Ismét kihúztam a gyufát. Ezúttal egy szép, nagyfejű zsinati szálat, és mintha nem is gyufaszál lett volna, mert meghúzott fonalként bontotta le jelenlétem ruháját egy katolikus listán. (Hoppá! Csaknem egy lírai képzavar? No, mindegy, továbblépek, mert elrepül fölöttem az idő vasfoga).
Történt, hogy katolikus levelezőlistán tett állításokra válaszként két égbekiáltó kijelentéssel válaszoltam nyilvánosan, amelyre a felelős papnak reagálnia kellett. Meg is tette. Nehezményezte azt az állításomat, hogy a kegyelmi állapot elvesztésével a Szentlélek megszűnik vezetni a zsinati atyákat, mert a feltételezhetően bűn állapotában lévő zsinati peritusról nem feltételezhető ésszerűen, hogy a Szentlélek vezette volna zsinati tevékenységében kegyelmi állapot híján, ahogy a hitnek ellentmondó döntéseket hozó atyákról sem feltételezhető az. Szerinte állításommal ellentétben „attól, hogy még valaki nincs a kegyelem állapotában, attól még lehet az Isten eszköze”. No ja, ugyanúgy, ahogy Júdás is üdvösségünk eszköze volt, de ha azt állítanánk, hogy ebben a Szentlélek vezette őt, akkor blaszfémiát követnénk el.
De az igazi felhördülést a másik kijelentésem okozta: azt állítottam, hogy a II. vatikáni zsinat nem hozott tévedhetetlen döntést, sőt, tévedéseket tartalmaznak dokumentumai. Erre szemléltetésként a régi példáimat írtam le: „a Nostra Aetate szerint a ’a hinduizmusban az ember az isteni misztériumokat szemléli’, a Dignitatis Humanae nem a kinyilatkoztató Isten oldaláról közelíti meg a vallással kapcsolatos ’jogokat’, azaz, hogy Istennek joga van az általa meghatározott módon való imádásra és tiszteletre – de értelemszerűen senki másnak nincs joga erre, hanem az emberi személy és közösségek természetes jogáról beszél az általuk követett vallás megválasztásáról, beleértve akár a bálványimádás választását, a legfőbb lény tiszteletét; a Lumen Gentium szerint a katolikusok és a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, ami azt is jelenti, hogy a muzulmán vallás Isten imádásának autentikus formája lehet.”
Ezen soraimmal lecsaptam minden létező biztosítékot, az illetékes pap kilátásba helyezte, hogy átgondolják, hogy a híveket hogyan lehetne megóvni attól, hogy a listán ilyeneknek ki legyenek téve, egy protestáns lelkészképző tanára pedig „nyomatékosan sürgette” a fellépést velem szemben. Egy katolikus listán…
Gondolkodóba estem az események mélyebb magyarázatát keresve. Vajon véletlen, hogy bár a II. vatikáni zsinat az első az egyháztörténelemben, amely nem jelentette ki téves tanítások elítélését, nem hozott hitben kötelező döntéseket, mára mégis úgy tűnik, hogy maga vált dogmává sokak számára? És az vajon véletlen, hogy az utolsó “dogma” a „vallási tolerancia”, az „ökumené”, az üdvösségre vezető utak sokféleségének állításában öltött testet, amelyek megkérdőjelezése azonnali és kérlelhetetlen büntetésre készteti a toleranciát, irgalmasságot, szinodalitást szorgalmazó és ünneplő liberálisokat? Mintha élő igazolását szeretnék adni a Rózsaszín Elefánt szerény, de mindent betöltő jelenlétének.
Szent Pál mondja Noéról, hogy hite által ítélte el a világot (Zsid 11,7), pedig nem olvashatunk arról, hogy ilyen ítéletet Noé bármikor is kimondott volna a világ felett. Pedig mégis megtette: hitének puszta léte, maga a hit jelentett ítéletet a világon, mert ez bizonyságát adta annak a hitetlen nemzedékkel szemben, hogy a hit lehetséges, ha valaki „isteni félelemmel” szeretné megmenteni családját, és mindent elhisz annak, aki megmentheti őket, és mindent hajlandó megtenni megmenekülésük érdekében.
Az utolsó „dogmára” válaszként ezért szükségszerű a katolikus hit megerősítése abban, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség. Szükséges az ökumené dogmájának elvetése, mert az üdvösségre vezető út relatív voltának hirdetése ellentétes az Egyház tanításával. Isten végtelen irgalmából üdvözíthet bárkit, de nem üdvözít senki olyant, aki halála pillanatában nincs kegyelmi állapotban. Ha egy protestáns kegyelmi állapotban van halála pillanatában, üdvözül. De a mennyországban egyetlen protestáns, egyetlen muszlim és hindu sem lesz, csak katolikusok lesznek, mert minden üdvözült egyként fogja ünnepelni a Szűzanyát, megcsodálva benne Isten végtelen szeretetének és igazságosságának művét.
Így lesz, mert nem lehet másként.
https://invocabo.wordpress.com/2023/10/01/az-utolso-dogma/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése