Tovább a zsinati úton

Véget ért a Leó pápa által összehívott első rendkívüli konzisztórium, és az előzetes remények ismét minden alapot nélkülözőnek bizonyultak. Leó szerint „e másfél nap során a Szentlélek szemmel láthatólag bőségesen árasztotta ránk sokféle ajándékát”(talán szálltak a tüzes lángnyelvek, csodás gyógyulások történtek, megnyíltak a vakok szemei és életre keltek a halottak), de eme bőséges ajándékok között nem pusztán azok a felismerések hiányoztak, amelyek a katolikus szentmise szabadabb hozzáférését engedélyezték volna. Az Értelem Lelke úgy általában sem mutatta magát bőkezű osztogatóként ez alkalommal. Ezért lehet az, hogy a pápai zárógondolatok üzenete a szinodalitás megtapasztalásán érzett öröm és a „II. vatikáni zsinattal megnyílt úton” való továbbhaladás volt:

„A [konzisztóriumi] témák, amelyeket kiválasztottunk, mélyen a II. Vatikáni Zsinatban gyökereznek és szorosan kapcsolódnak a zsinatból kibontakozott úthoz. Soha nem hangsúlyozhatjuk eléggé annak fontosságát, hogy továbbhaladjunk a zsinattal megnyílt úton.”

Mert ez „az út életfolyamat, megtérési folyamat, az egész Egyház megújulásának folyamata”, „amelynek a II. vatikáni zsinat továbbra is a vezérlő csillaga” – mondta az általános kihallgatáson indított, zsinatra szánt új sorozatában.

Hatvan évvel a zsinat lezárása után tehát most aztán igazán el akarnak mélyülni a II. vatikáni zsinat tanításában, és tényleg életre akarják váltani annak „magisztériumát”. Mert erre nem volt elegendő az a röpke néhány évtized, ami alatt látszólag tönkretették az Egyházat, szerintük kell még néhány száz év, hogy a gyümölcsök igazán beérjenek, és ők mindent meg akarnak tenni, hogy jusson is nekik még annyi idő a művük beteljesítésére.

De nem kell több száz év ehhez, a „gyümölcsök” már most virulnak a maguk rohadtságában, és ha ez nem tűnik fel egyházi vezetőinknek, akkor a Szentlélek leginkább a szemellenző vagy a vakság „ajándékát” engedte megkapniuk. Ez pedig rossz jel, mert amikor Isten engedi, hogy ilyen vakká váljon valaki, az annak a jele, hogy lemondott róla, és saját romlott gondolataira hagyta őt. És aligha lesz több száz évük a további rombolásra, néhány évük is alig…

Mivel azonban ismét a szentségtelen zsinat az ünnepelt téma, és erről már mindent is elmondott mindenki, most csak azt idézném fel, hogy miért is nem volt ökumenikus zsinat a II. vatikáni zsinat, és miért jogos azt állítani, hogy nem vezérlő csillag volt, ahogy azt Leó állítja, hanem már születése pillanatában echte halálcsillag volt.

Gregor Hesse atya adta közre a következő gondolatmenetet egyik előadásában, amelyet most nem keresek elő és nem fordítok le, mert nincs annyi időm. De a lényeg talán így is érthető lesz.

Az Egyház feladata az igazság őrzése és hirdetése, amely feladatának mindig eleget kell tennie. Ez tette szükségessé, hogy időnként zsinatokat hívjanak össze, amelyeken sokszor dogmát mondtak ki, és mindig elítélték az éppen az ünnepélyesen kimondott dogmával, vagy egyéb hittanítással ellenkező eretnek tanításokat. Az ökumenikus zsinatoknak tehát nem az az értelme, hogy a püspökök utazgassanak, világot lássanak és jópofizzanak egymással, értelmetlen vagy hittel ellenkező dokumentumokat adjanak ki, hanem az, hogy megvédjék a katolikus tanítást, kifejezetté és részletesebben kifejtetté téve azt, és mindig elítélve az eretnekségeket. Ezért ökumenikus zsinatokra mindig szükséghelyzetben került sor, amikor a kor eretnekségei szükségessé tették az egyházi tanítás tisztázását és a hamisságok elítélését.

Ha viszont nem ezt teszi egy zsinat, akkor ténylegesen nem ökumenikus zsinat, függetlenül attól, hogy materiálisan és formálisan annak tűnik. Ez utóbbiak ebben az esetben azt jelentik, hogy az erre jogosult pápa hívja össze (vagy valamely császár, ahogy több ökumenikus zsinatnál is történt…), püspökök vesznek részt rajta, gyűléseket tartanak, tanácskoznak, szavaznak, dokumentumokat hoznak létre stb.

És ha már a matéria-forma analógiáját említette, Hesse atya az intenciót is alkalmazta a zsinatokra. Az intenciónak (szándék), ahogy a szentségeknél is, mindig meg kell egyeznie azzal, amit „az Egyház tesz”, különben érvénytelen valami lesz, ahogy a szentségek sem jönnek létre a szentség anyagának és formájának maradéktalan jelenléte esetén sem, ha hiányzik ez a szándék. Ehhez hasonlóan, bár a zsinat nem szentség, de mivel az Egyház szent feladatának végrehajtása a célja, ezért nem pusztán találkozásra és konferenciázásra létrejött testületként, hanem egy adott konkrét intencióra gyűlik össze: hogy őrizze, kifejtse és megvédje a tiszta hitet. Régen a zsinaton eme feladat szentségének jegyében mindig liturgikus öltözetben vettek részt, ahogy például egy vesperáshoz vagy valamilyen szentelmény kiszolgáltatásához is öltöztek a püspökök). Mivel mindig ezt tette az Egyház a zsinatokon, ennek kell lennie minden zsinat szándékának is ahhoz, hogy valóban egyetemes zsinat legyen, különben csak egy konferencia a sok közül.

De a II. vatikáni zsinat az első olyan zsinat volt az egyháztörténelemben, amelyet ökumenikus zsinatként úgy hívott össze a pápa, hogy már a kezdeténél megmondta: nem célja a zsinatnak, hogy elítéljen eretnekségeket, és nem célja az Egyház dogmáinak ismételt vagy részletesebb precíz kifejtése, mert az már mindenki számára jól ismert. A tanítás tisztaságának védelmét ehelyett korszakalkotóan új módszerrel kívánta elérni a zsinat: azzal, hogy nem védi meg…

Ez a zsinat tehát nem azzal az intencióval jött össze, ami ökumenikus (egyetemes) zsinattá tehette volna. XXIII. János ezt mondta erről a nyitóbeszédében (Solenne apertura del Concilio ecumenico Vaticano II (11 ottobre 1962)):

„Ma azonban Krisztus menyasszonya a szigor helyett az irgalom balzsamát részesíti előnyben. Úgy véli, hogy a jelenlegi szükségleteket leginkább az szolgálja, ha tanításainak értelmét teljesebben elmagyarázza, ahelyett, hogy elítéléseket tenné közzé.”

„Nem is elsősorban azért vagyunk itt, hogy megvitassuk a katolikus tanítás bizonyos alapjait, vagy hogy részletesebben ismételjük az Atyák és a korai és újabb teológusok hagyományos tanításait. Feltételezzük, hogy ezek a dolgok mindenki számára elég jól ismertek és tudottak. (…) Ki kell dolgoznunk olyan módszereket és eszközöket, amelyekkel ezeket az igazságokat a katolikus egyház tanítóhivatalának elsősorban pasztorális szemléletével összhangban tudjuk kifejteni.”

A cél tehát pasztorális módszerek és eszközök kidolgozása, a kor nyelvezetéhez és gondolkodásához való alkalmazkodás volt, ami alapján inkább módszertani konferenciának lehetne nevezni. Netán kongresszusnak, mert igen sokan részt vettek rajta.

És XXIII. János mindent meg is tett annak érdekében, hogy egyetemesnek látszódjék a zsinat. Így azért, hogy megjelenjen rajta néhány ortodox püspöknek öltözött KGB-ügynök, állítólag előre megállapodott a kommunistákkal, hogy nem ítéli el a zsinattal a kor legsúlyosabb eretnekségét, a materialista kommunizmust. És mivel a másik cél a korábban elítélt ökumenikus mozgalom győzelemre vezetése volt, természetesen egyéb eretnekséget sem kívánt elítélni.

Az, hogy ez a zsinat nem egyetemes zsinat volt, csak annak látszik, megerősíti azt, ami a „magisztériumának” tanulmányozása alapján amúgy is látható: a zsinat szelleme nem a Szentlélek volt, és blaszfémia, amikor ennek ellenkezőjét állítják, még akkor is, ha találnak kedvükre való szép megfogalmazásokat és gondolatokat dokumentumaiban. Mert ha egy tévedés van bennük, semmit sem ér a többi igazság, sőt, valójában a szép dolgok és igazságok csak a tévedés (hazugság) kártékony hatását növelik. És nem egy tévedés van bennük.

Aki azt remélte, hogy Leóval végre rendeződnek a dolgok, annak lassanként vissza kellene térnie a sajnálatos realitás szomorú talajára. Mert az igaz hitet és a helyes istentiszteletet felvirágoztató pápa helyett egy Franciscusnál ugyan szerencsére színtelenebb (és kevésbé bunkó), de a lenini zsinati úton dagadó vitorlákkal (mert teljes gőze nincs…) továbbhaladni kívánó pápával kell beérnie. Aki ráadásul életben akarja tartani Franciscus szörnyszülöttjét, a szinodális utat, ami már önmagában is annak jele, hogy a reményt nem vele érdemes koptatni. Mert a szinodális út – ami, mint tudjuk, vagy valami, vagy megy valahová, – valójában maga az állandósított forradalom. Egyrészt azzal, hogy folyamatosan zajlik, és semmi jóra nem vezet – szemben a püspöki szinódusokkal, amelyek szintén sehová sem vezettek, de legalább csak három-négy évente tartották őket. Másrészt a forradalom kiteljesedése is abban, hogy túllép az ordón, meghirdetetten tűnik benne mellékesnek az egyházi rend is, és látszólag csodásan horizontálissá válik tőle az Egyház. Már-már holtan horizontálissá, amin mégis tovább akarnak dolgozni, hogy ne csak már-már legyen az.

Ez persze ugyanúgy szükséges fázis az egyháziak forradalmában, mint a kommunista haladási kongresszusok voltak öt évenként, amelyekre mindaddig szükség volt, amíg csak el nem érték a kommunizmus boldog állapotát. Ami persze a nagy küzdelmű három vagy ötéves tervek kétszáz százalékos túlteljesítése ellenére is mindig szégyenlősen visszább húzódott az egyre távolibb jövőbe. Ahogy azt a zsinati gyümölcsök is teszik a zsinat vívmányainak alkalmazása során.

De ha hevesen tovább nyomják a süket csengőt, biztosan megszólal egyszer, és a terméketlen fügefa is gyümölcsöt hoz, ha az Igazságnál is türelmesebben várják (Mt 21,18-22).

https://invocabo.wordpress.com/2026/01/14/tovabb-a-zsinati-uton/