Az áhítatról

 

Ha egymást kizáró fogalmakat tartalmazó szóösszetételek után kutatna valaki, mert nem elégedett a fából vaskarika kopott veretességével, vagy a cukormentes cukor agyzsibbasztó minekségével, érdemes megfontolnia az áhítatos liberálist is.

Mert talán más sem látott még áhítatos, azaz ájtatos liberálist: sok minden felsorolható róluk, de az ájtatosság nincs közöttük. Nyilván számtalan dolog miatt lehet ez, de kevesen fogalmazták meg Kempis Tamásnál pontosabban, hogy mi lehet ennek a fő oka. A Krisztus követése egyik fejezetének sommás címe szerint ugyanis „Az áhítat kegyelme alázatosság és önmegtagadás által nyerhető.” És ki ne látná be ennek igazságát, ha maga elé képzel egy szivárványos lelkületű vagy liturgikusan megújuló kaotikust: vajon létezik-e valami, ami távolabb állhat tőlük, mint az alázatosság és az önmegtagadás szelleme? Ezzel a címmel tehát komolyan segített Kempis az oximoront megalapozó jelenség beazonosításban, de mit is jelent maga az áhítat?

Aquinói Szent Tamás a Summa II/II 82. kérdésében, a vallásosság erényének aktusai között foglalkozik az áhítattal, és az akarat aktusának mondja azt. Az általa írottakból a következő meghatározás körvonalazható: az áhítat a vallásosság erényéhez tartozó akarati aktus, amely révén az ember önmagát ajánlja fel Isten szolgálatára. Lényegileg tehát az Isten szolgálatára irányuló készségesség az akaratban, nem pedig valamiféle érzelem, netán érzelgősség.

Az áhítat szükségességéről Kempis ezt írja: „Szükséges, hogy az ájtatosság kegyelmét szüntelen keresd, kérve-kérd, béketűréssel és bizalommal várd, hálával fogadd, alázatosan szívedben őrizd, vele szorgalmasan munkálkodjál és a mennyei látogatás idejét és módját, míg eljő, Istenre bízd”

Az áhítat tehát Isten kegyelme, de vajon mit tehetünk mi, hogy elnyerhessük, ha ennyire szükséges elnyernünk?

Szent Tamás szerint kettős megfontolással készülhetünk rá: „Az egyik Isten jóságának és jótéteményeinek megfontolása, (…) A másik a saját fogyatékosságunk megfontolása, ami miatt az embernek Istenre kell támaszkodnia”

A saját fogyatékosságunk megfontolása az alázat eszköze, Isten jóságának megfontolása viszont a szeretet növekedéséé, mert az ilyen megfontolás kiváltja az Isten iránti szeretetet, ami viszont közvetlen oka az áhítatnak. Mert, mondja Tamás, „az olyan dolgok megfontolása, amelyek természetüknél fogva Isten szeretetére indítanak, áhítatot okoznak. Az Isten szeretetéhez nem tartozó, hanem attól a lelket elterelő dolgok megfontolása azonban akadályozza az áhítatot.”

Az Isten szeretetére gyullasztó dolgok közül leginkább a Krisztus emberségével kapcsolatosak váltják ki az áhítatot, amelyet tovább növel, ha „az ember a tudományát és bármilyen tökéletességét Istennek aláveti”. Ez utóbbi ismét az alázat cselekedete, Szent Tamás tehát megerősíti a Kempis címében foglalt állítást az alázatosság szükségességéről.

Kempis Tamás az áhítat kegyelmének másik feltételének az önmegtagadást mondja, amelynek szükségességét könnyebben beláthatjuk, ha megfontoljuk az áhítat ellentétének mibenlétét.

Az áhítat ellentéte a szív keménysége, amelyet az Isten szeretetével ellenkező, vagy attól elterelő dolgokkal való foglalkozás okoz. Míg az áhítatos lélek az Isten szolgálatára kész, alázatos, bensőségesen viszonyul Istenhez, a megkeményedett szívű közömbös és ellenséges Istennel szemben, az Ő szolgálata helyett saját igényeinek él, a testi kényelmet és kielégülést keresi. És mivel ez nem elégíti ki a lelket, a keményszívűség ezért bosszússá, elégedetlenné és örömtelenné tesz. Az áhítat viszont örömtelivé és elégedetté tesz, készségessé az önmegtagadásra. Ezért mondja Szent Tamás, hogy az öröm az áhítat következménye, mert az áhítat „természeténél fogva, elsődlegesen a lélek örömét okozza”.

Az áhítat ellentétéből látható tehát, hogy az azzal nem rendelkezőkből hiányzik az önfeláldozásra való készség, ezért hiányzik az önmegtagadásra való készség is. Ha viszont az önmegtagadásban gyakoroljuk magunkat, elhárítjuk az akadályokat Isten szeretete elől, róla elmélkedve pedig szeretet gyullad bennünk iránta.

Ezért lehet az, hogy az Egyház nagyböjt minden napjára önmegtagadást írt elő, egyúttal minden napra lelki táplálékkal is ellát bennünket. Ez utóbbit azzal, hogy az egyházi év egyéb időszakaihoz képest szokatlanul, nagyböjtben minden egyes napra válogatott olvasmányokat rendel a szentmisében.

Az önmegtagadás testi formáira vonatkozóan az Egyház hagyományosan minden napra konkrét testi önmegtagadást irányzott elő (egyszeri jóllakás), amit a hét péntekjein és kiemelt napokon további önmegtagadás (húsételtől való tartózkodás) egészít ki. Ez a hagyományos és a mai egyházi böjti fegyelem közötti legalapvetőbb különbség, mert az új csak péntekekre és hamvazószerdára ír elő ilyesmit, és nem vonatkozik a nagyböjt „köznapjaira”. Nincs tehát az új „fegyelem” szerint kitartó és állandó testi önmegtagadás, a meglévő minimális testi önmegtagadásokat pedig kiválthatónak mondják „a segítő szeretet cselekedeteivel és vallásos gyakorlatokkal”, köznyelvi megfogalmazás szerint jócselekedetekkel. Amelyek természetesen úgy maradnak el, ahogyan a meghatározatlan és ködös elméletekből fakadó gyakorlatok szoktak elmaradni: alapértelmezetten.

Pedig nincs áhítat Isten iránti szeretet nélkül, és nincs Isten iránti szeretet elmélkedés és önmegtagadás nélkül. És mivel áhítat, azaz Isten önfeláldozó szolgálatára való készség nélkül valódi öröm sincs, így örömteli élet sem lehetséges önmegtagadás és elmélkedés nélkül.

https://invocabo.wordpress.com/2026/02/25/az-ahitatrol/