Ha tehetem, reggel szoktam az Oltáriszentségben jelen lévő Úr színe előtt egy órát eltölteni, amikor frissen, a napi gondoktól és zsizsegéstől mentes állapotban kevésbé jelent terhet a test nehézkedése. Ezen alkalmak során az a percepcióm alakult ki, hogy ilyenkor „jobban tudok az Úrra figyelni”. Valójában ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a pihent állapot predesztinálna az Úrral való mélyebb találkozásra, mindössze csak annyit jelent, hogy kevésbé a testtel kell küzdenem. Mert Isten cselekszik, nem én, és nem ő szorul jelenlétemre, hanem én az övére. Mivel mostanában sűrűbb időszak volt a napi munkában, sokszor csak a nap végén, fáradtan, napi történésektől zakatoló fejjel sikerült az Úr elé térdelnem. És hát percepciómat erősítendő, szó sem volt ezekben az esti órákban „érzékelhető lelki haszonról”, úgy kerestem az Úr arcát, ahogy a gazdája küszöbén csendben várakozó kutya…

Több ilyen óra után azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon miért nehéz egy világi gondokkal terhelt nap után Isten társaságát választani? Főleg, ha a lelkiismeret sem vádol bűnnel, ami mindig kézenfekvő ok és magyarázat a tőle való elidegenedésre. Mert ennek az állapotnak a lényege valamiféle elidegenedés Istentől. Egy sűrű nap után a kápolna csöndjébe érkezni néha olyan, mint az álomból felriasztott ember tétova igyekezete a valóság beazonosítására, idegenkedéssel a való világtól az álom élményének valóságossága miatt. Mintha Isten valóságossága halványodott volna el a nap során, mintha a napi hajtás lenne az álom, amiből nehéz lenne felébredni a valóságra. Mi történne hát, ha nem néhány óra maradna ki, hanem egy nap, egy hét, egy hónap vagy egy év? Túlélhetné a hit? Aligha.

Nemrég „kórusra nem kötelezett” klerikusokkal beszélgetve szóba került a zsolozsma, és hamar kiderült, hogy a közös vonásuk a II. vatikáni zsinat előtti breviárium végzése. Egyikük a XII. Piusz-féle breviáriumot, a másik Szent X. Piuszét végzi. Ez utóbbi például előírás szerint halkan vagy hangosan, de mindenképpen mozgó ajakkal imádkozva napi két és fél, három óra imát jelent, szemben a zsinat utáni, egy óra alatt elvégezhető teljes napi zsolozsmával. Feltéve persze, ha valaki elvégzi a teljes zsolozsmát, mert ez korántsem általánosan teljesített kötelesség a klerikusok között, és a zsinat óta az sem biztos, hogy kötelességnek tartják. Hivatalos statisztikák nem állnak rendelkezésre (aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak, és ezt nem biztos, hogy akarják az illetékesek tudni), de papok saját becslése szerint mintegy harmaduk végzi a zsolozsmát. Ez nyilván nem arra utal, hogy kötelességnek tartanák.

Talán mert a zsinattal ebben is elérkezett a keresztény nagykorúság és a szabadság korszaka, amely Isten jogairól az emberére helyezte a hangsúlyt. Hirtelen hallatlan érzékenység támadt „korunk emberének életkörülményeire” (VI. Pál). A „korunk embere” pedig a zsinat korában magától értetődő természetességgel minősül egészen másnak, többnek, mint a korábbi évezredek embere. Ez az előfeltevés mindennél beszédesebb vallomás arról, hogy hegeli alapokon álló materialistákkal van dolgunk, akik számára az általuk vallott folyamatos változás igazából fejlődés, ami magasabbrendűvé teszi az aktuális kor embereit az előző korokénál.

VI. Pál az új zsolozsmáról szóló rendelkezésének (Laudis Canticum) bevezetőjében csak „újszerű végzési módról és felépítésről” beszél, amikor leírja, hogy a korábban hetente elmondott 150 zsoltárt négy hétre osztották szét, kimaradt „néhány keményebb kifejezést tartalmazó zsoltár és zsoltárvers” (a “javítsuk ki Istent” törekvés jegyében…), a kishórák helyére a három „napközi” imaóra került, amelyekből „lehet csak az egyiket választani”.

És a lényeg ebben a félmondatban áll, mert ha lehet, akkor meg is teszik. Így valójában nem csak a végzési mód és felépítés változott: a kor emberének “megértése” a testnek és világnak tett engedmény volt, az Isten iránti kötelesség elhomályosítása, amely révén sikerült elérni az igazi célt: az átalakítással „az egy napra eső szolgálat terhe érezhetően csökkent”, hogy végre megközelítsük a Breviarium Brevissimum áhított mélységeit. Így éppen akkor csökkentették a küzdelemre fordított erőfeszítést, amikor győzedelmeskedett a világ. A világ nagyobb dicsőségére.

Ez lett volna a minta?

