Sátán Zsinagógája

A keniták, a gibbeoniták, az edomiták, a kazárok, stb.

Már a bemutató sorokban szeretnénk leszögezni, hogy az Isten Gyülekezeteinek nem célja sem Júda házának, sem az őket kitévő valós zsidóságnak a támadása vagy becsmérlése. A zsidókat majdani testvéreinknek tartjuk, ahogyan egész Izrael házát, az olajfát, amelybe beoltattunk, hogy részesei lehessünk a nekik megadott ígéreteknek. Nemcsak tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy Izrael háza és Júda háza hamarosan megtér, majd egyesülni fog az eljövendő Messiás uralma alatt, Aki egybegyűjti és helyreállítja őket hazájukban, de - csaknem egyedül - erőteljesen hirdetjük is ezt az igazságot az egész világ előtt. Ugyanakkor, az igazság keresőiként és hirdetőiként nem söpörhetjük a szőnyeg alá a Szentírás kényesebben hangzó üzeneteit, már csak azért sem, mert ezek csupán a világias "politikai korrektség" szemszögéből kényesek – amire őszintén szólva nem adunk. Ez az írássorozat tehát egy kényes témával foglalkozik: azokkal a Jelenések könyvében található szövegrészekkel, amelyek a magukat zsidóknak nevező, de hazug, és a sátán gyülekezetéhez tartozó egyéneket említi meg (Jel. 2:9: 3:9). Az igaz hívőknek az egyház két történelmi korszakában is szembe kellett/kell nézniük egy láthatóan erős és befolyásos érdekcsoporttal, akik nem zsidók, csak annak mondják magukat, hatalommal bírnak, s az emberek legtöbbje tévesen el is hiszi, hogy ők zsidók, holott valójában nem is azok! Olyan elemekről van szó, akik bár nem részei Júdának, beékelődtek oda, és a zsidó név mögé rejtőzködve visszaélnek azzal. Isten választottaiként ékeskednek, miközben elkötelezetten Sátánt szolgálják! Mert Sátán zsinagógájához az ő hívei, szolgálói tartoznak, akik az ő céljaiért küzdenek. Sátán ezen szolgái nem megtévesztettek, hanem tudatos és megátalkodott megtévesztők, akik segítségére vannak abban, hogy elhitethesse az egész világot (Jel. 12:9). Kikről van tehát szó?


Előszó a sorozathoz:

Júda, illetve a zsidók történelmét egyszerűen lehetetlen úgy elemezni, hogy ne kerüljünk igen gyorsan ingoványos talajra. A témát csak átfogóan és elfogulatlanul lehet megközelíteni, arra hagyatkozva, hogy a Biblia megmagyarázza önmagát. A Szentírás őszinte tanulmányozói számára nem lehetnek "kényes kérdések", csak feltárandó igazságok, amelyek nem véletlenül kerültek bele az Írásba. Két, sokak számára titokzatos igerész a Jelenések 2:9 és 3:9 versei:

Jelenések 2:9 Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromkodását, a kik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. 

Jelenések 3:9 Ímé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, a kik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak;

A fenti idézeteken sokan megütköznek, és vagy bele sem mennek a magyarázatába, vagy letudják annyival, hogy ezeket a sorokat szimbolikusan kell érteni. Hogy mit szimbolizál, azt már nem magyarázzák meg. Mivel korunkat a "politikai korrektség" irányelve vezérli, bizonyos dolgokat nem illik feszegetni, így számos bibliai témakör szinte tabu témának számít. Az ilyen részeket általában vagy elallegorizálják, vagy pedig egyszerűen a szőnyeg alá söprik, minden további magyarázat nélkül. Tény az is viszont, hogy vannak olyan nyíltan "antiszemita" körök, amelyek készégesen magyarázattal szolgálnak, hirdetve, hogy az egész zsidóság egy ördögtől és Káintól származó fajzat.

Mindettől függetlenül az idézet mégis ott van a Bibliában, és jobb, ha felismerjük, miről van valójában szó, mi a jelentősége, és miként érint bennünket.

Az idézet két alkalommal fordul elő, először a Jelenések 2 fejezetének verseiben, a szélesebb szövegkörnyezetben idézve:

Jelenések 2:8-11 8 "A szmirnai egyház angyalának ezt írd: Ezt mondja az első és utolsó, aki halott volt, de életre kelt: 9 Tudok szorongattatásodról, arról, hogy szegény vagy, de valójában mégis gazdag. Tudom, hogy gyaláznak, akik zsidónak vallják magukat, noha nem azok, hanem a sátán zsinagógája. 10 Ne félj a rád váró szenvedésektől! A sátán néhányotokat fogságba vet, hogy próbára tegyen benneteket. Megpróbáltatásotok tíz napig tart. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját. 11 Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesen nem vesz erőt a második halál."

A "gyaláznak" szó szerint: káromolnak, vagyis ezek a "zsidók" káromolják Krisztust és a kereszténységet, és mivel Sátán általuk vet fogságba igaz hívőket, így hatalommal bírnak. A "rád váró szenvedések" üldöztetést érzékeltet, amit szintén hatalmukban áll véghez vinni. Majd ugyanez megismétlődik a Jelenések 3 fejezetében is, ezúttal a filadelfiaiakhoz szóló üzenetben:

Jelenések 3:7-13  7 "A filadelfiai egyház angyalának ezt írd: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, aki ha valamit kinyit, senki be nem zárja, s ha valamit bezár, senki ki nem nyitja: 8 Ismerem tetteidet. Nézd, ajtót nyitottam előtted, senki nem tudja bezárni. Bár nincs sok erőd, mégis megtartottad tanításomat, és nem tagadtad meg nevemet. 9 Nézd, hozok néhányat a sátán zsinagógájából, olyanokat, akik zsidónak mondják magukat, noha nem azok, hanem hazugok. Kényszerítem őket, hogy jöjjenek, boruljanak lábad elé, és tudják meg, hogy téged szerettelek. 10 Mivel megtartottad a kitartásra vonatkozó tanításomat, én is megszabadítlak a megpróbáltatás órájától, amely az egész világot éri, hogy próbára tegye a föld lakóit. 11 Hamarosan eljövök. Ragaszkodjál ahhoz, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat. 12 A győztest oszloppá teszem Istenem templomában, és többé nem kerül ki onnan. Ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely Istenemtől száll alá az égből, és az én új nevemet. 13 Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak."

A szövegkörnyezet az egyháznak, pontosan annak hét gyülekezetének adott üzenet, azon belül is a filadelfiai gyülekezethez szóló üzenet. A gyülekezeteknek adott üzenetek közismerten többrétegűek, eredetileg a kisázsiai gyülekezetekhez szólt, de egyetemesen szól minden egyéni keresztényhez is, s emellett van egy progresszív, egymást követő egyházkorszakokra vonatkozó aspektusa is. A filadelfiai gyülekezet az utolsó előtti, és hozzávetőlegesen a korunkra, illetve a közeli jövőre tehető ennek a gyülekezetnek a működése. A filadelfiai a leghűségesebbnek mondható gyülekezet, amely kezében tartja Dávid kulcsát (a helyreállítás igazságait).

A görögben a Ioudaiosz szó szerepel, ami zsidót, azaz Jehúda törzséhez tartozó egyént jelent, s ily módon nem lehet allegorikusan értelmezni. A szövegben tehát olyan emberekről van szó, akik zsidóknak - Ioudaiosz-nak -, azaz Yehudim-nak mondják magukat, de nem azok, hanem hazudnak, és valójában Sátán zsinagógájába (gyülekezetébe) tartoznak. A Sátán zsinagógájához tartozók tehát zsidóknak mondják magukat, de vajon miért éppen zsidóknak?

Itt tehát Istent zsidókként követő, magukat az igazság képviselőinek mutató, de sátáni meggyőződésű emberekről van szó. Amíg az isteni vallást a zsidók képviselték, addig a sátán zsinagógája köztük rombolt, majd a kereszténység eljövetelével az egyház lett az elsődleges célpont. Láthatóan, sátán zsinagógája beépült az igaz egyházba is. Ez oknál fogva egy erős konfliktus érzékelhető, az egyik oldalon azok állnak, akiknek bár kicsiny erejük van önmagukban, de megtartják Jézus szavait, és nem tagadják meg nevét. A másik oldalon pedig azok állnak, akik zsidóknak mondják magukat, de sátán emberei, káromolják és üldözik Krisztus követőit. A konfliktust tehát Jézus igéjének megtartása és a nevéhez való hűség okozza, amit ezek az álzsidók hevesen elleneznek, és erős hatalommal rendelkeznek a hívőket megpróbáltatni. Kivehetjük azt is, hogy a filadelfiaiak felismerik és feltárják ezeknek a hevesen támadó álzsidóknak a kilétét, és mindennek ellenére hűek maradnak Istenhez. Éppen emiatt fogja majd Isten azt okozni, hogy leboruljanak az igazak előtt, hiszen az igazak hűek maradtak az igéhez és Jézushoz az álzsidók támadásainak közepette. Ezek után már csupán arra kell fényt deríteni, hogy kik ezek az álzsidók, s miért éppen zsidóknak mondják magukat.

Az általános közfelfogás szerint a zsidóság egy homogén népet képez, s csupán egy elenyésző számú "betért" keveredett közéjük, így aki zsidó, az tisztán az. Ez nagyon távol áll a valóságtól, s ezt látni fogjuk az alábbiakban. Júdában él egy nemzetidegen réteg, amely sátánt szolgálja, hatalma van a földön, és a zsidó név mögé bújva rombolja az Isten igazságát. Ez a konkoly, amely a búza között nő az aratásig (Mát. 13:25-30), az egyházban is jelen van. A konkolyt az "ellenfél" ülteti be, és részben azonos a sátán zsinagógájának tagjaival, amely együtt nő a búzával, amíg fel lesz égetve Krisztus visszatérésekor. Lássuk, miként lettek zsidók.

 I. A keniták, a gibbeoniták, az idumeiták és kazárok

 Keniták

Nem sokkal az izraeliták honfoglalását követően − tehát a korai bibliai időktől kezdve −, Júda törzséhez csatlakozott egy rendkívül enigmatikus népcsoport, a keniták. A keniták később a zsidóság részévé lettek, de mindvégig megtartották sajátos szokásaikat, s egy teljesen külön kasztot képviseltek Júdán belül. Számos elmélet született és terjeng róluk a kutatók közt, gyakran keverve a tényeket erősen fikciós elemekkel és konspirációs elméletekkel. A terjedelem miatt nem térhetünk ki részletesen a különböző elméletekre, és inkább a tisztán bibliai utalásokat tárjuk fel, véleményünk szerint azok önmagukban is elegek ahhoz, hogy levonjuk a helyes következtetést.

Kik tulajdonképpen a keniták?

A kenita megnevezés szó szerint káinitát jelent, azaz egy Káin nevű személynek a leszármazottait jelöli. Az eredeti Káin neve a héber qanah szótőből származik, aminek jelentése [pl. mesterséget] 'elsajátítani', vagy [valamit] 'létrehozni'. Amikor Éva megszülte Káint, így szólt: "Nyertem (qanah) férfiat Jahovától." Magának a Káin névnek (héb. Qayin) a jelentése pedig kovács, vagy fémműves. A [Strong's # 6969] quwn szótő gyors mozdulatra utal, de ezzel a szóval fejezik ki, ha valaki zenébe fog (zenébe vág), kántál éssiralomban jajgat. A qeni arám nyelven szintén kovácsot jelent. Káin története és nemzetségtáblája az 1Mózes 4. fejezetben található meg, ahol néhány tömör sorban vázolva vannak a káiniták jellegzetességei is.

Történetesen az özönvíz után feltűnő keniták nem csupán a nevükben hasonlítottak az eredeti kenitákra, hanem életmódjuk és jellegzetességeik is szinte teljesen azonosak voltak. Az özönvíz után kialakuló társadalmakban a fémművesség rendkívül ritka és nagyrabecsült mesterség volt, olyannyira, hogy a korai istenek közt számos fémművest (pl. Hephaestus) tartottak számon. Az ilyen mesterembereknek mágikus erőt tulajdonítottak az ókor hajnalán, és a közösségek annyira igyekeztek megtartani ezeket a mestereket, hogy gyakran nyomorékká tették őket, ezáltal megakadályozva azt, hogy elhagyják a törzset. A Critical Interprations of the Biblical Data pl. az alábbiakat írja a kenitákról:

A keniták egy olyan klán volt, amely az izraeliták honfoglalása után Júda törzsének déli területein telepedett meg, és ekkor a művészetek és ipar területén fejlettebbek voltak a hébereknél, akik sok mindent tőlük tanultak el. Dávid idejében a keniták végleg megtelepedtek Júda déli területein (1Sám. 30:29, vö. 27:10). Mivel kovácsok és kézműves mesteremberek voltak, még Isten Templomának felépítéséhez is hozzájárultak. Ősük neve egy bizonyos Káin volt, de a Szentírásból nem bizonyítható egyértelműen, hogy ő megegyezik-e Káinnal, Ábel gyilkosával, annak ellenére sem, hogy az 1Mózes 4-ben megírt, Káin fiaira utaló jellegzetességek (nomád életmód, fémművesség, zenei képességeik, művészetek stb.) hajszálpontosan rájuk illettek.

Annyit viszont egészen biztosra mondhatunk, hogy a keniták valóban egy bizonyos Káin nevű személy leszármazottai voltak, s mi több, a végidőkben is szerepet kapnak, erről ugyanis maga a Szentírás tesz bizonyságot a Bálám próféciáiként ismert részben:

4Mózes 24:21-22 21 Azután meglátta a kenitákat, s rájuk ezt a mondást alkalmazta: "Szilárdan áll a házad Kain, sziklába épült a fészked, 22 Mégis Beoré lesz a fészek - mennyi időd van még, mikor hurcol fogságba Asszur?"

A fenti próféciában említett keniták (káiniták) és az özönvíz előtt élő káiniták teljesen megegyező jellemzői miatt természetesen vannak, akik az eredeti Káinhoz vezetik vissza az itt említett kenitákat is. Mások pedig eléggé felületesen a midianiták egyik alelemének tartják a kenitákat. Való igaz, Mózes idejében a keniták már a midianitákkal voltak asszociálva, viszont amíg a midianiták Ábrahám utódai voltak Kéturah nevű feleségétől (1Móz. 25:4), addig a szóbanforgó, Káintól származó kenitákról már említés van Ábrahám elhívásának kezdetén, amikor természetesen Midián még meg sem született, nemhogy nemzetté lett volna.

1Mózes 15:18-21 18 Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal és így szólt: "Utódaidnak adom ezt a földet, Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig: 19 a kenitákat [kainíj] és kenizitákat, a kadmonitákat, 20 hetitákat, perizitákat és refaitákat, 21 az amoritákat, kánaániakat, girgasitákat és jebuzitákat."

Az 1Mózes 10 fejezete felsorolja az összes ma élő nemzet családfáját, de furcsa módon ott a kenitákról nincs említés. A fenti idézetből láthatóan Ábrahám idejében a kánaáni, refaita törzsekkel vannak asszociálva, de ez a vándor életmódjuk miatt nem jelenti azt, hogy testvérnépek voltak. A refaitákkal való kapcsolatuk viszont egy árulkodó kulcs, mivel a második nefilim berontás a kánaáni nemzetek közt történt meg, s mint tudjuk, Sátán általuk kívánta megakadályozni azt, hogy a választott nép az Ígéret földjére települhessen. Az, hogy később, Mózes idejében Midiánnal voltak asszociálva, csakis azon okból történhetett, mert a keniták vándorszokásuk szerint más népek közé telepedtek – ebben az esetben Midiánba. Egyetlen közvetett utalás a 4Mózes 12:1-ben található, miszerint Mózes felesége (a kenita Jetró lánya (Bír. 1:16)) kusita (héb. kúshí azaz Kús leszármazottja volt). Ez alapján a keniták kapcsolatban lehettek a kúsitákkal is, de kérdéses, hogy milyen módon, hiszen megvan a lehetősége annak is, hogy ahogyan a midianitákhoz (majd később Júdához) csatlakoztak, úgy korábban a kúsiták között is élhettek.

A keniták furcsa módon a jahvista vallást (illetve kultuszt) gyakorolták, vagyis Azt nevezték Istenüknek, Aki később Izrael Isteneként nyilvánította ki magát. Mélyen megvetették a földművelést, és soha nem is foglalkoztak azzal. Ez a jellemvonásuk pedig az özönvíz előtti Káinnal és annak utódaival hozza őket kapcsolatba, akik, mivel átok alatt álltak a földművelést illetően, inkább örökre felhagytak azzal, és a szórakoztatásban, zenében, továbbá a fémművességben – és nyilvánvalóan a vallással – keresték megélhetésüket:

1Mózes 4:12 Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel a földön.

A Káinra kimondott átok szerint, ő és utódai vándorló (kóborló), nomád életmódra lettek ítélve. Az özönvíz utáni keniták pedig történetesen szintén egy olyan nomád népséget képeztek, amely soha nem szűnt meg igazán vándornépként (kóborlókként, hazátlanul) élni, és akik jellegzetesen megvetették az állandó hazával, otthonnal és termőfölddel rendelkező embereket. Mások közt éltek, de soha nem illeszkedtek be, soha nem váltak az adott nemzet részévé, és a maguk társadalmi törvényeit soha nem hagyták el. Habár ezzel az életmóddal csakis a mások által felépített társadalmakban lelhettek megélhetést, mégsem váltak a befogadó ország részévé, és nem is éreztek elkötelezettséget sem aziránt. Soha nem foglalkoztak földműveléssel, helyette inkább mások munkájából és verejtékéből gyarapodtak. Mondanunk sem kell, mivel a keniták (káiniták) ennyire megvetették a földművelést, s a már felsorolt további jellemzők miatt is, igen nehéz az ellen érvelni, hogy semmiképpen nincsenek kapcsolatban a gyilkos és kiátkozott Káinnal. Már csak azért is, mert egyetlen Káin nevű személyt sem találhatunk az 1Mózes 10 fejezetének nemzetségtábláiban, ahol pedig minden Noétól származó nemzet pátriárkája fel van sorolva. Mivel a káiniták ilyen, másokra szinte egyáltalán nem jellemző életmódot éltek, így ezek egyféle azonosító jegyek is, amelyekre érdemes alaposabban kitérni.

A káinita árulkodó azonosító jelek:

Bár maga Káin még épített városokat, ennek ellenére otthonában is "üldözöttként" élt. Az 1Mózes 4:20 vers pedig rámutat, hogy Káin egy Jabal nevű leszármazottja a sátras életmódot folytatók ősapja, testvére pedig a zenészek és fémművesek ősapja volt:

1Mózes 4:17-22 17 Kain megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte. Várost épített, és azt fiáról Hénochnak nevezte. 18 Hénoch fia Irád lett. Irád fia Mechujael, Mechujael fia Metusael, Metusael fia pedig Lámech. 19 Lámech két feleséget vett. Az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. 20 Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak nyájaikkal. 21 Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak. 22 Cilla Tubalkainnak adott életet; ő az őse a bronz- és vaskovácsoknak. Tubalkain húga Naama volt.

Természetesen, amikor a Bibliában átok került egy ősapára, az az utódaira is kihat. A Biblia gyakran nevez meg földterületeket az ott lakók után, de − nem véletlenül − soha nem találkozunk olyan területtel, amely Káin vagy leszámazottai után lenne megnevezve. Nem találhatunk ilyet, mert az adott átok folytán a káiniták mindig mások földjén éltek, idegenekként.

Amikor Isten megkérdezte Káint, "hol van Ábel, a testvéred"? Káin azt válaszolta: "Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok a testvéremnek?" (1Móz. 4:9-10). Az őrző a héber shamar [#8104] fordítása, jelentése: ügyelni, pásztorolni, oltalmazni, stb. Olyasvalami, amit egy testvérnek alapvető kötelessége lenne megtenni, ám Káin nem érezte ezt testvére iránt. Káin lényegében azt mondta, nem vergődök vele, semmi közöm hozzá. Amennyiben Káin Sátán magja volt, s így csupán anyai ágon testvére Ábelnek, megérthető a kijelentése. Aki nem érzi, hogy ügyelnie kell testvérére, az azért nem érzi, mert nem szereti őt, mert nem tartja magáénak. Ha szerette volna, nem gyilkolta volna meg! Vesztét okozni a jónak, mert tudja, a rosszhoz tartozik, végülis ez váltotta ki a gyilkosságot! Káinita jegyként vehető tehát ez a jó iránt érzett kegyetlen, nemtörődöm hozzáállás, az elkülönültség, és természetesen a gyors hazugság. Káin ugyanis hazudott Istennek, amikor azt mondta: nem tudja, hol van testvére, akit nem sokkal azelőtt meggyilkolt.

Genun/Jubal és a zene imádata

Azt láttuk, hogy a Szentírásban Jubal (jelentése: örömteli zene, kapcsolatban van a Jubileum szóval) volt a zenészek ősapja. Egy, az Ádám és Éva élettörténetét lejegyző apokrifban további érdekes információkat találhatunk a káinitákkal kapcsolatban, amint vázolja, hogy a káiniták miként próbálták elcsábítani zenével, tánccal és tarka ruháikkal Seth utódait. Itt Jubál a Genun (a káin, mint cím egy változata) névvel van említve: 

II. Ádám és Éva élete 20:2-14 2 Ez a Genun volt, akibe Sátán bement még gyerekkorában; és ő készítette a hangzatos harsonákat és trombitákat, és a húros hangszereket, cimbalmokat és citerákat és lantokat és hárfákat és furulyákat, és azokon játszott a nap minden órájában. 3 És amikor játszai kezdett rajtuk, Sátán megszállta azokat, és szívet megrendítő, gyönyörű és édes hangokat árasztottak ki. 4 Ezután csoportot csoport után szervezett, hogy játsszanak azokon; s amikor játszottak, Káin gyermekeiből nagy tetszést váltott ki, akik felperzselődtek maguk között a bűnökre, és égtek attól, mint a tűz; mert Sátán hozta szívüket lángba egymás iránt, és felszította köztük a vágyakat .... 11 De ez a Genun olyan csoportokat szervezett, akik játszottak a dudákon és minden más korábban felsorolt hangszeren, a Szent Hegy lábánál; és ezt azért tették, hogy Seth gyermekei, akik a Szent Hegyen laktak, hallhassák azt ... 14 És Káin gyermekei, akik ezeket tették, gyönyörűséges ruhákban ragyogtak, összegyűltek a hegy lábánál ékesen, dudákkal és tarka ruhákban, lóversenyeket rendeztek és mindenféle utálatosságot követtek el.

Tudjuk, hogy Sátán egykori dicsőségében a mennyei imádat vezetője ("karmestere") volt, az Ezékiel 28:13 verse pedig rámutat, hogy a zene ajándéka és zenei hangszerek a bensejébe lettek teremtve, létéhez tartozott. Sátán szó szerint képes volt zenét árasztani önmagából, tisztában volt a zene hipnotikus rendkívüli erejével, hatásával, és elbukása után mindezt gonosz célokra fordította.

Tény, hogy az özönvíz után megjelenő keniták egy olyan, csak egyedül rájuk jellemző, elkülönült életformát képviseltek, amit csupán Káin utódainak életformájával lehet összehasonlítani. Számos ókori forrás tesz említést az ilyen vándorló kovács, kézműves törzsekről, sőt az arabok még ma is számon tartanak ilyen vándortörzseket, akire ők aszleib névvel utalnak. Amint azt többször is kihangsúlyoztuk, ezeknek a kenita vándor törzseknek sajátos jellemzői, illetve jegyei voltak: nomád életmódot folytattak, sátorokban laktak, a kereskedelmi karavánutakon vándorolva kerestek ideiglenes munkákat, emellett nagyon értettek a szórakoztatáshoz, jó zenészek voltak, az asszonyaik pedig jóslással és mágiával egészítették ki a férfiak bevételét. Egy korai, Káinnak nevezett kenita törzs tagjai tetoválást (azonosító jegyet) viseltek magukon, és halálos kötelességüknek tartották a megölt tagjaik miatti bosszúállást (vö. 1Móz. 4:24), s emiatt természetesen sokan magától következően az eredeti Káinnal asszociálják őket. Számos eredetkutató a cigányságot is a keniták egy ágazatának véli, éppen a jellemzően sajátos életmód és szokások miatt. Érdekes még az, hogy az arabok közt élő szleib elemek életmódja megegyezik a cigányságéval.

Ezek után nem véletlen, hogy egyre több kutató az eredeti Káin utódait látja a kenitákban, különösen annak fényében, amit később a zsidók közé, majd az egyházba beférkőzve tettek. A fentiek logikus magyarázatot adnak a keniták e sátáni világban kivívott sajátosan "méltányos" helyzetére is. Mindemellett felvetődik két lényeges kérdés: egyrészt az elérhető bibliai információk alapján lehetetlen bebizonyítani azt, hogy nevüket az után az eredeti Káin után kapták, aki megölte testvérét, Ábelt. Másrészt pedig kérdéses az is, hogy miként élhették túl a vízözönt? Ehhez ugyanis vagy meg kell tagadnunk az egyetemes vízözön tanát (amit mi nem teszünk), vagy pedig elfogadható magyarázatot kell adnunk arra, hogy miként került Káin családfájából valaki a bárkába. Mivel ezen a területen nem hivatkozhatunk hiteles forrásokra, így a megfelelő bizonyítékok hiányában Isten Gyülekezeteinek nincs határozott álláspontja arról, hogy Káin utódai miként élték túl a vízözönt, vagy egyáltalán túlélték-e. Megalapozottan tartjuk viszont azt, hogy az özönvíz után élő, Káinról elnevezett keniták életmódja, szokásai és jellegzetességei megegyeznek az eredeti káinitákéval, és kapcsolatban is vannak egymással. Valljuk azt is, hogy ezek a káiniták beékelődve az igaz vallásba, azt belülről rombolták, ami szintén a gonosz, Sátántól való Káinnal hozza őket kapcsolatba. E témakörrel kapcsolatban további fontos rálátást nyújt a Sátán magjai című írás.

A földművelés kizárva, bujdosó (héb. nuwa  [#5128] menekülő, állandóan vándorló, beilleszkedni nem akaró,  erre képtelen), öntörvénykező életmód, egy erős üldözöttség (üldözési mánia) érzésével párosítva, mind a keniták jelei, ami párosul a zenei adottságokkal, és az aziránti túlzott elfogultsággal. A zene és szórakoztatás nemcsak megélhetést biztosít, hanem az igazak elcsábításának egyik módszerét is jelenti. És itt nem csupán a vándorzenészekre kell gondolni, hanem azokra, akik a szórakoztató (film, zene) ipart a kezükben tartják és irányítják. Akik többsége korántsem mellékesen zsidónak mondja magát, de mindenben a keniták azonosítójeleit viselik.

Miután amennyire lehetett, behatároltuk a misztikus keniták származását, térjünk rá arra, hogy miért is volt ennyire fontos utánanézni eredetüknek és szokásaiknak. Azért, mert mint látni fogjuk, Káin leszármazottai, a keniták Izrael, majd Júda vallási életének meghatározóivá váltak, sőt később az egyházba is beépültek.

A keniták beépülnek Izraelbe

A bibliai lexikonok összefoglalásai szerint tudjuk, hogy a keniták az i.e. 13. és i.e. 9. századok közt az Arabah-nak elnevezett területen (a Galileai-tenger és az Aqaba-öböl közt fekvő völgy) vándoroltak. Nevüket egy Káin után kapták, az Ószövetségben több utalást találhatunk rájuk. Vándorlásaik alatt éltek Kush földjén, majd a kánaániak, amalekiták, s végül Izrael területén is, ahol egy idő után Júda törzsébe szívódtak fel. A bírák idejében egy kenita asszony, Jáel ölte meg a támadó kánaáni seregek vezérét. A keniták szigorúan megtartották nomád életmódjukat hosszú idővel a Júdába való beépülésük után is, amit a rekhabiták klánjának története is bizonyít. A rekhabiták harcoltak Jehu oldalán az Omri dinasztia és a Baál vallás követői ellen, ami pozitív tettnek tűnik.

Mózes meglehetősen soknevű apósa, Jetró/Reuel/Hobab/Raguel (s ha minden igaz, a Káin címet is viselte) egy Midiánban élő kenita volt:

Bírák 1:16 Mózes apósának, a kenita Hobabnak fiai fölmentek a Pálmák városából Júda fiaival Júda pusztájáig, amely a Negeben, Árád lejtőjénél terül el, és letelepedtek az amalekiták körében.

Bírák 4:11 A kenita Héber elvált Kain törzsétől és Hobabnak, Mózes apósának fiaitól, és a Szaannaim tölgy mellett ütötte fel sátrát, nem messze Kedestől.

A Szeptuaginta verzió azt érzékelteti, hogy Mózes apósa a Káin nevet is viselte, a Jethro és Hobab nevek mellett, ami szintén megerősíti, hogy a Káin név egyféle titulus volt a keniták közt, és vezetőjüket e címmel illették. Jetró Midián papja volt, s a keniták ekkor már jó ideje papi funkcióban szolgáltak a midianiták között. Sokak véleménye szerint a 2Mózes 18:12 azt bizonyítja, ő vezette rá Mózest és Áront JHVH Isten imádatára. Való igaz, JHVH egy kenita istenség volt (Kánaánban ismert volt egy bizonyos JHVH kultusz), és sokak szerint a keniták vezették rá Izraelt Mózesen keresztül Jahveh vagy Jahova imádatára. Egyes kutatók véleménye szerint Káinnak az 1Mózesben vázolt geneológiája kenita orális tradíciókra épült. Láthatóan, már puszta jelenlétük is értelmezési ellentéteket okoz, ami nem lehet egészen véletlen.

Jetróval kezdődően, a keniták igen mélyen befolyásolták az izraeliták közéletét. Jetró amikor látta, hogy Mózest mennyire leterhelte az igazságszolgáltatás, azzal állt elő, hogy ossza meg ezt a munkát, és létrejött a szanhedrin a maga 70+2 tagjával! Többek véleménye az is, hogy mivel a Biblia leírásai szerint Jetró asszisztált Mózes mellett a szanhedrin (törvényszék) létrehozatalában, ezért az ókori izraelita igazságszolgáltatás legalábbis részben a kenitáktól származott. A szanhedrin a földet uraló szellemi fejedelemségek mintájára lett megalkotva (a hetven + két fő, ((vö. 5Móz. 32:8-9) és lásd  még Az elohim, vagy Isteni Tanács című írást). Az eredeti szanhedrin létrejöttével a két próféta, Eldád és Medád  jelképezte a "két Jahovát" (4Móz. 11:24-29).

Nelson’s Bible Dictionary továbbá rámutat, hogy a kenita szó kovácsot jelent, és hozzáfűzi, hogy a jelek szerint a keniták segítettek Áronnak az aranyborjú megöntésében a nagy eleséskor, míg Mózes a hegyen tartózkodott, hogy átvegye Isten parancsolatait.

Mint láttuk, a keniták már Ábrahám idejében is Kánaán földjén éltek, így el lehet mondani, hogy nem a "legjobb társaságban", hiszen ezeket a környező népeket később Izraelnek teljesen ki kellett irtani (ennek pontos okait A Nefilim és a Démonok című írás tárja fel). Mégis, Izrael a honfoglaláskor nemcsak nem pusztította el a kenitákat, de szinte bennfentes baráti viszonnyal voltak irántuk.

A már korábban idézett 4Mózes 24:21-22 versek Bálámnak a végidőkre vonatkozó próféciáit tartalmazzák, ahol bizonyos népek sorsa van megjövendölve: "Szilárdan áll a házad Kain, sziklába épült a fészked, Mégis Beoré lesz a fészek - mennyi időd van még, mikor hurcol fogságba Asszur?"

A prófécia szerint a káiniták bár szilárd helyre fészkelték magukat (a szikla az szelah, Izrael sziklája) a végidőkben leomlik erejük, és a fenevad fogságba viszi őket. De hová és hogyan fészkelték be magukat a keniták? Miután az izraeliták elfoglalták Arád városát, azt később a kenitáknak adták, amit pedig maradandóan el kellett volna pusztítaniuk.

Bírák 1:16 A Kéninek (héb. qeyníj, vagyis a kenita), Mózes sógorának a fiai is elmentek a pálmák városából Júda fiaival a Júda pusztájába, amely a Délvidéken van, Arádnál, és ott telepedtek le a néppel együtt.

Arád Júda területéhez tartozott, s ez a terület a kenitáké lett. Arád városának neve történetesen bujdosót, menekültet jelent, ahogyan Káin és utódai is vagabondok voltak.

Izraelben valóban szükség volt a gyakorlott fémművesekre a sátorszentély építésekor, vagy akár a rézkígyók öntésekor (4Móz. 21:8-9), de ugyanakkor Isten megadta a képességeket ezekhez a mesterségekhez az izraelitáknak is (2Móz. 31:2-4), nem volt nélkülözhetetlen a keniták közreműködése.

Hosszú évszázadokkal Ábrahám után, Saul idejében a keniták még mindig Izrael területén éltek, sőt, meglehetősen baráti viszonyban velük, mert Saul figyelmeztette őket a veszélyre:

1 Sámuel 15:5-6 5 Amikor Amálék városáig hatolt Saul, lesbe állt a folyó völgyében. 6 De a kenitáknak ezt üzente Saul: Menjetek el innen, távozzatok el az amálékiak közül, hogy titeket is ki ne irtsalak velük együtt, mert ti szeretettel bántatok Izráel fiaival, amikor kijöttek Egyiptomból. Erre eltávoztak a keniták az amálékiak közül.

A keniták igen jelentős eleme az amalekiták közt élt Saul idejében, aki megkímélte őket a veszedelemtől. A keniták Saul által említett "jósága" koránt sem volt teljesen önzetlen, hiszen ők életmódjuknál fogva más nemzeteken függöttek, nem volt saját hazájuk, saját földjük, így hazafias érzelmeik sem; ha magukért nem tették, másokért harcolni még kevésbé volt ínyükre, és egyszerűen a nyertesek oldalára állltak. Amikor Izrael felülkerekedett a kánaáni népeken, akkor a fennmaradásuk érdekét szolgálta a velük való jó viszony, de számukra mindegy volt, mely győzteshez csatolják magukat. Így az izraeliták iránti "jóság" inkább az önfenntartási ösztön működése volt, mintsem valós, mélyről jövő érzelem.

Egy másik bibliai szövegrész, amely rámutat arra, hogy a keniták megvetették lábukat Júdában, és láthatóvá teszi, mely területeken éltek ekkor már Dávid idejében:

1Sámuel 30:26-31 26 Amikor megérkezett Dávid Ciklágba, küldött a zsákmányból Júda véneinek, az ő barátainak, ezzel az üzenettel: Nektek szóló ajándék ez JHVH ellenségeinek a zsákmányából. 27 Küldött a Bételben, Rámót-Negebben és Jattírban lakóknak, 28 az Aróérban, Szifmótban és Estemóában lakóknak, 29 a Rákálban, a jerahmeéliek városaiban és a keniták városaiban lakóknak, 30 a Hormában, Bór-Ásánban és Atákban lakóknak, 31 a Hebrónban és mindazokon a helyeken lakóknak, ahol megfordult Dávid az embereivel.

Az itt felsorolt helységek Júda délebbi vidékein voltak megtalálhatók, pontosan azon a területen, ahol, mint már láttuk, korábban helyet kaptak a keniták, tehát maradandóan e területhez kötődtek.

1Krónikák 2:55  A Jabécban lakó írástudók nemzetségei voltak a tirátiak, a simátiak és a szúkátiak. Ezek voltak a kéniek, akik Hammattól, Bét-Rékáb apjától származtak (Újfordítású).

1Krónikák 2:55 A szofriták nemzetsége, akik Jábecben laknak, a tireatiták, a simeatiták és a szuchatiták. Ezek a keniták, akik Hamatból jöttek, tőlük származik Recháb házanépe (Katolikus fordítás).

A rövid terjedelem ellenére ez az idézet nagyon sokatmondó és fontos számunkra, időnként felelevenítjük az írásban. A Krónikák könyvét mai formájában Júda babiloni fogsága után írták meg, s itt rámutatást látunk arra a tényre, hogy a rekhabiták (a keniták egy nemzetsége) az írástudók, a szoferim kasztját képezték. Azt tudjuk, Krisztus hogyan viszonyult az írástudókhoz és farizeusokhoz, akiket egyébként mindig egyszerre említett, amivel rámutatott kapcsolatukra.

A keniták beékelik magukat Izrael vallási életének vezetésébe 

Természetesen egy dolog Izrael területén élni, egy másik dolog Izrael nemzetébe felszívódni, de a keniták esete rendkívül különös. Ők nem kívántak sem letelepedni igazán, sem Izrael részévé lenni, de kívánták a választott nép vallási életének irámyítását, és a velejáró magasztos állapotot!

A fentebb idézett 1Krónika 2:55 említést tesz a Júda törzsébe beolvadt rekhábiták elődjéről, aki Hammán, a kenita volt. Ne fussunk át felületesen az idézeten, hasznos elemezni és emlékezetünkbe vésni a kiemelt részeket, amelyek elárulnak néhány fontos dolgot: a rekhábiták egy kenita klán volt, nem izraelita, nem zsidó. Ennek ellenére, ezek a kasztba tömörült keniták tettek az írástudók (szoferim), s ezzel Izrael, majd később Júda egyik legbefolyásosabb rétegévé lettek. Amikor tehát az írástudókról (vagy törvénytudókról) beszélünk, az nem csupán az írásokat kezelő, másoló egyénekre utal, hanem arra a nagyrészt kenita eredetű kasztra, amely mintegy "szakmaként" kisajátította magának az írások kezelését! Ezt véssük emlékezetünkbe, mert amikor Jézus oly gyakran megrótta az írástudókat, akkor erre az elkülönült kenita kasztra, és az őket vakon követő zsidókra utalt. Ugyancsak ehhez szervezethez szól az egész Máté 23. fejezete, ahol Krisztus rendkívül kemény és fenyegető szavait a következő mondatok foglalják legjobban össze:

Máté 23:13 "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni."

A fenti sorok egyértelműen rámutatnak arra, hogy a törvénytudók és farizeusok nem jutnak be Isten országába, sőt tanításaik kizárják azokat is, akik hallgatnak rájuk, mert azt gondolják: ők képviselik az igazságot. Nem magával az írástudással volt baj, hiszen Krisztus maga ígérte, hogy küld híveinek bölcseket, írástudókat, stb. (Mát. 23:34), hanem ezzel a hamis, a Szentírást kiforgató renddel, akiket a köznyelvben írás- vagy törvénytudóknak neveztek. A keniták már Mózessel kezdődően egy olyan befolyásos csoportot képeztek, akik gyakran előterjesztettek bizonyos gyakorlatokat az Isten imádatát illetően, később pedig már Mózes székébe ültették magukat (Mát. 23:2), ahol elvetve Isten parancsolatait, emberi törvényekkel terhelték a népet. A Krónikák könyvét a zsidók fogságbamenetele után írták meg, tehát erre az időre a keniták már szinte teljesen kisajátították az írások kezelését, ami később azok értelmezésére is kihatott. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a keniták már a midianiták közt is papi szolgálatot végeztek, s ha ezt párosítjuk azzal, hogy Izraelben is gyorsan beépültek a vallási életbe, ez bizonyos aspirációról árulkodik. Röviden szólva, bárhol is éltek, az adott helyen a vallási élet irányítói és meghatározói lettek, ami az igazság elferdítéséhez és az Isten országából való kirekesztéshez vezet. Nem véletlenül épültek be az igaz vallásba, és tévedés lenne azt hinni, hogy csupán az Ószövetség ideje alatt voltak erre képesek, és a kereszténységre nem voltak hatással. Lehet-e a tudatlan véletlenek halmaza egy ilyen szisztematikus és világméretű megtévesztés, vagy inkább alantas és tudatos szándék rejlik mögötte?  A következtetést nem nehéz levonni a rekhabiták történetéből.

A legismertebb kenita klán, a rekhábiták, ősi nomád kenita hagyományaikhoz ragaszkodva továbbra is sátrakban laktak, amire Jeremiás is rámutat (Jer. 35:6-10, vö. 1Móz. 4:20). A rekhabitákról egy különös, első látásra pozitívnak tűnő bibliai történetet olvashatunk: Isten utasította Jeremiás prófétát, hogy hívja össze Rekháb házanépének tagjait, a templom egy helységébe (Jer. 35:1-2), ahol borral kellett kínálnia őket:

Jeremiás 35:5-10 5 Aztán borral telt kancsókat és poharakat tettem a rechabiták nemzetségének tagjai elé és felszólítottam őket: Igyatok bort! 6 Ők azonban így válaszoltak: "Nem iszunk bort, mert ősatyánk, Rechab fia, Jonadab ezt a parancsot hagyta ránk: Sohase igyatok bort, sem ti, sem fiaitok; 7 ne építsetek házat, ne vessetek, szőlőt ne telepítsetek és ne is birtokoljatok; inkább lakjatok sátrakban egész életetekben, hogy soká élhessetek azon a földön, amelyen idegenként éltek. 8 S mi hűségesen megtartjuk Jonadab ősatyánknak, Rechab fiának parancsát; valóban nem iszunk bort, sem mi, sem asszonyaink, sem fiaink, sem lányaink. 9 Nem építünk lakóházakat; nincs sem szőlőnk, sem szántóföldünk, 10 hanem sátrakban lakunk. Szót fogadunk Jonadab ősatyánk parancsainak, pontosan úgy, ahogy meghagyta nekünk.

A rechabiták nem ittak bort egy, az ősapjuknak adott ígéret folytán, amit bizony kitartó hűséggel követtek, ahogyan kenita szokás szerint házakat sem építettek és nem műveltek földet sem, szintén annak az ígéretnek a részeként. Lényegében tehát azt a vándor életformát élték, amit Káin utódai (1Móz. 4:20), de ezúttal már Izrael földjén voltak idegenek! A történet jóval több, mint egy érdekes bibliai történet, mert egy fontos leckét nyújt. Isten panaszt emelt Izreal ellen, és a keniták példájával hivatkozott Izrael hűtlenségére (Jer. 35:12-17). Ugyanakkor a történet úgy képletesen, mint szószerint is választ ad arra, hogy miként kerülhettek a kenita rekhábiták Isten házába:

Jeremiás 35:14 Jonadabnak, Rechab fiának azt a parancsát, hogy ne igyanak bort, pontosan megtartják utódai; ősatyjuk parancsának engedelmeskedve valóban mind a mai napig nem isznak bort; ti azonban nem engedelmeskedtek nekem, noha olyan fáradhatatlanul, olyan kitartóan beszéltem hozzátok.

Itt Isten szándéka korántsem annyira a rekhábiták dicsérete, mint inkább az izraeliták megrovása volt, azáltal, hogy rámutat a rekhábiták atyjuk parancsolatait komolyan vevő hűségére, az Isten iránt annyira engedetlen Izraellel szemben (lásd a 15. verset).

Jeremiás 35:18-19 18 Akkor Jeremiás ezt mondta a rechabiták nemzetségének: "Ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene: Mivel engedelmeskedtetek Jonadab ősatyátok parancsának, megtartottátok minden rendeletét és megtettetek mindent, amit meghagyott nektek, 19 ezért ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene: Jonadab, Rechab fia soha nem lesz híjával olyan férfi utódoknak, aki színem előtt áll minden időben."

A szokásoknak, amit a keniták az atyjuknak adott ígéretek részeként megtartottak, semmi közük nem volt Isten igaz parancsolataihoz, viszont példamutató volt az iránta való elkötelezett hűségük. A fenti idézet szintén egy különösen fontos rész, ugyanis Isten Izrael megszégyenítésének érdekében ígéretet tett arra, hogy ezek közül a keniták közül mindig lesz olyan, aki állni fog előtte minden időben, így nem csupán testi Izralben, hanem később az Isten egyházában is. Más szóval, mindenkor Isten színe előtt fog állni ez a bizonyos kenita ágazat, Isten népe közé vegyülve. Jeremiásnak nem véletlenül kellett a rekhabitákat az Isten templomának egy helységébe vinnie, s ott bort eléjük adnia! A templom képletesen az egyházat is jelenti, léven az az Isten szellemi temploma (1Kor. 6:19; 2Kor. 6:16), ahol tehát szintén jelen van ez az elem, amely nem vesz bort magához. Milyen bort szolgálnak fel az egyházban? A Újszövetség borát, ami Krisztus testének részévé tesz bennünket, de aki azt szándékosan nem veszi magához, annak nincs része Krisztusban, illetve az örök életben (vö. Ján. 6:53-54). Bár a rekhábiták e szokásukkal hűek maradhatnak káinita ősapjukhoz, de idegenek maradnak az örök életet adó szövetségtől. Isten tehát beengedte a szent helyre ezeket az elemeket, ahogyan a Jelenések is így fogalmaz: "Adok a sátán zsinagógájából" (Jel. 3:9).  A választottak, az igazak annak ellenére is igazak maradnak, hogy Sátán és hívei belülről, közöttük tevékenykednek!

Érdekes a rekhabita név jelentése is: a rakab [Strong's #7392] szótő valaminek a meglovaglására utal (úgy valamilyen állatot meglovagolni, mint valamin utazni). A rekhabiták csakugyan "ráültek", "meglovagolták" és "utaztak" az igaz rendszeren, a maguk céljaiért. Feltétlenül meg kell jegyezni, a rekhabiták bortól való tartózkodásának semmi köze nem volt a nazír eskühöz, mint azt számos értelmező véli a fentebb elhangzott valós okok ellenére.

Mivel az 1Krónika 2:55 később íródott meg, mint a Jeremiás által lejegyzett esemény, így a rekhabita írástudók minden bizonnyal azután nyerhettek igazán befolyást, miután Isten "behívta" őket a házába. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy miért éppen attól az időtől kezdődően indult hanyatlásnak az igaz vallás.

A keniták egy szinte fanatikus küldetésérzéssel épültek be az izraelita közélet vezetésébe, és váltak az írástudók/törvénymagyarázók befolyásos kasztjává. Az írástudók hatalma különösen a két testamentum közötti időkben növekedett meg, aminek folyamatát egy külön fejezetben tárgyaljuk meg.

Az arádi templom és a párhuzamos vallásrend

A bibliai Arád városa a modern időkben került feltárásra, egy Jack Campbell nevű régész vezetésével. Az ásatások során egy hatalmas templomot is feltártak, ami rendkívüli módon hasonlított a Salamon által felépített templomra. Ez első látásra egy odaadó vallásosságra utal, viszont határozottan megszegték vele a templomi imádattal kapcsolatos parancsolatokat. Isten ugyanis a jeruzsálemi templom felépítése után a templomhoz kötötte az imádatot és a szertartásokat, itt kellett megjelennie Izrael férfi tagjainak évente három alkalommal.

Az árulkodó jelek szerint, úgy hatszáz esztendő elteltével az Arádban megtelepedett keniták utódai felállítottak egy párhuzamos vallásrendszert, mellőzve Isten parancsolatait a Jeruzsálemben fekvő, centralizált istentisztelettel kapcsolatban. Ugyanakkor tény, hogy az izraeliták megtűrték ezt, szintén a törvényük ellenére. Később az ország kettészakadásakor Jeroboam, Izrael királya ezt a példát követte, amikor Izrael-szerte felállította a bálványokat, nehogy népe Jeruzsálembe menjen, és visszapártoljon Júda mellé (1Kir. 12:26-30). A keniták tehát a farizeusi judaizmus kialakulását megelőzően, eképpen osztották meg a vallási egységet. Remélhetően a kutatások további érdekességeket fognak feltárni az arádi templomimádattal kapcsolatban.

A Gibbeoniták és a Nefilim kapcsolat

Egy a témához szorosan fűződő, rendkívül érdekes és tanulságos történet a Józsué 9. fejezetében olvasható. Izrael honfoglalásakor a kánaáni törzsek szövetségre léptek egymással, abban a reményben, hogy együttesen képesek lesznek megakadályozni Izrael betelepedését a Szentföldre (Józs. 9:1-2). A Nefilim és a Démonok című írás részletesen bemutatja, hogy a kánaáni törzsek a bukott angyalok és Kánaán fiainak a keveredéséből létrejött nefilim, vagy óriások nemzetségei voltak. Ezek a kánaáni törzsek a hettiták, periziták, amoriták, jebuziták, stb., (1Móz. 15:19-20) és az amoriták egyik alága a gibbeoniták nemzetsége volt. A többet ésszel, mint erővel elve alapján a kánaáni gibbeoniták nem csatlakoztak a törzsszövetséghez, ehelyett inkább cselhez folyamodtak: úgy adták elő magukat az izraeliták előtt, mint egy messzi földről jött vándornép, akik békében és szövetségben kívánnak élni Izraellel, sőt, szolgálni kívánnak nekik (Józs. 9:3)! Izrael elkövette azt a nagy hibát, hogy nem kérték ki JHVH akaratát a dologgal kapcsolatban, és békére kötelezték magukat, amit egy JHVH nevére adott esküvel erősítettek meg (Józs. 9:14-15,19). Amikor kiderült a gibbeonitákról, hogy valójában egy kánaáni népelem, az izraelitákat kötötte az adott eskü, és nem bántalmazhatták őket. A kényszerhelyzetnél fogva egy olyan megoldást választottak, ami később szintén visszaütött rájuk, ugyanis megátkozták a gibbeonitákat, de aképpen, hogy azok állandó szerepet kaptak a templomi szolgálatban (Józs. 920-24). Hogy Isten mennyire komolyan vette a nevéhez kötött esküt, mi sem mutatja jobban, hogy amikor Saul ki akarta irtani a gibbeonitákat, nem tehette meg, sőt saját gyermekei pusztultak el emiatt a terve miatt (2Sámuel 21:2-9). A Gibbeon név közeli rokonságban van azzal a gibbor névvel, amellyel az özönvíz előtti Nefilim, illetve az óriások híres-neves hőseire (gibbórim) utalt a Szentírás, és ezzel Izraelbe egy olyan nefilim vérvonallal kapcsolatos elem került, ami a templomi szolgálatban segédkezett!

A gibbeoniták maradandóan a templom körül szolgáltak, bár csakis úgy, mint vízhordók, favágók és egyéb kétkezi szolgálók. Amikor a Józsué könyvét újrajegyezték (Ezdrás idejében a babiloni fogság után), a gibbeoniták még mindig jelen voltak a templomi szolgálatban (Józs. 9:27) s ez így is maradt, végig a templomi periódusban. Az 1Krónika 9:22versből láthatóan a templom őrzésének szolgálatát is ők végezték.

Babilonból – az elhurcoltak számához viszonyítva – aránylag kevés zsidó (zsidó, levita és benjáminita) tért vissza, mindössze negyvenkétezer-háromszázhatvan fő (Ezdr. 2:64). Köztük voltak olyanok, akik nem tudták bizonyítani izraelita származásukat (Ezdr. 2:59-62), emellett a hazatérő zsidók közt még mindig jelen voltak a gibbeonita templomszolgák (és a keniták) leszármazottai a nethinim (Ezdr. 2:43,58; 7:7,24; 8:17,20; Nehem. 3:7; 10:28; 11:21).  A hazatérők közt hétezer-háromszázharminchét idegen volt számontartva (Ezdr. 2:65), ami arányokban nézve nem kis szám. A holt-tengeri tekercsek közt szintén található olyan irat, ami listázza a netinim-et (4Q340).

Ebből a durván ötvenezer emberből alakult aztán ki annak a Judeának a lakossága, amit az átlagember a zsidók nemzeteként ismer. A legtöbb emberben fel sem merül a kérdés, hogy mi történt azzal a további három millió zsidóval, akik a fogságba mentek, de nem tértek vissza Ezdrás és Nehemiás alatt, hanem továbbra is Babilóniában maradtak? Ez a kérdés fontos, mert legtöbben csupán a judeai, majd az onnan szétszóródott és erősen keveredett zsidóságot tartják az igaz Júdának, sőt az egész Izrael házának.

Az Edomiták

Az Ezdrással és Nehemiással visszatérő zsidók aránylag kis népelemének gyors szaporodása eredményezte azt a zsidóságot, amely Júdeát lakta Krisztus és az apostolok idejében. Nem igazán közismert, de jól dokumentált történelmi tény, hogy a Makkabeusok ideje alatt a János Hyrcanus (i.e. 135-105) által vezetett zsidók uralma alá került egy jelentősebb edomita népelem, amely ekkor egészében felvette a zsidók vallását, szokásait, és ily módon bekeveredett a zsidóságba. Josephus pontos leírást nyújt erről a zsidó-edomita keveredésről.

Hyrcanus bevette az idumaeai Dóra és Marissza városait és alattvalóivá tette az összes idumeait [edomitát], azonban megengedte nekik, hogy azon a területen maradjanak, abban az esetben, ha körülmetélik nemiszervüket, és felveszik a zsidók törvényeit; és ők annyira kívántak megmaradni elődeik földjén, hogy alávetették magukat a körülmetélésnek és a többi zsidó életszabályoknak ... hogy mindezek után nem mássá, mint zsidókká váltak."  [Josephus, Antiquities of the Jews: Book XIII. Könyv. 9. fej.]

Ezt a történelmi tényt számos további zsidó leírás is megerősíti. (lásd. Antiq. XIV. könyv. viii. fej. 1.rész.; XV. könyv, vii. fej. 9. rész; A zsidók háborúi, II. könyv, iii. fej. 1. rész; IV. könyv, iv. fej. 5. rész). A modern Encyclopaedia Brittannica (11.kiadás), 14. köt. 210. old. "Hyrcanus" címszava alatt pl. ez áll:

János Hyrcanus, zsidó főpap i.e. 135-től i.e. 105-ig. ... lerohanta Szamáriát, és behatolt Idumaeá-ba, amit teljesen elfoglalt, és az ott lakókat arra kényszerítette, hogy körülmetélkedjenek és felvegyék a zsidó hitet... (kiemelés hozzáadva)

Ammonius, a nyelvész megerősíti Josephus idumeaiakról írt szavait egy i.sz. 129-ben írt írásában:

"A zsidók [jahuditák], azok természetüknél és kezdettől fogva zsidók voltak, amíg az idumeaiak nem voltak zsidók az eredetükre nézve, hanem egy főníciai és szír keverék; de miután a zsidók leigázták őket és véghezvitték rajtuk a körülmetélést, velük egy nemzetté váltak, ugyanazon törvényeknek engedelmeskedtek, így zsidóknak nevezik őket is."

Dio pedig az alábbiakat írta Júdeáról és a zsidókról:

Azt az országot Júdeának nevezik, a népét zsidóknak; s ezt a nevet viselik azok a más népekből hozzájuk csatlakozott elemek is, amelyek felvették az ő vallásukat(Dio, XXXVI. könyv. p. 37. old.).

Hyrcanus János idejében (az i.e. második század végén) ... az edomiták a zsidó nép részévé váltak. (Encyclopaedia Judaica "EDOM" cómszó alatt (Jerusalem, Israel: Encyclopaedia Judaica Company, 1971) Vol. 6. kötet 378. old.)

A [nem izraelita]  edomiták beleolvadtak a zsidó nemzetbe ... "EDOM, IDUMEA", The Jewish Encyclopedia  "EDOM, IDUMEA" címszó alatt (New York & London: Funk and Wagnalls Company, 1904, V. kötet, 41. old).

Onnantól kezdődően [az edomiták] a zsidó nép részévé váltak, Heródes [Júdea királya] pl. az ő leszármazottjuk volt. The New Standard Jewish  Encyclopedia"EDOM (Idumea)" címszó alatt, (Garden City, NY: Doubleday & Company, Inc., 1977) p. 589. old.).

Innentől aztán [az edomiták] nem mássá, mint zsidókká lettek.  Flavius Josephus, The Antiquities of the Jews (Grand Rapids, MI: Dregel Publications, 1960) XIII. Könyv, IX. fejezet, 279. old. 1. vers.

Antigónusz pedig, aki Heródes ádáz ellensége volt, "fél-zsidónak" nevezte Heródest, aki köztudottan egy ilyen, nemzedékekkel azelőtt betért idumeai prozelita családból származott (XV. könyv xv. 2. rész). A tények tehát tények, és a zsidók között a mai napig nincs teljes egyetértés a betértek állapotát illetően, illetve azzal kapcsolatban, hogy ki fogadható el "valóban betértnek", vagyis teljesen zsidónak a judaizmus elvei szerint. A Biblia idevágó elvárásaival egy alábbi fejezet foglalkozik majd.

Mint láttuk, Hyrcanus, aki leigázta az edomitákat, kötelezővé tette azok számára a körülmetélkedést és a zsidó szokások felvételét. Ez természetesen a gyakorlatban azt jelenti, hogy az idumeiak a judaizmus akkori változatába és hagyományaiba oltódtak be, nem pedig az eredeti, Mózes által lefektetett vallásrendbe, amitől maguk a zsidók is eltértek már ebben az időben. A lényeg azonban az, hogy zsidóvá lett egy nagyobb, idegen népelem.

Térjünk csak ki az Ézsautól származó edomiták etnikai felépítésére is. Ézsau, Jákob testvére szemita fehér ember volt, aki viszont hettita és hivvita (kánaáni törzsek, Kánaán fiától Het-től, Hivvi-től (héb. Kheyt és Hivvíy, lásd. 1Móz. 10:15,17), és egyéb kánaáni és ismaelita asszonyokat vett el feleségül – szüleinek nem kis szomorúságára és elégedetlenségére (1Móz. 26:34-35; 36:2-3). Ézsaunak tehát öt fél-kánaáni fia volt, s az ő egyik unokája volt a hírhedt és megátalkodott Amálek (1Móz. 36:12) is, akinek utódai Izrael legádázabb ellenségeivé váltak. Amálek Ézsaú fiának, Elifáznak és az ő kánaáni ágyasának, Támnának volt a gyermeke. Maga Támna a horiták közül való aszony volt (1Móz. 36:20-22), a horiták pedig a refaim (a nefilimek egyik ága) törzsek egyikeként volt számontartva, akiket Ézsau utódai pusztítottak ki Szeír földjéről, s ahová aztán maguk telepedtek be, keveredve a maradék horitákkal (v.ö. 1Móz. 14:6; 5Mózes 2:12,20,22).

Az idumeiak tehát Ézsautól származtak, akiket a kreolabb bőrszín és sötét haj jellemzett, s a velük való keveredés tovább hozzájárult a júdeai zsidók etnikai karakterisztikájának kialakulásához, amit már a korábbi zsidó/kánaáni keveredés is befolyásolt. Ez az oka annak, hogy bár a zsidók eredetileg egy szemita/fehér nép, mégis nagyon gyakori köztük a kreol bőrszín, a sötétebb hajszín, és az egyéb khámita jegyek. Ézsaut a Biblia a megátalkodottak és kárhozottak prototípusaként említi (Róm. 9:11-18).

A kazárok

A felsorolás semmiképpen nem lenne teljes a kazárok említése nélkül, hiszen ez a nép is jelentős mértékben hozzájárult a zsidóság etnikumának lassú, de következetes átalakulásához. A kazár népet egy közép-ázsiai, török népekből álló törzsszövetség tette ki, akik az i.sz. 7. és i.sz. 10. századok közt egy erőteljes birodalmat hoztak létre, erejük teljén huszonhárom nép adózott nekik. Teljesen egyedinek mondható történelmi tény, hogy i.sz. 740 körül Bulan kagán, és vele a kazár uralkodóréteg felvette a zsidó vallást, és ezzel Kazária lényegében egy zsidó állammá vált. Máig sokat vitatott kérdés, hogy pontosan milyen okok vezethették a kazárokat a zsidó vallás felvételére, de bármi is legyen az oka, tény, hogy e mellett a vallás mellett döntöttek. Egy későbbi, az Obadiah nevet viselő kagán célul vette, hogy a judaizmust a kazár társadalom egészének vallásáva tegye, emiatt talmudista tanítókat hívott Babilóniából és Krimeából (ahol ekkortájt erős és szervezett talmudista zsidó jelenlét volt). Obadiah zsinagógákat és iskolákat alapított, ahol a talmudi judaizmust oktatták a köznépnek. Ez hatékony megoldásnak bizonyult, és egyre többen tértek át a judaizmusra a köznépből is. A kazár birodalom erősen kereskedelmi jellegű volt, ahol sok zsidó kereskedő működött, s ahová sok zsidó menekült máshonnan az üldözések elől. A nagy arab utazó, Ibn Maszudi a következőket írja egy i.sz. 954-ből származó beszámolójában:

" A kazár főváros lakosai közt találhatók muszlimok, keresztények, zsidók és pogányok. A király, az egész  udvara, és a kazár törzs tagjai, mind a zsidó vallást gyakorolják, ami országuk fő vallása. Haroun al-Rashid kalifa idejétől kezdődően sok zsidó telepedett a kazárok közé, akik a muszlimok csaknem minden városából képviselve voltak, mások pedig Bizáncból jöttek, innen az oknál fogva, mivel a bizánciak királya erősen üldözte a zsidókat, s birodalmában rájuk akarta erőszakolni a keresztény vallás felvételét."

Bár Maszudi idejében a kazár bidodalom már felbomlóban volt, leírása rálátást nyújt nemcsak arra, hogy a kazárok felvették a zsidó vallást, hanem arra is, hogy hosszú időn át nagyszámú zsidó élt köztük, akik a talmudista judaizmus elvei szerint elfogadták a kazárokat betért zsidókként, így keveredtek is velük.

Meglehetősen jól ismert az utolsó kazár király, József kagán, és a spanyolországi Hasdai Ibn Shaprut közt folyt levelezés, amelyben egymást zsidóknak tekintik, annak ellenére is, hogy a kazárok jól tudták, ők Gómer fiának, Tógarmának voltak a leszármazottai (1Móz. 10:2). Nem sokkal e levélváltás után a gyengülő kazár birodalmat egyre hevesebb támadások érték az oroszok részéről, és a kazárok egyre nagyobb területeket vesztettek el. Amikor i.sz. 1016-ban az oroszok szövetkeztek a bizánciakkal, akkor ez a maradék kazár birodalom is összeomlott. Az oroszok kegyetlenül elpusztították a kazárok városait, amelynek lakosai vagy vállalták az erőszakos keresztséget, vagy elmenekültek. A menekülők elsősorban a mai Lengyelország, Magyarország, Litvánia és Latvia területén, vagy pedig a Krím-félszigeten találtak menedéket, később pedig sokuk Németországba telepedett be. A továbbiakban aztán más zsidó elemekkel keveredve lényegében beolvadtak az európai zsidóságba. A Lengyelországban, Litvániában és Krím-félszigeten élő (bár elsősorban karaita) zsidók közt a mai napig él a kazár zsidók csagatáj nyelvjárása, ami a török nyelvek egy dialektusa. A kelet-európai ortodox zsidók hagyományos fekete kaftánja és prémes kucsmái szintén a kazárok viseletéből vált "zsidó" viseletté.

Vannak bizonyos anti-judaista körök, akik az európai (vagy askenázi) zsidóság egészét a kazárok leszármazottainak tartják, akiknek semmi közük a valós zsidókhoz. Ez azonban mindenképpen túlzás, arányukat eleve lehetetlen lenne számokban meghatározni; kétségtelen viszont, hogy a kazárok, csatlakozva a korábban betért idegen népelemek hosszú sorához, jelentős számban jelen vannak a mai zsidóságban, illetve talán korrektebb lenne azt mondani, hogy a judaizmusnak nevezett vallás gyakorlói között.

A kazárok sajátos módon uralták birodalmukat, ugyanis két "királyuk" volt egyszerre: az első, a látszólagos király a bég volt, s bár ő ült a trónon, a valós uralkodó király a kagán volt, aki a háttérből diktált a bégnek.

Ez egy elgondolkodtató jelenség, hiszen sátán zsinagógája szintén egy háttérhatalom, amely vagy kezében tartja, vagy befolyásolja az uralkodókat. A híres Rothschild bankárcsalád pl. az újkori történelem csaknem minden uralkodója mögött ott állt, és mivel ők finanszírozták a háborúk többségét (gyakran mindkét oldalét), a háttérből diktáltak az uralkodóknak. A (kazár?) Rothschildok pénzelték többek között az Illumináti rendet, amelynek megalapítója, Adam Weishaupt egy (kazár?) zsidó, és ők pénzelték a cionista mozgalmat is, továbbá az ő határozott befolyásuknak köszönhető annak a cionista Izrael államnak a megalakulása is, aminek létjogosultságát az igaz (és igazi) Tóra-hű zsidók sem fogadják el.

Úgy az idumeiak, mint a kazár vagy "vörös zsidók" a politikai hatalomszerzésben látták a magukféle judaizmusnak a jövőjét, s ahogyan az idumeai Heródes, úgy a sátán zsinagógájának cionistái sem tartották különösebb problémának feláldozni az igaz zsidók tömegeit a céljaik érdekében − lásd még a Virágzik-e már a fügefa? című írást)

 III. A farizeusi rend kialakulásának körülményei és hatása

Az aknamunka kezdete: a farizeusok kisajátítják a levitáktól a vallási élet irányítását

Korábban már kitértünk arra, hogy miként lettek a keniták az izraelita vallási élet befolyásos rétegévé azáltal, hogy az írástudók és írásmagyarázók (törvénytudók) kasztjává lettek. Az idevágó bibliai idézetet itt helyénvaló megismételni:

1Krónika 2:55 Az írástudók (szoferim) nemzetsége, akik Jábecben laknak, a tireatiták, a simeatiták és a szuchatiták. Ezek a keniták, akik Hamatból jöttek, tőlük származik Rekháb házanépe.

A Krónikák könyvét a zsidók fogságból való visszatérése után írták meg, és még tisztában voltak azzal, hogy a szoferitákat a keniták, azok közül is elsősorban a rekhabiták klánja tette ki.

A keniták, a gibbeoniták és az idumeiták nem lehettek papok, legfeljebb szolgákként végezhettek munkát a templom körül (azt is törvényellenesen, és az izraeliták hanyagságának köszönhetően). Papi szolgálatot még az izraeliták közül is csak a leviták végezhettek. Röviden, a vallás területén korlátozva voltak, ami pedig az izraelita társadalom szíve és lelke volt. Viszont a két Testamentum közötti zűrzavaros időkben a szoferim (kenita írástudók) képesek voltak egyre nagyobb teret nyerni, amivel formáját kezdte venni a farizeusi rendszer, a maga zsinagógai, majd rabbinikus felépítésében.  Ez már jóval szabadabb utat és megfelelőbb körülményeket biztosított számukra. Emellett a keniták láthatóan még annak is megtalálták a módját, hogy a leviták közé férkőzzenek, ami rámutat, mennyire céltudatosan törekedtek Izrael vallási életének irányítására! A Targumok szerint a rekhábiták leányait levita papokhoz adták feleségül! (lsd. pl. a Nelson's Bible Dictionary kommentárját). Isten megtiltotta Izraelnek az idegenek szentélyben való szolgálatát, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, meg fogják szegni ezt a rendeletét. Az izraeliták gyakran hoztak olyan ostoba döntéséket, amelyek aztán visszaütöttek rájuk, és hosszú távon az elbukásukhoz vezetett. Az ilyen döntésektől egyébként az egyház sem mondható teljesen mentesnek.

Jól tudjuk, a sötétség gyermekei leleményesebbek és rámenősebbek a világosság gyermekeinél, így lassan, de biztosan elérték céljukat, először beékelődtek Izrael vallási életébe, majd egyre jobban kisajátították annak irányítását. Természetesen gondjuk volt rá, hogy ez az új rendszer már ne legyen függő egy adott vérvonaltól, vagy a templomi szolgálattól. A törvénytől idegen elgondolások megjelenése lehetőséget adott az idegen származásúak vallási életben való aktív részvételére, immár a törvénynek ellentmondó módon. Természetesen ehhez az átalakuláshoz idő kellett, és mivel az előírt templomi imádat még fennállt, annak az árnyékában kellett manipulálniuk, ami nem kis megoszlást okozott a zsidók között. Nem véletlenül nevezik a két testamentum közötti időket a vallási anarchizmus időszakának, ami végülis azt a farizeusi vallást eredményezte, amivel az Újszövetség oldalain találkozunk. Krisztusnak nem sok jó szava volt a farizeusokkal kapcsolatban, mint később látni fogjuk, gyakran "atyjuknak, a Sátán ivadékának" (János 8:44)nevezte őket. Az adott háttér felfedésének ellenére sokan máig azt hiszik, hogy a farizeusok az ószövetségi vallást képviselték, s amikor Krisztus megítélte őket, azzal az Ószövetséget ítélte el. Holott maguk a farizeusok is elismerik, hogy ők voltak, akik számos rendeletet megváltoztattak a maguk határozata szerint.  Ez bizonyos vallási viszályokat keltett Júdában, amiről Josehpus is említést tesz:

"A farizeusok nagyon sok olyan gyakorlatot vettek át atyáiktól [a korai farizeusoktól], amelyek nincsenek benne Mózes törvénykönyvében; és ez okból a szadduceusok ellenzik őket, mondván, csak azokat kell kötelezően elfogadnunk, amik az Írásban vannak, és nem szükséges az atyák hagyományait gyakorolni. Ezek miatt aztán nagy viták és ellentétek kerekedtek köztük, s amíg a szadduceusok csupán a gazdagokat voltak képesek megnyerni maguk mellé, a nép nem alázkodott meg előttük, a farizeusok viszont maguk mellett tudhatták a tömegeket " (Antiquities of the Jews, XIII, 10, 6).

A farizeusi rend az általuk felépített módszerekkel sikeresen a legfontosabb vallási irányzat vezető rendje lett, pontosabban a judaizmus azon ágazatának, ami a mai rabbinikus rendszer közvetlen elődjének mondható.

Az átalakulási folyamat főbb állomásai

Érdemes alaposabban kitérni arra, hogy miként történt meg ez a paradigmaváltás a választott nép vallási életében. A korai írástudók (kenita szoferim) első lépésként lényegében vitatni kezdték a levita papi rend célját és funkcióját. Érzékelhetően saját érdekből terjesztették elő azt a nézetet, hogy a vallási élet nem korlátozódhat kizárólag a papi szolgálatra. Mivel a törvény ezzel kapcsolatban egyértelmű volt, azt elismerték, hogy egyedül a levita papok szolgálhatnak a templomban, és egyedül ők végezhetik az ottani szertartásokat. Szerintük azonban ez csupán egy mellékes, rituális szolgálat volt, és a mindennapi, a gyakorlati vallási élethez nem túl sok köze volt! Mesterfogásként hivatkoztak a próféták küldetésére, akiket − bár nem voltak léviták − Isten hatalommal és erővel ruházott fel, gyakran a papságot is megfeddve. Ezért magukat a próféták jogutódainak nyilvánították ki, s e nézet terjesztésével befolyásukat már nagyobb ütemben növelhették, addig a pontig, amíg magukat tekintették a vallási élet meghatározó hatalmaként.

Ezek nehéz tények, feltárásuk miatt sokan az antiszemitizmus vádjával illetnek bennünket, holott célunk éppen az, hogy rámutassunk, a zsidók nem annyira okozói, mint maguk is áldozatai a közéjük beférkőzőtt "sátáni ivadék" gonoszságainak. Akiben esetleg aggályok merülnek fel az eddig elhangzottakkal kapcsolatban, nos, lássuk, mit mond a farizeusok etnikai eredetéről egy i.sz. első században élő farizeus, a jól ismert és hitelesnek tartott Josephus:

Mert a zsidók közt három filozófiai irányzatot képviselő szekta létezik. Az első, amelyet a farizeusok követnek; a második a szadduceusoké; a harmadik szektát pedig, amely jóval szigorúbb életmódot kíván követni, azt esszénusoknak nevezik. Ez utóbbiak zsidók (jehudim) születésüknél fogva, és láthatóan nagyobb odaadást mutatnak egymás iránt, mint a többi szekta. (Flavius Josephus, A zsidók háborúi 2:8:2).

Egyedül az esszénusok voltak szín zsidók! Ne feledjük, ekkortájt közismert tény volt az idumeaiak és más nem vérzsidó elemek létezése Júdában, ahogyan ismert volt a korábban beépült idegen elemek léte, sőt, vallási hovatartozásuk is. Ha emlékszünk, még Ezrás is számontartotta a nem zsidó geneológiával rendelkező nettinim elemet, akik visszatértek Júdába a babiloni fogságból. Mindenesetre Josephus valami oknál fogva fontosnak vélte a fenti megjegyzés leírását, és csak hálásak lehetünk érte, hogy megtette. Láthatóvá teszi ugyanis azt, hogy ezzel az első században ennyire tisztában voltak, s egyben azt is, hogy mindez nem egy zsidóellenes fabrikáció, hanem tény. Ennek fényében folytassuk a keniták aknamunkájának részletesebb bemutatását.

A farizeusok, miután sikeresen a próféták helyébe emelték magukat, prófétákként és a nép ítélőiként állították be magukat:

"Az biztos, hogy kisajátították maguknak a zsidóság vallási életének irányítását, magukat a próféták örököseinek tekintetve, s nem úgy, mintha a helyzet hozta volna ezt, hanem mint akiknek eleve joguk volt ahhoz" (kiemelés hozzáadva, Herford, Talmud and Apocrypha, 71. old).

A farizeusok úgy adták elő magukat, mint akiknek megadatott a prófétaság szelleme, ahogyan egykor a prófétáknak, s kihangsúlyozták: erre ők "a választottság elve alapján" jogosultak. Annyi hibával, hogy a választottságot nem Istentől kapták, s a bennük élő szellem nem a prófétaság szelleme volt, hanem atyjuké, az ördögé. Nem csoda, hogy hamarosan a vallási kérdéseket eldöntő bírákként ültek a nép nyakán. Minden nehézség nélkül nyomon követhető az, ahogyan egyre nagyobb hatalmat sajátítottak ki maguknak. A Talmud a farizeusi zsidóság által egy több száz esztendőn át (cirka i.e. 300-i.sz. 400 között) összeállított mű, ami tanúskodik arról, hogy a farizeusok kisajátították a prófétaság szolgálatát. A talmudi Baba Bathra 12a részében pl. a következő áll: "A prófétaság elvétetett a prófétáktól, és a bölcseknek [farizeusoknak] adatott." Továbbá: "És ezektől nem vétetetett el."

Ez természetesen nem az egyedüli ilyen utalás, Herford kutatása számos talmudi idézetet említ, amelyekből az alábbi következtetéseket vonta le:

"Ennek a [talmudi] szövegnek a jelentősége szerint ... a rabbik [a farizeusok utódai] nemhogy kevesebb, de még a prófétáknál is sokkal nagyobb isteni fennhatósággal bírtak a tanításaikat illetően, és ez azután adatott meg nekik, miután a próféták megszűntek funkcionálni. Mindezzel az abba vetett hitüket kívánták nyomatékosítani, hogy a kinyilatkozások nem szűntek meg a próféták elmúlásával" (Herford, Talmud and Apocrypha, 72. old ).

Az egyre messzebb menő, és vakmerőbbé váló farizeusok a maguk rendeleteit és szabályzatait hamarosan nagyobb súlyúnak vélték, mint a próféták ihletett szavait! Mivel magukat a próféták jogörököseinek tekintették, szerintük a farizeusok lettek a próféciák, illetve isteni kinyilatkozások felkent eszközei a továbbiakban. Így minden, amit ők tanítottak, az Isten akarata és rendelete volt - annak ellenére is, hogy számos tanításuk szöges ellentétben állt JHVH parancsolataival vagy kijelentéseivel. Hatalmuk és befolyásuk csak egyre növekedett, hiszen aki ellentmondott nekik, az Isten akarata ellen emelte fel hangját!

Mindezt azzal a logikával magyarázták meg, hogy a prófétáknak nagyobb hatalma volt, mint a levitáknak; és nekik, mint a próféciák és isteni kinyilatkozások hordozóinak messze lényegesebb szerepük és nagyobb hatalmuk van, mint a templomi papoknak, akik csupán a rituálékat végzik.

A farizeusok szerint Jehova ugyanúgy nyilatkoztatja meg Önmagát általuk, mint egykor a próféták által tette, így nem csupán az ősi szövegek által üzen, hanem az emberek szívéből, lelkiismeretéből hallatja hangját, azokéból, akik érzik kezének vezetését, amikor "minden igazságra elvezeti őket." (uo. 69. old).

A farizeusok tehát JHVH szócsövének tulajdonították magukat, aki "bennük és általuk nyilvánítja ki további akaratát", így többé már nem csupán az ősi, leírt igék által szól az emberekhez, hanem az ő szívükön és lelkiismeretükön keresztül is, ami a teljes igazságig vezet! Ha valaki hasonlóságot vél felfedezni a farizeusok fenti felfogása és a modern keresztények felfogása között, az nem a véletlen műve. Mindkettőt egy szellemiség vezeti és ezt nyomatékosan ki kell hangsúlyozni, mert árulkodó jelként tanúskodik azok ellen, akik a kígyó ivadékai, akik zsidóknak mondják magukat, de Sátán zsinagógájához tartoznak. A farizeusok tanítása hitelesítette először azt az elgondolást, hogy a bibliai igazságok nincsenek lezárva, ahhoz lehet hozzáadni, mert általuk [farizeusok/modern keresztény tanítók], az ő szívükbe, elméjükbe veti a további kinyilatkozásokat, amit kötelezően követni kell – még ha ellent is mond a Szentírásnak! Egy olyan mélyen vallásos társadalomban, mint Izrael, a vallási élet meghatátrozói és irányítói természetesen korlátlan hatalmat és befolyást élvezhettek, hasonlóan, ahogyan a kereszténység mai "nagy tanítói".

Vádalom-e az az állítás, hogy a Szentírást elvetve a maguk gondolatait terjesztették, vagy inkább egy jól dokumentált és elismert tény? A progresszív kinyilatkozásba vetett hitük szerint a régebbi kinyilatkozások érvényüket vesztették az ő újabb "kinyilatkozásaik" fényében:

"Isten folytatódó és progresszív kinyilatkozásai, továbbá hatalmának és akaratának megnyilvánulása azok értelme és lelkiismerete által tárul fel, akik szorgalmasan keresik az Ő akaratát, és nem csupán az írott Tóra szövegeiből." (uo. 73. old).

"[a farizeusok] Fenntartották, hogy a hagyományok erősebb hatalommal bírnak, mint az egyéni értelem, s így a Szentírást nem szabad attól eltérően, szabadon és egyéni módon értelmezni." (Conder, Judas Maccabaeus,  203. old).

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Szentírás önmagában nem elégséges a teljes igazság megismerésére, nem lehet azt a "hivatalostól" eltérő módon értelmezni, már csak azért sem, mert a körülmények mindig változnak. Mivel a Szentírást az adott helyzethez és körülményekhez kellett igazítani, emiatt szükséges volt hozzáadni a vének hagyományait, akik végülis Isten jelen helyzetben elvárt akaratát kozölték a néppel. Természetesen erre csak egyedül ők voltak felhatalmazva. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a farizeusok tanai és elgondolásai az önmaguk emberi gondolatai és tanai voltak, nem Istené a Szent Szellem által kinyilatkoztatva, amire Jézus Krisztus oly nyomatékosan rámutatott a számos, velük lezajló konfrontációja alkalmával.

A farizeusok fentebb vázolt nézetei közvetlen hatással voltak a kereszténységre is. A szmirnai egyházkorszak közvetlenül az apostoli, őskeresztény korszakot követte, hozzávetőleg azt a periódust, amikor a római katolikus egyház már erőteljessé és befolyásossá vált. Csupán merő véletlen egybeesés lenne az, hogy ez az egyház kapott figyelmeztetést a sátán zsinagógájához tartozó álzsidók működésére (Jel. 2:9)? Vagy ez esetleg kapcsolatban van azzal a ténnyel, hogy történetesen ennek a katolikus egyháznak az alapvető tana szerint a Szentírás önmagában nem elegendő a teljes igazság felismeréséhez a hagyományok és az egyházatyák (vének hagyománya), továbbá az olyan progresszív kinyilatkozások nélkül, ami egy adott hierarchián keresztül nyilvánul meg. A párhuzamot egyszerűen nem lehet nem észrevenni.

A Szentírástól független új tanok bevezetése – József, az "engedékeny"

Az tény, hogy Jézus idejére a tiszta ószövetségi vallást felváltotta egy szűk réteg által irányított, emberi tanokra és törvényzetekre épült vallásrendszer, amit a judaizmus kutatói is elismernek. Ebben a fejezetben ennek az átalakulási folyamatnak egyik fontos mérföldkövét tárgyaljuk meg. Mivel az írástudók úgy tartották, hogy bármilyen határozatot hoznak, azt JHVH Szellemének sugallatára teszik, így egyre merészebben rendeltek el új szabályokat, gyakran minden bibliai alap nélkül. Ennek az irányvonalnak az első jól dokumentált vezéregyénisége egy Joseph ben Joezer nevű farizeus volt (i.e. 170 körül). Ez az időszak volt az, amikor a rendszeresített emberi tradícióikra − megtévesztő módon − az "orális mózesi törvény" névvel kezdtek utalni. Krisztus idejében maguk a farizeusok ezt a vének hagyományaiként nevezték, aminek "megszegését" bűnnek minősítették, amint ezt a Máté 15:2-ben is láthatjuk. Hogy ezeknek a tradícióknak semmi közük nem volt Istennek a Mózes által átadott, valós bibliai parancsolataihoz, azt könnyen levonhatjuk Krisztus megfeddő válaszából: "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?" (Mát 15:3). Krisztus a "ti" hagyományaitoknak nevezte a farizeusi rendeleteket, amelyeket Joseph ben Joser idejétől kezdődően kezdtek tételesíteni. Ki volt ez a Joseph ben Joser? Joseph-re úgy utaltak, mint Joseph az engedékeny, ő volt ugyanis az első olyan farizeus, aki nyíltan is engedélyezett olyan dolgokat, amelyeket a zsidók korábban tiltottnak tartottak.

Joseph ben Joezer három olyan új szabályzatnak a bevezetését rendelte el, amelyek figyelmen kívül hagyták a Szentírás utasításait. Mint látni fogjuk, ezek önmagukban nem voltak egy világot rendítő újítások, ám elkezdtek egy olyan folyamatot, aminek a vége az Istentől való teljes elszakadás lett.

Az első törvénye engedélyezte egy olyan, a szöcskék fajához közel álló rovar fogyasztását, amit addig fogyasztásra alkalmatlannak, vagyis tisztátalannak tartottak a zsidók. Emellett engedélyezte a feláldozott állatokból származó folyadékok fogyasztását (amelyben valószínűleg vér is lehetett). Ez már határozottan ellentmondott a 3Mózes 3:17-ben és egyéb helyeken elhangzott utasításoknak. A harmadik rendeletét a halottak és tetemek érintésével kapcsolatban hozta meg. Ő rituálisan tisztának minősítette azokat az embereket, akik állandó és közeli kapcsolatban voltak olyan egyénekkel, akik tetemeket érintettek (3Móz. 11:27, 31, stb.). Mindhárom pontban megsértette a törvényt azáltal, hogy elengedett abból. Innen kapta becenevét:

"Józsefet  'az engedékenynek' nevezték, láthatóan azon oknál fogva, mert mindhárom határozatban olyan változásokat hozott, amelyek engedélyeztek bizonyos, korábban tiltottnak tartott dolgokat."  (Lauterbach, Rabbinic Essays, 219. old).

Herford szintén kitér az "engedékeny" munkásságára, és az új szabályzatok jelentőségére:

"A Mishna [a Talmud egy része] három olyan hallachát jegyez le, amire ő utasított ... bár ezek láthatóan némi megütközést keltettek, ami abból is látható, hogy farizeus társai az 'engedékeny Józsefnek' nevezték. Ezt az váltotta ki, hogy olyan dolgokra adott utasítást [felhatalmazást], amelyekre az írott szövegekben (a Szentírásban) egyetlen olyan sort nem találunk, amelyekre hivatkozhatott volna a döntését illetően." ("Talmud and Apocrypha," 67. old).

"Engedékeny József"-nek köszönhetően felgyorsulhatott a folyamat, eddig a pontig ugyanis senki nem merte a törvényt nyíltan kikezdeni, de innentől egyre merészebb és egyre több törvénymódosítást eszközöltek ki. Később aztán ezeket a parancsolatokat nevezte Jahoshúa az emberek parancsolatainak (Márk 7:7), a farizeusi, majd rabbinikus judaizmus pedig halakhah-nak, vagy többesszámban halakhot-nak (határozat/ok, szabályzat/ok).

E három új törvény tehát csak a kezdet volt, s bár először tapasztalható volt némi vonakodás, de az hamar alábbhagyott, hiszen túl csábító volt a velejáró hatalom. Ez látható abból is, hogy innentől kezdve egyre több hallachah látott napvilágot. Rávilágít viszont arra is, hogy ezelőtt nem volt erre precedens, még a "vallási anarchia" korszakában sem, így nem lehetett része valamiféle "elbeszélt Mózesi törvény"-nek sem, amire a farizeusok hivatkoznak. Így csakis az emberi elme szüleményei lehetnek, kezdve az engedékeny Józsefével.

Még a témában igazán szakértőnek számító Lauterbach is ezt mondja:

"Tény tehát, hogy a Halakot [szabályzatok] ... nem voltak olyan ősi tradíciók, amelyeket József csak átadott, hanem az ő maga tanításai voltak, azok, amelyekre ő adott engedélyt, s ami miatt kiérdemelte a nevét [az ‘engedékeny']." (Lauterbach, Rabbinic Essays, 218. old).

A farizeusok is tisztában voltak azzal, hogy Mózes könyveiből nem támaszthatták alá tanításaikat, s ez okból kifolyólag egyedüli érvként csak azt hozhatták fel, hogy őket Isten a próféták jogutódainak tekintve, a továbbiakban általuk nyilvánítja ki akaratát.

A körülmények megfelelőek, és a farizeusok továbbviszik az "Engedékeny" gyakorlatait

Ezt a nagyfokú átalakulási folyamatot külső hatások is befolyásolták. Nagy Sándor görög birodalmának létrejöttével egy új civilizáció érkezett Palesztínába, és kezdetét vette a hellenizmus korszaka. Nagy Sándor agresszív módon egy olyan új világrendet kívánt létrehozni, amit a görög kultúra, görög nyelv és filozófia dominált. A leigázott népeknek kötelező volt felvenni a görög nyelv használatát és a görög szokásokat. Felismerve a vallásban rejlő erőt, illetve azt, hogy a különböző vallási nézetek megosztják a birodalmat, szándékában állt a vallást úgy uniformizálni, hogy annak alapjait a görög teológiai irányelvek tegyék ki. Ennek hatására a hellenizmus egy idő után egyre nagyobb teret nyert a Közel-Keleten is. A zsidók kezdetben természetesen ellenálltak neki, de Simon, "az igaz" nevet viselő főpap halálával (i.e. 280 körül) véglegesen megszűnt az a vallás, amit még hitelesen az Ószövetség vallásának nevezhettünk.

Nagy Sándor halálával (i.e. 323) Palesztína a különböző hadjáratok színterévé vált, majd i.e. 301-től az egyiptomi/görög ptolematák uralma alá került. A ptolematák i.e. 198-ig uralták Palesztínát, s ennek a periódusnak a kezdetén volt főpap Simon, az Igaz. Ő volt az utolsó képviselője az Ezdrás és Nehemiás által helyreállított igaz vallásnak, amit ekkortájt a "Nagy Gyülekezetnek" neveztek. Simon halálát követően megszűnt a rendszeres vallásélet, és az elkövetkező nyolcvan esztendő hozta meg a legnagyobb változást a zsidók vallásgyakorlataiban. Professzor Jacob Lauterbach, a judaizmus kutatója kihangsúlyozza, hogy Simon halálától kb. i.e 190-ig nem tudunk egyetlen vallási vezetőről sem, és ebből az időszakból egyetlen olyan dokumentációt sem találni, amely a szervezett vallási élet jeleire utalna. Ez csaknem páratlanul az egyedüli fehér folt a zsidók vallási történelmében, ami mindenképpen arról árulkodik, hogy valóban alábbhagytak az ilyen irányú tevékenységek. Ugyanakkor a hellenizmus térnyerése még folyamatban volt:

"Nyugodtan azt mondhatjuk, hogy senki, legyen főember, vagy közember, nem kerülhette el egészében a hellenizmus befolyását, ha Judeában élt ezalatt az i.e. harmadik és második századokat átfogó periódusban. (Herford, Talmud and Apocrypha. 77. old.).

Ironikusan, legelőször pont a vezető réteg, a nemesek, s köztük a papok voltak azok, akik behódoltak a hellenizmusnak, mert érdekükben állt megtartani befolyásos társadalmi helyzetüket. A köznép természetesen követte őket, és nem véletlenül nem találni olyan referenciát ebből az időszakból, ami a hitéletre utalna. Ezt az időszakot nevezik a "vallási anarchia időszakának":

"Felütötte fejét a vallási anarchia állapota, ahol az emberek gyakorlati életét már nem az ősapák törvényei irányították, ahogy azt a vallási vezetők továbbadták nekik, de még a tanítók sem hivatalosan tanítottak, és nem egy szervezett testületen keresztül. Ez a kaotikus állapot nyolcvan esztendőn át tartott (Lauterbach, Rabbinic Essays, 200. old.).

Ez a "vallási anarchia" az i.e. 280 és i.e. 198 közötti években uralkodott. I.e. 198-tól Palesztína a szintén görög Szeleukid dinasztia által uralt szír birodalom igája alá került. A szeleukidák már sokkal erőszakosabb módon próbálták a görög kultúrát ráerőszakolni a zsidókra. Bár a ptolematák alatt a zsidók aránylag átitatódtak a hellenizmussal, a szeleukidák eszközei ellenhatást váltottak ki, és önmaguk hagyományaiban keresték az egységüket. Így a vallási élet és a Szentírás ismerete új lángra kapott, bár inkább a nacionalizmust felszító eszközként szolgált, mintsem az igazsághoz való teljes visszatérésként. Részben a hellenizmus hatására, és részben a vallási anarchia eredményeként, ebben az időben kezdtek megjelenni a Szentírástól eltérő tanítások, amelyeknek már nem volt kinek ellenállnia. A szanhedrin és az ekkor színrelépő farizeusi rend nem helyreállította a törvényt, hanem korukra, helyzetükre formálták azt, és mindinkább felváltották saját hagyományaikkal.

Engedékeny József közvetlenül a Makkabeusok lázadása (i.e. 168-165) után volt a farizeusi rend egyik jeles elöljárója. Nem véletlenül e zavaros idők után, egyre több további farizeus követte a példáját, akik szintén előadták a maguk halacháit. Ezt a metódust aztán minden farizeus követni kezdte, annyira, hogy egy nemzedék elteltével teljesen átálltak erre a tanítási módszerre.

Amennyiben a farizeusok nagy többsége egyetértett az új szabályzatokkal, akkor azokat JHVH szavainak nyilvánították, még akkor is, ha ellentmondott a Szentírás tanításainak. Az így kieszközölt tanok aztán hivatalossá váltak, és elvárták, hogy a nép kövesse azokat. Számukra az idők változásával csupán általuk volt megismerhető Isten jelenlegi akarata:

"A Jóseph ben Joezer általi irányvonalat követni kezdték, először csak mértékletesen, és az "íratlan törvény" [értsd szóbeli hagyományok] elméletére hivatkozva, de végülis teljesen elfogadottá vált, s abba torkollott, aminek a Talmud lett a végeredménye. De ennek a felépítésnek még a legszilárdabb hívei is tisztában voltak azzal, hogy mennyire gyenge alapokra épült. Tudták, hogy ezzel kettészakítják a halachah [farizeusi rendeletek] és az írott Tóra kapcsolatát, és tudták, ez nyíltan azt a látszatot keltette, hogy a tanítók [írástudók] szabad kezet kaptak általa ahhoz, hogy azt tanítsanak, amit akarnak. (Herford, Talmud and Apocrypha, 68. old.).

A farizeusi tanítás szerint a Szentírás önmagában "elavulttá" vált

A farizeusok meggyőződése szerint, ahogyan az idők és a körülmények változnak, úgy Isten korábban kinyilatkoztatott törvényeit azoknak megfelelően át kell értelmezni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy bizonyos törvények vagy érvénytelenné válnak, vagy pedig megváltoznak, az adott helyzethez és körülményekhez mérten. Mivel mindezt prófétai hatalmuknak tulajdonították, így magától értetődően a régi törvények elvetésével, és az új, a helyzetnek megfelelő törvények beiktatásával sem volt gondjuk, függetlenül attól, hogy az ellentmond-e vagy sem a Szentírásnak. Herford a következőképpen fogalmazta meg a farizeusi önjelöltség indokait:

"Az írott törvény megfelelő volt arra a korra nézve, amikor az megadatott, vagyis akkor, amikor azt először felolvasták; de az írott Tóra önmagában már nem elégíti ki a későbbi korok igényeit" (Talmud and Apocrypha, 113. old).

Az örök törvényt idő- és helyzetfüggővé tették! Pontosan úgy, ahogy a mai keresztények tömegei is teszik. Végülis ez egy zseniális megoldás, hiszen ha a törvény pontjait másképpen kell érteni az idők elteltével, valakiknek meg kell magyarázni azt, hogy az adott időben éppen hogyan értsék azt. És természetesen ki más magyarázná el, mint a törvény- és írástudó farizeusok, akik Isten közvetlen képviselői.

Csak a vak nem látja azt, hogy ugyanez a felfogás és filozófia itatja át és vezeti a modern kereszténységet is. A kereszténységet magas teológiai iskolákat elvégzett, kiképzett teológusok (írástudók) és sikerpásztorok vezetik, akik egyedül hivatottak helyesen értelmezni a "szövegkörnyezetet", a "hermeneutikát", és egyáltalán a Biblia mondanivalóját. Ők azok, akik képesek és hivatottak korunknak, helyzetünknek megfelelően interpretálni, megváltoztatni annak üzenetét, ellentmondva Krisztus szavainak, Aki szerint Isten mindenigéje által kell élnünk (Mát. 4:4).

Tehát, ezek a kb. i. e. 165-től kezdődő tendenciák voltak a közvetlen előzményei annak az Újszövetségben vázolt szélsőséges farizeusi judaizmusnak, amit Krisztus olyan élesen bírált. Nekünk pedig mindezek ismeretében több rálátásunk van a Krisztus és a farizeusok közt lezajló ellentétek okaival kapcsolatban. Jézus soha nem emelte fel szavát Isten törvénye ellen, csupán az olyan rendeleteket vetette el, amelyek elviselhetetlen teherré tették Isten parancsolatait pl. a szombattartással kapcsolatban, vagy hozzátettek ahhoz, pl. a rituális kéz- és edénymosások formájában. A szoferim talán egyik leghírhedtebb és legkárosabb szövegmódosítása a JHVH név Adonáj-ra való átírása volt. A mazorák (a korai héber tekercsek margójegyzetei) azt bizonyítják, hogy JHVH nevét legalább 134 helyen írták át a Szentírásban, ami a mai napig zűrzavart okoz sok bibliaolvasó számára. A bevett "magyarázat" szerint ezt a név iránti tiszteletből tették, holott a Szentírás nem elfedni, mint inkább felfedni kívánja JHVH nevét!

Ha megértjük, hogy kik voltak a farizeusok, hogy mit képviseltek és mennyire eltorzították a tiszta bibliai üzenetet, akkor érthetővé válik Krisztusnak a farizeusok és gyakorlataik iránt mutatott szigorú bírálata.

Krisztus halálát követően a rabbik léptek a farizeusok nyomdokába, akik valami négyszáz esztendőn át rendkívül kínos gondot fordítottak arra, hogy ne kerüljön napvilágra sem az orális törvények eredete, sem pedig az, hogy milyen folyamatok vezettek a Szentírásban fel nem lelhető szabályzatok bevezetéséhez. Nem mintha maguk nem lettek volna tisztában mindezzel, de hitüknek, az általuk gyakorolt judaizmus jövőjének védelmében sötétségben kívánták tartani az átlagembereket afelől, hogy hagyományaiknak semmi köze nem volt Mózes törvényéhez. Ma természetesen már más a helyzet, és utána lehet járni a judaizmus pontos történelmének, bár sajnos nem sokat változtat a közhidelemben kialakult nézeten.

A farizeusok által "Szóbeli Tan"-nak nevezett, általuk bevezetett törvényzeteket aztán a Talmud nevű törvénykódban rendszerezték, s a mai napig ez, nem pedig a Biblia határozza meg a judaizmus tételeit. A Talmud angol nyelvű fordítása valami harmincnégy kötetet tesz ki, s ezek a szóbanforgó "Szóbeli Tan" tételeit és azok magyarázatait tömörítik egybe, de egyetlenegy sor sem mutat arra, hogy pontosan honnan származnak ezek a hagyományok, és miképpen váltak elvárásokká. Csupán a nagy rabbik vitáit és döntéseit jegyzi le. A farizeusok úgy vélték – s ez az álláspontjuk megintcsak a modern kereszténységgel hozza őket kapcsolatba –, hogy képtelenség betartani azokat a törvényeket, amelyeket Isten Mózes által átadott. A számukra nem praktikus gyakorlatokat azután az igényeik szerint módosították:

"az írástudók ... nagyon is tisztában voltak az általuk tett lépések súlyával. Szándékuk az Írott Parancsolatok több módon való megváltoztatása volt, amit az idők elteltével véghez is vittek számos alkalommal. Tették ezt annak ellenére, hogy előttük állt a határozott utasítás:"Semmit se tegyetek ahhoz az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból!" (5Móz. 4:2) (Herford, Talmud and Apocrypha, p. 113).

A konfrontáció: Isten Fia vs. az ördög fiai

Krisztus ezt mondta magáról: "a világ világossága vagyok" (Ján. 8:12; 9:5).

Máté 4:16-17 16 A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt." 17 Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa."

A világosság elveti a sötétséget, és ennek fényében már érthetőbbé válik, hogy amit a farizeusok tanítottak, az a sötétség oldalának tanítása volt. Amit fel kell ismerni annak, ami, majd attól meg kell térni és el kell fordulni. De mi váltotta ki ezt a heves konfrontációt? Talán az, amit oly sokan gondolnak, hogy a farizeusok az ószövetséget képviselték, amit Jézus eltörölni jött? Ellenkezőleg! Krisztus azzal vádolta az írástudókat, hogy elvetették az Isten parancsolatait, és a maguk parancsolatait tették annak helyébe, s igaként a nép nyakára:

Máté 15:3 "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?

Máté 15:6 Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért.

Máté 23:13 "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni."

Máté 23:27-28 27 "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. 28 Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel."

Máté 23:31-32 31 Így hát magatok tesztek tanúságot magatok ellen: ti azoknak fiai vagytok, akik a prófétákat meggyilkolták. 32 Ti is betöltöttétek atyáitok mértékét.

Máté 23:34-35 34 Azért úgy lesz, hogy én prófétákat, bölcseket és írástudókat fogok hozzátok küldeni, s ezek közül ti némelyeket meg fogtok ölni, és meg fogtok feszíteni, közülük egyeseket zsinagógáitokban meg fogtok ostoroztatni, és városról városra fogtok üldözni, 35 hogy az igazságos Ábel vérétől Barakiás fiának Zakariásnak véréig, kit a templom és az oltár között gyilkoltatok le, rátok szálljon minden igazságos vér, melyet a földön kiontottak.

Máté 15:13 Ő pedig így válaszolt: "Minden palántát, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, ki fognak gyomlálni.

A fentiek igen szigorú szavak, mert a farizeusok, mint vallási rend, Isten és az igazság megátalkodott ellenségeiként vannak bemutatva! Egy nagyszerű példa a hegyi beszéd alkalmával hangzott el, ahol Krisztus a következő kijelentést teszi:

Máté 5:43 "Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.

A Szentírást oda-vissza olvashatjuk akárhányszor, de ezt a utasítást nem fogjuk megtalálni abban, azért, mert nem is volt benne soha. Ez a parancsolat a farizeusi halakhah része volt, aminek egy változata máig fennmaradt a Talmudban. Amikor Krisztus az Isten szavára utalt, vagy abból idézett, akor általában a "meg van írva" szavakkal vezette be, míg a szóbeli hagyományokra általában a "megmondatott" kifejezést használta, mint tette a fentebbi idézetben is. A farizeusi és talmudi judaizmusban pedig nemcsak nem elvárás az idegenek szeretete, de határozottan engedélyezett az irántuk való ellenséges viselkedés és a kettős mérce alkalmazása. Nem véletlenül volt elégtelen Krisztus számára a farizeusok emberi értelemre alapozott "igazságossága":

Máté 5:20 Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába."

Ez tiszta beszéd; kétségtelen, hogy valami nagyon nem volt rendben a farizeusi tanításokkal és lelkülettel. Némi jóhiszeműséggel azt mondhatnánk, hogy sajnálatos módon a tévtanok és rossz következtetések áldozatai voltak, ám Krisztus határozottan egy más képet fest elénk. Jahoshúa ugyanis rámutatott, hogy a farizeusok nem az Isten palántái voltak, s az ördög fiainak nevezte őket! Ugyanakkor a megtévesztett zsidó népre őszinte szeretettel és szánalommal nézett, mint juhokra, akiknek nem volt [igaz szellemi] pásztoruk (Máté 9:36; Márk 6:34). De ehelyett voltak nekik farizeusaik és írástudóik, akik "súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani." (Mát. 23:4). Krisztus különböző módon bírálta el egyik oldalon a farizeusokat, írástudókat, írásmagyarázókat, a másikon pedig az egyszerű népet, vagyis a megtévesztőket és a megtévesztetteket. Ennek természetesen mélyebb okai voltak, hiszen mint már láttuk, a sátán zsinagógája aktívan működött Izraelben is, s céljuk a zsidóság megtévesztése, igazságtól való elterelése és elpusztítása volt. A megtévesztést egy szisztematikusan felépített tanrend által vitték véghez:

Máté 16:11-12  11 ...Őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától!" 12 Ekkor értették meg, hogy nem azt mondta, hogy a kenyér kovászától óvakodjanak, hanema farizeusok és szadduceusok tanításától (gör. didakhe, azaz doktrinális tanítás, instrukció).

Krisztus tehát nem csupán hamisságaikat fedte fel, de rámutatott arra is, hogy mi a forrása a hamisságuknak, s kinek a fiai ők valójában, akinek tételesített tanait hirdetik. De ha Krisztus szerint a farizeusok nem voltak Isten palántái (fiai), akkor ki másé lehettek? Valójában nem kell sokat találgatnunk, de hogy egészen biztosak legyünk a válaszban, lássuk, mit mondott maga Jahoshúa, amikor a farizeusok kevélyen Ábrahám utódainak mondták magukat:

János 8:33 "Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek: hogyan mondhatod hát, hogy szabadokká lesztek?"

Érdekes kijelentés a farizeusok részéről ez a "nem voltunk szolgái senkinek". Izrael és Júda Egyiptomban rabszolgák voltak évszázadokon át, majd Júda a babiloniak fogságában volt hetven éven át, mi több, Júda ekkortájt éppenséggel Róma igája alatt nyögött. Hogy Ábrahám utódainak mondták magukat, nem feltétenül igaz, annak ellenére sem, hogy bizonyos fokig keveredtek az izraelitákkal, s ezt Jézus is figyelmükbe hozza (Ján. 8:39), viszont Jézus minden köntörfalazás nélkül rámutat nemcsak tanításaik, de lényük valós eredetére:

János 8:38,41 38 Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok." 41 Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok."

Krisztus tehát nem csupán a farizeusok tanításait és cselekedeteit tulajdonította az ördögnek, hanem a farizeusoknak magát az eredetét is, közvetve utalva egyben Káinra, aki maga is az ördög fia és az első embergyilkos volt (1Ján. 3:12):

János 8:44 Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.

A korai keresztények tisztában voltak Jézus szavainak jelentésével és jelentőségével, aminek nyomait fellelhetjük a kánonon kívüli irodalomban is. A Nikodémusz evangéliumaként ismert ókeresztény írásban pl. Sátán feleleveníti a Hádesz angyalának azt, hogy miként használta fel a zsidók közé beépített ősi népét a Messiás elpusztításához:

Nikodémusz Evangéliuma 4:2 Én kipróbáltam őt és fölkavartam ősi népemet a zsidók közül irigységgel és haraggal ellene.

Krisztus a maga juhainak nevezi Izrael egész házát, s kijelenti, egyedül hozzájuk küldetett. A konkolyra jellemzően, a farizeusok kívülről igaznak látszottak, de belülről képmutatók és törvényszegők voltak, és lám, ők vezették Isten népét, Jahuda törzsét! Ezek után nincs okunk csodálkozni azon, hogy Isten dicsősége, a Shekina elhagyta a szentélyt. De egyetlen keresztény sem gondolhatja azt, hogy ugyanez nem történt és történhet meg Isten szellemi templomában!

Az Énekek Éneke gyönyörű allegóriával vázolja Krisztus és az egyház "szerelmi" kapcsolatát, előretekintve arra az időre, amikor a vőlegény hamarosan eljön jegyeséhez:^"Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon.  ... Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton." (Énekek 2:8).  Amikor vége a hosszú várakozásnak és közeleg a mennyegző ideje (10-14 versek), ahogyan az a filadelfiai korszak egyháza is, a Messiás eljövetelének árnyékában működik. Ám a szőlősben rókakölykök pusztítanak, akiket ekkor már el kell fogni, meg lehet ragadni:

Énekek 2:15 Fogjátok meg a rókákat, a kölyökrókákat, mert pusztítják szőlőinket, virágzó szőlőinket!

Amikor Krisztus hírét vette annak, hogy – az idumeai származású – Heródes meg akarja őt gyilkolni, így válaszolt: "Mondjátok meg annak a rókának..." (Luk. 13:32). Egy pillanatig se gondoljuk, hogy Krisztus véletlenül használta pont ezt a kifejezést Heródesre! Különösen annak fényében, amit megüzent a királynak. Tudatta ugyanis vele, bevégzi Istentől kapott munkáját, még akkor is, ha meggyilkolják, ahogyan a többi prófétát meggyilkolták (32-33 versek), ami egyben utalás volt arra is, hogy a rókakölykök mindig is kieszközölték a próféták és az igazak üldözését vagy akár elpusztításukat (Mát. 5:12, 23:29-32; Luk. 11:48; Ap.Csel. 7:51-54).

A szőlősben taroló, pusztítani akaró rókakölykök a konkoly, a sátán ivadékai, az ő zsianagógája, a keniták, az idumeiták, stb., akiket ő maga szórt a vetésbe, s akik hamis (testileg és szellemileg) zsidók, ahogyan hamis keresztények is. Ők a kárhozat fiai, a megtévesztők, akik bűnre és gonoszságra szítják a balga népet. Nem csupán a zsidókat, a keresztényeket is, s amikor erőre jutnak, megtévesztésük oly mértékű lesz majd, hogy ha lehet, még a választottakat is elhitetik (Mát. 24:24). Emiatt pedig fel kell fedni a kilétüket, és világosságra hozni szándékukat, ami nem más, mint a szent kapcsolat létrejöttének meggátolása a leghihetetlenebbnek tűnő eszközök bevetése által. A hűséges menyasszony, az igaz egyház azonban nem engedi magát elcsábítani szeretett jegyesétől (Énekek 2:16-17).

A modern kereszténység a farizeusok nyomdokaiban

Sátán palántái beférkőztek az ószövetségi vallásba, majd azt a maguk eszközévé tették, "ahogyan atyjuktól hallották". Az egyház létrejöttével pontosan ezt a módszert alkalmazzák a keresztény hívők megrontására is. Mára a belülről bevett és átformált kereszténység lett sátán talán leghatékonyabb eszköze a milliók megtévesztésére.

A modern, világias kereszténység lényegében azt teszi, amit a farizeusok tettek egykor. Ha ugyanis megvizsgáljuk a modern kereszténység tanait, és összevetjük azokat a teljes Szentírás üzenetével, akkor világosabb a napnál, hogy valami nem egyezik meg. Ahogy egykor a farizeusok, úgy a modern kereszténység "nagynevű tanítói" is elvetették Isten parancsolatait, és helyette emberi eredetű tanokat, hagyományokat vezettek be. Sőt, bizonyos fokig még a farizeusokon is túltettek, hiszen a farizeusok legalább megtartották a parancsolatok megtartásának látszatát, és inkább hozzáadtak, "leterhelték" azokat, de nyíltan nem merték megtagadni. A mai kereszténység nagy része pedig egyszerűen teljes egészében elveti az Isten parancsolatait, törvényét átoknak mondva. A nyugati civilizációt irányító kereszténységet ugyanaz a szellemiség irányította, ami a farizeusokat; a párhuzamot lehetetlen nem észrevenni: Isten nevében, Rá hivatkozva ellentmondani Isten szavának és akaratának, üldözve azokat, akik valójában az Isten igazságát képviselik.

Mindez persze korántsem újkeletű, hiszen a főirányú kereszténység közel kétezer éven át ezt a farizeusi taktikát alkalmazta. Pedig a Messiás, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Héb. 13:8), elítélte ezt a szellemiséget:

Márk 7:7-9 7 Hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. 8 Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok." 9 Ezt is mondta nekik: "Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy a helyébe állíthassátok a magatok hagyományait.

Márpedig ha ugyanaz az álszent és kegyetlen szellemiség vezeti a modern judaizmust és kereszténységet, mint ami a farizeusokat vezette, akkor illik beazonosítani annak a szellemiségnek a forrását! Ne feledjük, a zsinagóga rendszer előljárói és tanítói a farizeusok és az "írástudók" (keniták, a szó már meghatározott formájában) voltak. Ők voltak az egyszerű nép, a mindennapi zsidó emberek félrevezetői, ahogy ma a kereszténység "jeles", hierarchiákba tömörült egyéniségei is teszik a szellemiség után kutató emberek millióival. Ezek a tanítók nem "vakok" − ha azok lennének, vétlenek lennének, de mivel azt hirdetik, hogy látnak, ők tanítók és apostolok, így ítélet alá esnek:

2Korintus 11:13-15 13 Mert az ilyenek álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. 14 Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. 15 Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.

A hívőknek az igazság melletti kitartásukhoz hozzátartozik az is, hogy próbára teszik a hamis tanítókat, és miután felismerik azokat, fel is tárják őket és hamisságukat:

Jelenések 2:2 Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket.

Elkerülhetetlenül szembe kell nézni azzal, kik is valójában azok, akik magukat zsidóknak hazudják, miközben nem azok, hanem sátán gyülekezetéhez, a konkolyhoz, a kárhozottakhoz tartoznak, majd mindenkinek a választásától függ, hogy hagyja-e a továbbiakban is általuk befolyásolni önmagát. Mert mivel ők maguk nem mehetnek be Isten országába, amennyire lehet, a követőiket is meg akarják gátolni abban:

Jeremiás 23:10-14 10 Mert tele van az ország házasságtörőkkel, átkozódás miatt hervadozik az ország, szárazak a puszta legelői. Rosszra igyekeznek, hatalmukkal visszaélnek. 11 Próféta és pap egyaránt elvetemült, még házamban is megtalálom gonoszságukat - így szól JHVH. 12 Ezért síkossá válik útjuk, a homályban elcsúsznak és elesnek rajta, mert veszedelmet hozok rájuk, büntetésük esztendejét! - így szól JHVH. 13 Samária prófétáinál botrányos dolgot látok: a Baal nevében prófétálnak, és félrevezetik népemet, Izráelt. 14 Jeruzsálem prófétáinál borzasztó dolgokat látok: házasságtörők, hazugságban élnek, bátorítják a gonosztevőket, ezért senki sem tér meg gonoszságából. Olyanok előttem mindnyájan, mint Sodoma, lakói pedig, mint Gomora.

Nem véletlen tehát, hogy a mai, valójában csak látszataiban keresztény felekezetek a rabbinikus judaizmust ismerik el az ószövetségi vallás jogutódjának, amivel az ördög fiai által beiktatott hamisításokat hitelesítik. Nyersebben fogalmazva: maguk is a sátán zsinagógájából veszik tanításaikat, azoktól, akik zsidóknak mondják magukat, de hazudnak, mert nem azok. Mint azt a fentiekből is láthattuk, kevés dolog áll távolabb az igazságtól, mint az a légből kapott feltételezés, hogy a rabbinikus júdaizmus egyenlő az Ószövetség vallásával, és az, hogy a jelenlegi cionista Izrael állama nem más, mint az Isten által helyreállított Izrael. Pontosan ezek a tévhiedelmek teszik lehetővé azt, hogy az antikrisztus uralomra kerülhessen, és elhozza sátán direkt, de rövid országlását a földre.

IV. A konkoly példázata

A fentiekben már többször utaltunk a megtévesztőkre a "konkoly" kifejezéssel, s itt részletesebb magyarázatot adunk ennek okára. Máté evangéliumának 13. fejezetében olvashatjuk a jól ismert "magvető példázatát", továbbá a konkoly példázatát, ami tartalmaz néhány rendkívül fontos, és gyakran magyarázat nélkül hagyott elemet is. A példázatok említésekor soha nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ezekkel az illusztrációkkal Krisztus csakis a választottakat tanította, tehát amíg jelentésük a világ elől el van zárva, a tanítványok számára fontos igazságokat tárnak fel:  

Máté 13:10-15 10 A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: "Miért beszélsz nekik példázatokban?" 11 Ő így válaszolt: "Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. 12 Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. 13 Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek." 14 "Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 15 Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket."

Máté 13:34-35 34 Mindezt példázatokban mondta el Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül semmit nem mondott nekik, 35 hogy beteljesedjék, amit az ÚR mondott a próféta által: "Példázatokra nyitom meg számat, és a világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki."

Mindezt azért kellett ennyire kihangsúlyozni, mert az alábbiakban megvizsgálandó konkoly példázata szoros kapcsolatban van a Jelenések 3:9 mondanivalójával, vagyis a magukat zsidóknak mondó sátáni tanítókkal. A választottaknak létfontosságú ezt megérteni és felfogni, hiszen a felismerés teszi és tartja meg őket Isten igazságában:

Máté 13:16 A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall.

Akik nem értik meg a példabeszéd szellemi üzenetét, azoknak nem adatott meg az értelme, nem tartoznak a választottak közé! Nincs mindenkinek füle rá (vö. Márk 4:9).

Ezzel térjünk rá a búza és a konkoly példázatának elemzésére, úgy, hogy közben a Krisztus által megadott magyarázataikat is hozzáfűzzük:

Máté 13:24-25 24 Más példázatot is mondott nekik: "Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. 25 De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment.

Máté 13:37-38 37 ... "Aki a jó magot veti, az az Emberfia. 38 A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia.

A Krisztus által a világba elvetett jó magok a Szent Szellemmel betöltekezett, újjászületett hívők (Isten országának fiai), azok, akik felismerték az igazságot, ami szabaddá teszi őket (Ján. 8:32). A konkoly a gonoszság fiai. Itt meg kell jegyezni, hogy a konkoly (gr. zizanion (Strongs # 2215) egy rendkívül érdekes tulajdonságokkal felruházott növény. A konkoly (tudományos, azaz latin nevén Lolium temulentum) amíg nem fejlődött ki teljesen, szinte a felismerhetetlenségig hasonlít a búzakalászhoz. Miután a búza megérett és a konkoly kifejlődött, akkor már annyira láthatók a különbségek, hogy el lehet távolítani a búzából. Miután kifejlődött, a konkoly magjai feketékké válnak, s elütnek az aranyló búzakalásztól. A konkoly fekete magjait el kell távolítani, mert ha a búzában hagyják, megkeseríti a kenyeret, sőt annyira mérgezőlehet, hogy tisztán fogyasztva betegséget, némely esetben akár halált is okozhat. Ezeknek a tulajdonságoknak a figyelembevételével a példázatnak nagyobb nyomatéka kell legyen, hiszen arról van szó, hogy az egyházban egy olyan mérgező elem van jelen, amelyet a tapasztalatlan emberi szem (vagy inkább szellem) fel sem képes ismerni, pedig életveszélyt hordoz rá nézve.

Ahogy a búza nő, úgy nő a konkoly is, s hozza meg mindkettő a maga gyümölcseit.

Máté 8:26-27 26 Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. 27 A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly?

