Az assisi találkozó után közel negyven évvel, a pachamama után lassan három évvel és a kanadai „Nyugat nagyanyjának” megidézése után néhány nappal furcsának hathatnak Szent Pál figyelmeztető szavai. A pünkösd utáni kilencedik vasárnapra ugyanis a szentmise szentleckéje Szent Pálnak az első korintusi leveléből van:

„Ez pedig számunkra előképként történt, hogy mi ne kívánjuk meg a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Se bálványimádók ne legyetek, mint egyesek azok közül, amint írva van: »Leült a nép enni és inni, és fölkeltek játszani«. És ne paráználkodjunk, ahogy egyesek paráználkodtak azok közül, és egy nap huszonháromezren pusztultak el. Krisztust se kísértsük, mint egyesek azok közül kísértették, és elvesztek a kígyók által. Zúgolódni se zúgolódjatok, mint egyesek zúgolódtak azok közül, és elvesztek a pusztító által. Mindezek előképként történtek velük, és azért írták le, hogy okuljunk belőlük mi, akikhez az idők vége elközelgett. (1 Kor 10, 6-13)

Ezekből úgy tűnik, hogy a bálványimádás nagyon súlyos dolog – a zsidóknál biztosan, de talán még Szent Pál idejében is. Jó, persze, azt eddig is tudtuk, hogy a zsidók számára a bálványoktól való elfordulás komoly parancs volt, de hát ezt akkor ők megtették, ha pedig visszatérni próbáltak hozzájuk, akkor komoly figyelmeztetést kaptak, és kész. Mi pedig már felvilágosult keresztények vagyunk, akik immár tudjuk, hogy az Isten csak szeretet és irgalom, a bálványimádásnak pedig az árnyéka sem vetődhet ránk, nemhogy a vádja. Értelmetlen felvetés maga a bálványimádás is.

De tényleg így van? A probléma ezzel a felfogással az, hogy nem logikus, hiszen lehetetlen fenntartani ezt a meggyőződést anélkül, hogy ne tagadnánk az ószövetség és újszövetség Istenének azonosságát vagy hazugnak ne tartanánk Istent. Mert mi is történt a zsidókkal a Szent Pál által felidézett eseményekben?

A Kiv 32,6-ban a nép belefáradt az éppen a hegyen tízparancsolatot átvevő Mózesre való várakozásban, és rávette Áront, hogy a közösbe beadott ékszereikből aranyborjút öntsön. A hegyről leérkező Mózes porrá zúzta és megitatta velük, Lévi fiaival pedig lemészároltatta saját testvéreiket és rokonaikat, mintegy huszonháromezer embert. Mészárlás egy kis aranyborjúval való bohóckodásért.

A Szám 25,1.9-ben a Szittimben tartozkodó nép a moabiták bálványait imádta evéssel, ivással, tánccal kultikus paráználkodással, amiért az Úr megparancsolta Mózesnek a nép főembereinek bitófára akasztását „szembe a nappal”. Mózes a nép bíráival viszont mindenkit lemészároltatott, aki Beelfegorhoz szegődött. Áron unokája, Fineesz ez alkalommal nyerte el a papságot leszármazottai számára, amikor dárdájával átszúrta a parancsot nyilvánosan megsértő főembert és partnerét. Ez alkalommal huszonnégyezer embert öltek meg. Mészárlás evésért, ivásért, meg némi szexért.

A Szám 21,5-ben Mózes és Isten ellen zúgolódott a nép, mert „unni kezdte az utat meg a fáradságot”. Ezért Isten kígyókat bocsátott rájuk, és ebben a csapásban sokan meghaltak. Kínhalál unalomért és fáradságért, zúgolódásért, buhogásért.

A Szám 14,2.36-ban a harctól való félelmében „Izrael valamennyi fia zúgolódott Mózes és Áron ellen”, ezért az Úr megesküdött arra, hogy “senki, akit megszámláltak a húszesztendősök s az idősebbek közül, aki zúgolódott ellenem, be nem megy arra a földre, amely felől esküre emeltem kezem, hogy lakóivá teszlek titeket, kivéve Kálebet, Jefóne fiát és Józsuét, Nún fiát.” Nem létezik tehát az én kis igazságom Isten igazságával szemben, amit a zúgolódás bátorsága feltétez, és nincs helye félelemnek Isten parancsával szemben? Kitagadás az Ígéret földjéről félelem és zúgolódás miatt.

Az Úr osztatlan szívet követelt a zsidóktól, és a zúgolódás, bálványimádás, az aranyborjúval való bohóckodás vagy Beelfegor követőivel végzett evés, ivás, tánc, szexuális kicsapongás ezt tagadja meg tőle. Ez így világos és érthető, de hogy ennek megszegése miatt véres tömegmészárlást akarna Isten? Az irgalom Atyja és minden vigasztalás istene? Ez valahogy nem fér össze istenképünkkel. Hogy kívánhatta Isten ennyi ember halálát ilyen vétségek miatt?

Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy módszeresen végigolvasta az ószövetséget, és hát, amit ez a Mózes tett, az naggggyon durva! Az egy dadogó tömeggyilkos volt! Ráadásul azt állította, hogy Isten miatt tette, holott mi már tudjuk, hogy Isten a szeretet istene… Elképzelhetetlen, hogy az ószövetség istene ugyanaz lenne, mint a mienk, vagy maximum azt tudja elfogadni, hogy az egész történet csak egy pedagógiai célzatú mese, ha pedig nem mese, akkor esetleg pedagógiai célzatú mészárlás volt, ami azért történt meg akkor, hogy többé ne kelljen megtörténnie. De szerinte leginkább mégis kitalált, egyszeri üzenet (ha teológiát tanult volna, mondhatta volna, hogy sajátos műfaji sajátoságokkal rendelkező irodalmi alkotás). Ezt akár alá is támaszthatná Szent Pál szava, mely szerint mindezt a mi okulásunkra írták meg: „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” alapon…

De vajon azért veszejthette el az Úr ilyen szörnyű módon azokat az embereket, mert az akkori emberek élete és üdvössége kevésbé volt fontos, mint a mienk? Valószínűleg azért hagyjuk a feledés jótékony homályát ráborulni ezekre a történetekre, mert ez sokunk ki nem mondott meggyőződése. Mert az új, a friss, a most morálisan is jobb, mint a régi? (Hegel, örülj! Lehetséges, hogy több követőd van az egyházban, mint Krisztusnak!)

De ha az Ószövetség Istene ugyanaz, mint az Újszövetségé, ha Isten nem változik, ha tökéletesen igazságos, szerető, jó és szép, akkor iszonyatosan fontos dolog lehet a bálványimádás tilalma, és botorság lenne azt gondolni, hogy nekünk nem lehet részünk hasonló csapásban, ha mégis bálványimádásra vetemednénk. És akkor még esetleg az is elképzelhető, hogy egy pachamama történetnek súlyos következményei vannak? Főleg, ha később még egyéb „szellemek körét” is megidézzük, biztos, ami biztos? Mondjuk járvány, háború és éhínség? Na, nem, ez már azért túlzás lenne, ugye? Hiszen tudjuk, hogy Isten nem büntet. Legfeljebb az ószövetségi ember gondolta így.

De ha a világot Isten azért alkotta, hogy Ő megdicsőüljön benne, és ez maga a tökéletes igazságosság megvalósulása, nem tökéletes igazságtalanság minden olyan tett, amely hamis bálványokban leli meg a létezés és a világ értelmét? Hiszen ez megfosztja Istent a dicsőségtől, amely a teremtménye részéről jár neki. És nem tökéletes igazságosság és szeretet minden ilyen hamis bálvány és bálványozó elpusztítása? Akkor is, ha ez a test, az élvezetek, az étel, ital, szórakozás, szex, hatalom, ároni papság? Netán maga Jeruzsálem, a szent város, vagy maga a Templom? Igen, mert maga a Templom is válhatott bálvánnyá, ahogy korábban a frigyláda is azzá vált, amikor az Istennek nem engedelmeskedő zsidók annak jelenlététől várták a győzelmet, és annak jelenlétében szenvedtek megsemmisítő vereséget.

Elsőre talán nehéz meglátni az összefüggést a szentlecke és az evangélium mai szakasza (Lk 19, 41-47) között, de a kapcsolat éppen ez: a zsidó főpapok, akik az Ígéret Földjét és a népet saját birtokuknak tekintették, a Templomot pedig a nép feletti uralmuk biztosítékának („Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk földünket és népünket.” – Jn 11,47-48). Nem azért nem hittek Jézusnak, mert nem látták a csodáit, hanem azért, mert nem akartak hinni, nem akarták elfogadni Isten látogatását, ennek ugyanis kellemetlen hatásai lettek volna gazdasági és hatalmi érdekeltségeikre. Ezért még az Istentől korábban kapott ajándékot is bálvánnyá tették. Az Ő jelenlétének helye a főpapok nép feletti uralmának, és jólétének biztosítékává vált: bálvánnyá, amely miatt „nem ismerték fel látogatásuk idejét”. Ezért kellett elpusztulnia a Templomnak, kihalnia a papságnak és válogatott szenvedések között elpusztulnia egymillió embernek, köztük napi sok száznak keresztre feszítve, az ostromlott éhezőknek pedig minden emberségükből kivetkőzve, szörnyű kínok között szenvedve.

Láthattuk az ószövetségi példákban: az ároni és a levitikus papság is vérfürdőben született: annak felismeréséből, hogy az igazságosság Isten miatti igazságtételt követel meg. Akár véreset is. Így a bálványhitűvé vált papságnak is vérfürdőben kellett elmúlnia. Talán mert ezt kívánta az igazságosság.

Miből gondoljuk, hogy mi különb sorsot érdemlünk, ha bálványokhoz fordulunk?

https://invocabo.wordpress.com/2022/08/07/pedagogiai-celzatu-meszarlas/