P. Bernhard Zaby: Szükségrendszer nagyzási tébolyban

1. Szent Pál az efezusiaknak írt levelét Isten üdvműködésének dicsőítésével kezdi, ami teljességgel Urunk Jézus Krisztuson keresztül valósul meg: „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.” (Ef 1,7-8) – „Mindent a lába alá vetett, őt magát meg az egész Egyház fejévé tette; ez az ő teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz.” (Ef 1,22-23)      Minden üdv, minden kegyelem, az Egyház minden áldása a fejétől, a mi Urunk Jézus Krisztustól áramlik ki az Ő Misztikus Testébe. Minden jó az Egyházban felülről származik, „minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak” (Jak 1,17), és Urunk Jézus Krisztuson keresztül ömlik az Ő jegyesébe, az Anyaszentegyházba. Semmi sem származhat benne alulról, egy „alulról jövő egyház” nem létezhet – hacsak nem a Sátán zsinagógájának mocska, a II. Vatikáni Zsinat „ember tákolta egyháza”.

2. Ezért nem lehet az Egyház demokratikus, hanem csakis hierarchikusan felépített. Láthatatlan feje az égben Jézus Krisztus, látható feje a földön Péter utóda, a pápa. Azért ő az oldás-kötés hatalom hordozója, mert az isteni Üdvözítő Egyházának szánt minden ajándéka és kegyelme rajta keresztül fut. Ezáltal tudja a mennyet megnyitni és becsukni.
     Szintén a pápa az, aki a kegyelmeket és ajándékokat Krisztus Misztikus Testében, az Egyházban kiosztja. Ő nevezi ki a püspököket és építi fel ily módon a klérust, ő adja a lelkeknek a pásztorokat, ő adományozza a papoknak és a szerzeteseknek rangjukat és küldetésüket, és kölcsönzi ezáltal ezek működésének termékenységét. Ő őrzi, erősíti, védelmezi a hitünket, ő tartja meg a szentségeket, a liturgiát és a kegyelem minden forrását hamisítatlanul és tisztán. Ő a rendíthetetlen szikla, amire Urunk Jézus Krisztus Egyházát alapította. És „mást senki nem rakhat a lerakott alapokon kívül, amely Jézus Krisztus” (1 Kor 3,11) és az Ő földi helytartója, a pápa.

3. Ebből könnyen megérthetjük, minek kell történnie, ha a római pontifex időlegesen kiesik, ami köztudottan rendszeresen előfordul a pontifikátus-váltáskor, amikor egy pápa meghal és helyére új pápát kell választani. Ez az állapot – amit szedisvakanciának (pápai szék megüresedésének) nevezünk – rendszerint nem tart sokáig, mert az Egyház sürgeti, hogy lehetőleg minél hamarabb újra betöltött legyen a szent szék, mert különben a kegyelmek lassanként elapadnának.
     Ha egy mozgó járműben a motor elromlik, az a lendülete révén egy ideig még tovább gurul, de ha a motor nem ugrik be újra, egy idő után a jármű megáll. Ugyanígy van ez az Egyházzal is, ő is ki tud jönni egy ideig pápa nélkül. Hiszen a püspökök még hivatalban vannak, a bíborosi kollégium még létezik, a lelkipásztorkodás és a misszió megszokott módon tovább tud folyni, a tan még ép.… De mi történik akkor, ha a pápanélküli idő tovább tart? Püspököket kellene kinevezni, a bíborosi kollégiumban keletkező lyukakat fel kellene tölteni, új kérdések merülnek fel, melyek végleges megoldást igényelnek, eretnekségek fakadnak, amiket a legmagasabb tekintéllyel le kell győzni: ha nincs pápa, akkor mindenütt vadhajtások nőnek, a kegyelmek elapadnak, nincs áldás, elveszik a termékenység….

Persze, az Üdvözítő rendkívüli utakon is ki tudja osztani kegyelmeit és a juhai iránti könyörületből olykor meg is teszi ezt. De ezek az utak nem helyettesíthetik a rendes csatornákat, ezek nem lehetnek mások, mint egy „szükségrendszer”, mely legfeljebb arra szolgálhat, hogy a Misztikus Test életfontosságú funkciói megmaradjanak. Ha egy kórházban áramkimaradás keletkezik, akkor rendszerint egy aggregátort kapcsolnak be, ami legalább a legfontosabb feladatok elvégzésére elegendő áramot meg tudja termelni. De ez az aggregátor soha és semmikor nem tudja a kórház normális áramellátását teljes egészében pótolni.

4. Ma az Egyházban ilyen szükségállapot uralkodik. A pápa kiesett, az Egyház elsötétedett. Ez egy kicsit olyan, mint amikor az áramkörben a fő biztosíték kiesik. Semmi sem működik ezután, akkor sem, ha az alárendelt rendszerek még épek lennének. Szükség van egy „szükségáram aggregátorra”, aminek azonban a normális áramhálózattól függetlenül kell dolgoznia, mert különben ő maga sem tud működni. Ugyanakkor ez az aggregátor csak szükségmegoldás lehet, ami csak átmenetileg és csak a legfontosabb funkciókat tarthatja fenn, amíg maga az egész szisztéma nem képes újra átvenni a munkát, vagyis példánkban, amíg a fő biztosíték újra nem működőképes.

Mit mondanánk, ha egy ilyen szükségaggregátor arra az ideára jutna, hogy ő annyira nagyszerű, hogy képes a nagy hálózat minden funkcióját átvenni, sőt még annál is többet tud teljesíteni, még a normális hálózatot is képes rendbe hozni és teljesen megújítani? Egy ilyen készüléket nagyzási hóbortban szenvedőnek és meghibbantnak jelentenénk ki – és talán óvatosságból kikapcsolnánk, mielőtt teljesen megbolondul és a levegőbe repül.
     Vagy vegyünk egy másik példát: Egy nagy óceánjáró, mint például a Titanic volt, süllyedésekor egy mentőcsónakot leeresztenek a vízre, ami néhány fontos utast, papírokat és tárgyakat kell megmentsen. Ki jönne arra az ideára, hogy azt higgye, ez a mentőcsónak most a hajó teljes értékű helyettesítője, sőt, nagyobb és jobb, mint maga a hajó, és – ellentétben a Titanic-kal – ő valóban elsüllyeszthetetlen; és így nem csak az óceánjáró minden feladatát át tudja venni, de jobban is teljesít, mint az, ezért az óceánjárót és egyáltalán még minden más elsüllyedt hajót meg tud menteni, fel tud állítani és meg tud javítani? Nem lenne ez a mentőcsónak részéről tökéletes őrület, valóságidegen nagyzási téboly?

5. Amikor Isten Egyházának elsötétedése bekövetkezett, üzembe helyeztek egy ilyen „szükségaggregátort”, vízre eresztettek egy „mentőcsónakot”. 1990 márciusában Marcel Lefebvre érsek a Szent X. Pius Papi Közösség alapszabályzatának előszavában ezt írta: „1965-1990 – a katolikus papság aláásásának kora. 1970-1990 – az isteni Gondviselés végtelen bölcsességében feltámaszt egy művet a katolikus papság megújítására, hogy azokat a kincseket, amiket Jézus Krisztus az Ő Egyházára bízott, megőrizze, nevezetesen a hitet a maga sértetlenségében, az isteni kegyelmet áldozata és szentségei által, valamint a pásztorokat, akik az isteni élet ezen kincseinek kiosztására vannak kijelölve.”
     Az érsek közösségét olykor „bárkának” nevezte, melynek feladata az itt felsorolt kincsek megmentése.

A Szent X. Pius Papi Közösség tehát nem lehetett és nem tudott több lenni, mint egy szükségrendszer, amire persze az a rendkívül fontos feladat hárult, hogy az Egyház lényeges javait megőrizze. Tekintettel e nagy és jelentős feladatra a saját törékenység és gyengeség egyidejű figyelembevételével (egy mentőcsónak nem sokkal több, mint egy dióhéj egy háborgó és veszélyes tengeren) helyénvaló és kívánatos lett volna az ennek megfelelő óvatos alázat és üdvös félelem, a felvállalt kötelességek leggondosabb elvégzése az adott határok és korlátok pontos betartása és tiszteletben tartása mellett, a saját magukkal szembeni legnagyobb bizalmatlansággal, párosítva az Isten iránti határtalan bizalommal.
     Ehelyett a Pius Közösségben sajnos már nagyon korán nagyzási hóbortba és nagyképűségbe estek. Magukat tartották a tényleges, igen, a jobb egyháznak és azt képzelték, hogy nem csak az Egyház minden funkcióját képesek átvenni és pótolni, hanem ezen felül még az egyházat és a társadalmat is meg tudják újítani. Ily módon a Pius Közösségben arról is meg vannak győződve, hogy bár a pápa és egy ökumenikus zsinat tévedhet, és ez még hitbeli kérdésekben is előfordulhat, de a közösség rendfőnöke vagy káptalana nem, még az egyházpolitikai kérdésekben sem. Németország disztriktfőnöke [P. Schmidberger] 2010-ben egyik előadásában kijelentette, hogy kész az ország összes papszemináriumát átvenni, ha a püspökök hajlandók ezeket rá bízni (nyilvánvalóan anélkül, hogy elgondolkodott volna arról, honnan venné az ehhez szükséges személyzetet, amikor a saját állománya még a közösség saját szükségletét sem fedezi), és ily módon a németországi egyház megújulását elérni.

Vakmerően és félelem nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba Rómával, és „doktrinális vitákba” az egyházi tanítóhivatallal, hogy ez utóbbit a hitről kioktassák, mindezt a legcsekélyebb teológiai kompetencia nélkül, és még közepesnek sem mondható diplomáciai ügyesség nélkül. Az eredmény ennek megfelelően katasztrofális volt, amit azonban nem akarnak belátni – végülis ők tévedhetetlenek! Hibásak mindig csak a többiek lehetnek, például a gonosz progresszista püspökök, akik intrikáltak vagy Róma, aki „megtévesztett bennünket” [ezt Fellay püspök mondta].
     Mindeközben a saját soraikban nem csak a teológiai hiányosságok halmozódnak, hanem az anyagiak is, a tagok – különösen a vezetők – erkölcsi, fizikai és jellembeli gyengeségeiről már nem is beszélve. Annál jobban menekülnek a nagyképűségbe, a „katolikus avantgárdé”-nak tartva magukat [P. Frey az osztrák disztrikt új vezetője használja ezt az elnevezést magukra – lásd az Ursprung und Ziel újság címlapját], az „Egyház jövőjének”, egyáltalában „a tradíciónak”, amit a politika és a diplomácia eszközével „vissza kell vinni az egyházba” [ezt Fellay püspök írta az új rózsafüzér-kereszteshadjárat céljai között], miközben a tényleges feladataik alól felmentik magukat, mindenekelőtt a szükséges belátás, megbánás, visszafordulás, javulás és jóvátétel alól.
     (Ami nem akadályozza, hogy másfelől a „kánoni hiány” és a „szabályozatlanság” miatt szenvedjenek, és magukat nem teljes értékű katolikusnak érezzék, amíg az egyház nem ismeri el őket [ezeket P. Pfluger és P. Schmidberger nyilatkozta]. A kisebbrendűségi érzésnek mindig is a nagyképűség volt a másik oldala.)

6. Ezzel a „szükségrendszer” megbukott. Az aggregátor kiégett, a mentőcsónak éppen ott tart, hogy saját magát elsüllyessze. Így számunkra vigasztalásul nem marad más, mint Boldog Anna Katharina Emmerich jövendölése:
     „Ahogy Ő az ó szövetség korában városának és szent templomának feldúlását megengedte, hogy a népet a hűtlensége és a hitehagyása miatt megfenyítse, úgy kellett most is az ellenséges hatalmaknak fenyítő pálcául és lapátként szolgálniuk szérűjének a megtisztítására. De amíg ennek a büntetőítéletnek és rombolásnak a borzalma tart, addig Isten Egyházának szentélyeit, mint egykor parancsára a régi templom papjai a szent tüzet, biztos helyen elrejtve tartja, amíg a levezekelt bűnök után az Egyháznak újra csillogást kölcsönözhetnek. A kutak, melyekbe most a szent tűz az Egyházból elmenekült, azon kor kevésszámú szent lelke, akik a szenvedések és szomorúságok hullámai alatt a kincseket elrejtették, amik – különben Jézus Krisztus jegyesének gyönyörűségei és díszei – olyanoktól tapostatnak a sárba, akik számára ragyogni, azoktól szolgáltatnak ki és árultatnak el, akik őket védeni és őrizni, azoktól raboltatnak ki és pazaroltatnak el, akiknek őket oltalmazni és védelmezni kellene.”

Azokhoz, akik az Egyház kincseit „kirabolták és elpazarolták”, miközben ezeket „oltalmazniuk és védelmezniük” kellett volna, sajnos a Pius Közösség tagjai is beletartoznak. Így tehát minden azon a „kevésszámú szent lelken múlik, akik a szenvedések és szomorúságok hullámai alatt a kincseket elrejtették”. Ezek most arra szólíttatnak fel, hogy Urunk iránti legteljesebb alázattal és félelemmel megőrizzék az Ő kincseit, amíg el nem jön az a boldog pillanat, amikor Ő megfordítja a kockát, és nekünk megint egy valóban katolikus pápát ajándékoz, hogy az Ő szent Egyháza megint a kegyelem teljes fényében ragyogjon és csillogjon, és áldását kiterjessze az egész, olyannyira felfordult világ fölé.

(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2014. január 4.)


http://www.katolikus-honlap.hu/1401/zaby2.htm