Ezzel talán a példabeszéd leglényegesebb eleméhez értünk, ahol rálátást nyerünk a konkollyal jelképezett gonoszok, a hamis "hívők" eredetére, aki az "ellenség". Az ellenség természetesen nem más, mint maga sátán, aki elhinti az Isten vetésében az ő saját magjait, a gonoszokat, akik így az igazak közt növekednek:

Máté 8:28-30  28 Ellenség tette ezt! - felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? 29 Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. 30 Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak:Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe."

Máté 8:39-40   38 A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonosz [gr. ponérosz ] fia. 39 Az ellenség, aki veti [a konkolyt], a sátán ... Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. 40 Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ [gr. aión, azaz korszak] végén is.

Bár a szolgák felismerik az érett búza közt a konkolyt, de ekkor még nem kapnak engedélyt a kigyomlálásra, nehogy esetleg a búzából is elvesszen valami. Az aratás idején azonban megtörténik az elválasztásuk, ami Krisztus visszatérésekor történik meg, s akkor az egyházba férkőzött megátalkodott gonoszok, a Sátán által elplántált "konkoly" egybe lesz gyűjtve, és a tűzre lesz vetve:

Máté 13:41-43  41 Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. 42 Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. 43 Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg! (vö. Dán. 12:2)

Lényeges felfognunk mindennek a súlyát, mert itt a két csoportba tartozó egyének örök sorsának eldöntése történik meg. Az örök életet elnyerők elsőzsengéi, az igazak örök dicsőségre jutnak, a megátalkodottak és kárhozottak első gyümölcsei pedig az örök kárhozatra, ahogy Dániel megjövendölte:

Dániel 12:2 Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.

E két csoportból tehát már senki nem kerül a második feltámadásba, ítéletük elvégződött ebben a korban. Miként lehetünk biztosak abban, hogy Isten magja van bennünk?

Mint láttuk, a jó mag az Isten által beültetett Szent Szellem, illetve az abban növekvő egyén. Akiben nem az Isten magja van, az az ördög által plántált konkoly, amit valóban fel lehet ismerni egy idő után:

1János 3:8-10 8 Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. 9 Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. 10 Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét.

Az nyilvánvaló, hogy aki nyíltan és megátalkodottan a bűnnek él, az az ördögtől van. És igaz ez akkor is, ha azt a képmutatás köntösében, a vallásosság álarca mögött követi el bárki. Az igaz törvénytartás nem azonos a törvénykezéssel, sem a szeretetlen, képmutató és ítélkező szellemiséggel. Ahogyan a konkoly előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, úgy a képmutatás és szeretetlenség is felfedi magát, s vele azokat, akik nem az Isten magjai. Mégis hagyják a kettőt egymás mellett növekedni! Ez visszavisz bennünket az 1Mózes4:15-höz, ahol Káinra egy bélyeg kerül azért, hogy "meg ne ölje senki sem, aki rátalál."

Felvetődhet a kérdés: Nem lehetséges-e az, hogy Krisztus itt képletesen és szellemi vonatkozásban beszélt? Nem! Ugyanis hozzátette, hogy akik nem értik meg a konkoly példabeszédét, azok egyetlen más példabeszédet sem fognak megérteni.

Vannak, akik a konkoly példázatát duálisan értelmezik, számukra a fentiek mellett van még egy párhuzamos mondanivalója is. Eszerint a jó mag a Krisztus által létrehozott Ádámra és gyermekeire utal, a konkoly pedig a köztük növekedő, az ördög által vetett magra, vagyis az általa megfogantatott Káin gyermekeire, a kenitákra. Káin volt a Krisztus által említett eredeti gyilkos és hazug. A jó mag (a megváltott tiszta ádámi faj) a csűrbe lesz gyűjtve, míg a konkoly (Káin leszármazottai, a "kárhozat fiai") a tűzre lesz vetve az ítélet napján, Krisztus visszatérésekor. Krisztus azért tárta fel tanítványainak ezt a mások elől elrejtett igazságot a példázaton keresztül, hogy megtudhassák "a világ kezdete óta rejtett dolgokat" (Mát 13:35)! Itt a világ kezdete (gr. katabole) az ádámi teremtésre utal.

A Biblia szerint Isten Ábrahám "magjaiban", azaz Izrael nemzetközösségében viszi véghez a megváltás tervét (amibe az Újszövetség által már a választott pogányok is be lettek oltva (Róm. 4:16; 9:8; 11:17), lásd még az Izrael és az egyház titka című írást). Izraelt emiatt nevezik a "választott népnek", ahogyan az igaz egyház tagjaira is a "választottak" kifejezéssel utal a Szentírás. Ugyanakkor a megváltás munkájában aktív szerepet és munkát kapnak a megváltás tárgyai, az igaz hívők, a választottak is. Sátánnak szintén megvannak a maga "magjai", akik egy állandó, elkeseredett küzdelemben állnak a megváltásra szánt magokkal (1Móz. 3:15).  Sátán szintén a "választottain" keresztül dolgozik és viszi véghez munkáját, akik azt teszik, amit tőle hallottak, teljesítik kívánságait, és hazugságait szólják (Ján. 8:38,41,44). Mint láttuk, Sátán stratégiai pontossággal oda helyezi a saját ivadékait, ott működteti őket a legaktívabban, ahol a legnagyobb kárt okozhatják az igazságnak, és  Isten választottainak. Ezért nem véletlen, hogy beférkőztek Júdába és az egyházba is, de míg az előzőt képesek voltak ideiglenesen megrontani, a másodikban lesz egy maradék, amely fölött nem kapnak erőt. A beférkőzött konkolyról:

Júdás 1:11-17 11 Jaj nekik, mert Kain útján indultak el, pénzért Bálám tévelygésére adták a fejüket, és Kóré lázadása szerint vesznek el. 12 Ezek szennyfoltok szeretetvendégségeiteken, akik szemérmetlenül veletek lakmároznak és hizlalják magukat. Olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek, mint az ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg; 13 mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár. 14 Ezekről is prófétált Énók, aki Ádámtól számítva a hetedik volt, amikor így szólt: "Íme, eljött az Úr szent seregeivel, 15 hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak." 16 Ezek zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, vágyaik útján járnak, fölényesen jártatják a szájukat, és haszonlesésből embereket dicsőítenek. 17 Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak.

V. Isten "bevándorlási politikája"

Ki számít izraelitának bibliai értelemben?

A témakört nem lehet lezárni anélkül, hogy röviden ki ne térnénk Isten bevándorlási politikájára, vagyis azokra a törvényzetekre, amelyek meghatározták és szabályozták az idegenek Izraelbe való betelepedését. Tény, hogy amint a modern Izrael házához tartozó nemzetek, úgy Júda (a zsidók) is nagyszámú idegen népelemet foglalnak magukban a legkorábbi időktől kezdődően. A Biblia száraznak, unalmasnak tűnő geneológiáin legtöbben átugranak olvasás közben, szinte mellékes, haszontalan megjegyzéseknek veszik a furcsa nevek felsorolását, ki szült kit, életének hányadik évében, stb. Pedig ezek gyakran a legfontosabb kulcsokat tartalmazzák más szövegrészek pontos megértéséhez, és nem véletlenül kerültek be a Szentírásba.

A geneológiák sokat segítenek abban is, hogy választ kapjunk a fenti idézettel kapcsolatos felvetődő kérdésekre, különösen akkor, ha bibliailag helyes és pontos választ kívánunk.

A Szentírásból és néhány történelmi forrásból jól követhetjük, hogy miképpen épültek be Júda törzsébe olyan bizonyos népelemek, amelyek erősen hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, amely az izraeliták ószövetségi hitét jelentősen átformálva a rabbinikus judaizmusként ismert vallássá alakította. Azon rabbinikus júdaizmussá, amelyben a zsidóságot a továbbiakban már nem egy adott vérvonalhoz kötött nemzeti identitás jelentette, mint inkább a rabbinikus judaizmus követői. Mint látni fogjuk, a zsidók közé beépült népelemek igen vegyes háttérből kerültek ki, gyakran az igaz Istent legádázabban ellenző népekből.

Történelmi tény, hogy Izrael törzseiben, majd nemzeteiben mindig is jelen voltak idegenek, vagyis a más nemzetekből hozzájuk csatlakozott elemek. Isten engedélyezte ezt, de törvényében szigorúan levetette, illetve szabályozta azt, hogy miként válhatnak a pogányok a testi Izrael részévé. Már az Egyiptomból való kivonuláskor is Izraellel tartott egy "keveredett népesség", akik szintén rabszolgák voltak Egyiptomban (2Móz. 12:38). Isten megbüntette Mózes nővérét, Miriamot, amiért az bírálni merte Mózest pogány (kushita, azaz valószínűleg sötétbőrű) felesége miatt (4Móz. 12:14).

Isten eleve korlátozni kívánta a keveredést az izraeliták és a hozzájuk csatlakozó pogány származású egyének között, ezért a törvényben utasításokat és szabályzatokat adott arra, hogy miként fogadhatók be Izrael közösségébe az idegenek:

3Mózes 19:33-34 33 Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. 34 A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

Adott volt tehát az, hogy Izraelnek tiszteletben kellett tartani az idegenek "emberi jogait", bár ezt nem feltétlenül a kifejezés mai, eltorzult értelmében kell értenünk. A másik oldalról viszont az idegennek csupán egy adott módon volt lehetősége Izrael részévé válni. Amennyiben bárki Izraelhez kívánt csatlakozni, annak az egyénnek teljesen izraelitává kellett válnia, felvéve a szövetséget és annak jeleit. Végleg el kellett hagynia a pogány múltját, annak szokásait, nem beszélve a pogány vallásról. Röviden, teljes mértékben be kellett térnie Izraelbe a törvény minden elvárása szerint, kezdve a körülmetélkedéssel. Az ideiglenesen Izraelben tartózkodó idegennek (akiket mai kifejezéssel élve talán "vendégmunkásoknak" nevezhetünk) nem lehettek privilégiumai, és nem részesülhettek a szakrális dolgokban, így a szövetségen kívül maradtak, ami természetesen azt is jelenti, hogy nem válhattak izraelitákká. Bár sérelem és jogtalanság nem érhette még ezeket az ideiglenesen ott tartózkodó elemeket sem, de végleg letelepedniük (és az izraeliták örökségében részesülni) csak a fenti módon volt lehetséges bárki számára. A törvény tehát részben védte, részben pedig nagy felelősséggel ruházta fel az idegent. Izrael részére pedig biztosította, hogy a nemzeti vérvonal megmarad, a pogány vallási tradíciók és idegen szokások pedig soha nem üthetik fel fejüket Isten népe között – már amennyiben betartották az idevonatkozó rendeleteket:

2Mózes 12:48-49 48 És ha jövevény tartózkodik nálad, és páskhát akarna készíteni az Úrnak: metéltessék körűl minden férfia, és úgy foghat annak készítéséhez, és legyen olyan, mint az országnak szülötte. Egy körűlmetéletlen se egyék abból. 49 Egy törvénye legyen az ott születettnek és a jövevénynek, a ki közöttetek tartózkodik.

3Mózes 24:22 Egyazon törvény szerint ítélkezzetek mindenki fölött, akár közületek való, akár idegen, mivel én vagyok az Úr, a ti Istenetek."

4Mózes 15:29-31 29 Az Izrael fiai közül valóra és a körükben élő idegenre ugyanaz a törvény vonatkozik, föltéve, hogy tévedésből tesz valamit. 30 Az ellenben, aki szándékosan tesz valamit, akár a népből való, akár idegen, káromolja az Urat; az ilyet ki kell a népből zárni. 31 Mert megvetette az Úr szavát, s áthágta parancsait; az ilyet egészen ki kell irtani: viselje bűnét."

Egyáltalán nem volt helye a "multikulturalizmusnak", ahogyan a "minden nézet egyenlő jogú" elméletnek sem, különösen nem a vallás és törvényzetek területén:

Isten befogadta népe közé a köztük letelepedni kívánó pogányokat, s ezek az idegenek önálló örökséggel teljes jogú tagjaivá váltak annak a törzsnek, amelyben letelepedtek. Tudván elkötelezettségüket, mert idegenségük nem volt mentség a törvény szigora alóli felmentésre. Izraelnek be kellett fogadnia az odatérőket még az olyan rendkívül ellenségesen viselkedő népek közül is, mint az edomiták, igaz, az ő esetükben szigorúbb megszorításokkal:

5Mózes 23:7-8 7 Az edomitát ne utáld, mert testvéred. S ne utáld az egyiptomit sem, mert az országában éltél, idegenként. 8 Harmadik nemzedékük beléphet az Úr közösségébe.

Ez az idézet rendkívül sokatmondó, mert itt annak az Ézsaunak az utódairól van szó, akiket Isten gyűlölt, már az anyaméhben (Róm. 9:13). Ennek ellenére Isten utasította az izraelitákat arra, hogy ne utálják az edomitákat! Az edomiták egyébként valójában Izrael testvérnépe voltak, hiszen ők Ézsaúnak, Jákob ikertestvérének leszármazottai (1Móz. 36:43; 25:19-26). Jákob lett Izraellé átnevezve (1Móz. 32:28), s az ő tizenkét fiának egyike volt Júda. Ez azt jelenti, hogy Ézsau (Edom) Júdának, az első zsidó embernek a nagybátyja volt (mint ahogyan Jákob többi fiaié is). Az edomiták tehát szintén Ábrahámtól és Izsáktól származnak, így Hébertől is, ami apai ágon a héberek egyik ágává teszi őket. Mivel az edomiták szemita nép (bár kánaáni asszonytól, így pontosabban szemita és kámita keverék), héberek, Jákob testvérének leszármazottai, ezért az izraeliták legközelebbi pogány vérrokonainak mondhatók.

A judaizmus mint felekezet

Tudjuk azt is, hogy a perzsa birodalom idejében sok pogány nemzetből való egyén felvette a zsidó vallást, miután Eszter királynővé lett, és a zsidók legyőzték az addig őket üldöző ellenségeiket: "Az ország népei közül sokan zsidóvá lettek" (Eszt. 8:17). A szöveg azt mondja, zsidókká lettek, tehát beolvadtak Júdába, s annak vallásába, felvéve az Ószövetség jeleit. Ezzel tehát egy további jelentős számú idegen elem keveredett a zsidóságba, ezúttal azonban a törvényben meghatározott módon. A perzsa birodalom igen vegyes lakosságú volt, bár döntően szemita eredetű népekből tevődött ki, s az ez alkalommal betértek legtöbbje így még szemita volt (mivel az elveszett törzsek ekkortájt még éppen ezen a területen tartózkodtak, köztük szintén sokan "visszatértek" a hithez).

A betértek állapotát két nézőpontól lehet megközelíteni:

1. Addig, amíg Izrael vagy Júda az Isten által levetett szövetség és törvény szerint élt, betartva annak minden pontját, úgy az idegenek megfelelő módon történő betérése elfogadott volt, és az idegen teljes mértékben asszimilálódhatott, részese lehetett az ígéretek testi fázisának (vö. 3Móz. 19:33-34, Ez. 47:22-23).

2. Ha azonban a szövetséget már megrontó, vagyis az aposztata testi Izraelbe vagy Júdába települ be bárki, és ott akár állampolgárságot kap, az nem teszi őt Isten előtt a választott nép, vagy a szövetség részévé, sem az Izraelnek adott ígéretek örökösévé. Röviden, sem az izraelita országokba való betelepülés, sem a judaizmus felvétele nem tesz senkit Isten népévé. Az Izraelnek ígért örökség lényegében az üdvösség, s azt kizárólag Krisztus áldozatának elfogadásával, a bűntől való megtéréssel, és a teljes szellemi újjászületéssel nyerhetjük el, amire egyedül az Újszövetség ad lehetőséget.

Ha Josephusnak az edomitákkal kapcsolatos azon kijelentését, hogy azok nem mássá, mint zsidókká váltak az Isten törvényének fényében vesszük, akkor azok a törvény betűje szerint valóban "zsidókká" váltak, de nem a szövetség értelmében vett izraelitákká, hanem a szövetségtől már eltért, hamis farizeusi judaizmus részévé. Röviden, egy aposztata hitnek lettek a részesei, nem pedig igaz Júdának (Róm. 2:29).

Josephus a maga farizeusi tanításaira alapozva azt tartotta, hogy az ilyen prozeliták (betértek) valójában teljes jogú polgárokként tértek be a zsidóságba (lásd. pl. Antiq. XIV. könyv viii. fej. 1. rész), kissé figyelmen kívül hagyva annak tényét, hogy azt karddal a fejük fölött, azaz kényszerből tették. A törvény ugyan kimondja, hogy amennyiben az edomiták körülmetélkedtek és teljes mértékben elfogadták a zsidó "vallási gyakorlatokat és szokásokat", valóban Júda részévé váltak, mint az "ottszülöttek". Még akkor is, ha figyelembe vesszük az 5Mózes 23:7-8-ban vázolt korlátozásokat (miszerint az edomiták, vagy edomita izraelita keveredésből szülöttek csak a harmadik generációban válnak teljes jogú izraelitává). Ez azt jelenti, hogy az i.e. 110 körül betért edomiták Krisztus idejére már túllépték a harmadik nemzedéket, és addigra teljes jogú zsidókká lettek. A kérdés csupán az, hogy ekkor a farizeusi judaizmus megegyezett-e az eredeti ószövetségi vallással?

Tudjuk, ekkor még állt a templom, és "érvényben volt" az Ószövetség, még akkor is, ha igen kevesen voltak már annak hű követői. Valamivel később, a jeruzsálemi templom lerombolása (i.sz. 70) és a Bar Kóhba lázadás leverése után, a rómaiak kiűzték a zsidókat Jeruzsálemből. Ezt követően a júdeai zsidók szétszóródtak szerte a Földközi-tenger partvidékén, Babilóniában, szétszórt elemeik jelen voltak Dél-Európában, különösen Spanyolországban, egész Észak-Afrikában és Arábiában. A zsidóság szefárdi ága nagyrészt az ő utódaikból tevődött ki a középkorra. Más elemeik Krímeába és a kaukázusi területekre vetődtek, akikhez később csatlakoztak azok a zsidók is, akik Babilóniából az izraelita törzsekkel észak-nyugati irányba vándoroltak. A talmudista és kabbalista judaizmus rendszerezése Babilonban történt meg, amelyre nagy hatással voltak az ottani misztériumok és okkult tudományok.

A templom lerombolását követően azok a testi izraeliták, akik nem fogadták el a Messiás áldozatát, ideiglenesen ki lettek metszve önmaguk olajfájából, amelybe nekik is vissza kell oltatniuk ahhoz, hogy részesei lehessenek az eleve nekik adott ígéreteknek. Azt azonban ki kell hangsúlyozni, hogy úgy kimetszésük, mint visszaoltásuk és helyreállításuk az üdvösségi terv része.

Mint már láttuk, Isten meghatározta, hogy pogányok betérhettek Izraelbe, letelepedhettek ott, és teljes jogú lakosokká válhattak, mint az ott született izraelita, abban az esetben, ha elfogadták Izrael Istenét, vallásrendjét, törvényét (beleértve a körülmetélkedést is, ami az Izraellel megkötött szövetség jele volt). Ez a bibliai alapelv illetve törvénytétel lényegében egy máig érvénybenlévő törvényszerűség, ami szellemi szintre lett emelve, és a pogány választottak Izraelbe oltásával ez valósul meg (annyi különbséggel, hogy esetükben már nem a test, hanem a szív metéltetik körül, ami az Újszövetség jegye). Így lettek a pogányok közül választott hívők Izrael nemzetközösségének részesei Krisztus által.

Más kérdés viszont, hogy a zsidók ma mennyiben élik meg – a már egyébként is felbontott – Ószövetséget, illetve az abban meghatározott vallásgyakorlatot. A mai ún. rabbinikus júdaizmus ugyanis már nem az az ószövetségi vallás, amit Isten megkötött Izraellel a Sínainál, ugyanis az ott megadott rendeleteknek csupán válogatott elemeit tartják meg, erősen keverve a halachah hagyományokkal. A mai júdaizmus elsősorban a Krisztus első eljövetele és a templom lerombolása után kialakult farizeusi hagyományok örököse – az Ószövetség elengedhetetlen részeként megadott templomi, áldozati és papi szolgálat nélkül, és számtalan emberi parancsolat bevezetésével. Maga a rabbinikus judaizmus a keniták, gibeoniták és edomiták hatására alakult azzá, amivé lett – egy teljesen meghamisított vallássá. Mivel a Messiást megtagadták, Júda egyelőre és ideiglenesen maga is kiesett az ígéretekből (vö. Ap.Csel. 3:23), csakúgy, mint korábban Izrael háza. 

Az eddigi leírásokból jól látható, hogy az idők folyamán a júdeai zsidók etnikai arculata valóban jelentős változásokon ment át a jól dokumentált keveredések folytán. Az Isten Gyülekezeteinek véleménye az, hogy ha bárki zsidónak vallja magát a judaizmus felvételével, az a judaizmus részévé teszi magát, nem pedig Izrael és az isteni szövetség részévé, aminek elvárása a szellemi megtérés és újjászületés Krisztus által.

Isten Egyháza ma egyedül a szellemi Izraelt (Gal. 6:16) tartja az Isten igazságait képviselő népének, azokat, akik "bensőleg zsidók" (Róm. 2:29), ahol a testi születés lényegében nem számít semmit (Ján. 6:63; Gal. 3:28).

Isten azonban ügyel a nemzetének etnikai tisztaságára, a törvény szerint valójában a törzsek még egymással sem keveredhettek, nemhogy a pogányokkal. Izrael népének helyreállításával ki lesznek vetve a jogtalanul ott tartózkodó (körülmetéletlen szívű) idegenek, úgy a vallási szolgálatból, mint magából a nemzetből is.

Miért történhetett meg mindaz, amit ebben az írásban eddig vázoltunk? Tény, hogy mindez nagyrészt hozzájárult Izrael elvakulásához, amire JHVH emlékeztetni fogja Izraelt (és természetesen így Júdát is) a majdani helyreállításuk után:

Ezékiel 44:5-9 5 Jól figyelj arra, hogy kik mehetnek be a templomba, és kiket kell eltávolítani a szent helyről! 6 Mondd meg Izráelnek, ennek az engedetlen népnek: Így szól az én Uram, JHVH: Elég volt már mindenféle utálatos dolgotokból, Izráel háza! 7 Hiszen idegeneket, körülmetéletlen szívű és testű embereket engedtetek bejönni; szent helyemen való jelenlétük meggyalázta házamat, amikor kenyeret, kövérjét és vért hoztatok nekem áldozatul. Ezzel megszegtétek szövetségemet,tetézve utálatos dolgaitokat. 8 Nem ti teljesítettetek szolgálatot szentélyem körül, hanem rájuk bíztátok, hogy azok [az idegenek] teljesítsenek szolgálatot helyettetek szent helyemen. 9 Ezt mondta az én Uram, JHVH: Az idegenek, az Izráel fiai között élő körülmetéletlen szívű és testű idegenek, nem mehetnek be szent helyemre.

A Biblia a körülmetéletlen szívet következetesen a megtérést elutasítókra használja, s itt világosan láthatjuk, hogy Izrael ezek kezére bízta a szolgálatot! Innentől már soha többé nem fog előfordulni hasonló dolog, és végre minden beteljesedik, ami a törvényben meg van írva, mert Izrael szívébe lesznek írva a parancsolatok (Jer. 31:31-33; Ezék. 11:19:21; 40-20), nem térnek el attól többé sem jobbra sem balra, "eltávolítanak minden botrányt és utálatosságot" (Ez. 11:18), és a körülmetéletlen szívű idegenek nem mehetnek be többé a szent helyre.

Ennek része az, hogy Izrael és a szentély a messiási helyreállítás után teljesen megtisztul az idegen, hamis tanokat és gyakorlatokat terjesztő elemektől:

Zakariás 14:21 Jeruzsálemben és Júdában minden fazék a Seregek URának szent tulajdona lesz, és aki csak eljön, hogy áldozatot mutasson be, bármelyiket előveheti, és főzhet benne. Attól a naptól fogva nem lesz többé kánaánita (héb. kena'aníj) a Seregek JHVH-jának házában.

Izrael törzsei visszakapják törzsi örökségeiket, a törzsek a törvényt tiszteletben tartva még egymás közt sem házasodnak, a köztük élő, a szövetséghez kötődő és megfelelő módon letelepedett idegenek pedig saját birtokot kapnak maguknak a befogadó törzs területén (Ez. 47:13-23). Nem lesz többé megtévesztés, nem létezik majd többé Sátán zsinagógája a hamis zsidókkal, akik – a választottak kivételével – vakságban tartották Izraelt és a kereszténységet.

Túlzott kijelentés-e azt állítanunk, hogy a zsidóság nagy részét ma nem az eredeti Júda törzsének etnikuma teszi ki? Egyáltalán nem, mert ez megegyezik a hivatalos zsidó állásfoglalással:

"A szó szoros értelmében pontatlan az ősi izraelitákat zsidóknak nevezni, ahogyan helytelen a modern zsidókat izraelitának, vagy hébernek mondani." (Richard Siegel & Carl Rheins , The Jewish Almanac, New York, NY: Bantam Books, 1980, 3. old.).

Ezt a tényt sorozatban erősítik meg az olyan hivatalos zsidó források, mint a The Jewish Encyclopedia (1905), The Universal Jewish Encyclopedia (1941), az Encyclopaedia Judaica (1971), a The New Standard Jewish Encyclopedia (1977), és az egyéni zsidó kutatók és szerzők is. Csak néhány ilyen kiemelkedő személy neve: Nathan M. Pollock, a Középkori Zsidó Történelemkutatás professzora Tel Avivból, Bernard Lazare, Robert Quillan, Dr. Benjamin Freedman, Arthur Koestler, James Yaffe, Paul Meyer stb.  Nem a véletlen műve, hogy a zsidó kifejezés hosszú ideje már nem egy etnikumot fed, mint inkább a judaizmus képviselőit, hiszen a farizeusi judaizmus megalkotóinak nagy része maga sem volt zsidó, és a betérés szabályait is meg kellett változtatniuk.

Ezek a tudósok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ez nem egy újkeletű jelenség, hanem a két testamentum közt végbement átalakulás eredményei. Tisztában vannak az olyan adott történelmi tényekkel, mint pl. a judaizmust felvevő idumeaiak beolvadása. Tagadhatatlan ugyanis, hogy már az ókorban is nagyon tisztában voltak Júda etnikai átalakulásával, mi több, már akkor közismert tényként kezelték azt az állapotot, hogy a judaizmust képviselő főbb szektáknak a tagsága sem színzsidókból állt, hanem nagyrészt idegenekből. Erről saját történészük, Josephus tanúskodik, amit itt újraidézünk: 

"A judeaiak közt három fő filozófiai irányzat volt jelen. Az elsőnek a követői a farizeusok voltak; a második a szadduceusok; a harmadik szekta követőit, amelynek a legszigorúbb elvárásai voltak, esszénusoknak nevezték. Ez utóbbiak a születésük szerint is zsidók, és láthatóan nagyobb szeretetet tanúsítanak egymás iránt, mint a másik két szekta." (Josephus, A zsidók háborúi 2:8:2)

Josephus, aki a maga részéről a farizeusi szektához tartozott, minden további nélkül elismeri, hogy csupán az esszénusok szektája áll a valóban Júdától származó zsidókból, és akkor még igenis számon tartották a vérszerinti eredetet. Az utalás egyben elárulja azt is, hogy a farizeusok szektája és tagságuk messze nagy része nem vérzsidó volt, hanem idegen, s ez további bizonyíték a korábbiakban vázoltakhoz! Bár nem közvetlenül idevágó téma, de érdemes megjegyezni, hogy talán emiatt sem véletlen az, hogy egyedül az esszénusok tartottak ihletettnek és a Szentírás részének olyan írásokat, mint pl. az Énok könyve, amit a farizeusi/rabbinikus judaizmus elvetett, talán éppen amiatt, mert túl sok olyan információt tartalmaztak, amelyek felfedték kilétüket.

Rendkívül érdekes még Josephus azon leírása, amelyben elismeri, hogy valamikor a két testamentum közötti időben a Shekina dicsősége, vagy a Jelenlét elhagyta a templomot:

"Az Urim és a Thummim fénye megszűnt, kétszáz esztendővel azelőtt, hogy ezt a könyvet megírtam" [vagyis pont abban az időszakban, amikor a farizeusok  szektája hatalmat nyert] (Ant. 3:218)."

Nyilvánvaló tehát az, hogy Isten Jelenléte elhagyta az akkorra hamissá váló vallásrendszert, és Krisztus eljövetelekor tanúbizonyságot tett az ellen. Az megintcsak tény, hogy az írástudók, a szoferim döntött JHVH nevének 134 helyen történő átírásáról Adonájra, ami a mai napig zűrzavart okoz a Biblia pontos értelmezésében. A templom lerombolását követően a szoferim hagyományait a rabbinikus zsidóság vette át, s nem véletlenül lett még a bibliai naptár is megváltoztatva.

Mint láttuk, az isteni uralom helyreállításakor Isten megszűnteti ezt az állapotot, eltávolítja népéből azokat az elemeket, amelyeket Ő maga el kíván távolítani, hogy tulajdona tiszta és szent legyen. Ezt a témához kapcsolódó terjedelmes kitérőt meg kellett tennünk a pontos teológiai jelentősége miatt.

A rabbinikus judaizmus létrejöttének egyik sajátos következménye az lett, hogy Izrael vallási életének vezetésébe gyakorlatilag bekerülhettek nem izraelita, pogány, s ami a legfontosabb, a Sátán által beültetett elemek is, akik Isten nevében a felismerhetetlenségig eltorzították az igazságot. Másképpen kifejezve: az igaz vallás a gonosz erők hamisítványa lett! És aki azt hiszi, hogy ez csak a judaizmusban történhetett meg, azt felkészületlenül éri az, amikor nemcsak hogy a keresztények zöme, de még a választottak is a teljes megtévesztés veszélyébe kerülnek.

Utószó: Megtévesztők és megtévesztettek

A sátán zsinagógájához tartozó zsidóknak semmi közük azokhoz az igazi izraelita zsidókhoz, akiket Krisztus a visszatérésekor nemzeti rabságból szabadít meg, s akik ekkor megtérnek Istenükhöz. Az igaz zsidók ekkor egyesülnek Izrael Házával a Szentföldön (Ez. 37). A sátán zsinagógája egy olyan hatalmi elit, amely zsidónak mondja magát, zsidóknak hiszi őket a világ, "Isten választottaiként" tetszelegnek, holott sátán ivadékai, akik azt teszik, amit uruk diktál. Elérték, hogy a zsidó név mögött megbújva senki nem emelhet rosszalló szót  ellenük, az irányukba intézett minden kritikát az "antiszemitizmus" vádjával bélyegeznek meg és vetnek el, a törvényeket ők diktálják, amelyeken érdekes módon  ők felül állnak.

Ahogyan az Izrael vallásrendszerébe beplántált Sátán magjai veszedelembe és romlásba vitték a választott népet, úgy az egyházat, a szellemi Izraelt is romlásba vinnék, amennyire tehetik. Nem ok nélkül bünteti meg Isten azokat a tanítókat, akik népét, Izraelt is romlásba vitték. A Jeremiás 8 fejezete a félrevezetett, megromlott nép keserű sorsát vázolja, s rámutat annak okozóira is:

Jeremiás 8:8-9 8 Hogy mondjátok: 'Bölcsek vagyunk és az Úr törvénye velünk van?' Azt bizony, íme, hamissá tette az írástudók vesszeje. 9 Szégyent vallottak a bölcsek, megzavarodtak és tőrbe estek; íme az Úr igéjét megvetették, mit ér hát bölcsességük.

És ez az egyetlen mérce! Mondhatja magát bárki bárminek, hivatkozhat Istenre és a törvényre, vagy akár Jézusra, de ha a hivatkozás ellenére meghamisítják Isten törvényét, azzal feltárják kilétüket.

Kik is voltak elsősorban az írástudók, a bölcsek, akik kisajátították maguknak Izrael vallási életének irányítását? Káin fiai, a keniták, és a kiátkozott edomiták, a sátán magjai, az ördög fiai, vagyis azok a "zsidók", akik soha nem is voltak valójában zsidók, hanem Sátán papjai! Ők azok, akik szégyentelenül félrevezették és ma is félrevezetik a nyájat:

Jeremiás 8:12 Szégyenkezniük kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és már pirulni sem tudnak. Azért elesnek az összeomláskor, elbuknak a megtorlás idején! - mondta JHVH.

Ez az írás egyben egy nyílt levél is az elvilágiasodott kereszténység jeles nagy embereihez, akik félrevetve Isten parancsolatait, hamis utakra vezetik a rájuk bízott nyájat.

A Szentírás szerint az az igazi izraelita, aki szellemileg izraelita, és az az igaz zsidó, aki bensőleg zsidó:

Róma 2:28-29 28 Nem az a zsidó, aki látszatra az, s nem az a körülmetélés, ami a testen látható, 29 az a zsidó, aki bensőleg az, s aki nem betű szerint, hanem lélek szerint körülmetélt. Az ilyen nem embertől, hanem Istentől kapja a dicséretet.

Aki bensőleg zsidó, az egyben szellemi izraelita is, mert Krisztus testében nincs különbség fajra, nemre való tekintetben (Gal. 3:28). Aki testi születés szerint izraelita, de a szövetségtagadás miatt kivágattatott Izraelből, az a visszaoltásáig a pogányokkal egyenlő. A modern keresztények, különösen annak evangelista és pünkösdista ágazatai a rabbinikus judaizmust tekintik a zsidóság bibliailag hiteles vallásának, a cionizmust pedig Isten választott eszközének tartják, amely által "helyreállította" Izraelt. Keresztények tömegei kötelezik el magukat a cionizmus morális, ideológiai és gyakran anyagi támogatására, amivel ezek a magukat szelleminek valló "hívők" a sátáni fortély kelepcéjébe kerültek.

Itt az ideje, hogy azoknak adjuk meg a kijáró érdemet, akik jogosak arra, nem pedig azoknak, akik a név mögé bújva istentelenségeket és törvényszegéseket követnek el. Mert ők azok lába elé lesznek vettetve hódolatra, akik hűek maradnak az igazsághoz, és nem hagyják magukat megtéveszteni a sátáni hitvány hamisítvánnyal (Jel. 2:9).

A megtévesztés természete szerint, a megtévesztett nincs tudatában annak, hogy meg van tévesztve – ha tudná, akkor nem lenne megtévesztve. Isten szerint népének a tudatlanságuk okozza vesztét:

Hóseás 4:6 Népem elpusztul, mert nincs benne érteni tudás. Mert elvetetted a tudást magadtól, én is elvetlek, ne légy többé pap. Amiért elfeledted Istened törvényét, én is megfeledkeztem a fiaidról.

Akik a külsőségekben mutatkoznak zsidóknak, vagy akár testileg azok is, de emberi hagyományokat követnek, továbbá nyereséget, dicséretet és evilági javakat hajszolnak, azokkal kapcsolatban ezt mondta Jahoshúa:

Máté 8:13-14 13 ... "Minden palántát, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, ki fognak gyomlálni. 14 Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői! Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek."

Az aratás ideje közeleg, így a konkoly sötét magjai kezdenek egyre nyilvánvalóbbá és láthatóbbá válni a vetésben. Azok, akik felismerik e mérges termést, nem lesznek megtévesztve, nem bukhatnak el, s eljutnak az aratásig, "amikor megragadják a rókakölyköket", a "konkoly" tűzre kerül, a "búza" pedig begyűjtetik az Isten országába.

Az átlag zsidó ember addig nem fogja igazán megérteni az "antiszemitizmus" jelenségét, amíg nem néznek szembe azzal, hogy ők is csupán eszközei és elsődleges áldozatai egy olyan játszmának, aminek tétje nem csak a zsidók, de az egész emberiség sorsa. Az ő sajnálatos szerepük e játszmában az előre jól kikalkulált szenvedés volt, hogy arra hivatkozva érintethetelenek maradjanak azok, akik azt okozták – sátán zsinagógájának "álzsidói".

Sátán zsinagógája beférkőzött, és belülről meghódította az igaz vallást az ószövetségi időkben, majd beékelődtek a keresztény egyházba is. Ily módon el lett vetve az Isten törvénye, az igazság és a jog, helyébe a hiábavalóság került. De ez csupán a kezdet, mindezzel nem fejezték be munkájukat. Céljuk Isten törvényének betiltása, és annak elérése, hogy az emberek sátánt istenként imádják, amit egy új világrend beiktatásával szándékoznak megvalósítani.

Kihangsúlyozzuk, hogy a Júdától származó zsidó nép nem sátán zsinagógája, Júda el fogja fogadni Krisztust a Messiásként, amikor visszatér, és megmenti Izrael maradékát. Sátán zsinagógája egy, a zsidó név mögé bújt imposztor, okkultista hatalmi elit, a megtévesztés mesterei, akik gyűlölik Krisztust, a keszténységet, és azokat az igaz zsidókat, akik hűek maradtak a Tórához, elvetve minden általuk bevezetett eretnekséget, legyen az a kabbalizmus vagy a cionizmus. Ezek az álzsidók szemrebbenés nélkül elpusztítják az igaz zsidók és izraeliták millióit, ha céljaikat szolgálja, márpedig szolgálni fogja. Sátán zsinagógáját a hatalomvágy és sátán imádata vezérli, neki szolgálnak, és egyetlen céljuk az, hogy elfogadtassák őt a világ isteneként, amit az antikrisztus felemelkedésével kívánnak megvalósítani. Minden eddigi munkájuk egyedül ezt a célt szolgálta, ahogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében maguk fogalmazzák:

Egyébként nem közömbös-e a világnak, vajon ki uralkodik fölötte: a katolikus egyház feje-e, vagy a mi cionista vérből származó erőszakos királyunk (despotánk)? (Cion Bölcseinek 5. Jegyzőkönyvéből)

Ha már most annyira uraljuk a gójok gondolatvilágát, hogy szinte valamennyien azokon a színes szemüvegeken át nézik a világ eseményeit, amelyeket az orrukra teszünk - ha már most nincs egyetlen állam sem, ahol bármi is megakadályozna minket abban, hogy tudomást szerezzünk arról, amit a gój ostobaság államtitoknak nevez: Milyen lesz akkor a mi helyzetünk, amikor majd elismert legfőbb urai leszünk a világnak az egész világ felett uralkodó királyunk személyében? (Cion Bölcseinek 12. Jegyzőkönyvéből).

Amikor Izrael királya a fejére teszi az Európa által felkínált koronát, a világ pátriárkája lesz. (Cion Bölcseinek 15. Jegyzőkönyvéből).

Igen, létezik egy nemzetközi összeesküvés, de ez nem a zsidó nép "gójok" elleni összeesküvése, hanem sátán zsinagógájának összeesküvése az emberiség ellen, legyenek zsidók, vagy pogányok.

Az írás második része a sátán zsinagógájának modernkori fejlődését és "munkásságát" mutatja be.

 http://churchofgod.hu/content.php?act=satzsina