A keresztre feszítés orvosi szemmel

A legtöbb keresztény számára oly megszokott és természetes Krisztus kereszthalálának ténye, hogy el sem gondolkodik arról, mit is jelentett fizikailag a keresztre feszítés. Az evangélisták leírása kevés támpontot ad, mivel abban a korban a keresztre feszítés és a korbácsolás igen elterjedt volt, így nyilvánvalóan nem látták szükségesnek, hogy részletesen ismertessék. A keresztre feszítés valósága, a halál közvetlen oka – az orvos szemével.

A keresztre feszítés – melynek első ismert esetei a perzsáknál fordultak elő – Nagy Sándor révén került Egyiptomba és Karthagóba, ahol a rómaiak is elsajátították. Livius, Cicero és Tacitus is említi, és az antik irodalomban számos utalás található arra vonatkozóan, hogy a rómaiak továbbfejlesztették és számos különböző formában alkalmazták e kivégzési módot. Például a kereszt vízszintes szára a tetejénél 60-80 cm-rel lejjebb is metszhette a függőleges szárat – az ismert latin kereszt formájában –, de Jézus idejében a T alakú, ún. tau-kereszt volt a legelterjedtebb. Régészeti bizonyítékok szólnak amellett, hogy Jézust is ilyen keresztre szegezték.

A középkori és reneszánsz festményeken – történelmi és bibliai alapok nélkül – úgy ábrázolják Krisztust, hogy az egész keresztet viszi a vállán. Valójában a függőleges oszlop általában rögzítve volt a kivégzőhelyen, a mintegy 50 kg-os vízszintes gerendát pedig az elítélt vitte a börtöntől a kivégzőhelyig. Ugyancsak téves a szögbeverés helyének középkori ábrázolása. A római leírások és a történeti kutatás szerint a szögeket a csuklóban találkozó csontok, a radius és az ulna között verték be, nem a tenyérbe, hiszen a test súlya alatt azonnal kiszakadt volna az ujjak között. 
    
Krisztus fizikai szenvedése a Getszemáni kertben kezdődött. Fiziológiai szempontból jelentős a vérrel verejtékezés, amit érdekes módon egyedül Lukács, az orvos említ: „Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). Noha korunkban minden elképzelhető érvet bevetnek annak bizonyítására, hogy ilyesmi nem létezik, az orvosi szakirodalomban leírt és bár ritka, de alaposan dokumentált jelenségről van szó. A Jézus által elszenvedett erős érzelmi megrázkódtatáshoz hasonló stressz esetén a verejtékmirigyek apró kapillárisai megrepedhetnek, így az izzadságba vér vegyül (hematidrózis).            

Jézust letartóztatása után még éjszaka a főtanács és Kaifás főpap elé hurcolják. Itt éri az első fizikai sérülés. Egy katona arcul üti, amiért nem válaszol Kaifás kérdésére. Később az őrök bekötik a szemét, arcába köpnek, arcul ütik, és gúnyolódva kérdezgetik, találja ki, melyikük volt. Másnap kora reggel zúzódásokkal tele, szomjan, az álmatlan éjszaka után kimerülten az Antonia-erőd praetoriumába, a helytartó elé viszik. Pilátus el akarja hárítani a felelősséget: Heródes Antipászhoz, Júdea negyedes fejdelméhez viteti Jézust, ahonnét újabb fizikai bántalmazás nélkül tér vissza. Ekkor rendeli el Pilátus a tömeg követelésére Barabbás szabadon bocsátását és Jézus megkorbácsolását. A kor római történetírói szerint a korbácsolás nem tartozott a keresztre feszítéshez; számos tudós szerint Pilátus eredetileg a korbácsolást szánta teljes büntetésnek, s csak akkor döntött a kivégzés mellett, amikor a tömeg azzal vádolta, hogy nem áll ki kellően a császár mellett azzal szemben, aki a zsidók királyának mondja magát.

Az ostorozás előtt Jézust levetkőztetik, és kezeit a feje fölött egy oszlophoz kötik. A zsidó törvény szerint senkire sem lehet negyvennél több ütést mérni – kérdés, hogy a rómaiak ehhez tartották-e magukat. A római katona előrelép, kezében a flagrum (vagy flagellum), melynek erős bőrszíjai két-két ólomgolyóban végződnek. Teljes erővel sújt le Jézus vállára, hátára, lábára. Az ólom először csak a bőrt szakítja fel. Később a zuhogó ütések egyre mélyebben hatolnak a bőr alatti szövetekbe. A vér előbb a hajszálerekből és a vénákból kezd szivárogni, majd patakokban tör elő az izmok artériáiból. Az ismétlődő csapások újra meg újra felszakítják az ólomvégek ütötte mély zúzódásokat. A hát bőre végül hosszú cafatokra szakadt, felismerhetetlenségig zúzott, vérző massza. A százados, látva, hogy az elítélt már alig él, leállítja a korbácsolást. Eloldozzák a félájult Jézus kötelékeit, aki a saját vérétől áztatott kövezetre zuhan.

A római katonák gúnyt űznek a barbár zsidóból, aki királynak mondja magát: vállára palástot, kezébe pálcát helyeznek jogarnak, fejére hajlékony tövises ágakból koronát nyomnak. A fejbőr a tövisek nyomán erősen vérzik, hiszen a test egyik legjobb vérellátású területe. Miután kigúnyolták és arcul verték, leveszik róla a palástot. A sebzett hát alvadt vérébe ragadt szövet letépése rendkívül fájdalmas, akár egy sebkötés óvatlan eltávolítása. A sebek felszakadva újra vérezni kezdenek. A rómaiak a zsidó szokásnak engedve visszaadják Jézus ruháit, majd a kereszt vízszintes fáját a vállára kötözik. Megindul a menet – az elítélt Krisztus, két gonosztevő és a római kivégzőosztag – a Via Dolorosán.     

Jézus hiába próbál felegyenesedni, a nehéz fagerenda és a vérveszteség miatti sokk megtántorítja: elesik. A rázuhanó fa felszaggatja a sebektől borított vállat, hátat. Megpróbál felemelkedni, de az izmok felmondják a szolgálatot. A százados ráparancsol egy vállas bámészkodóra, Cirenei Simonra, hogy vigye a keresztet. Jézus követi, vérző testét a sokktól hideg verejték veri ki. Mintegy hatszáz métert tesznek meg a Golgotáig. Jézust enyhe fájdalomcsillapító hatású mirhával kevert borral kínálják, amit nem fogad el. Simon leteszi a földre a fát. Jézust háttal a földre lökik. Vállával zuhan a fára.

A katona a csuklóhajlatot keresi. Mélyen beveri a hatalmas szöget. A másik oldalon megismétli a mozdulatot, ügyelve, hogy ne feszítse szét túlságosan a karokat, hogy tudjon mozogni. A vízszintes gerendát az oszlopra helyezik, és az oszlop tetejére erősítik a feliratot: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. A bal lábfejet a jobbnak feszítik, és a boltozaton keresztül mindkettőt a fához szögezik; a térd enyhén hajlított. Megtörtént a keresztre feszítés.

A függés közben a csuklókra nehezedő testsúly borzalmas fájdalmat okoz az ujjakban és a karban – a szögek a medián ideget nyomják. Ezért az áldozat megpróbálja a lábakra helyezni a testsúlyát. A metatarsalis csontok közötti idegek elviselhetetlen fájdalma hasít belé. A karok lankadnak, az izmok görcsbe rándulnak. A hatalmas, lüktető fájdalommal járó görcshullámok miatt alig-alig tudja felnyomni magát. A mellizmok megbénulnak, a bordaközi izomzat nem működik. A belégzés lehetséges, de kilélegezni képtelen. Jézus egy-egy pillanatnyi lélegzetvételért küzd. Végül a szén-dioxid felgyűlik a tüdőben és a véráramban, és a görcsrohamok enyhülnek. Egy-egy rángással képes megemelkedni, hogy kilélegezzen és beszívja az éltető oxigént. Kétségkívül ezekben a pillanatokban ejtette ki ránk maradt hét utolsó, rövid mondatát.

Az elsőt a római katonákra tekintve: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”

A másodikat a bűnbánó latornak: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben.”

A harmadikat – elborzadt ifjú tanítványára tekintve – anyjának: „Asszony, nézd, a fiad!" – majd Jánosnak: „Nézd, az anyád!”

S a negyediket:  „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Jézus órákon át mérhetetlen kínokat áll ki: az idegtépő fájdalom, a görcsök, a felsebzett hát dörzsölődése a durva fán. S ekkor újabb fájdalom jelentkezik: erős, szorító mellkasi fájdalom, amikor a szérummal telítődő szívburok nyomni kezdi a szívet. A nyomás alatt álló szív küszködve pumpálja a sűrű vért, a megkínzott tüdő kétségbeesetten küzd levegőért. A kiszáradás jelei mutatkoznak: „Szomjazom!” Jézus halálos dermedést érez tagjaiban. „Beteljesedett!” Utolsó erejével még egyszer megemelkedik, hogy levegőt vegyen. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

A keresztre feszítés végén általában megtörték a megfeszített lábszárcsontját. Így az áldozat nem tudott felemelkedve levegőhöz jutni, és megfulladt. Jézushoz érve azonban a katonák látták, hogy erre már nincs szükség. Egy katona lándzsát szúrt az ötödik bordaközön át a szívbe, ahonnét „nyomban vér és víz folyt” (Jn 19,34). A szívburokból szivárgó víz post mortem bizonyítja, hogy Jézus halálát nem fulladás okozta, mint általában a keresztre feszítettekét, hanem a sokkos állapot és a szívburokban felgyűlt folyadék nyomása miatti szívmegállás, a szív „meghasadása”. 

Végigszemlélhettük tehát – orvosi szemmel is – az embernek ember és Isten ellen véghezvitt gonosztettét. A látvány borzalmát egyedül Isten végtelen irgalmának jövendő megnyilvánulása, a dicsőséges húsvéti hajnal várása enyhíti.
Forrás: cbn.com
Magyar Kurír

Gyilkosság és áldozat

Nagypéntekre a zsidóság szellemi vezetői véghezvitték tervüket, elfogták és elítélték Jézus Krisztust, az Isten Fiát. Ez mutatja máig, hogy milyen szellemiség vezette és vezeti őket. Erre nincs mentség. Semmiféle mentség sincs, hiába állítja egy magát püspöknek kiadó vén cionista ezt Rómában másként.

„Ha ama cselekedeteket nem cselekedtem volna közöttük, a melyeket senki más nem cselekedett, nem volna bűnük; de most láttak is, gyűlöltek is, mind engem, mind az én Atyámat.”

A zsidóság szellemi hovatartozását ez az egy dolog határozza meg, és különbözteti meg minden más néptől. Nem a gazdagsága: voltak más gazdag nemzetek is. Nem az, ahogy megszáll és kifoszt minden más nemzetet, és az elpusztításukra törekszik: mert voltak más népek is, akik kisebb mértékben, de ugyanezt cselekedték. Nem csak a hazugság, mert olykor más is hazudik. A zsidóságot csak és kizárólag a gyűlölet határozza meg, méghozzá az Istennel szembeni, ok nélküli gyűlölet. A gyűlöletük és bűnük minden más megnyilvánulása ebből fakad, az Isten gyűlöletéből. Mert aki látja, hogy Isten embereket támaszt fel, betegeket gyógyít és mégis Isten ellen tör, az gyűlöli az Istent, ahogy Kajafás és a farizeuok is ezt tették. Ez a gyűlölet az, ami az Isten tanításait is eltorzítani igyekszik, hogy Isten ne lakhasson az emberek szívében.

A rabbik is a gyűlöletben határozták meg a zsidóság szenvedéseinek forrását, de ők a zsidók egymás iránti gyűlöletét jelölték meg okként, hogy ezzel is a saját bűneiket kisebbítsék, és elfeledtessék a bűn igazi okát. Mert nem az emberrel szemben ellenségesek elsősorban.

Krisztus kereszthalála után az első dolguk volt kétségbe vonni a feltámadás tényét, a második pedig, hogy letagadták a gyilkosságot. Az újszövetségben olvashatjuk, hogy hazugságaikat még az apostoloknak is képesek voltak magyarázni, mintha ők ezt jobban tudnák. Évek múltán pedig a zsidóság szembesült Jeruzsálem lerombolásával is, mégsem változtak meg, sőt, ezután még a Talmudot is összeállították, hogy csak azok lehessenek a zsidó nép vezetői, akik a Jézus által elutasított és szidott hamis tanításokat elfogadják és terjesztik, vagy egyenesen Krisztust gyalázzák. Tehát nem csak hogy megjavultak volna, de még romlottabbá lettek. Amíg keresztény ember él a földön, bizonyság lesz a zsidók bűnei ellen, és nem csak a cselekedeteik bűne, hanem a gyűlöletük bűne ellen is.

Ha tehát gyűlöletcsoportokat keresünk, akkor a zsidókra kell néznünk, köztük kell keresni őket. A gyűlölet országa Izrael. Ezt a természetüket ideig-óráig el tudják leplezni, de cselekedeteik elárulják őket, ahogy Krisztus esetében is elárulta. Ha az istentelenség, keresztényellenesség, viszály és a zavar forrását keressük, azt is a zsidók közt kell keresni. Minden ország és szerveződés, ahol zsidó él és zsidó a hatalom közelébe jut, szükségképpen fertőzött. Ugyanakkor ez a szellemiség elsősorban a zsidóság számára káros, hiszen a bukással is a Sátán vesztette személy szerint a legtöbbet. Semmi sem lehet rosszabb, mint zsidóként a teljes sötétségben élni.

Más részről: kétezer évvel ezelőtt a zsidóság szellemi megsemmisülésével (a nem csak kereskedelmen és anyagelvűségen alapuló, hanem egyenesen minden isteni törvényt megszegő zsidó világuralommal) vagyis az Ószövetség végével elérkezett volna az emberiség történelmének vége is. Jézus Krisztus éppen azért jött, hogy az ember kapjon még egy esélyt, és elodázza a világ végét. Tudjuk a történelemből, hogy nem kellettek tömegpusztító fegyverek, a Római Birodalom hanyatlásával mégis hihetetlen mértékben csökkent az emberi népesség (a második századtól a hetedik századig hozzávetőleg 20 millióval, vagyis legalább a népesség felével), és ott is a pusztító szellemiség volt ennek a hanyatlásnak az oka, a háborúk csak másodlagosak, törvényszerű következmények voltak. Az új korszakot Krisztus adta nekünk: a tiszta gyűlölettel szembe a tiszta szeretetet állította, az engedetlenséggel szembe az Isten iránti engedelmességet, a tévelygéssel szembe az igaz tanítást. Egy olyan világban, amit már elborított a sötétség, megmutatta, hogy másképp is lehet élni. Nem másra bízta rá a feladatot, hanem Ő mutatott példát. Ennek a példamutatásnak az áldozata mérhetetlen erőt ad még ma is, hogy szembeszálljunk a gyűlölet, a hazugság és a sötétség minden erejével. Ennek fényében tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Szellemiségben is, cselekedetben is, emberben is.

Tamási Attila

A Megváltó előtt hódol az egyház

Jézus halálával minden embert megváltott – nagypénteken, a keresztáldozat emléknapján erre hívja fel hívei és minden jóakaratú ember figyelmét a Katolikus Egyház. Ezen a napon az egyház nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket és nem mutat be szentmiseáldozatot, ezzel is a Megváltó halála feletti mély gyászt fejezi ki.

Jézus halálával minden embert megváltott – nagypénteken, a keresztáldozat emléknapján erre hívja fel hívei és minden jóakaratú ember figyelmét a Katolikus Egyház. Ezen a napon az egyház nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket és nem mutat be szentmiseáldozatot, ezzel is a Megváltó halála feletti mély gyászt fejezi ki.

A nagypénteki istentisztelet alapelemei már a IV. században kialakultak. Jeruzsálemben e napon imádkozva vonultak a hívek az utolsó vacsora termétől a Golgotáig, a keresztre feszítés helyéig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a szent kereszt ereklyéjét. Ezt követően szentírási részleteket olvastak fel.

A nagypénteki szertartás időpontja az őskeresztény kortól a középkorig Jézus halálának órájához, délután 3 órához kapcsolódott, ám később átkerült a délelőtti órákra. XII. Piusz pápa reformja állította vissza a délutáni ünneplést. A csonka misének is nevezett szertartás három fő részből áll: igeliturgia olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel, hódolat a kereszt előtt, áldozási szertartás.

Sok helyen szokás ilyenkor szentsírt állítani, ahová a hívők imádkozni járulnak. Nagypénteken, akárcsak a nagyböjt többi péntekjén, a templomban vagy a kálvárián keresztúti ájtatosságot tartanak, amelynek segítségével bárki bekapcsolódhat Jézus Krisztus kínszenvedésébe és halálába.

Nagypénteken a 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhetnek és egyszer lakhatnak jól. Emellett 14 évesnél idősebb tagjaitól azt kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír