Igenis működött a Szentlélek a II. vatikáni zsinaton

Sokszor adtam hangot ama meggyőződésnek, hogy blaszfémia a II. vatikáni zsinat működésével kapcsolatba hozni a Szentlelket, most mégis pontosítanom kell. Valójában igenis tettenérhető a Szentlélek működése ezen a zsinaton.

Több olyan zsinat volt, amely nem egyetemes, hanem részleges zsinatként indult, de a határozatainak utólagos pápai elfogadásával mégis egyetemes zsinattá vált. Olyan egyetemes zsinat is volt, amelynek nem minden határozatát fogadta el a pápa, függetlenül attól, hogy eleve egyetemesként, vagy netán részleges zsinatként indult-e a püspökök gyűlése. De a II. vatikáni zsinatig nem volt olyan egyetemes zsinat, amelynek hitet és erkölcsöt érintő, pápa által megerősített határozatai ne lettek volna tévedhetetlen tanítások.

Nem minden, a hit és az erkölcs kérdéseivel kapcsolatos egyházi tanítóhivatali kijelentés tévedhetetlen és következésképpen visszavonhatatlan. Ahogy Ludwig Ott írja: “Csak azok a tévedhetetlenek, amelyeket az egész püspöki rendet képviselő zsinatokról és a pápa ex cathedra határozataiból származnak”. Az Egyház állandó tanítása tehát, hogy az egyetemes zsinatok hitet és erkölcsöt érintő döntései tévedhetetlenek: ha a püspökök testülete (beleértve ebbe a pápát, és csak vele együtt) ilyen kérdésben határozatot hoz, eldönt dolgokat, az az Egyház tanítóhivatalának rendkívüli formában való gyakorlása, amely tévedhetetlen tanítást ad. Ezért a II. vatikáni zsinatig nem is volt olyan egyetemes zsinat, amely ne a rendkívüli magisztérium működése lett volna. Olyannyira, hogy régebben elképzelni sem tudtak ilyent, ezért aztán a zsinat előtti dogmatika könyvekhez utólag kellene egy Fából vaskarikák című appendixet illeszteni, hogy végre illő módon tárgyalni lehessen a rendes magisztériumként működő egyetemes zsinat műfaját. Mert a II. vatikáni zsinat állítólag ilyen zsinat volt. És tekintve, hogy a pápai tanító tevékenység rendes és szokásos formája nem tévedhetetlen, értelemszerűen ez a zsinat sem volt az.

A hivatalos vatikáni honlapon megtalálható zsinati dogmatikus konstitúció, a Lumen Gentium végén szerepel a pápai megerősítő nyilatkozat:

„Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.”

Tehát a pápa kötelezőnek mondott ki mindent, amit a „Zsinat alkotott”, és amit ez a konstitúció részben vagy egészben tartalmaz. De, csak hogy vidámabb legyen az élet, közvetlenül a dokumentumot kötelezőnek mondó pápai záróformula és hitelesítő aláírások után függelékben szerepel két magyarázat (Notificationes és Nota explicativa praevia) a zsinati határozatok értelmezésének módjáról és teológiai minősítéséről. Ezek minden nyelven, így arabul és szuahéli nyelven is megtalálhatók a dokumentumban, magyarul azonban nem. Talán mert nem volt szándék arra, hogy a magyarok is értesüljenek arról, hogy a látszat ellenére nem ad kötelező tanítást a dokumentum, tehát VI. Pál előbb idézett sorai nem azt jelentik, amit elsőre vélne a nyájas olvasó. Ezt mondja az első értelmezés:

„Figyelembe véve a zsinati szokásokat és a jelenlegi zsinat pasztorális célját, a szent zsinat csak azokat a hit- és erkölcsi kérdéseket tekinti az Egyházra nézve kötelezőnek, amelyeket nyíltan kötelezőnek nyilvánít. A szent zsinat által előírt többi dolgot, amit az Egyház legfőbb tanítóhivatalának tanításaként javasol, minden krisztushívőnek a szent zsinat szándékának megfelelően kell elfogadnia és magáévá tennie. A zsinat szándéka a teológiai értelmezés normáinak megfelelően vagy a tárgyalt témából, vagy a kifejezésmódból ismerhető meg.”

