Az Úr 2013. éve óta gyakran és jelentősen fejlődik a katolikusnak állított tanítás. Ezt leginkább bakugrásokkal szokta művelni, nem annyira cizellált teológiai megalapozással, mint inkább a beszélt nyelv közvetlenségével és pongyolaságával. És persze átlagosan tízezer méter magasságban, netán nagyjából a földön, de mindenképpen újságírói mikrofonok előtt.

Ez történt a múlt héten is, amikor Franciscus interjút adott az The Associated Press nevezetű woke hírügynökségnek (amely éppen a múlt héten javasolta a „the” határozott névelő elvetését, mert annak használata mélyen dehumanizáló lehet…). Ebben az interjúban Franciscus egy finom különbségtételt villantott meg, amikor a homoszexualitást bűnnek, de nem bűncselekménynek nevezte. Elmélkedett arról, hogy az államoknak nem kellene kriminalizálniuk a homoszexualitást, és az ezzel egyet nem értő püspököknek bűnbánatát és megtérését sürgette. Érdekes időket élünk tehát, mert ez pontosan az ellenkezője annak, amit a Hittani Kongregáció mondott ebben a témában. 2003-ban a kongregáció kiadta ugyanis Az azonos neműekről című dokumentumot, amelyben négy érvcsoporttal támasztotta alá a homoszexuálisok együttélésének elismerése elleni érvelést, majd keresztény politikusok számára vázolta a követendő magatartást. És mindezt abból az állításból kiindulva, hogy „minden hívő köteles szembeszállni a homoszexuális együttélések törvényes elismerésével”. Nos, az idő bebizonyította, hogy még ha minden hívő köteles is erre, valamint a katolikus politikusok is kötelesek erre, de Franciscus semmiképpen nem, talán mert ő egyik kategóriába sem tartozik. Vagy mert óóóóriásit fejlődött a tanítás.

Tudjuk, hogy egyeseknél a fejlődés sosem áll meg, de legfőképpen azt, hogy mindez dialektikusan történik, azaz a fejlődés során bakugrásokkal csap át a mennyiség minőségbe, egyik minőségből az ellenkezőbe – Hegel próféta és Marx apostol követőinek legnagyobb örömére. Így történt ez most is: az interjú kiverte ugyanis a biztosítékot a P. Martin-féle szivárványos frakciónál: mi az, hogy bűn a homoszexualitás?! Azonnali dubiát terjesztettek be (de roppantmód filiálisat, természetesen…). És mi történt? Na mi? Az írás még meg sem érkezhetett postán Rómába, amikor már választ is kaptak a dubia kérdéseire (Brandmüller bíboros azóta is próbálja megérteni a csíziót: „mit ronthattunk el, hogy a mienkre nem válaszolt a legszentebb szentatya?!”). És ismét megnyilvánult a dialektika, mert a bűnről kiderült, hogy átcsaphat nem bűnbe is, hiszen arról ír P. Martinéknak, hogy a “szabadságot és a szándékot” minden bűnnél, tehát a szodomita bűnnél is figyelembe kell venni, ami meg is szüntetheti ezek bűnös voltát. Hát nem nagyszerű dolog a tanfejlődés?! Hiszen ez alapján már csak egy újabb repülőútnyira, netán földi interjúnyira vagyunk attól, hogy erkölcsileg kívánatossá is legyen az ilyen cselekmény. Érzi is az ívet Franciscus rajongói köre, például Austen Ivereigh (akinek lényege saját meghatározása szerint az, hogy ő a pápa életrajzírója), meg is ünnepelte egy tweetben az eseményt, mondván, hogy „így fejlődik az egyház tanítása”. Mert immár “hivatalosan” is “szemétbe dobták” a sokakat bántó “bensőleg rendetlen” minősítést.

 

Persze Franciscus óvatos volt, hivatkozott a Katolikus Egyház Katekizmusára, amely szerinte azt mondja, hogy „a homoszexuális hajlamú embereket el kell fogadni, nem szabad őket kirekeszteni; kísérni kell őket.” És a katekizmus valóban valami hasonlót mond, de mégsem pont ezt: „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” (KEK 2358) Persze kérdés, hogy vajon miért van szükség esetükben az együttérzésre, ha természetes és normális állapotuk? És bár Franciscus tilosnak mondja a kirekesztést, de a KEK csak az igazságtalan megkülönböztetést tiltja, az igazságosat nem. Hogy is tenné, amikor ilyenre maga a Tanítóhivatal adott példát éppen a fentebb idézett 2003-as dokumentumban: mert az amellett érvel, hogy megkülönböztetni szükséges őket, sőt ki kell rekeszteni őket államilag a “házasságkötés” lehetőségéből.

De még valami mást is mond a KEK. Azt, hogy „nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének” a homoszexuális cselekedetek. (KEK 2357) Ez utóbbi viszont ellenkezni látszik Franciscus igyekezetével a szituációs etika szodomita cselekedetekre való kiterjesztésével. Mert csak egyetlen dolog van, ami soha, semmilyen körülmények között sem hagyható jóvá: a bűn. Ha pedig nincs olyan körülmény, ami alapján egy szodomita cselekedet jóváhagyható lenne, akkor Franciscus mégsem a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítását követi, hanem ellentmond annak, amikor ő tud olyan körülményről, amely megszüntetné az ilyen cselekedetek bűn jellegét.

Pedig mintha az Egyház tanítását indokolná és támasztaná alá Szodoma bibliai története, amelyet ezért a bűnért törölt el az Úr a föld színéről minden lakójával együtt. („Na, de Famulus, megmondta Franciscus, hogy Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, ő különben sem büntet! És hát az irodalmi műfajok, a rétegek és források, a redakció, a keletkezéstörténet mind cáfolja valamiképpen az üzenetet, nem?”). Pedig nem volt mindenki homoszexuális Szodomában: ott voltak például Lót vejei, és valószínűleg még sokan mások is rajtuk kívül. Ők miért érdemeltek ilyen durva halált? Ennek egyik okát talán a mai társadalmakban láthatjuk működés közben: amikor ez a fajta bűn elterjed, meg akarja határozni a közbeszédet, közerkölcsöt, és uralni akarja a társadalmat is, ha kell terrorral, ahogy az angyalokban bűnös vágyuk kielégüléséhez érkezett “friss húst” látó szodomai tömeg tette. Talán emiatt is olyan súlyos bűn, hogy Isten már itt a földön lesújt miatta: az elkövetőkre, akik uralkodóvá teszik aberrációjukat egy egész városban, de azokra is, akik elfogadják ezt az uralmat. Ez utóbbiak megkülönböztetés nélküli büntetése alátámasztani látszik a Hittani Kongregáció állítását, miszerint minden hívő köteles szembeszállni a homoszexuális együttélések törvényes elismerésével. És ennek a kötelességnek elmulasztása halált érdemelt…

Ezt nyilván helyesen mondta a Kongregáció, de talán érdemes arra emlékeztetni majd a jövendő pápát – mindenki gyorsan kössön csomót papírzsebkendője sarkára, hogy el ne felejtse megtenni -, hogy a forró kását kerülgető, békére és sajtótámadás-mentességre törekvő eufemisztikus szövegeket revideálja a katekizmusban, hogy ne forgathassák ki az ellenkezőjére a tanítását. Hogy egy dolgot mindenki tudjon a témába vágó katolikus tanításról: azt, amit az egyszeri gyerek, akinek a bűnről szóló prédikációból csak annyi maradt meg, hogy az Egyház ellenzi azt. Ha nem ezt teszi, és finomnak tűnő különbségtételt alkalmaz a “homoszexuális személy” és a cselekedet között, akkor bennfoglaltan elfogadja a homoszexuális hajlam, mint biológiai determináltság létét is. És ettől már nincs messze a cselekedet elfogadása sem.

A homoszexuális hajlamról szóló beszédben megnyilvánul az a sokak által vágyott összefüggés, amely szerint létezik valamiféle biológiai determináltság a homoszexualitásra, és amelynek legfőbb hivatása az, hogy csökkentse, de leginkább megszüntesse a felelősséget. Ennek jegyében van igyekezet a szodomiták részéről a biológiai determináltság feltalálására (“homoszexuális gén”), mert ha létezne ilyen, akkor a szodomitizmus valóban csak egy biológiailag meghatározott természetes emberi állapot lenne, úgy, ahogy mondta Franciscus („Az egy emberi létállapot”). Ez pedig azt jelentené, hogy vannak férfiak, nők, szodomiták, stb., és egyik sem rosszabb a másiknál. De ezzel már hazugnak és igazságtalannak is mondtuk Istent, mert akkor nem igaz, hogy férfinak és nőnek teremtette az embert, tehát Isten hazug. Egyúttal pedig végtelenül szeszélyes és igazságtalan is, hiszen azért büntet, aminek ő teremtett, és amiről ezek az emberek nem tehetnek. De Isten maga az Igazság, és Ő férfinak és nőnek teremtette az embert.

A keresztény tanításból és emberképből nem következhet az, hogy elfogadja a homoszexuális személy megnevezést és kategóriát, anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne hirdetné nekik a bűnbánat szükségességét, csak a gyengédség meddő szavait. Mert nincs determináltság a homoszexualitásra se társadalmilag, se biológiailag, ahogy a kísértő működése sem szünteti meg személyes felelősségünket a bűnbe való beleegyezésnél. Márpedig ennek a beleegyezésnek egyik megnyilvánulása az, ha valaki a kísértés céljával azonosítja magát, arról nevezi el magát: például a természetellenes bűnre csábító sátáni tábornokok (Chad Ripperger exorcista szerint Asmodeus, Leviatán és Lilith) kitartó tevékenysége, társadalmi nyomás vagy minta nyomán homoszexuálisnak kezdi magát vallani. Hogy elméjének, szívének magányában és sötétjében mikor történt meg a beleegyezés, azt nem tudhatjuk, de ha annak nevezi magát, akkor kívülről is látható módon megtörtént már, azonosult a kísértés céljával, azaz beleegyezett a bűnbe. Ezért mindazok, aki homoszexuálisnak vallják magukat, azonosulnak a természetellenes bűnnel, akár elkövetik azt utána gyakorlatban is, akár nem. Mélységesen káros tehát ez az egyházi szóhasználat, mert azt sugallja, hogy lehet úgy “önazonosulni” a kísértéssel, hogy az ne váljon bűnné. Ha pedig ezt nem szeretné állítani, akkor miért kellene neki egy bűnre csábító kísértésről elnevezni embereket?

Vissza kellene térni ahhoz, hogy igaz az, amit Isten kinyilatkoztatott: és ez a kinyilatkoztatás teremtő szó volt, amely pozitív, történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás nélkül is kódolja az emberbe nemiségének célját és értelmét, és ez minden ember számára felismerhető tény. Ha nem így lenne, Szodoma története az isteni szeszély példabeszéde lenne. A szodomaiak ugyanis nem részesültek külön isteni kinyilatkoztatásban, sok évvel (és egy bibliai könyvvel) Mózes előtt ők pusztán a saját természetük ismeretéből, emberségüknél fogva tudhattak a homoszexualitás rosszaságáról. És az igazságos Isten ezt mégis elegendő oknak és hivatkozási alapnak nyilvánította elpusztításukhoz.

Ki vagyok én, hogy ennek ellenkezőjét állítsam?

https://invocabo.wordpress.com/2023/01/31/szodoma-es-a-tanfejlodes/