“A Mass of the Ages 2. epizódjának megtekintése és az Ön Raymond Arroyóval készített interjúja érintett néhány olyan kérdést, amelyekkel küszködöm. Először is, nem úgy tűnik, mintha a Novus Ordo közel állna ahhoz, amit a zsinati atyák szándéka volt? Azért mondom ezt, mert: (a) tudjuk, hogy Bugnini volt a Sacrosanctum Concilium [SC] szövegét kidolgozó bizottság titkára, és (b) a Zsinat után majdnem minden püspök egyetértett a reformokkal. Neokonzervatív barátaim azt mondják, hogy a SC és az új misekönyv rendben van – egy “színes-szagos tiszteletteljes Novus Ordo”-t kellett volna eredményeznie, de az egyházi liberálisok eltérítették a zsinat és a reform végrehajtását a saját céljaik érdekében, és ami jó volt, azt az ellenkezőjévé torzították. Ha ez igaz, akkor (így mondják neokonzervatív barátaim) nincs szükség minden korok örök szentmiséjére; csak annyit kell tennünk, hogy “rendbe hozzuk a Novus Ordo-t”. Másodszor, a Novus Ordo e védelmezői azt is állítják, hogy mivel “a Szentlélek ihlette a Zsinatot”, a Zsinat minden tekintetben jó volt, beleértve a mise reformját is, amelyre felszólított. Azt állítják, hogy ha nem támogatjuk a Novus Ordo-t, akkor a Szentlélek ellen cselekszünk. Valami nem tetszik nekem ezekben az érvekben, de tudna segíteni meglátnom, hogy mi a baj?

Krisztusban,

Egy Tradi tanonc“

Kedves Tradi tanonc!

Köszönöm a kérdéseit. Az első kérdést elég egyszerűen meg lehet válaszolni: nem, a Novus Ordo nem “közelít” ahhoz, amit a zsinati atyák szándéka szerint a zsinat tartalmazott, amit kétféleképpen is könnyen be lehet bizonyítani: egyszerűen összehasonlíthatjuk azt, amit a SC meghatároz, azzal, ami ténylegesen megtörtént, és nagy eltéréseket fedezhetünk fel; másrészről megnézhetjük, hogy mit mondtak utólag a jól tájékozott zsinati atyák és peritusok ezekről az eltérésekről. Szerencsére ezt az összehasonlító munkát már sokszor elvégezték, így csak egy kis utánanézésre van szükség. Nem fog sokáig tartani, és kifizetődő munka lesz. [1]. (A későbbiekben idézem Joseph Ratzinger 1976-os megdöbbentő beismerését. Yves Chironnak az Annibale Bugniniről írott életrajzából megtudjuk, hogy a csalás eme mestere milyen tanácsokat adott a zsinatot megelőzően az SC-t megfogalmazó bizottságnak: Elfogadható általánosságokban kell beszélnünk, és sok mindent nyitva kell hagynunk, hogy ne kockáztassuk a püspökök elijesztését; aztán utána azt tehetünk, amit akarunk [2].

Arra a kérdésre, hogy a későbbiekben miért ment bele majdnem minden püspök az egyre radikálisabbá váló reformokba, annak ellenére, hogy a legtöbbjük a zsinat előtt a hagyományt dicsőítette, és biztosította a híveket, hogy a szeretett dolgok a helyükön maradnak, a választ abból lehet levezetni, ha megnézzük, hogyan viselkednek ma a püspökök, és valójában az egyház történetében a legtöbbször: vagy mint gyáva hiperpapalisták, gyáva bürokraták vagy ambiciózus karrieristák (valójában ez a három kategória nem zárja ki egymást). Alkalmanként néhányan elítélendő ideológusokká is válnak, mint azok a püspökök, akik örömmel üdvözölték VIII. Henriket egyházuk fejeként, vagy azok, akik 1790-ben vidáman aláírták a francia forradalom Klérus Polgári Alkotmányát, vagy nemrégiben azok, akik a Humanae Vitae mellőzésével támogatták a szexuális forradalmat. (Remélem) élő még annak emléke, hogy a legtöbb püspök szánalmas kudarcot vallott abban, hogy elutasítsa Ferenc pápa hamis tanítását az elváltak és “újraházasodottak” szentségekhez való hozzáféréséről, a halálbüntetés “elfogadhatatlanságáról”, arról, hogy Isten minden vallást úgy akar, ahogyan a két nemet akarja, a szinodális szinódus önellentmondásairól és a Római Kúria új alkotmányáról (hogy csak néhány tételt említsünk a sok közül). Meg kellene botránkoznunk? Igen. Meg kell-e lepődnünk? Attól tartok, a válasz: nem. Megvan az oka annak, hogy az egyháztörténelem sok ezer püspöke közül miért csak egy kis részük szerepel a római mártírológiumban.

Hadd merüljek bele a második és véleményem szerint fontosabb kérdésébe, a legutóbbi zsinatról, mint “a Szentlélek által ihletettről”. Egy ismert teológus a következőket írta:

Az Egyház történetében nem minden érvényes zsinat volt gyümölcsöző; végső soron sok közülük időpocsékolás volt. A II. vatikáni zsinat történelmi értékéről – minden jó ellenére, ami az általa létrehozott szövegekben található – még nem mondták ki az utolsó szót.

Vajon ezt egy olyan hírhedt eretnek mondta volna, mint Hans Küng? Nem. Joseph Ratzinger volt az, Bevezetés a keresztény hit világába című művében [3] Egy másik nagy teológus és egyháztörténész idézett egy egyházatyát, aki a saját korára vonatkozóan azt mondta:

Az igazat megvallva kedvem van elkerülni minden püspöki gyűlést, mert sohasem láttam olyant, hogy egy zsinat boldog eredményre vezetett volna, és hogy orvosolta volna, nem inkább növelte volna a meglévő rosszat. Mert mindig van rivalizálás és becsvágy, és ezek uralkodnak az ész felett; – ne tartsatok túlzónak, hogy ezt mondom; – és egy közvetítőt nagyobb valószínűséggel támadnak meg, minthogy sikerülne neki megbékítenie a feleket. Ennek megfelelően visszahúzódtam, és a csendet tekintem az élet egyetlen biztonságának.

Ez volt Nazianzoszi Szent Gergely, akit Szent John Henry Newman idézett. [4]  Azért idézem ezeket a részeket, mert úgy gondolom, hogy általában nagy adag realizmusra és teológiai pontosságra van szükségünk, amikor arról van szó, hogy mit lehet és mit kell mondani bármely egyházi zsinatról – még egy ökumenikus zsinatról is.

Realizmus az egyháztörténelemből

A II. vatikáni zsinat hívei kirívó állításokat tesznek róla: “A Szentlélek ihlette a zsinatot”. Várjunk csak; én azt hittem, hogy a különleges sugalmazottság csak Isten tévedhetetlen Igéjét illeti meg a Szentírásban. “A Szentlélek vezette a zsinatot…” Nos, akkor feltehetően ugyanez a Szentlélek ihlette és vezette a másik húsz ökumenikus zsinatot is, Níceától az I. Vatikáni Zsinatig (mert különben megtagadnánk tőlük az ökumenikus zsinat minősítést!). Ha ez így van, akkor mi lehet ennek az értelme:

A klerikusoknak nem szabad világi jellegű hivatásokat vagy tevékenységeket gyakorolniuk, különösen nem olyanokat, amelyek becstelenek. Nem szabad pantomimeseket, mulattatókat és színészeket nézniük. Teljesen kerüljék a kocsmákat, kivéve, ha véletlenül egy utazás alkalmával rákényszerülnek. Ne játsszanak szerencsejátékot vagy kockajátékot, és ne legyenek jelen az ilyen játékokon. Legyen megfelelő hajkoronájuk és tonzúrájuk, és szorgalmasan foglalkozzanak az istentiszteletekkel és más jó dolgokkal. Külső ruházatuk legyen zárt, se túl rövid, se túl hosszú. Ne csábuljanak el a piros vagy zöld ruháknak, a hosszú ujjú, hímzett vagy hegyes orrú cipőknek… Minden püspöknek nyilvános és templomi használatban vászonból készült felsőruhát kell viselnie…

Egyes tartományokban a zsidókat vagy szaracénokat az öltözködésükben való eltérés különbözteti meg a keresztényektől, de más tartományokban olyan zűrzavar alakult ki, hogy nem lehet őket megkülönböztetni semmiféle külső jegy alapján. Így fordul elő időnként, hogy tévedésből a keresztények a zsidók vagy szaracénok asszonyaival, a zsidók és szaracénok pedig a keresztény nőkkel létesítenek kapcsolatot. Ezért, hogy a jövőben ilyen tévedés ürügyén ne mentegethessék magukat az ilyen tiltott kapcsolatok túlkapásaiért, elrendeljük, hogy az ilyen zsidók és szaracénok mindkét neműek minden keresztény tartományban és mindenkor mindenki szemében a ruhájuk jellege alapján megkülönböztetendők legyenek a többi néptől….. Továbbá a húsvét előtti utolsó három napban és különösen nagypénteken egyáltalán ne menjenek ki a nyilvánosság elé…

Ezek a kánonok a IV. lateráni ökumenikus zsinatról (1215) származnak… A IV. lateráni zsinat viccesen azt is mondta, hogy a görögök egyre inkább a skizma megszüntetésére törekedtek… Konstantinápoly latin megszállása alatt, amikor a görögök ellenségeskedése a latinokkal szemben elérte a csúcspontot. Nem emlékeztet ez bennünket a II. vatikáni zsinat mondására, miszerint a modern ember egyre inkább eljutott az emberi méltóság megbecsüléséhez (Dignitatis Humanae, 1)? A Szentlélek nem védi meg az egyházi embereket attól, hogy időnként bolondot csináljanak magukból; de megakadályozza, hogy bolondságuk elsüllyessze az Egyház bárkáját.

Vegyünk egy másik példát, a II. konstantinápolyi zsinatot, amelyet kifejezetten azért hívtak össze, hogy a khalkedoni zsinat egyik ítélete által okozott botrányt és kárt jóvá tegye. Khalkedonnak hibáznia kellett, amikor hatályon kívül helyezte Theodorétosz, Ibas és Theodorosz elítélését, mert a II. konstantinápolyi ítélet dogmatikus volt, míg Khalkedón tévedése pusztán prudenciális volt. Ennek a példának különös ízt ad az a tény, hogy Vigilius, a II. konstantinápolyi zsinat alatt regnáló pápa hevesen ellenezte az eltörlésre irányuló indítványt – mielőtt beadta a derekát és kimondta a zsinat ítéletét. A laikus teológia történelmi győzelme, amelyet egy nem egészen pozitív Jusztiniánusz személyében ért el![6].

John Hunwicke atya szellemesen jegyzi meg:

A vienne-i zsinatnak volt zsinati szelleme. Ebben a szellemben égették meg a templomosokat a szodómia valószínűleg hamis vádja alapján, és foglalták le vagyonukat. A francia király hatalmas pénzösszegeket gyűjtött össze azzal a szándékkal, hogy keresztes hadjáratot fog vezetni… és aztán csak úgy lenyúlta az egészet. Gondol valaki arra a zsinatra? Mikor ébredtél fel utoljára éjszaka, hogy emiatt gyötrődsz? A II. vatikáni zsinat ma már éppoly irreleváns, mint a vienne-i  zsinat. A II. vatikáni zsinat ugyanolyan teljes mértékben és teljesen igazi, érvényes ökumenikus zsinat volt cum Petro et sub Petro, mint amilyen a vienne-i volt… és ugyanolyan teljes mértékben és totálisan lényegtelen ma [7].

Majd így folytatja:

A II. vatikáni zsinat, mint oly sok elődje, elavult, vagy legalábbis elavulóban van. Igen, vannak szövegeiben olyan elemek, amelyek jól megfogalmazottak, és amelyeknek továbbra is értékük és hasznuk lesz. De nem látta előre korunk számos nagy problémáját, és ezért nem adott útmutatást ahhoz, hogy ezeken úrrá legyünk. Ostoba optimizmusa semmivel sem relevánsabb a mi nagyon különböző, sokkal keményebb korunkban, mint az a sok középkori zsinat, amely a “Csak még egy keresztes hadjárat” kérdésével foglalkozott. Az a felfogás, hogy ez valamiféle szuperzsinat volt, amely kiszorította és felváltotta – vagy akár csak egyszerűen relativizálta – az előtte lévő zsinatokat, véleményem szerint eretnekség: mert figyelmen kívül hagyja azokat a zsinatokat, amelyek dogmatikusan köteleztek, egy olyan zsinat érdekében, amely nem is állította, hogy kötelező lenne. Ez még az eretnekségnél is rosszabb, hiszen történelmi badarság [8].

Zuhlsdorf atya megjegyzi:

Ami az általános vagy ökumenikus zsinatokat (mind a 21-et) illeti, lehetséges, hogy érvényes egy zsinat, és ugyanakkor teljes csőd. Vegyük az V. lateráni zsinatot. Teljes kudarc. Az egyházi zálogházakra vonatkozó jogszabálya nem vezetett sehová, ami roppant nagy szégyen. Nagyon örülnék a jól szabályozott egyházi zálogházaknak. És – hé! – mi történt az “V. laterán szellemével”? Ráadásul az I. és a II. lateráni zsinatot nem is minősítették általános vagy ökumenikus zsinatnak egészen a tridenti zsinat utánig (500 évvel később) [9].

A zsinat mint szuperdogma?

Egy ellenző azt válaszolhatná: “Az eddigi példáid esetleges és változékony ügyekre vonatkoznak. Egy zsinat nem mindig kötelező érvényű az ilyen ügyekben hozott határozataiban. De amennyiben a zsinatok doktrinális tanítást adnak, követnünk kell őket“.

Egyetértek. Ha van doktrinális tanítás, akkor azt a hit szabályával összhangban kell elfogadni, összhangban mindazzal, ami előtte volt. De a legutóbbi zsinat éppen olyan, időben esetleges és nem kötelező elemeket tartalmazott, mint amilyeneket egy IV. lateráni vagy egy vienne-i zsinat. Gondoljunk csak a Gaudium et spes címére: “Lelkipásztori konstitúció az egyházról a modern világban”. Vagy a SC ajánlásainak sorát arról, hogyan lehet a liturgiát a modern ember számára hatékonyabbá tenni, a huszadik század közepi tudományosság feltételezéseire alapozva – amelyet később nemcsak a jobb tudományosság cáfolt meg, hanem még inkább a hatékonyság hiánya és a hagyományos liturgia töretlen hatékonysága (a II. vatikáni zsinat nosztalgiázóinak fájó témája). Miért nem vesszük komolyan, amit XXIII. János mond arról, hogy miért hívta össze a zsinatot? Nem azért, hogy dogmát határozzon meg vagy tévedést ítéljen el – ahogyan azt megnyitó beszédében kifejezetten mondja -, hanem azért, hogy elérje a lelkipásztori célt, “a tanbeli elmélyülést és a tudatformálást, a hiteles tanításnak való hűséges és tökéletes megfelelésben, amelyet azonban a kutatás módszereivel és a modern gondolkodás irodalmi formáival kell tanulmányozni és kifejteni”.

A korábbi zsinatokhoz hasonlóan a II. vatikáni zsinatnak is csak annyi tekintélye van, amennyit egyes dekrétumai a szokásos teológiai értelmezés szerint kijelentéseik jellegéből adódóan megkövetelnek, amint azt a Lumen gentiumhoz csatolt magyarázó jegyzet is tisztázza.[10] És mivel semmit sem definiált és semmit sem anathematizált, dokumentumainak – mindent összevetve – lényegesen kisebb a belső súlya, mint a korábbi zsinatoké, amelyek valóban definiálták a dogmát és anathematizálták az eretnekséget.

Joseph Ratzinger bíboros 1988. július 13-án a chilei püspökökhöz szólva a következő erős szavakat mondta azokról, akik hamisan magasztalják az utolsó zsinatot:

Sok olyan beszámoló van róla, amely azt a benyomást kelti, hogy a II. vatikáni zsinattól kezdve minden megváltozott, és hogy ami előtte volt, annak nincs értéke, vagy legjobb esetben is csak a II. vatikáni zsinat fényében van értéke. A II. vatikáni zsinatot nem az Egyház egész élő hagyományának részeként kezelik, hanem a hagyomány végeként, a nulláról való újrakezdésként. Az igazság az, hogy ez a bizonyos zsinat egyáltalán nem határozott meg dogmát, és tudatosan úgy döntött, hogy szerény szinten marad, mint egy pusztán pasztorális zsinat; mégis sokan úgy kezelik, mintha egyfajta “szuperdogmává” tette volna magát, amely elveszi az összes többi jelentőségét.

Ezt az elképzelést erősítik a mostani dolgok. Az, amit korábban a legszentebbnek tartottak – a módot, ahogyan a liturgiát továbbadták – hirtelen úgy tűnik, mint a legtilalmasabb dolog, az egyetlen dolog, amit nyugodtan meg lehet tiltani. A zsinat óta hozott döntések bírálata tűrhetetlen; másrészt, ha az emberek megkérdőjelezik az ősi szabályokat, vagy akár a hit nagy igazságait – például Mária testi szüzességét, Jézus testi feltámadását, a lélek halhatatlanságát stb -, senki sem panaszkodik, vagy csak a legnagyobb mértéktartással teszi ezt [11].

Ma már, úgy vélem, túlléptünk még azon az ekkleziológiai hibán is, hogy a II. vatikáni zsinatot “szuperdogmaként” kezeljük, és eljutottunk a cinikusabb és manipulatívabb felfogásig, miszerint a zsinat tényleges kijelentései már nem relevánsak, mert a szegény jótékony résztvevőket még nem világosította fel a “szellem”, amelyet a zsinat kibontott. Massimo Faggioli leleplezte a játékot, amikor a konzervatívokra panaszkodott, akik “tételes” érvekre támaszkodnak – mint például, tudják, megnézik, mit mondanak a dokumentumok – a “dialogikus megértés” helyett – amelyet a megafonnal rendelkező emberek irányítanak. A szinodális út nem más, mint a relativizmus diktatúrájának püspöki köntösbe öltöztetése, egy intézményesített állandó (r)evolúció egy meghatározatlan és meghatározhatatlan Omega Pont felé. Vagy a végcél inkább a teljes szekularizáció, mert ha Isten “mindig már” mindenben benne van és hathatósan keresi az üdvösségüket, akkor a “szent” kategóriáját – minden megkülönböztető vagy elkülönítő (hagyományos, katolikus, keresztény, egyistenhívő, vallásos) – le kell győzni, hogy Isten “mindenben minden” legyen. (Bármit is jelentsen “Isten” ebben a diskurzusban; Ő, ez, furcsán kozmikus erőnek tűnik.)

Liturgikus tévedések

Ratzinger említése a “tiltott (hagyományos) liturgiáról” további kérdésre késztet. Vajon az Egyház legmagasabb tekintélyei soha nem követtek el hibákat a liturgia területén? Egy kis házi feladat elvégzése aláásná ezt a naiv nézetet. Nézzünk három példát.

A Quignonez Breviárium a zsolozsma radikális, ex nihilo, racionalista alapvetésű és a hagyománytól teljesen elszakadt változata volt, amely VII. Kelemen pápa kezdeményezésére készült, és 1535-ben III. Pál adta ki – hogy aztán V. Piusz 1568-ban elvesse.

1631-ben VIII. Urbán pápa kihirdette a teljes breviárium felülvizsgált himnuszszövegeit, ami ezernyi változtatást jelentett a kereszténység legősibb és legnemesebb művei közül jónéhányban. Ezeket a változtatásokat a bencések, ciszterciek, karthauziak és domonkosok teljesen elutasították; és azóta is joggal emlegetik gúnyosan.

De ironikus módon csak a II. vatikáni zsinat utáni revízió után sikerült az eredeti szövegek közül sokat visszaállítani – túl keveset, túl későn, mivel a breviáriumot a Liturgia horarumra bontották le, és megfosztották a legtöbb más hagyományos vonásától.

A múlt században az új Vulgata (“Bea”) zsoltároskönyvet XII. Piusz rendelte el és hirdette ki, amelyet nagy felhajtással, több ezer példányban, fényes bőrkötésben adtak ki – de olyan negatív fogadtatásban részesült, hogy XXIII. János csendben elsüllyesztette, és soha többé nem jelent meg [12].

Az előbbi példák elégségesek ahhoz, hogy megmutassák, hogy ellen kell állnunk a magiszterális aktusok státuszában megfigyelhető elszabadult inflációnak, és nyitva kell tartanunk az ellenállás lehetőségét azzal szemben, ami égbekiáltóan ellentétes az Egyház közjavával – ezt a szempontot Thomas Pink nemrégiben a The Lamp című lapban megjelent “A pápai tekintély és a hivatalos teológia határai” című cikkében meggyőzően fejtette ki.

P. John Hunwicke rámutatott:

Az I. és II. vatikáni zsinat példáján látszik, hogy a zsinati rendeletek néha kompromisszumokat tartalmaznak. És egy-egy zsinat után az Egyházban uralkodó divatos elitnek szabad kezet adnak arra, hogy a kompromisszum saját oldalát futtassa, míg a másik oldalt vízben úszó hullává, egyetemesen irrelevánssá teszi.

Gondoljunk csak a II. vatikáni zsinat rendelkezésére a misében használt népnyelvről. Összefoglalom: “(a) a latin nyelvet meg kell őrizni. (b) De a népnyelv kiterjeszthető (c) az olvasmányokban és az utasításokban, valamint néhány imában és énekben (d) és azokban a részekben, amelyek a népre vonatkoznak, (e) de [provideatur tamen] továbbra is tudniuk kell latinul mondani és énekelni a rájuk vonatkozó részeket. (f) Ha bizonyos helyeken és körülmények között még radikálisabb megközelítésre [profundior aptatio] van szükség, a helyi egyházi hatóságnak javaslatokat kell benyújtania a Szentszéknek” (SC 36, 40 és 54).

A zsinat után kevesebb mint egy évtized alatt az a) és az e) pontok holt betűkké váltak; a b), c) és d) pontok pedig irrelevánssá váltak, mert az f) pont ügyes használata, amely az egész törvényhozás egyetlen de facto túlélője volt, rányomta bélyegét a népnyelv majdnem kizárólagos használatában az egész latin egyházra. “Egyes helyeken és körülmények között” [variis locis et adiunctis] Circe pálcájának érintésére egyetemes normává vált.

Más szóval, ugyanannak a hibának vagyunk tanúi, amelyet III. Pál, VIII. Urbán és XII. Pius már elkövetett, bár ezúttal sokkal nagyobb mértékben, és a szükséges korrekciós eszköz – például egy leendő XIII. Pius – még nem jelent meg a színen, hogy megfékezze a káoszt és helyreállítsa az elveszett folytonosságot.

A Szentlélek-trükk

Az elmúlt években, különösen a szinodultéria (a szinódus és adultery – házasságtörés – szavakból képzett szó – ford.) kezdete óta, megszoktuk, hogy a legrosszabb törekvéseket a “Lélekre” való könnyed hivatkozással védik, mintha a báránybőrbe bújt farkasok hátsó zsebében a galamb mindig ott lenne gyors bevetésre készen – egy természetfeletti okostelefon, amely alkalmazásokat tölt le az égből. Elég árulkodó, ugye, hogy gyakran kihagyják a “szent” szót, és egyszerűen csak a “Lélekre” hivatkoznak. Ahogy Martin Mosebach mondja, bizonyára egy lélek munkálkodik mindebben – csakhogy nem szent lélek.

Itt egy jó példa arra a mentalitásra, amely megpróbál egyenlőségjelet tenni a “II. vatikáni zsinat” és a “Szentlélek” közé:

José Rodríguez Carballo a szerzetesi élet egyik fontos pontjaként említette a II. vatikáni zsinathoz való hűséget: “A megszentelt élet képviselői számára a zsinat olyan pont, amely nem tárgyalási alap”. És megerősítette, hogy azok, akik a II. vatikáni zsinat reformjaiban keresik a szerzetesi élet minden bajának okát, “tagadják a Szentlélek jelenlétét az Egyházban”. Kifejtette, hogy a Megszentelt Élet Kongregációjában “különösen aggódnak” e kérdés miatt: “valódi eltéréseket látunk”. Mindenekelőtt azért, mert “nem kevés intézet nem csak zsinat előtti, de még zsinat ellenes képzést is ad. Ez megengedhetetlen, ez azt jelenti, hogy kívül helyezzük magunkat a történelmen [13].

P. Zuhldorf blogján egy olvasó ezt a megjegyzést tette:

Az Egyház történetéről és a múltbeli korrupciós időszakokról olvasva, nem világos, hogy bár a Szentlélek mindig az Egyházzal van, mégis megengedi, hogy bizonyos rossz dolgok egy ideig folytatódjanak? Ez alapján viszont a zsinat egyes részeinek megkérdőjelezése miért jelenti szükségszerűen a Szentléleknek az Egyházban való jelenlétének tagadását?

Más szóval, joggal mondjuk, hogy hisszük, hogy a Szentlélek mindig vezeti az Egyházat; és mégis megengedi a rosszat az Egyházban, néha évszázadokon keresztül. Ugyanígy azt mondjuk, hogy hisszük, hogy ugyanaz a Lélek vezeti a zsinatot; Ugyanígy azt is mondjuk, hogy hisszük, hogy ugyanaz a Lélek vezeti a zsinatot; és mégis megengedi a tökéletlenségeket, civakodásokat, szakadásokat, elégtelenségeket, kétértelműségeket, hiányosságokat stb.

A lényeg a következő. A Szentlélek soha nem engedi meg, hogy az Egyház véglegesen eltérjen Krisztustól és az Ő evangéliumától; és hasonlóképpen soha nem engedi meg, hogy egy zsinat tévedést határozzon meg vagy anatematizáljon egy igazságot. Ez olyan, mint a pápai tévedhetetlenség: a gyakorlásának feltételeit az I. Vatikáni Zsinat nagyon pontosan meghatározta. Ez nem egy takaró, amely beburkolja a pápát, és a Lélek bélyegét adja mindarra, amit mond és tesz.

Az Egyház Isten általi vezetése a teljes katasztrófát és hajótörést akadályozza meg, ami akkor következne be, ha a híveket kifejezetten köteleznék a tévedésre vagy a bűnre; ez azonban nem olyan vezetés, amely megakadályozná a “hivatalos teológiában” (ahogy Pink nevezi) való tévedést, a kanyargást, a homályosítást, a felhígítást, a túlhangsúlyozást, az alulhangsúlyozást, a mellőzést vagy az idegen partnerek felvételét. Mint minden rosszat, ezeket a rosszakat is azért engedi meg, hogy nagyobb jót hozzon ki belőlük – mint például a jónak a saeculum obscurum utáni óriási robbanását a középkorban, az ellenreformációt a protestáns lázadás után, vagy a francia forradalom utáni közvetlen időszakban.

VI. Pál korlátozott módon, II. János Pál sokkal kevésbé korlátozott módon, és XVI. Benedek pedig szinte korlátlanul támogatta a hagyományos római rítus folyamatos használatát, ami nyilvánvalóan magában foglalta annak terjedését is (hiszen az élő egyház olyan egyház, amely növekszik, és bűn lenne, ha valaki a természetfeletti növekedés elfojtására törekedne). Ha a minden korok örök szentmiséjének nem szabadna tovább folytatódnia, ahogyan az Ön barátai érvelnek, akkor helytelen lenne engedélyezni még ideiglenes engedményként is. De ha ezzel szemben Benedek pápának igaza volt, amikor elvből azt mondta, hogy “amit a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen betiltani vagy akár károsnak tekinteni“[14] – megismételve azt, amit évekkel korábban bíborosként mondott: “az Egyház egész történelme során egyszer sem törölte el vagy tiltotta meg az ortodox liturgikus formákat, ami teljesen idegen lenne az Egyház Lelkétől“[15] – akkor az Ön barátai tévednek, sőt ők tévednek szükségszerűen. Sőt, bűnösök lennének a Szentlélek elleni káromlásban, ha azt állítanák, hogy az Egyház által történelme túlnyomó részében használt istentiszteleti forma, az isteni liturgia, amelyben szentjeink többsége részt vett, olyan súlyosan problematikus volt, hogy most teljesen be kell tiltani. Aztán ott van a dolgok spirituális oldala, ami egyáltalán nem elhanyagolható. A “tisztelettudó Novus Ordo” a jó ízlésű és kegyes pap teljesítménye – és hogy ez az ő teljesítménye, azt bizonyára nem lehet eltitkolni sem önmaga, sem hálás haszonélvezői elől. [16]  Ő az, aki a Novus Ordo polimorf politikai labdáját a fenyegető Susanok vagy VG-k mellett a tiszteletteljesség megcélzott zónájába viszi. “Imádjuk XY atya miséjét, annyira tisztelettudó!” – mondja a megkönnyebbült laikus erről a nagy értékű gyöngyszemről. A pap tudja, hogy ő a papság azon egy vagy öt százalékához tartozik (vagy akárhány százalékához; ez egyházmegyénként nagyon változó), akik “úgy végzik a Novus Ordo-t, ahogyan azt előírták”, bár ha megkérdőjeleznék ezt az állítást, képtelen lenne koherens kritériumokkal alátámasztani. [17]. Nem készteti ez arra, hogy elgondolkodjon: “Miért nem misézik oly sok paptestvérem rubrikáknak megfelelően, építően, áhítatosan?” Ezek nem egészséges elmélkedési témák. A régi rítus, mivel szigorúan meghatározott és teljesen a szent cselekményre összpontosít, majdnem teljesen elkerüli ezt a lelki nárcizmust.

Ha a II. vatikáni zsinat annyira megváltoztatta a katolikus teológiát, hogy az Egyház által több mint 1000 éve – bizonyos tekintetben több mint 1500 éve – használt mise most már tiltott, akkor attól tartok, hogy ez nem a mise, hanem csak a zsinat kárára válhat. De természetesen ez a nézet képtelenség. A II. vatikáni zsinaton a püspökök hétről hétre a régi misét celebrálták, és ahogy Joseph Ratzinger 1976-ban megjegyezte, a legtöbben arra számítottak, hogy ez a mise olyan marad nagyjából, amilyen volt:

Az új misekönyv problémája abban rejlik, hogy felhagyott egy történelmi folyamattal, amely mindig is folyamatos volt, Szent V. Piusz előtt és után, és egy teljesen új könyvet hozott létre, noha régi anyagból állították össze, amelynek kiadását mindannak a tiltása kísérte, ami előtte volt, ami egyébként mind a jog-, mind a liturgiatörténetben példátlan. És a zsinati viták ismeretében és a zsinati atyák beszédeinek ismételt olvasása alapján bizonyossággal állíthatom, hogy ez [az új misekönyv] nem felel meg a II. vatikáni zsinat szándékainak [18].

Az érvényes zsinatok (vagy liturgiák) nem feltétlenül bölcsek, igazságosak vagy hatékonyak.

Engedjék meg, hogy egy egyházmegyés pap és egyháztörténész éleslátó megjegyzéseivel zárjam.

Mit értünk “érvényes” alatt, amikor az egyházi zsinatok “érvényességéről” beszélünk? Ha például azzal, hogy azt mondjuk, hogy a konstanzi zsinat érvényes volt, azt értjük, hogy törvényes egyházi tekintélye volt, akkor olyasmit mondunk, ami nem lehet vitás. Ha azonban azon, hogy a konstanzi zsinatot érvényesnek nevezzük, azt értjük, hogy minden döntését, beleértve Jan Hus máglyán való elégetését (annak ellenére, hogy a németországi inkvizítor nem volt hajlandó eretnekség miatt vádat emelni ellene!), el kell fogadni helyesként és igazságosként, akkor olyasmit mondunk, ami összeegyeztethetetlen egy keresztény intellektuális és erkölcsi integritásával. A magam részéről az egyházi hatóság intézkedései tekintetében az “érvényes” szót a törvényesség szűk értelmében használom. Egy egyházi hatósági intézkedés jogszerűségének elismerése könnyen megtörténhet, a bizonyítási teher túlnyomórészt az elutasító álláspontot terheli. Az egyházi hatóság intézkedéseinek jogszerűségét megkérdőjelezni veszélyes, potenciálisan a skizma bűnével való kacérkodás.

Másrészt az egyházi hatóság valamely cselekedete jogszerűségének elismerése természetesen nem jelenti azt, hogy azt bölcsnek, igazságosnak vagy hatékonynak ismerjük el. Ezt lényeges különbségtételnek tartom. Kötelességem például jogszerűnek elismerni a II. vatikáni zsinat rendeletét a szerzetesi élet megújításáról. A szerzeteserendek romjait, és a szerzetesi élet tényleges eltűnését az Egyház számos régiójából (például a sajátomból) felismerve nem vagyok köteles úgy tenni, mintha a szerzetesi élet valójában megújult volna.

Így, megkülönböztetésemet követve, a II. vatikáni zsinat minden jottáját és apróságát érvényesnek és törvényesnek fogadom el. Ez a két jelző viszont nem kényszerít arra, hogy más jelzőket is hozzáadjak, mint például bölcs, igazságos vagy hatékony.

Ez a pap jól jellemzi azt az egészséges, kiegyensúlyozott, reális és józan gondolkodásmódot, amelyet ma ápolnunk kellene, nemcsak azért, mert illeszkedik hitünk tanításához, hanem azért is, mert nagyra értékeljük az értelem ajándékát – és az eszünket arra kell használnunk, hogy kiértékeljük a katolikus Egyházban a legutóbbi zsinat miatt és nevében, annak nyomán bekövetkezett, és legfőképpen a példátlanul nagy liturgikus reformmal beiktatott tengernyi változás okait és hatásait[19].

[1] Az SC és az azt követő “reform” közötti eltérésekről lásd többek között: Robert W. Shaffern, “The Mass According to Vatican II”; Peter Kwasniewski, “Is Your Liturgy Like What Vatican II Intended?”; Joseph Shaw, “Vatican II on Liturgical Preservation“; Alcuin Reid, “The Liturgy, Fifty Years after Sacrosanctum Concilium“; Alcuin Reid, “Does Traditionis Custodes Pass Liturgical History 101?”. Joseph Shaw felveti a kényelmetlenebb kérdést a SC-n belüli mély belső ellentmondásokról, amelyek úgy tűnik, hogy bármilyen irányzatot egyszerre tesznek lehetővé és következetlenné: “What Sort of Mass Did ‘Vatican II’ Want?”. (Lásd még Michael Charlier, “Is There a Mass of the Council?”) Ami a zsinati atyák által kért és elvárt, valamint a néhány évvel később kapott misék közötti különbség szemtanúit illeti, lásd Alfons Maria Stickler bíboros, “Recollections of a Vatican II Peritus“; Peter Kwasniewski, “What They Requested, What They Expected, and What Happened: Council Fathers on the Latin Roman Canon”; idem, “The Council Fathers in Support of Latin: Correcting a Narrative Bias“; Alcuin Reid, “The Fathers of Vatican II and the Revised Mass: Results of a Survey“; idem, “Sacrosanctum concilium and the Reform of the Ordo Missae”; anon., “The Old Liturgy and the New Despisers of the Council“; a kérdéssel kapcsolatos források igen számosak, de ez most elegendő lesz.

[2] A teljes idézetet és a kommentárt lásd a “Sacrosanctum Concilium: The Ultimate Trojan Horse.” című cikkemet.

[3] Joseph Ratzinger, Principles of Catholic Theology: Building Stones for a Fundamental Theology (San Francisco: Ignatius Press, 1987), 378.

[4] Ep. 55 [Ep. 130], idézi: Arians of the Fourth Century.

[5] 16. és 68. kánon.

[6] Jusztiniánusz volt az, aki ragaszkodott a három fejezet elítéléséhez. Vigilius odáig ment, hogy egy konstitúciót adott ki, amelyben elítélte ezt az eszmét, de az csak Jusztiniánusznak volt címezve – és ő nem volt hajlandó átvenni. Jó neki! Nem abban az ostoba elképzelésben élt, hogy egy pápával soha nem lehet egyet nem érteni. A történetet általában úgy mesélik el, mintha Jusztiniánusz mélységesen gonosz lenne, de tény, hogy az ő tanítása volt az, amit ünnepélyesen kimondtak.

[7] A II. vatikáni zsinatról szóló, Miguel Ayuso által készített kilencperces, lelplezést lásd itt. Prof. Miguel Ayuso Sums up the Problems of Vatican II – YouTube

[8] Egy másik bejegyzésben példákat hoz a zsinatok történetének problémáira, majd megjegyzi: “Azok, akiket a zsinati lelkesedésük a II. vatikáni zsinat túlzó megbecsülésére késztet, úgy tűnik, hogy könnyelműen, abszurd módon nincsenek tudatában azoknak a képtelen történelmi következtetéseknek, amelyekhez nézeteik vezetnének… ha csak következetesek lennének.”.

[9] A “bukott zsinatokról” bővebben lásd Gregory DiPippo három fontos cikkét: “Lessons from a Failed Council and a Failed Reform” ; “Another Lesson from a Conciliar Failure“; “Paul VI Did Not Exist: A ‘Nostalgic’ Response to George Weigel on Vatican II.“. Lásd még: Kyle Washut, “A zsinatok fetisizálása?”

[10] “Ez alkalommal a Teológiai Bizottság hivatkozik 1964. március 6-i nyilatkozatára, amelynek szövegét itt közöljük: “A zsinati szokásokat és a jelen Zsinat lelkipásztori célját is figyelembe véve, a szent Zsinat csak azokat a dolgokat határozza meg az Egyházra nézve kötelezőnek a hit és erkölcs dolgaiban, amelyeket nyíltan kötelezőnek nyilvánít. A többi dolgokat, amelyeket a szent Zsinat meghatároz, amennyiben azok az Egyház legfelsőbb tanítóhivatalának tanítása, a szent Zsinat gondolatmenete szerint Krisztus minden egyes hívének el kell fogadnia és magáévá kell tennie. A Zsinat gondolatmenete vagy a tárgyalt kérdésből, vagy a beszédmódjából válik ismertté, a teológiai értelmezés normáinak megfelelően.””

[11] A teljes szöveg: (1988) • Cardinal Ratzinger Addresses Chilean Bishops (ccwatershed.org) Érdekes újra elolvasni ezt a szöveget a jelenlegi fejlemények fényében.

[12] A Novus Ordo VI. Pál általi védelmezői közül néhányan azt mondták, hogy III. Pál csak engedélyezte a Quignonez Breviáriumot, XII. Piusz pedig engedélyezte csak a Bea Zsoltárt, míg VI. Pál a Novus Ordo celebrálását megkövetelte. Kétségtelen, hogy Montini szándéka az volt, hogy az új misekönyvet mindenkire rákényszerítse (különböző beszédeiben és intézkedéseiben nem hagyott kétséget efelől), de az új misekönyv tényleges kihirdetését furcsán – mondhatni, ügyetlenül – kezelte a Missale Romanum konstitúció április 3-i latin nyelvű változatában, 1969-ben, oly módon, hogy a II. János Pál által 1986-ban összehívott bíborosi bizottság, amely azt hivatott megállapítani, hogy az előző misekönyv hatályon kívül lett-e helyezve vagy sem, arra a következtetésre jutott, hogy nem, ami azt jelenti, hogy az új misekönyv valójában nem váltotta fel a régit, hanem második misekönyvként csatlakozott hozzá. Siscoe és Salza az Igaz vagy hamis pápa (Winona, MN: STAS Editions, 2015) című könyvük 16. fejezetében (“The New Mass and Infallibility”) bemutatják, hogy az új misekönyv soha nem volt jogilag kötelező érvényű, és azt is, hogy a konstitúció népnyelvi fordításai meghamisították azt, amit az alapjául szolgáló latin szöveg mond. Pontosan ez a tény tette lehetővé XVI. Benedek számára, hogy a Summorum Pontificumban azt állítsa, hogy a régi misekönyvet soha nem helyezték hatályon kívül, és hogy annak használata elvileg mindig is megengedett volt.

[13] A fordítás a Rorate-nál található: RORATE CÆLI: The “absolutely non-negotiable point” for the Congregation for Religious: “faithfulness” to (their idea of) Vatican II (rorate-caeli.blogspot.com); a pontosság kedvéért kissé módosítva.

[14] Ibid.

[15] Az 1998-ban Rómában tartott beszédből. Una Voce America » Cardinal Ratzinger’s 1998 Address

[16] E pontokról bővebben lásd a következő két cikket: “Men Must Be Changed by Sacred Things, and Not Sacred Things by Men” – OnePeterFive és Why the “Reform of the Reform” Is Doomed – OnePeterFive.

[17] Valójában mind VI. Pál, mind Ferenc rengeteg bizonyítékot adott nekünk arra RORATE CÆLI: “A Half-Century of Novelty: Revisiting Paul VI’s Apologia for the New Mass” (rorate-caeli.blogspot.com), hogy amit egy régi rítusú szentmisékről készült képeken edződő konzervatív amerikai pap “helyes Novus Ordo”-nak gondol, az biztosan nem az, amit a Novus Ordo-t először hivatalosan meghirdető pápa és az a pápa, aki most a Novus Ordo-ra kényszerít minket, gondolt vagy gondolnak. Már most láthatjuk például, hogy a Novus Ordo Ratzinger/Benedek-féle megközelítését – a “folytonosság hermeneutikáját” és a “kölcsönös gazdagodást” – megkérdőjelezte a Bergoglio csapat, akinek a szicíliai csipkehasználat nem elfogadható Pope Francis Against Grandma’s Lace – YouTube az afrikai/amazóniai inkulturáció pedig igen.

[18] Idézi: Wolfgang Waldstein, “Zum motuproprio Summorum Pontificum”, Una Voce Korrespondenz 38/3 (2008), 201-214.

[19] Az értékelés elvégzéséhez hasznos új forrás a Sixty Years After című antológia (Sixty Years After, Peter Kwasniewski — Angelico Press)

Forrás: https://invocabo.wordpress.com/2022/12/29/peter-kwasniewski-emberek-kisded-jatszmai-a-szentlelekkel/