Persze nem azt állítom, hogy zsinat előtt mindenki rendesen végezte volna a breviáriumot. Biztos előfordult olyan, amit az egyszeri premontreiek így jegyeztek fel lakonikusan, miután vizitátor sürgette őket a zsolozsma rendszeres közös végzésére: „Kipróbáltuk, de nem vált be.”

De talán még ők is végezték cellájuk magányában, még ha a közös végzés „nem is vált be”. Mert az egészen egyértelmű, hogy a zsinat előtt minden klerikus számára világos volt, hogy kötelességről van szó, amelynek elmulasztása bűn. Nem véletlenül ábrázolták a papokat kezükben a breviáriummal, szinte állandó attribútumként, hiszen minden „leeső” időt ki kellett használniuk e kötelességük teljesítéséhez.

Lehet, hogy csak én nem látok manapság klerikusokat zsolozsmáskönyvvel közlekedni?

Ma pusztán ajánlások csokrának tekintik az Egyház hivatalos imájának kötelezettségét, és ezt a felfogást erősíti VI. Pál idézett félmondata. Ajánlott végezni minden imaórát, de ha nem fér bele, akkor legalább a laudest és vesperást jó lenne, mert ezek a zsolozsma „sarokkövei”. Elfoglalt plébánosoknak pedig, akiknek éppen a reggeli vagy esti imaóra idején tornyosulnak bokros teendői, legalább valamit. Vagy legalább időnként valamit… De csak, ha van kedvük hozzá, ha „úgy érzik”, mert hát a legalizmus, a formalizmus fullasztó légköre, a kötelességteljesítés, amelyből akár önelégültség is fakadhatna, Franciscus által pápailag is ellenjavallt. Így következett be az az „aranykor”, amikor a néhány évtizede zsolozsma időpontjában szerzetesek között elhangzott kérdés („Elmondjuk, vagy meggyónjuk?”) már a normakövetés vágyott magaslatának tűnik. Mert akkor legalább még megvolt a norma kötelező voltának tudata…

Vajon ki és mit veszít emiatt?

Például az Egyház egésze, amelynek lelki kincsestára nem gyarapszik hűséges papi imák révén (Ejnye, micsoda avítt gondolat, Famule!). Vagy a hívek, akik egyre gyakrabban kapnak papnak nevezett flúgos és világias koloncokat szent papok helyett.

De az elhanyagolt papi zsolozsma legnagyobb vesztese valószínűleg maga a pap. Mert bár lelkiismeretet némileg megnyugtató lehet az idézett pápai rendelkezés, de papszenteléskor mégiscsak határozott „akarom” hangzott el szájából a zsolozsmavégzés kötelezettségére. És ez az elhanyagolt kötelesség nem akármilyen munka, így nem is lehet szóra sem méltó mulasztásnak nevezni. A zsolozsma bekapcsolódás az Egyház állandó imájába, ami Krisztus földi imájának folytatása, amelyre az alter christus feladatára és sorsára hívott papok különlegesen hivatottak, ezért ez hivatásuk lényegéhez szorosan hozzátartozik.

Amit a zsolozsma hanyagolása révén testi nyugalomban, erőfeszítés-mentességben, másra fordítható időben nyernek ezek a klerikusok, eltörpül ahhoz képest, amit veszítenek: Isten valóságosságát. Mert a zsolozsma, mint minden rendszeres (állandó) ima, Istenhez fordulás, a bűnre hajló emberi természet, a testi nehézkedés, a lelki tompaság ellenszere is, amennyiben folyamatosan arra emlékeztet, amit a világban forgolódás, a világ minden lelkit elnyomó valósága kiirtani akar: hogy Isten a végső és egyetlen valóság, akihez szükséges legalább három óránként odaszentelt időre visszatérni, mert hozzá képest minden egyéb csak talmi látszat. És ha Isten valóságosságának tudatát elveszti, a hite vész el.

Szent Pál apostol beszélt a tesszalonikiaknak a „hit erőteljes munkájáról” (2 Tessz 1,11), amelynek beteljesedését kérte számukra Istentől. Az erőteljes munka céltudatos, verejtékes, megfeszített munkát jelent, amibe mindent beleadunk, és azért a hit munkáját, mert olyan valakiért végzünk kitartó erőfeszítést, akit nem látunk, akinek létéről hitünk biztosít, ami révén valóságosnak valljuk azt, amit nem látunk.

Talán nem véletlen, ha a hit erőteljes munkájáról eszünkbe jut a papi zsolozsma officium megnevezése, amely a zsolozsma kötelezettség, szolgálat és munka jellegére utal. Mert a papok számára ez az officium elengedhetetlen része a hit erőteljes munkájának, amelynek kitartó végzéséhez azonnal vissza kell térni, ha megszakadt.

És ha visszatértünk, mindent megtettünk?

A minden zsoltárt heti beosztásban tartalmazó régi papi zsolozsma neve is csak breviárium, azaz rövid, szemelvényes összefoglalás. Szemelvény abból a kötelezettségből, ami minden keresztényé: „Szüntelenül imádkozzatok!”

https://invocabo.wordpress.com/2022/05/24/isten-valosaga-es-a-hit-eroteljes-munkaja/