A dogma rabjai

Vannak olyan politikai csoportosulások hazánkban, melyek azt hirdetik magukról, hogy ideológiával rendelkeznek. Ez feltételez egy eszmei iránymutatást, melyben megjelenik az elérendő cél és az ahhoz vezető út is. Sok esetben a meghatározott eszmeiséget nem útként, hanem sajnos inkább állomásként értelmezik annak önkényes hordozói. Hiányzik belőlük a szemlélődő nyíltsága és kreativitása ahhoz, hogy erről a biztonságosnak tűnő gondolati állomásról kimozduljanak és kitartó küzdelemmel az úton továbbhaladjanak. A szellemi állóvíz előbb-utóbb elkezd poshadni, majd ideológiai mocsárként funkcionál a továbbiakban. A gondolat rányomja a bélyegét az adott politikai csoportosulás valóságban elkövetett tetteire is. Unalmas ismétlések, az eredetiség teljes hiánya, indulatos, gyermeki szinten lévő reakciók, botránykeltés, belső vita, széthúzás üti fel a fejét.

A szellemi mocsárban immáron elapadtak a friss gondolatokat adó források, csak a posvány van. Ilyen környezetben a működő ideológia helyét átveszi a dogma. Ez védelmet nyújt a szerény intellektuális képességekkel bíró követőknek ideig-óráig. Azt is mondhatnánk, hogy a dogma az ostobák rogyadozó mentsvára az élő ideológiákkal szemben. Képtelenek az önvizsgálatból fakadó megismerésre, majd pedig a cél eléréséhez szükséges korrekcióra. Az íráshoz ragaszkodnak és nem a gondolathoz. Az írás maga pedig egy tetszhalott gondolat. Az értelmezve olvasó feladata, hogy azt életre keltse. Amennyiben ez elmarad, akkor csupán betűk halmaza marad, melyet lehet őrizni, gyűjtögetni, mutogatni, de többre nem alkalmas. Ezért hiába van több tétel, ami dogmaként megkövült, ezek már a mai világban gyakorlatban alkalmazhatatlanok.

Az ilyen csoportoknak megvannak a természetes ellenségeik. Ezek a dogmák teljes ismeretében sikerrel veszik fel velük a harcot és megfelelő lejáratásban részesítik az ellenfelet, hogy az a célját ne tudja elérni. Ismerik már minden lépésüket előre, kidolgozott játszmák sora várja újabb próbálkozásaikat. Így a politikai és vele együtt a háttérben megjelenő szellemi életben történő folyamatos csalódás az adott csoportosulásnak a saját belső világába való bezárkózását valósítja meg. Innen pedig már nincs kiút. Marad az ideológia hattyúhalála a mocsárból, a dogma rabjainak előadásában.

Budai Vendel