Korábban mi is bemutattuk a nebraskai Lincoln egyházmegyét, mint ami azzal tett hírnévre szert az Egyesült Államokban, hogy miközben az amerikai egyházmegyékben (is) tömeges jelenség a papi hivatások számának drasztikus csökkenése, ez az egyházmegye mégis folyamatosan növekvő papi hivatásszámokat produkál.
Most a lincolni egyházmegye püspöke, James Conley nyilatkozott arról a Catholic World Report (CWR) újságírójának, mivel magyarázza ő az egyházmegyéje e sikerét.
conley2-678x381.jpgCWR: Ma arra szeretném összpontosítani a beszélgetésünket, hogy hogyan is kezdték el felfedezni az Egyház fiataljai a liturgikus örökségük gazdagságát a (hagyományos) latin rítusban. Nem mehetünk el amellett, hogy az ön egyházmegyéje folyamatosan magas számú papi hivatást produkál; a lincolni egyházmegye 17 papot szentelt egy két éves időszak alatt, olyan, sokkal nagyobb érsekségeket felülmúlva, mint amilyen például Los Angeles. Ön mit mondana, mi járult hozzáaz ön egyházmegyéjében ehhez relatíve ugrásszerű növekedéshez a papi hivatások számában?
James Conley: Nos, úgy hiszem, számos oka van ennek. Kegyelem, nyilvánvalóan sok kegyelem. De azt mondanám, hogy a számos ok egyikét közvetlenül az egyházi vezetésnek tudhatjuk be. Lényegében több, mint negyven éven át jó püspökeink voltak. A legközvetlenebb elődeim közül kettő is eszembe jut: Fabian Bruskewitz püspök, aki húsz éven át volt Lincoln püspöke, és Glennon Flavin, aki körülbelül 22 évig volt itt püspök, 1967-től. Ezért a II. Vatikáni Zsinat után, a zsinat utáni zűrzavaros években, az egyházmegyénket olyan püspökök vezették, akik rendkívül világosak voltak a tanításukban, és nagyon hűségesek a Tanítóhivatalhoz és az Egyház tanításbeli örökségéhez. És a liturgiához. Tudja, a II. Vatikáni Zsinat utáni forradalom sokféle alakot és formát öltött. Volt szexuális forradalom, de volt liturgikus forradalom is, volt tanításbeli forradalom, minden, amit csak elképzelni lehet.
Lincolnban biztos kézzel kormányoztak, ezért itt sohasem fordult elő semmilyen liturgikus aberráció. A papoknak nagyon világosan megmondták, hogy a szentmisét úgy kell követniük és ünnepelniük, ahogyan azt az Egyház ünnepelni kívánja, és ebben nem voltak kivételek. Ami a tanítást illeti, az iskolák és a papok nagyon tiszta tanítást adtak át. Az eredmény pedig két dolog. Először is, a hivatásaink száma megmaradt. Ezért bár abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy mintegy 25 férfit szenteltem az elmúlt öt évben, amióta Lincolnban vagyok, még mindig nálunk a legmagasabb az országban az egy katolikusra jutó papnövendékek száma. 96 000 katolikusunk és jelenleg 39 papnövendékünk van. A miénk egy kis egyházmegye. De ez annak a vezetésnek az eredménye - én ezt megörököltem, ezért egyáltalán nem tulajdonítom magamnak. Én csak nem akarom elrontani. Folytatni szeretném. De én valóban e két püspök nagyszerű vezetésének vagyok a haszonélvezője. Az eredmény ezek a hivatások lettek. A siker sikert fial. 146 aktív papunk van a Lincoln egyházmegyében, az átlag életkoruk pedig 41 év. Ez több, mint 20 évvel kevesebb, mint ahány éves én vagyok. Ezért az egyházmegyében én vagyok az "öreg fickó".
Amikor pedig itt van mind ez a sok fiatal pap a plébániákon, az iskolákban, és az egyetemen, úgy a fiatalok példát látnak az egyházi életre. És vannak szerzetesnővéreink is. Flavin püspök elindított egy olyan iskolanővéri közösséget, a Krisztus Király Iskolanővéreit, akik az iskoláinkban tanítanak. Én csupán egyházmegyei rangra emeltem őket, ők pedig folytatják a tanítást. Négyen közülük igazgatók az általános iskoláinkban, és ők tanítanak is az általános iskoláinkban. 37 beöltözött szerzetesnővérünk van, akik az iskoláinkban tanítanak, és 48 papunk, akik vagy kisegítők vagy tanárok az iskoláinkban. A katolikus oktatásnak tehát nagyon fontos része volt a Lincoln egyházmegye sikerességében. Összefoglalóan: a liturgia és istentisztelet, ahol az emberek azt érzik, hogy amikor szentmisére jönnek, a Transzcendenssel kerülnek kapcsolatba. Ez az, ahol szerintem a szent liturgia annyira fontos.
Említette az örökségünket. Gazdag liturgikus hagyományunk van, ami keresztülnyúlik az Egyház teljes történelmén. Mi a szent liturgia feladata? A szent liturgiának kapcsolatba kell hoznia minket a transzcendens Istennel. Meg kellene tapasztalnunk a szentséget. Ez a szentmise Szentséges Áldozata. Ezt mondta az Úr: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." És ennek a megtapasztalásnak a szépsége, a zene szépsége, a hódolat, a szolgálat és ájtatosság szépsége az embereket kiemeli a mindennapi, szürke világból, amiben élünk. Rengeteg szenvedés és nehézség. És egy kis időre ebben a kapcsolatban van részük a szentséggel. És ez a kulcs. Az embereket táplálni kell. A lelkünk vágyik a szentséggel való kapcsolatra. És ha megfosztanak minket tőle, elsorvadunk, ezért szükségünk van rá.
Amikor az emberek ezt felfedezik, többre van szükségük belőle. Ezért az egyik kezdeményezés, amit terjeszteni próbálok, a szentségimádás, annyi plébánián, ahányban csak lehet. Mert amikor a mi Urunk elé megyünk az Ő eucharisztikus színében - az Isteni Felebarátság Szakramentuma elé, ahogy időnként nevezik - a mi Urunk szíve a mi szíveinkhez szól. És szükségünk van ezekre a pillanatokra. Mára nagyon kevés hely maradt már, ahol viszonylag biztosak lehetünk abban, hogy nem fognak megzavarni minket. És egy szentségimádó kápolna - ha kikapcsolod a telefonodat - az utolsók egyike, a csend egyik utolsó oázisa. Az embereknek szüksége van erre. Itt az SLS 18-ban, vagy a fiatalok lelkigyakorlatain, és az Egyház különféle szolgálatain - és a szemináriumi gyakorlatokon is - az emberek azt mondják, hogy ahol ténylegesen hallották az Urat a szívükhöz szólni, azok a szentségimádás csendes pillanatai voltak. A plébániáinkon azok, akiknek a házassága szétesőben van - az Úr elé mennek, és darabokban vannak -, hagyják, hogy az Úr szóljon hozzájuk és meggyógyítsa őket. Ez az, ahol mindez megtörténik. Ezért olyan fontos a szentségimádás.

CWR: Örülök, hogy a liturgia kapcsán előhozta a transzcendencia témáját. Ön a szentmise rendes formáját is ad orientem celebrálja évek óta, minden advent alatt, és számos más pap is ezt teszi az ön egyházmegyéjében és országszerte egyaránt. Az elmúlt nyáron volt szerencsém leülni egy bizánci rítusú pappal, Thomas Loya atyával a parmai rutén katolikus eparchiában. Beszéltünk az ad orientem celebrálásról és az Egyház életéről. A beszélgetésünk alatt azt jegyezte meg, hogy az oltárok visszafordítása kiemelkedő fontosságú lenne, és hogy ezt megtenni "jelenti a kulcsot mindenhez a latin rítusú egyházban". Ön is úgy hiszi, hogy ad orientem celebrálva a laikusok és a papok egyaránt jobban érzik, hogy a Mennyei Liturgiába emeltetnek fel?
James Conley: Egyetértek ezzel, és ezt a saját papságomban is megtapasztaltam. Még az 1990-es években a Wichita állami egyetemen voltam káplán. És az egyik év adventjén elkezdtem ad orientem, azaz kelet felé fordulva celebrálni, a kelet és a csillag felé fordulás adventi tematikáját követve. És azután csak folytattam ezt... Katekézisbe kezdtem, és elmagyaráztam mindenkinek, miért volt ez a hagyomány olyan gyakori az Egyházban, egészen a mostani időkig, és hogy hogyan ünneplünk ebben mindannyian együtt. Mindannyian együtt fordulunk az Úr felé, és a pap minket a Mennyei Jeruzsálembe, a mennyországba vezet. Egymással együttérezve állunk, felajánlva a hódolatunkat Istennek. A pap nem az emberek felé fordul és hozzájuk beszél, hanem mindannyian Isten felé fordulunk. Ezért mindig is az ad orientem nagy rajongója voltam. Amikor Lincolnba érkeztem, bemutattam ezt adventkor a katedrálisban, és bátorítottam rá a papokat. Azt mondtam: "Ha úgy gondoljátok, hogy ez segít nektek és a híveiteknek, mindenképpen tegyétek ezt, feltéve, hogy katekézist tartotok róla, és elmagyarázzátok az embereknek." Ezért ahogy ön is mondta, több pásztorunk is van, aki ezt csinálja. Én minden alkalommal ezt teszem, amikor a katedrálisban misézek, vagy a Newman Központban, a szemináriumunkban, vagy a lelkigyakorlatos házunkban. De nem kényszerítek senkit rá. Időnként pedig nem is tudod megtenni, mert építészetileg nehéz. De egyre többen és többen csinálják. És azt gondolom, hogy az emberek tényleg válaszolnak rá. Papként azt gondolom, úgy hisszük, hogy sokkoló lesz az emberek számára - pedig ez nincs így. Az emberek azt mondják: "jól van ez így, atya". A vicces az, hogy egy normál szentmise alatt hosszabb ideig vagy az emberekkel szemben, mint tőlük elfordulva. Mert elkezded a misét, azután megtartod a bevezető rítust, az olvasmányokat, a homíliát, és azután az oltárhoz mész. Egyszer kimértem. Lényegében az idő háromötödében az emberek felé nézel, kétötödében pedig az oltár felé.
