"…hogy szívükben megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a
tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a
megismerésére” Kol 2,2
Ahogy belépett az ajtón, láttam
rajta a változást. 16 éves Andrew gyermekem edzésről érkezett, és a
szokásos fásult, kimerült kifejezés helyett mosoly ragyogta be az arcát,
mely így olyan volt, mint a telihold.
Meg sem kérdezhettem, mi
történt, már mondta is: „Ahogy jöttem kifelé, az előcsarnokban
megállított az igazgató, s azt mondta ’egy bajnokhoz is méltó lett
volna’, ahogy dolgoztam.”
Egy megjegyzés feldobta Andrew
hangulatát. Az, hogy valaki törődött vele, nézte, hogyan súlyzózik,
olyan érzelmi hullámot indított el a fiamban, hogy legszívesebben
megölelte volna azt az embert. De mivel ez fura lett volna, csak annyit
mondott: „köszönöm”, és ment is tovább.
„De mikor a kijáratnál
voltam – folytatta Andrew -, ledobtam a táskámat, és visszaszaladtam,
hogy megköszönjem a tagnak a biztatást! Annyira jól esett!”
Másnap reggel Andrew elmondta, hogy mindegyre a tegnapi jelenet jár a
fejében. „Elhatároztam, hogy mostantól kezdve, ha észreveszem, hogy
valakinek biztatásra van szüksége, bátorítani fogom! Nem csak azért,
hogy neki jól essen, hanem mert nekem is jól esik másokra figyelni, s
nem mind csak magammal foglalkozni.”
Alig bírtam visszatartani a
könnyeimet. Igen, büszke voltam a fiamra ezért a hozzáállásáért, de
főleg a változás nyűgözött le, amit a tekintetében láttam. Az ő
engedélyével megosztom, miért volt ez ilyen nagy dolog.
Hónapok
óta tanúi voltunk, hogy a mi lelkes, boldog, vidám gyermekünk egyre
inkább visszahúzódik tőlünk és a barátaitól. Mély kétségeinek adott néha
hangot, elbizonytalanodott Istenben és saját életének értelmében.
Nyomasztó gondolatok gyötörtek, látva, hogyan süllyed le lassan a
kisfiam a csüggedés, a kételkedés mocsarába, haragosan marcangolva magát
küzd Isten ellen, a saját életmódja ellen.
Sokat imádkoztunk a
férjemmel. Birkóztunk Istennel. Mindig beszélgettünk Andrew-val az őt
nyomasztó kérdésekről, ha erre igénye volt. És szerettük tovább is,
amennyire csak tudtuk.
Most, jó néhány hónappal az eset után is
elképedek, mekkora változást tud eredményezni néhány biztató szó. Egy
idegentől, aki észrevette, aki bátorította, és arra indította, hogy
továbbadja, amit kapott tőle.
Mai alapigénkben Pál apostol
megosztja velünk, hogy azért küzd a többiekért, "hogy szívükben
megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a tökéletes megismerés
teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a megismerésére” (Kol
2,2).
Az történik, hogy amikor biztatunk, bátorítunk valakit,
szeretetben egyesül szívünk Istennel és egymással? És valami magasabb
rendű megértésre jutunk, mely segít felismerni, milyen gazdagok vagyunk
Krisztusban?
Azért írtam le ezt ma, mert reggel újra felidézte
Andrew, mekkora változást jelentett az életében az a megjegyzés az
edzőteremben. Azt mondta, hosszú idő után először érezte újra Isten
szeretetének erejét és valóságát, ami előtt hónapokig zárva tartotta a
lelkét. És a következő időszakban újra tudott remélni, újra tudott bízni
Istenben.
Uram, köszönöm Neked a biztatás kegyelmét. Segíts, hogy lassítani tudjak, és meghalljam szavadat, amivel reményt árasztasz a lelkembe, tudatosítod bennem, hogy látsz, hogy értékelsz, hogy célod van velem! Jézus nevében, Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése