Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg! Különös viszonyra utal a nagycsütörtöki evangélium nyitómondata. Jézus tudja, hogy elérkezett az ideje annak, hogy elhagyja a világot, s az Atyához menjen. Ezzel együtt fáj elszakadni azoktól, akik az „övéi” voltak ebben a világban. A világhoz való ragaszkodás nem a világi keretek, a helyszín értelmében mutatkozik meg, hanem azokban, akik benne élnek, akiktől egyszer csak el kell válni, és ez nehéz. Az emberi kötődés természetes, de Jézusban az Isten szentimentalizmusa kissé meghökkentő. Mint például Lázár feltámasztása előtt, amikor Jézus sír az ott lévők gyászát látva, pedig tudja, hogy hatalma erősebb az elmúlásnál, pillanatok műve, hogy az öröm felváltsa a veszteség felett érzett fájdalmat. Ez a szentimentalizmus nem szégyen, sőt enélkül a jézusi, isteni szeretet szegényebb volna egy természetes megnyilatkozással. Jézus meri átélni a szeretet kötődésének érzését. Jézus tudja azt is, hogy nem hagyja el övéit többé soha, de ezt a tanítványok nyilvánvalóan még nem értik. A lábmosás szertartása több mint szokásos szolgai rítus. Aki úgy szeret, hogy képes megalázni magát azok előtt, akiket szeret, azoknak megérinti a lábát, vagy hozzáhajol. A bűnbánó asszony Jézus lábát csókolta meg, Lázár nővére Jézus lábára öntötte az olajat, Mária Magdolna Húsvét vasárnap Jézus lábát ölelte át, amikor felismerte őt. Jézus azért értette meg ezt a szeretetet, mert az ő szívében is ugyanaz élt. Megmosta a tanítványok lábát, miközben észrevétlenül le is borult előttük. Isten ebben a pillanatban meghajol az ember előtt, akit szeret, mielőtt – egy időre – elszakad tőle. Szemléljük ma Jézus szeretetének emberi gesztusait, megnyilvánulásait! Kiv 12,1-8.11-14; Zs 115; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése