Nagyböjt ideje van.
- "Rabok legyünk, vagy szabadok?" -
Személyes
tapasztalatom, hogy emberek sokasága él abban a hitben, miszerint a
böjt a húsevés tilalmáról szól csupán. Sokak, érthető módon vallási
hagyományokat rendelnek hozzá. Vannak, akik ismerik ezen időszaknak a
kultúránkból fakadó szokásrendszerét, melyből a népi vallásosság és a
természettel való együttélés sajátos keveredése olvasható ki. Valójában
velősen összefoglalva erről szól a mi Hungarizmusunk is. Ez a sajátos
magyar javak élettér-elmélete. Igen, írásainkból megismerhetitek ezeket,
de lenne itt valami, ami sokkal izgalmasabb, sokkal aktuálisabb, szinte
húsbavágó szükséglet lenne minden ember számára, életeket menthetne és
mégsem, mégsem beszélünk róla! - Áldozathozatal. -
Gyermekként hittem, ahogy a boszorkányok a patakban járnak, hogy
lábuknak nyoma ne maradjon a porban. Hittem, hogy jó az, amivel örömet
szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot. Hittem, hogy az igazság
az, amit belül érzek. Majd tanultam. Megtanultam, hogy nincsenek
boszorkányok. Megtanultam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy mások
elfogadjanak, befogadjanak, szeressenek. Megtanultam, hogy az igazságért ki kell állni!
És most itt állok előttetek és azt mondom, hogy egész eddigi életemben
egy téves valóságban kellett élnem és kell sokatoknak úgyszintén.
Mindenről, mindenről, amit készen kaptam, mára bebizonyosodott, hogy épp
az ellenkezője az igaz. Sötétségben éltem és így élünk szinte
mindannyian, ártatlan bűnösökként, akik bűnüket még csak nem is sejtik…
mégis a Megváltást várják. Szavak, megint csak ezek a fránya szavak,
mellyel benneteket gyötörlek.
Áldozathozatal, igen erre van szükség!!!
Mi
az áldozat? Felajánlani valamit, odaadni valamit, lemondani valamiről,
elengedni valamit… aminek hiánya fáj, nagyon fáj. Mit ajánlanátok fel
azért, hogy újjászülethessetek, hogy képesek legyetek ártatlan
gyermekként újjászületni és emberré, ezúttal minden képességgel bíró
Emberré nemesedni? Nézzetek önmagatokba - ezt teszem én is -, jó ez így?
Merjétek megkérdezni: jó ez így? Nézzetek körül… jó ez így? A Megváltó…
te vagy és én vagyok, és mindazok, akik meghozzák önnön áldozatukat. Mi
hát az én áldozatom, mi az, amivel megválthatok mindent, mindent ezen a
Földön? Mit kell föláldoznom, mit kell fölajánlanom? Rossz hírem van,
ezen áldozat nagyon fog fájni… a megszokást kell elengednünk.
Tudom, most talán mosolyogtok, vagy legyintetek csupán… mi az nekünk, a
megszokás. Hagyok még időt, legyenek könnyedek e percek, várok még,
elgondolom következő soraimat és beleborzongok. A megszokás nem több és
nem kevesebb, mint MINDEN, ami szerint élünk. Minden benne foglaltatik,
mit gyermekként hittünk és mit tanultunk, amit tapasztaltunk, amit
átéltünk… a megszokás az, ahogyan a világot látjuk és ahogyan benne
létezünk. A ma emberét két dolog irányítja: A VÁGYAK ÉS A FÉLELMEK! Kényelmetlen
beismerni, de bizony így van… és mi ezt is megszoktuk. Vagy talán nem
féltjük jelen életünket? Nem féltjük mindazt, amit idáig megszereztünk, s
nem vágyunk többre, csak egy kicsivel többre? Vagy talán elmernétek
engedni mindent? Bizony az ember nehezen mond le mindarról, amit szeret.
Még arról sem képes lemondani, amit nem szeretet, de körülményes volna
másként tennie. Pedig csupán ennyi kellene. Mik azok a dolgok, amikről
le kell mondanunk? Inkább azzal kezdem, miről nem kell. Nem kell
lemondanunk másokért semmiről. Semmiről, amit belsőnk súg, de félünk
megtenni, félünk attól, hogy mit gondol majd rólunk környezetünk, mit
gondolnak szeretteink és mit a társadalom. Nem kell lemondanunk
önmagunkról másokért. Sem gyermekeinkért, sem szüleinkért, sem másért.
Talán azt hisszük ez a legnagyobb áldozat, ám ez bizony aligha az. Pont
róluk kell leginkább lemondanunk. Vágyak és félelmek irányítanak
bennünket, melyek annál erősebbek, minél jobban szeretünk valakit. Annál
jobban féltjük és annál jobban vágyunk az ő boldogságára… és miközben
az Ő életével foglalkozunk, nem tesszük meg azt a dolgot, amiért e
Földre születtünk, nem éljük a mi életünket. A mi szemünkkel – azzal a
szemmel, amivel csak mi láthatjuk a világot – akarjuk valaki más világát
látni és főleg irányítani. Csupán szeretetből. Csakhogy ez a világ nem
önmagában létező. Ez a világ csak neked mutatta magát olyannak, amilyen,
pont azért, hogy rátalálj feladatodra és elláthasd azt. Száz szónak is
egy a vége, le kell mondanunk szeretteink és mások életén való
aggódásról. Ez pedig igen nagy feladat. Hiába hisszük szívünkből, hogy
csupán a szeretet vezet bennünket, szeretetből ölni is lehet. Jelen
pillanatban itt a Földön a legnagyobb áldozatot a ma gyermekei hozták.
Ők azok, akik feláldozzák magukat szüleik mondvacsinált elvárásainak,
akik félnek attól, hogy mit fog mondani róluk egy beteg világ. Bizony,
egy beteg világ. Talán ti is ilyen gyermekek vagytok, akik maguk is
beteggé válnának, csak hogy megfeleljenek… nem, ekkora áldozatra nincs
szükség. A megfelelés és a megszokás mintáját kell elengedni csupán és
végre Önmagunk útját járni. „Gyermekként hittem, hogy jó az, amivel
örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot.” Mára bizonyosságot
nyertem, hogy jó és rossz csak belül létezik. Jó az, ami segít Emberré
válnunk, ami épít, ami táplál, s rossz az, ami pusztít, ami betegít. Jó
és rossz csak általunk létezik, irányítani is csak mi lehetünk képesek.
S
az igazság… hm.. az a fránya igazság. Áldozathozatal. El mernétek
engedni az igazságotokat, csak hogy megváltást nyerjetek? Minden nap,
minden pillanatban a saját igazságainkba kapaszkoduk, okokat, indokokat
keresünk, amivel megmagyarázhatjuk vágyaink, félelmeink jogosultságát…
űzzük, hajtjuk az igazságunkat. Emberek milliárdjai haltak már meg az
igazságukért… Pedig az igazság épp olyan, mint a jó és a rossz. Bennünk
és általunk él. Egy olyan világ igazsága, amit mi teremtettünk
magunknak. Persze vannak eszmék, vannak ideák, vannak örök törvények, de
ezek akkor is lesznek, ha mi meghaltunk értük… mi viszont nem leszünk
általuk azok, akikké a természet rendje szerint válnunk kellene. Ha
egyszer megtaláljátok a lemondás útját, szinte azonnal elkezd
megváltozni a világ. A ti világotok. Az az űr, amit létezésetek formál.
Milyen lesz? Boldog. A szabadság érzése árasztja el lelketeket,
lehullanak a láncok, elszakadnak a kötelékek. Elkezdhettek élni. Nem a
formális terhektől váltok meg, nem, az adók, a munkahelyek problémái
maradnak… de ti már nem féltek és nem vágyakoztok ez irányba…
mosolyogtok, mindig, mindenen. Nem aggódtok. Nem kapaszkodtok. A
nagyböjt erről szól. Az áldozathozatal ideje ez. Szabaddá válni. Vajon
miért épp ekkor akart szabaddá lenni a nemzet '48-ban? Elgondolkodtatok
már ezen? Elmerjük engedni meg szokott rabláncainkat, vagy utolsó
erőnkig húzzuk azokat…
„Ez a kérdés, válasszatok.”
Dr. Madarasi Pál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése