1965. december 8-án ért véget az ú. n. II. Vatikáni Zsinat. Ennek majdnem hatvan éve már, és azóta létezik a "zsinati egyház" (Benelli elnevezése szerint) vagy a zsinategyház (Montini elnevezése szerint).
[Montini elnevezése nem kertel: világosan kifejezi, mi a cél: egy szinódusi "egyház", azaz parlamentáris "egyház" megvalósítása, ami éppen most, Prevost alatt válik teljes valósággá. Ebből is látszik, hogy a pápaság szétzúzásán dolgozó erők nem rejtőzködtek, nem csaptak be senkit, világosan, érthetően megmondták, hogy mi a céljuk. Ez az, ami miatt egyetlen katolikus sem mentheti magát tudatlansággal. Nem mondhatja azt, hogy „én ezt nem tudtam”. „én erről soha nem hallottam”.]

Ez a zsinati "egyház" alapvetően különbözik a katolikus Egyháztól. És a "katolikusok" ma, hatvan évvel később, még mindig nem képesek ezt felfogni, és elszakadni ettől az "embercsinálta-egyháztól". Nem is olyan régen, amikor ez az "egyház" új főnöket választott magának, meghökkenten lehetett megfigyelni, hogy miként ápoltak tősgyökeres és edzett szedesvakantisták is valamelyes reményt, hogy talán tévedésből vagy csoda folytán mégis egy valódi pápa kerül ki ebből a "konklávéból". Valóban hiú remény!
Ameddig ez így van, és a katolikusok nem képesek ezen "egyházzal" kapcsolatban szembe nézni az igazsággal, nekünk soha nem lesz lehetőségünk helyzetünk valamifajta javulására, mert aki mind a két lábára sántít, az nem jut előre. Ez a helyzet csak akkor változhatna meg előnyére, ha a maradék katolikusok készek lennének a valósággal szembe nézni.

Hogyan néz ki ez a valóság? A "zsinati" – vagy amilyen elnevezést ma használnak: "szinódusi egyház" nem a katolikus Egyház, sőt, semmi köze hozzá: homlokegyenest különbözik tőle. A "zsinati egyház" valójában az, amit a Szentírás Babilon kéjnőjeként ír le, aki „a paráznaságoknak és a föld utálatosságainak anyja” – „ördögök lakóhelye, minden tisztátalan szellem tanyája, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja” (Jel 17,5; 18,2). Ezzel szemben a katolikus Egyház Krisztus szent és szeplőtelen menyasszonya. Nagyobb ellentétet e kettő között még elgondolni sem lehet.
Hogy miért nevezik a "zsinati egyházat" a nagy paráznának? Az Ószövetségben Isten gyakran hányja szemére választott népének, hogy szellemi házasságtörést követett el ellene; ez alatt nem mást, mint a pogányok bálványainak bemutatott áldozatukat, vagyis a bálványimádásukat értette. Hajszál pontosan ez az, amit ez a zsinati szekta tesz. És nem Bergoglio Pachamama-akciója volt az első alkalom arra, hogy ezt a katolikusok felfedezhessék, hiszen korábban is megvoltak e bálványimádásnak a világos jelei: például Wojtyla Assisi-találkozója, amit Ratzinger megismételt, aki ráadásul mitráján (amit a tiara helyett használt) a pogány bakkecske Pán-isten képét hordta.
[Lásd a honlap következő cikkét: Érosz (Ámor), Pán és a kéjnő]

Ez tökéletesen megfelel ezen "egyház" új tanításának, ahogy azt az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton kihirdették, ahol a pogány vallásokkal kapcsolatban a zsinat kijelentette, hogy „semmit sem utasít el abból, ami ezekben a [pogány] vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsokat, melyek sokban különböznek attól, amit őmaga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. … Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről, s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket” [Nostra Aetate, DH 4196] – ahogy ezt Wojtyla 1986-ban Assisiben példásan demonstrálta.

Ami a keresztények és a muzulmánok kapcsolatát illeti, „a szentséges zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot” [Nostra Aetate, DH 4197], mintha nem a mi Urunk Jézus Krisztus lenne „minden ember számára a társadalmi igazságosság, az erkölcsi értékek, a béke és a szabadság” egyedüli garanciája.
De ez az "egyház" nem csak a pogányokhoz, hanem az elszakadt egyházakhoz és közösségekhez is új viszonyt ápol. Mintha az Egyház nem állandóan óvna a szakadástól és az eretnekségtől, a "zsinati egyház" számára az eretnek és szakadár szekták „ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni őket az üdvösség eszközéül, melyeknek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva.” [Unitatis Redintegratio, DH 4189]

Miközben a katolikus Egyház magát az üdvösség egyetlen bárkájának tartja, addig a "zsinati egyház" a megváltott emberiség középpontjaként fogja fel magát, melyhez már minden ember és minden közösség ilyen vagy olyan mértékben hozzátartozik. Ily módon a "zsinati egyház" igazi "emberiség-egyház", melynek nincs más feladata, mint minden embernek a tudomására hozni, hogy már meg vannak váltva, akár tudják ezt, akár nem, akár akarják ezt, akár nem.
[Karl Rahner és Wojtyla: "mindenki meg van váltva", más néven: "anonim kereszténység" tana, lásd a honlap számos ezzel foglalkozó cikke közül e kettőt:
Az Egyház fogalma a II. Vatikáni Zsinat előtt és után Írta: Dr. Josef Wilhelm
Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – III./1. rész Írta: B. Zaby]

Ahogy Wojtyla a Redemptor hominis körlevelében (1979.) fantáziálta: „.. ez az ember – életének egész valóságával, lelkiismeretével, bűnre való hajlandóságával, és egyúttal szüntelen igazságra, szépre, jóra, igazságosságra és szeretetre való vágyódásával együtt … – az egyház útja, és erre az útra épül minden más út, melyen az Egyháznak járnia kell. Mert Krisztus az embert – mégpedig kivétel nélkül minden embert – megváltott. Krisztus minden emberrel – kivétel nélkül mindegyikkel – valamilyen formában kapcsolatban van, akkor is, ha az ember ennek nincs tudatában: Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt, Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek – bárkinek az emberek közül és az összes embernek együtt –, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának.” [az enciklika szövegének magyar forrása: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=206]
Ennek az embercsinálta-egyháznak a "mindenki meg van váltva"-tan az alapvető tanítása. Ezzel szemben a katolikus Egyház mindig is azt tanította, hogy az embernek a megváltásához szüksége van az igaz katolikus hitre és a keresztség által a katolikus Egyházhoz való tartozásra, hogy a kegyelmi eszközöket és egy valóban keresztény élethez szükséges útmutatást megkaphassa, és ezek segítségével lelkét megmenthesse.

A "zsinati egyháznak" azonban nem csak saját tanai, de saját erkölcse, saját "liturgiája", saját "szentségei" is vannak, melyeket azért kellett kitalálni és megalkotni, hogy különbözzenek a katolikustól. Ezen kívül még saját egyházjoguk, és a "zsinati pápák" és a "zsinati püspökök" személyében saját vezetésük is van.

Annak, hogy mindezen látható ellentét ellenére miként sikerült a katolikusok túlnyomó részét mégis megtéveszteniük, és magukat a katolikus Egyháznak kiadni, véleményünk szerint két oka van. Az első egy történelmi: a "zsinati egyház" látszatra szervesen nőtt ki a katolikus Egyházból. Nem volt nyílt lázadás, nem voltak püspöki csoportok, akik ellenálltak és tiltakoztak volna. Sajnos, ilyen püspökök nem léteztek. Bár a "zsinaton" akadtak heves viták – ez megszokott, normális jelenség –, de a végén majdnem mindannyian megadták beleegyezésüket és aláírásukat a "zsinati" dokumentumokhoz. Majd szépen hazamentek egyházmegyéjükbe, többnyire nem is realizálva, hogy a "zsinat" végére katolikus püspökökből egy új "emberiség-egyház" funkcionáriusaivá váltak.

A második ok tünetjellegű, és a katolikus Egyház összes külső javának, sőt még a legtöbb jelnek és szimbólumnak a zökkenőmentes átvételéből állt. Ezeket lépésről lépésre "modernizáltak", ami lehetővé tette, hogy e változtatásoknak "reform" jelleget adjanak. A miseruhákat, az énekeket, a templomépületeket stb., egyáltalán mindent "modernizáltak", ami ugyan sok katolikusnak nem tetszett, de mégis elfogadta.
Montini letette az "időszerűtlenné" vált tiarát, és csak a mitrát tartotta meg a fején. Wojtyla-ig legalább még a pápai címerben megmaradt a tiara, de aztán a "legkonzervatívabb" Ratzinger onnan is száműzte. Hogy a tiara eltüntetése valójában mit jelentett, nevezetesen Krisztus királyi jogának és hatalmának a tagadását, azt alig néhányan vették csak észre.