Mivel a zsinat az egyes dokumentumok végén lévő záró pápai hitelesítések ellenére egyet sem nyilvánított nyíltan kötelező tanításnak, egyetlen dokumentum sem rendelkezik tévedhetetlen és kötelező minősítéssel. És hogy ez az értelmezés nem félreértés, mutatja azt VI. Pál beszéde is, amelyet az 1966. január 12-i általános kihallgatáson tartott:

„Vannak, akik azt kérdezik, hogy milyen tekintélyt, milyen teológiai minősítést akart a zsinat a maga tanításainak tulajdonítani, tudva, hogy kerülte az egyházi tanítóhivatal tévedhetetlenségével megfogalmazott ünnepélyes dogmatikus meghatározásokat. A válasz ismert azok számára, akik emlékeznek a zsinat 1964. március 6-i nyilatkozatára, amelyet 1964. november 16-án megismételt: a zsinat, tekintettel pasztorális jellegére, elkerülte a rendkívüli formában, tévedhetetlenséggel felruházott dogmák kimondását; mindazonáltal tanításait a legfőbb rendes tanítóhivatal tekintélyével ruházta fel, amely rendes tanítóhivatal nyilvánvalóan hiteles, így minden hívőnek engedelmesen és őszintén kell elfogadnia, a zsinatnak az egyes dokumentumok természetéről és céljáról alkotott felfogása szerint.”

VI. Pál szavai tehát igazolják: a II. vatikáni zsinat elsőként az egyetemes zsinatok történetében nem rendkívüli, hanem rendes, azaz nem tévedhetetlen magisztérium alapján adott tanítást (dokumentumokat) a hívek elé.

És éppen ebben ragadható meg a Szentlélek működése. A Szentlélek pozitíve segít a tévedhetetlen tanítások megfogalmazásában, amikor külső és belső kegyelmekkel segíti a pápát és a püspököket, hogy a hitet és erkölcsöt érintő kérdéseket elmélyült és gondos tanulmányozás révén (nem pedig „sugalmazás”) helyesen ítéljék meg, igazságnak megfelelő döntést hozzanak. De a II. vatikáni zsinaton a Szentléleknek nem ez, hanem a tévedhetetlenséget támogató másik fajta segítsége nyilvánult meg, a negatív segítség (“assistentia negativa”). Ezzel a Szentlélek megakadályozta azt, hogy hamis tanítások a tévedhetetlenség pecsétjével születhessenek meg. És ki ne látná be, hogy ez igen határozottan megnyilvánult a szentségtelen zsinat kapcsán, ha megfontolja annak tévedései mellett a „rendes” magisztériumi besorolását is?

Így, ha lesz időnk megújulásra, el fog érkezni az a pápa, aki kimondja majd a nyilvánvalót: a II. vatikáni zsinat nem volt egyetemes zsinat, elveti majd a dokumentumait általában, és konkrétan el fog ítélni tételeket és állításokat is azokból. Ennek oka pedig az, hogy amikor az Egyház rendes és általános tanítóhivatala (magisterium ordinarium et universale) valamely igazságot a kinyilatkoztatás igazságaként ad elénk, azt ugyan isteni és katolikus hittel kell fogadnunk (Denz. 3011), de ha az ilyen igazságok keverve vannak téves állításokkal, mégis el kell vetni a dokumentum egészét. Ha ugyanis akár egyetlen tévedés lenne is bennük, veszélyesek lennének a hívők hitére nézve, mert tévedésre vezetnék őket. Egyetlen hívő sem lehet kényszerítve arra, hogy tévedéseket tartalmazó zsinati dokumentumokból legyen kénytelen szemezgetni az igaz részeket. Ezért döntött úgy VI. Piusz pápa annak idején, hogy a pistojai zsinat egészét el kell vetni, az egyes tételeket pedig egyenként minősítve kell elítélni. És erről egyedülálló módon nem a püspököknek, hanem az összes hívőnek címezve adott rendelkezést – prófétai figyelmeztetésül a II. vatikáni zsinat utáni híveknek: „egyrészt a zsinatot egyetemlegesen elvetendőnek kell nyilvánítani, és a legtöbb onnan összegyűjtött tételt, egyiket minden további nélkül önmagában, a másikat – tekintettel a különböző tartalmú gondolatok összefüggéseire, – többé-kevésbé éles megrovással kell illetni” (Auctorem Fidei – Denz. 2600)

Azokat a legfelsőbb rendes magisztériumi tanításokat, amelyeket nem kinyilatkoztatott igazságként adnak elénk, eleve nem isteni és katolikus hittel kell fogadni, hanem VI. Pál szavai szerint „engedelmesen és őszintén”, a hagyományos megfogalmazás szerint pedig belső beleegyezéssel (“assensus internus supernaturalis”, “assensus religiosus“). Ludwig Ott szerint a legfőbb szék természetfölötti tekintélyén alapuló legfelsőbb rendes tanítóhivatali megnyilatkozásokat általában így kell fogadni, és ez több a pusztán tiszteletteljes hallgatásnál („silentium obsequiosum”). Általában tehát nem elegendő nem szóvá tenni a megnyilatkozásokkal kapcsolatos ellenvéleményt, hanem belsőleg is azonosulni kell a „tanítással”. Kompetens szakértőnek tekinthető személy esetében kivételes esetben a belső egyetértés kötelezettsége megszűnhet, ha az illető mindent megvizsgálva, arra a meggyőződésre jut, hogy a döntés tévedésen alapul. De Ott szerint ekkor sem mentesül a tiszteletteljes hallgatás kötelezettsége alól.

De vajon ezek alapján tényleg arra vagyunk kötelezve, hogy egyetértsünk a hamis tanítással és hallgassunk róla?

A püspökök rendes tanítóhivatalával kapcsolatban hagyományosan azt tartották, hogy nem tévedhetetlen tanítás lévén az csak addig követendő, amíg az illető püspök a pápával közösségben van, és tartja magát az Egyház általános tanításához. De a pápa esetében nem hangsúlyozták ezt, mert egy elterjedtebb kegyes vélemény (sententia pia) szerint az Egyházat a Szentlélek megőrzi attól, hogy a pápa rendes tanítóhivatalában tévedjen hitet és erkölcsöt illető kérdésben. Ezért aztán nem igyekeztek korlátozó kitételt tenni a pápákra vonatkozóan, annak ellenére sem, hogy a hagyományosan talán többséginek mondható teológusi vélemény és a történelmi tapasztalat szerint a pápa magánszemélyként igenis eshet hitet érintő tévedésbe. Ludwig Ott fenti kijelentései eme kegyes vélemény fényében értelmezhetők, és arra, hogy ezzel kapcsolatban nem fejtett ki mindent kimerítően, az “általában” szó használata utalhat. De az elmúlt hatvan év bebizonyította, hogy a pápa esetében is csak ugyanazokkal a kikötéssekkel követendő a rendes tanítóhivatal, mint a püspökök esetében: ameddig egységben van az őt megelőző pápákkal és tartja magát az Egyház általános tanításához. Ezt jelentheti Ludwig Ottnál az “általában”: a jobb korokat, amikor természetes és alapértelmezett volt a pápa ragaszkodása a katolikus tanításhoz. Ezért nagy valószínűséggel nem követendő az említett kegyes vélemény az Egyház hagyományos tanításával ellenkező, tévedést (materiális eretnekséget) tartalmazó rendes tanítóhivatali megnyilatkozások esetében, és ez egy példa alapján talán könnyen belátható.

A Lumen Gentiumra alkalmazva a szabályt és annak muzulmánokra vonatkozó állítását (Lumen Gentium 16.): ha nem vagyunk kompetens szakértők teológiában, elvileg nem mentesülhetnénk belső beleegyezéssel fogadni azt a kijelentést, hogy a Szentháromságot tagadó muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, mint mi. És akár teológiai szakértők vagyunk, akár nem, hallgatnunk kellene arról, hogy ellentétet látunk feszülni a Szentírás kijelentésein alapuló („mert a népek istenei mind csak bálványok” 1Krón16,26; „Mert a pogányok minden istenei gonosz lelkek” Zsolt 95,5) hagyományos egyházi tanítás és a Lumen Gentium 16. pontja között („a muzulmánok … velünk együtt imádják az egy Istent” – „Musulmanos … nobiscum Deum adorant unicum”). Ez viszont azt jelentené, hogy az engedelmesség eretnekségre kötelezne bennünket, valamint arra, hogy ne törődjünk azzal sem, ha más eretnekségbe esik. Ami nyilván abszurd feltételezés, ilyent nem akarhat Isten, tehát az Egyház sem.

Így tarthatjuk az ősi katolikus tanítás alapján továbbra is kárhozatos bálványimádásnak a muzulmánok vallását, akiknek istene valóban egy démon, és szólhatunk a Lumen Gentiumot közreadó és követő egyháziak ellen, várva a boldog időket, amikor végre eltörlik a II. vatikáni zsinat dokumentumait és elítélik azok tévedéseit.

https://invocabo.wordpress.com/2026/01/30/igenis-mukodott-a-szentlelek-a-ii-vatikani-zsinaton/