláássák azt.” [lásd a honlap
következő cikkét:
Katolikus papok nyilatkozata]
[fordító megj.: P. Zaby (vagy P. Weinzierl) itt nem tér ki arra, hogy
P. Barbara akkor fogalmazta meg ezeket a mondatokat, amikor a „tradíció”
talán még a mainál is szétszaggatottabb volt, és a veszekedések még
élesebbek, és hogy P. Barbara nagyonis szembeszállt a tradíción belül
operáló romboló irányzatok, mint például az „ismerd el és állj ellent”
vagy a „zsinat utáni pápák materialiter pápák, de formaliter nem”
tézisek hirdetőivel, és elítélte őket, mint „betolakodókat”.]
Ily módon igyekezzünk „a népet
előkészíteni az Úrnak” (Lk 1,17), amennyire ez tőlünk telik,és különben
türelmesen várjunk az Ő eljövetelére. „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Lk 21,28)
Függelék: Dániel 9,3-19:
„Istenhez
az Úrhoz fordultam, s böjtölve, szőrzsákban és hamuban buzgón imádkoztam
és esdekeltem hozzá. Könyörögtem az Úrhoz, az én Istenemhez és
bűnvallomást tettem e szavakkal: »Ó Uram, nagy és félelmetes Isten,
hozzád könyörgök. Te megtartod szövetségedet, és irgalmat tanúsítasz
azok iránt, akik szeretnek és megtartják parancsaidat. Vétkeztünk és
gonoszságot műveltünk, gonoszok és lázadók lettünk, megszegtük
parancsaidat és törvényeidet. Nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra,
akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és
az ország egész népéhez. Te igazságos voltál, Uram, nekünk pedig mind a
mai napig szégyen borítja arcunkat, nekünk, Juda férfiainak, Jeruzsálem
lakóinak, Izrael egész népének, akik közel vagy távol laknak azokban az
országokban, ahová száműzted őket, amiért elpártoltak tőled. Uram,
pirul az arcunk, a királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, mert
vétkeztünk ellened. De te, Urunk és Istenünk, irgalmas vagy és
megbocsátasz, bár lázadoztunk ellened. Nem hallgattunk az Úrnak, a mi
Istenünknek a szavára, s nem éltünk törvényes szerint, amelyet szolgái, a
próféták által adott nekünk. Egész Izrael megszegte törvényedet, és
elfordult tőled, hogy ne is hallja figyelmeztetésedet. Ezért zúdult ránk
az átok és fenyegetés, amely meg van írva Mózesnek, Isten szolgájának
könyvében, mert továbbra is vétkeztünk ellene. Erre teljesítette szavát,
amelyet kimondott ránk és vezetőinkre, akik kormányoztak minket, hogy
olyan csapást zúdít ránk, amilyen még nem fordult elő az egész ég alatt,
csak Jeruzsálemmel. Amint meg van írva Mózes törvényében, mind ránk
zúdultak ezek a csapások. Nem tettünk semmit, hogy arcod, Urunk és
Istenünk, kiengesztelődjön: nem tértünk meg gonoszságainkból és nem
ismertük el igaz voltodat. Az Úr szemmel tartotta és ránk hozta a bajt.
Igazságos az Úr, a mi Istenünk, minden tettében, amelyet véghezvitt,
mert nem hallgattunk a szavára. Urunk, és Istenünk, aki erős kézzel
kihoztad népedet Egyiptom földjéről és így nevet szereztél magadnak mind
a mai napig, vétkeztünk ellened és gonoszat műveltünk. Most azonban,
Uram, végtelen igazságosságodra kérlek, forduljon el bosszúd és haragod
városodtól, Jeruzsálemtől és szent hegyedtől. Hiszen a mi vétkeink és
atyáink gonoszsága miatt lett Jeruzsálem és a te néped gyalázat tárgyává
minden szomszédunk előtt. Hallgasd meg végre, Istenünk, szolgád
könyörgését és esdeklését, és feldúlt szentélyed fölött ragyogjon fel
arcod, ó Urunk, tenmagadért. Istenünk fordítsd felénk füled és hallgass
meg minket. Nyisd ki a szemed, és lásd meg elhagyatottságunkat és a
szent várost, amely a te nevedet viseli. Hiszen nem a mi igaz
voltunkban, hanem a te végtelen irgalmadban bízva terjesztjük színed elé
könyörgésünket. Hallgass meg, Uram! Bocsáss meg, Uram! Figyelj rám,
Uram! Városod és néped a te nevedet viseli, azért cselekedj tenmagadért
és ne késlekedj!«”
forrás:
http://zelozelavi.wordpress.com/http://katolikus-honlap.hu/1402/zaby5.htm
Pablo d’Ors atya saját magát „erotikusnak, misztikusnak és komikusnak”
nevezi. Élete „gazdag volt szerelmi kapcsolatokban, olvasmányokban és
utazásokban, vakmerőekben is”, ez vezetett papi hivatásához, melyet 27
éves korában talált meg. „Az emberi szerelem ismerete segít az isteni
szeretet jobb megismeréséhez”, jelentette ki Pablo d’Ors, aki szerint az
egyházi kultúra-értelmezés „helytelen”, a magas kultúrához képest ez az
értelmezés nem konkurencia, alkalmazkodni kell a világhoz, a
kereszténységnek a világgal való párbeszédben kell élnie. Az interjúban
azt mondta, hogy egy pap jobban él egy nővel az oldalán. A „miért”
kérdésre azt válaszolta, hogy személyes véleménye szerint azért, „mert
az idő időközben megérett erre”. De a következő gyűlésen nem erről
fognak beszélni, hanem „a női papságról”, mondta Pablo d’Ors. 
Miután 2014. október 28-án Bergoglio a Vatikánban fogadta a
„Leoncavallo” szélsőséges baloldali centrum tagjait (akik szó szerint 39
év óta a szélsőséges baloldali erőszak központját képezik
Olaszországban), a napokban újabb botrányos bejelentés történt a
Vatikánban: A hivatalos vatikáni kiadó, a Libreria Editrice Vaticana
könyv formában jelenteti meg Bergoglionak „Újságírókkal folytatott
interjúit és beszélgetéseit”. A könyvben Bergoglio-nak minden
„elfogadott, az Osservatore Romano és más újságokban megjelent
interjúja” szerepelni fog. 
A vatikáni udvaroncok világához újabban egy páholyülés is tartozik a
misék alatt a Vatikán tetején, kilátással a Szent Péter bazilikára. A 18
ezer euróba került, Francesca Chaouqui szervezte furcsa agapén Msgr.
Vallejo Balda műanyag-pohárban hordta körül a „szentté avatási” misén
konszekrált ostyákat. 