Az ellenség befurakodása az Egyházba legfeltűnőbb módon a templomokban vált tetten érhetővé: az áldoztató rácsokat, a szószéket és nagyon gyakran magát a főoltárt is, együtt a mellékoltárokkal eltávolították, és háttal az oltárral, szemben a néppel egy gyakran formátlan, otromba "népoltárt" állítottak fel.
[Példaként lásd a következő cikkeket:
Hogyan veszik el tőlünk az utolsó kis lelki menedékeket
Az új mise – Az Egyház rítusa?]

A tabernákulumot oldalra helyezték, hogy helyet adjon az "ember kultuszának" (Montini) az arany borjú körül lejtendő táncával, amit "tevékeny részvételnek neveznek (II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű dokumentuma).
[Itt is közbe kell szólni: A hívek "tevékeny részvételét" nem a "zsinat", és még csak nem is Roncalli találta ki és vezette be, hanem évtizedekkel korában X. Pius. Ami megint csak azt húzza alá, hogy a hitehagyás nem 1965-ben kezdődött, ott csak befejeződött és hivatalossá lett téve: Lásd erről a következő tanulmányt:
„Tevékeny részvétel”]

A "zsinati egyház" vallása tehát egyértelműen egy új vallás, egy, a katolikus vallással homlokegyenest ellentétes vallás. A híveknek "reformként" adták el, és a túlnyomó többség elfogadta, hiszen a plébános püspöke utasítására vezette be, és ami onnan jött – vélték engedelmes, de tudatlan katolikus hívőként, nem lehet helytelen. Bár ezen intézkedések után láthatóan megfogyatkozott a templomba-járók és a szeminaristák száma, de hát ezt kizárólag a modern kor velejárójának tekintették.

A "zsinat" után természetszerűleg megjelentek az ellenállók, az ú. n. "tradicionalisták", akik szembe helyezkedtek a modernistákkal, mindazonáltal mégis éppen ők voltak azok, akik a lehatározottabban ragaszkodtak ahhoz, hogy a "zsinati egyház" a katolikus Egyház, ahol csak néhány dolog félresikerült, és ami emiatt válságba került. Ahelyett, hogy szembeszálltak volna a "zsinati egyházzal", csak az volt a céljuk, hogy „a tradíciót visszavigyék” oda, ami valójában nem jelentett mást, mint hogy hagyják őket a régi misét bemutatni.
Voltak azonban néhányan, akik világosabban átlátták a helyzetet, és belátták, hogy a "zsinati egyház" "pápái" nem igazi pápák – őket nevezték el szedesvakantistáknak –, mindazonáltal közöttük is akadtak elegen, akik nem voltak képesek ettől a hamis "egyháztól" egészen elszakadni. Ezek kitaláltak egy tézist, amely szerint a "zsinati pápák" materiálisan igazi pápák, és ha megtérnek, akkor egészen pápákká lesznek. Ami magyarul azt jelenti, hogy a "megváltást" ők is a "zsinati egyháztól" várják, mint azok a "tradicionalisták" – az elfogadni és ellenállni lefebvre-i ideológia követői –, akik ebben továbbra is a hivatalos Egyházat látják.
[lásd ezzel kapcsolatban Myra Davidoglou tanulmányát a Cassiciacum-tézisről – (más néven: Papa materialiter non formaliter vagy szedeprivácionizmus)]

Ezzel szemben mit mond az Üdvözítő? Mit mond Isten Babilonról, a nagy városról? „Menjetek ki onnan, én népem, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!” (Jel 18,4). – Hiszen a "zsinati egyház" ahelyett, hogy a mi megmenekülésünk lenne, mindazokat, akik nem szakadnak el tőle teljesen, magukkal rántják a kárhozatba.

„Egy erős angyal követ vett föl, olyant, mint egy nagy malomkő, és a tengerbe veté, mondván: "Ily erővel döntetik le Babilon, a nagy város, és többé már nem találtatik meg!” (Jel 18,21)

(forrás: Antimodernist folyóirat – 2025. július)https://www.katolikus-honlap.hu/2501/lenz.htm