CWR: Lényegében csak az áldozati liturgia alatt.
James Conley: Erről van szó. És amikor az Oltáriszentséget kiszolgáltatod, az emberek felé fordulsz. De egyetértek abban is, hogy sokat segít a papnak, mert kevésbé figyelemelterelő a számára. Valóban a legfontosabb dologra fókuszál abból, amit csinál - a legfontosabb dologra, amit valaha is csinál -, ez pedig a Szent Áldozat felajánlása. És amikor a szentmise cselekményére fókuszálsz, és az minden, amit látsz - a Test és a drága Vér -, olyankor szerintem jobban ráhangolódsz, mint amikor az emberek teljes közössége felé vagy fordulva. Nem mintha úgy nem lehetne összpontosítani. Lehet. De nehezebb. Jobban kell koncentrálnod hozzá.

CWR: Most tehát említette, hogy a papok és laikusok számára hasznos és örömmel fogadott visszatérni bizonyos hagyományokhoz. De beszéljünk kifejezetten a fiatalokról. Ön is úgy gondolja, hogy ők nyitottabbak a (hagyományos) latin rítus liturgikus örökségére, mint az idősebb generációk? Észrevett fellendülést azoknak a fiataloknak a számában, akik az elmúlt öt vagy tíz év alatt ezeket a latin hagyományokat kezdték el követni?
James Conley: Nos, egy példa. Mindössze néhány hete, advent alatt, az egyik papunk Rorate Caeli misét celebrált. Egy szombat reggeli misét, 6 órakor, a sötétben, gyertyafénynél, a rendkívüli formában. Ünnepi nagymise volt, kórussal együtt. Négyszázötven egyetemi hallgató ment el rá.
Elképesztő volt. Azt gondoltam, rendben van, csináld csak, úgysem fogod rábírni az egyetemistákat, hogy reggel hatra felkeljenek. De hirdetni kezdték a Facebook-on és a Twitteren, és mind eljöttek. Azt mondták, elképesztő volt, mert ott volt ez a csodálatos kórus, amelyik szakrális polifóniát és gregoriánt énekelt. Rajongtak érte. Nagyszerűen megtapasztalták a transzcendenst és a szentséget.

CWR: Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik valóban szeretnék megmutatni és megosztani a legitim hagyományukat és örökségüket, közömbös vagy akár még ellenséges közegben is?
James Conley: Azt mondanám nekik, hogy legyenek türelmesek, imádkozzanak, és soha ne adják fel. Azt hiszem időnként nehéz, különösen papoknak, hogy nyitottak legyenek egyes nagyszerű hagyományokra, amelyeket - lehet, hogy csak a vélekedésükben - az Egyház félretolt. De elmondhatom önnek a papok fiatalabb generációjáról, azokról a papokról, akiket az elmúlt 10 évben szenteltek fel: az én generációm az, amelyik nem nyitott, a fiatalabb generáció nyitott. És ez azt jelenti, hogy a fiatalabb püspökök nyitottak. Mert ami a papok között igaz, igaz a püspökök között is. El fog érkezni a püspököknek egy teljesen új generációja, akik az Egyházat a következő tíz évben pásztorként szolgálják majd, akik sokkal nyitottabbak lesznek erre a nagyszerű liturgikus örökségre, és akik nem élték át ezt a liturgikus háborút, ami az én generációmban folyt. Ezért azt gondolom, legyenek csak türelmesek, legyenek kedvesek, szeretetteljesek, de legyenek állhatatosak.