Úgy tűnhet, hogy a zsinati egyház utolsó érvényes dogmája maga a forrás II. vatikáni zsinat tanítása, amelynek megkérdőjelezése kiközösítést ér. Ezt látszólag alátámasztják azok a hírek is, amelyek a hittani dikasztérium vezetőjének a Szent X. Piusz Papi Testvérület általános elöljárójával folytatott találkozója után láttak napvilágot. A sajtónyilatkozatban Fernandez nyilvánosan is javasolta a II. vatikáni zsinatról való teológiai párbeszédet a Testvérülettel, hogy megállapítsák a részükre szükséges „minimális” egyetértési pontokat az egység érdekében. Az SSPX közleménye szerint a találkozón viszont Fernandez megváltoztathatatlannak mondta a zsinati dokumentumokat.
Az első kérdés ezek alapján nyilván az, hogy mi értelme lenne lemondani a püspökszentelésekről, és hosszasan verbalizálni dokumentumokról és hamis tanításról, amin állítólag nem lehet változtatni?
De valóban megváltoztathatatlanoknak gondolnák Tuchoék a zsinati tanításokat és sérthetetlennek a szentségtelen zsinatot?
Ha sorba vesszük Franciscus és Leó szavait és intézkedéseit, ők szóban egyértelműen a II. vatikáni zsinat örökségének őrzői és beteljesítői. De ez nem a teljes igazság. Valójában ők a be nem teljesült szélsőliberális zsinat megvalósítói, a zsinati döntésekben nem eléggé megnyilvánuló zsinati Szellem igazi örökségének napvilágra hozói, ezzel egyúttal a zsinat szélsőliberális túlhaladásának bizonyítékai is.
Ha valaki elmélyül a zsinati történésekben és vitákban, és listázza a legnagyobb vitát kiváltó témákat, azt láthatja, hogy bár a zsinaton győzedelmeskedett a liberálisnak nevezett megközelítés, ez kevés volt a legliberálisabb zsinati atyáknak, ők nem érezték befejezettnek a zsinatot, és örököseik hosszú évtizedek múltán is a régi, dokumentumokban nem eléggé nyíltan és szélsőségesen megjelenő témákat erőltetik. Mintha a híres „Fekete hét” megfordításán dolgoznának, ennek jegyében hoznak elő témákat, meghaladva a zsinati mérsékeltnek gondolt liberálisok győztes dokumentumait. Ilyen volt Effnél a vallásszabadság, a vallások objektív isteni szándékoltsága, a vallások egyenlősége (Abu Dzabi), az ökumenizmus („prozelitizmus” tilalma), kollegialitás és annak túltolása (szinodalizmus), Leónál a Szűzanya címeinek megtagadása (ld. Rahnerék zsinati tevékenysége és részleges veresége a zsinaton). Azt teljesítik be, ami nem ment át még a zsinati liberálisokon sem.
Ennek fényében a szentségtelen zsinat felülírásának mai tilalma egyirányú, és valójában csak a katolikus hit alapján való változtatás tilalmas. A zsinat Szellemének megfelelő változtatásokat nem csak lehetségesnek, de szükségesnek is tartják az egyház percnyi urai. Ezért beszél Tucho a teológiai párbeszéd során megállapítandó minimumról, és arról, hogy a zsinati dokumentumok nem felülbírálhatók. A zsinati dokumentumok liberális alapnormák, az origó, amelytől csak az eretnek következtetések irányába lehetséges és kötelező is eltérni. Mert erre maguk a dokumentumok tervezetten adnak lehetőséget a szándékolt kétértelműségükkel. Erről írta Ralph M. Wiltgren, a zsinat elismert krónikása a kollegialitás vitája kapcsán:
„35 bíboros és öt igen nagy rend általános elöljárója írt a pápának, kifejtvén, hogy bár a kollegialitásról szóló tervezet szövege látszólag a mérsékelt liberális álláspontot képviseli, valójában azonban kétértelmű, és a zsinat után a szélsőséges liberális álláspont szerint is értelmezhető. A pápa ezt nem tartotta valószínűnek, és az első helyen aláíró bíborosnak küldött válaszában támadta a levélben felhozott érveket. A bíboros erre a csoport többi tagjának nevében fordult a pápához és fejtette ki gyanújuk okait. A pápa azonban nem tett lépéseket. (…) Ekkor az egyik szélsőséges liberális elkövette azt a hibát, hogy írásban hivatkozott egyes kétértelmű szakaszokra, és példát is hozott rá, hogyan értelmezhetők majd a zsinat után. Ez az írás eljutott a fent említett bíborosokból és rendi elöljárókból álló csoport kezébe, melynek képviselői megmutatták azt a pápának. Pál pápa végre felismerte, hogy rászedték, mire összetört és sírni kezdett.” (Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött. A Második Vatikáni Zsinat története, 155.o.)
Nos, a pápa ma már nem fakad ilyesmitől sírva, és Leónak csak a szabója jobb Franciscusénál.
De a várható kiközösítés másként hat ma, mint Lefebvre érsek idejében, és áltathatja ugyan magát bárki, hogy ez majd más lesz, hogy ez egyszer s mindenkorra lerendezi végre az izgága tridentistákat. Akiket annak ellenére kell kiközösíteni, hogy állítólag eddig sem voltak az egyház tagjai, hogy utána végre eljöhessen a kánaán, amely hatvan éve csak nem akart megérkezni. Minden kiközösítés, amely az apostoli hagyományt, az igazi szentmisét, az egyházi rendet és általában a katolikus tanítást védőket sújtja, hit ellenes igazságtalan intézkedés, hatalommal való visszaélés, tehát semmis. Ezen kívül viszont kétélű fegyver is, mert maga a kiközösítő is kinyilváníthatja általa a maga szakadár voltát. Suarez írja a skizma tárgyalásánál, hogy maga a pápa is skizmatikussá válhat, „ha nem akarja fenntartani azt az egységet és összetartozást, amelyet az egész Egyház testével meg kell tartania, ha megpróbálná kiközösíteni az egész egyházat, vagy ha el akarná törölni az összes olyan egyházi szertartást, amelyet az apostoli hagyomány megerősített.” (Suarez: Opera Omnia, Tom. XII, Disp. XII De Schismate)
A püspökszentelések szándékának bejelentése óta vélemények kakofóniája dúl internetes fórumokon. Sokan igazolva látják saját halkan kimondott vagy ki nem mondott ellenszenvüket, félelmüket, és rettegve vagy ujjongva várakoznak a “csapásra”. Mi mást is mondhatnánk nekik, hogy az alapkérdés nem fegyelmi, hanem dogmatikus, hitet érintő, és mi továbbra sem akarunk eltérni a katolikus hittől, ezért áhítattal várjuk Isten iránymutató megnyilvánulását.
A zsinat Szelleme már rég elvesztette a háborút, az újabb nagy csapása pedig, bár őrült nagy botrány, csak a kihalófélben lévő, rettegő, de dühös öreg boomerek szellentése lesz. Annyit is ér, és addig is tart…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése