Elejét vehetjük-e a liturgikus visszaéléseknek a vallási közösségekben?
Jezsuita
vagyok, a marylandi provincia tagja, és Argentínában dolgozom, az
Andokban. Egyszer egy kánonjogász azt mondta egy barátomnak, hogy ötszáz
kilométerre a tengertől, ezer méterrel a tengerszint felett nem számít a
kánonjog. Nehéz körülmények közt nem könnyű tökéletesnek lenni.
Mondtam
misét börtönben, üres kápolnában, és olyan helyeken, ahol nincs
kápolna, az emberek pedig így csak úgy összegyűlnek imádni Istent.
Celebráltam misét kisteherautó platóján, a Szentszív képével, ami a
kabinnak volt támasztva, és úgy is, hogy az egybegyűltek között volt egy
kecske is. Egyszer a húsvéti szertartásban kávéskannát és vállfát
kellett használnunk incenzáláshoz. Sokszor kellett rögtönöznöm
pasztorális szükségszerűségből. Nagyon is értem, hogy szükség van a
kulturális körülményekhez való alkalmazkodásra, és figyelembe kell venni
a pasztorális érdekeket.
Érsekünk,
aki az argentin püspöki kar liturgikus bizottságának elnöke, támogatja
ezt a fajta rugalmasságot, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a szent
liturgiát jól kell végezni, előre kigondoltan, ünnepélyes
egyszerűséggel, a római egyház előírásainak megfelelően.
A
legjobbat kell nyújtanunk az Úrnak. Isten szent népe érti ezt.
Megindító látni, ahogy az egyszerű szegény emberek előkészítik az oltárt
az otthonukban, vagy amint legjobb tudásuk szerint feldíszítik a
templomot, minden kis javukat beleadva, mint a bibliai özvegyasszony.
Minden nyilván nem lenne korrekt a legskrupulusabbak szemében, de az
özvegy fillérei, virágai és terítői nagyon értékesek Isten országában.
Miért írom ezt az esszét?
Hat
évig olyan helyen éltem és miséztem, ahol a liturgikus szabályokat
annak a nehézségek ellenére fontosnak tartották. Aztán belekezdtem a
terciába, és visszatértem a jezsuita közösségbe. A tercia a noviciátus
egy része, ami azután jön, hogy 10-15 évet tanult a jezsuita és
valamiféle apostoli munkát is folytatott. Ekkor benzinnel töltekezünk,
mivel lelki tankjaink könnyen kiürülnek a sok olvasástól. Én
Salamancában végzem ezt a kurzust.
Mivel
a felszentelésem előtt 11 évig állandóan liturgikus visszaélésekkel
kellett együtt élnem, nem vártam sokat a salamancai közösségtől e téren.
Azt gondolnánk, hogy a liturgikus előírások a kisközösségi misékre is
érvényesek. Mégis, számos jezsuita és más szerzetes szabadon kezeli az
előírásokat a kisközösségi mise intimitásában, személyességében, és
olyan engedményeket tesz, amelyek egyértelműen megengedhetetlenek
volnának egy nyilvános plébániai misén, és valószínűleg a megyéspüspök
is fokozott figyelmet szentelne neki.
Az ilyen közösségi miséken ugyanis elég gyakori eset, hogy:
- egészséges hívek ülnek akkor is, amikor állniuk vagy térdelniük kellene;
- egészséges papok ülve celebrálják vagy koncelebrálják a misét;
- papok nem koncelebrálnak, pedig jelen vannak a misén;
- a főcelebráns nem ölti magára a kazulát (miseruhát) (pedig volna használható darab);
- koncelebráló papok nem öltik magukra az albát és a stólát (pedig volna használható darab);
- a papok szándékosan megváltoztatják az előírt miseszöveget;
- a pap nem a szentírási részletet olvassa fel, hanem valami mást;
- gyakori a beszélgetős szentbeszéd, amikor a jelenlévő hívek közbeszólhatnak, megbeszélhetnek valamit;
- az Igeliturgiát tanúságtételekkel nyújtják el;
- profán helyet használnak, amikor a közelben van felszentelt kápolna, templom;
- barbár visszaélés a kávésasztalon való misézés;
- Üveg- vagy agyagedényeket használnak az előírt fém helyett;
- Átváltoztatáshoz nem az előírt, tiszta fehér lisztből készült kenyérfajtákat, hanem furcsa, kenyérféle dolgokat használnak;
- gyümölcslét használnak bor helyett.
Ki
követi el ezeket a visszaéléseket? Körülnézek magam körül, és olyan
rendtársakat látok, akik életüket kockáztatják Krisztusért Timorban,
mások az Andokban segítik az ottani indiánokat, megint mások Mozambikban
misszióznak. Látok olaszokat, spanyolokat, portugálokat, akik egyre
inkább aggódnak a növekvő szekularizmus miatt. A szolgálat és az ima
igaz embereit látom, nagyszerű, kedves embereket, akik Krisztust akarják
szolgálni.
Túl
könnyű volna mindenkit, aki liturgikus visszaéléseket követ el,
egyszerűen elítélni, és ugyanabba a skatulyába tenni. Tökéletlen
világban, tökéletlen vallási közösségekben élünk. A tökéletlenségek
leginkább a liturgiában mutatják meg magukat. Gyom nő a búza között.
A
liturgikus visszaéléseknek a spirituális okait kell keresnünk. A
visszaélések jelensége kulturális probléma, a rossz szokások eredménye,
mondhatjuk, hogy vétkek, és egy egyházon belüli szubkultúra részei. Az
elkövetők áldozatai a - Szent Ignác szavaival élve - emberi természetünk
ellensége kísértéseinek. Peter Kreeft úgy mondaná ezt, hogy ők nem az
ellenségeink, hanem a pácienseink. Szóval mit tud tenni valaki, aki egy
vallási közösségben él, ahol jó emberek kezelik hanyagul a liturgiát?
Miért követik el ezeket a visszaéléseket?
Szerintem
az elsődleges ok a nem megfelelő felkészítés. Mi, jezsuiták, például
hiába tanulunk rengeteget, nem nagyon vagyunk felkészítve a liturgikus
szolgálatra. Liturgikus tanulmányaink rövidek, szárazak, lelketlenek, és
nincs liturgikus gyakorlat a tanulmányok folyamán. Iskoláink nem
szemináriumok. A jezsuita teológiai intézmények úgy tekintenek magukra,
mint egy teológiai think-thank tagjai, és úgy képzelik, hogy elsődleges
feladatuk új teológiai elméletek gyártása, ahelyett, hogy a jövendő
papjainak felkészítőiként tekintenének magukra, amiknek az igaz hitet
kell továbbadnia. Mivel rengeteg laikus is tanul nálunk, ezért a
hangsúly az általános szolgálaton van, nem a papi teendőkön.
Számos
elöljárónak nincs elképzelése arról, milyennek kéne lennie egy római
katolikus papnak. Ennek oka, hogy annyi különféle teológiai és morális
álláspont található meg iskoláinkban, hogy általános
teológiai-filozófiai zűrzavar uralkodik. A tanárok sokszor rossz
példával járnak elől, mivel eltérő véleményüket eltérő liturgiában
fejezik ki. Vannak persze rosszindulatúak is, de a többség tényleg azt
gondolja, hogy mindez rendben van így. A diákok persze ebbe nőnek bele,
és kritika nélkül elfogadják mindezt. Ugyancsak hiányzik a gyakorlat.
Tíz éves tanulmányaim folyamán egyszer sem szolgáltam a liturgiában
beöltözött akolitusként! Nem hiszem, hogy csak én jártam volna így.
A
másik ok Ádámig és Éváig megy vissza: ez a gőg bűne. A jezsuitákat,
mielőtt még Jézus Társaságának hívták volna őket, csak úgy emlegették,
mint „az új, megreformált papság". Loyolai Szent Ignác nagyon is
tudatában volt, hogy a papság akkoriban reformra szorult. Az
ellenreformáció élharcosainak szánt jezsuiták elitkiképzést kaptak, és
ma is rengeteget tanulnak. A jezsuiták közt ma is létezik egyfajta
felsőbbségtudat. Számos jezsuita azt gondolja, hogy a másféle liturgia
valamiképp a megreformált, új papság kifejeződése, és hogy ők jobban
értenek a dolgokhoz, mint a papság többi része, a püspökök és a Vatikán,
azok a „tudatlan konzervatívok". Ha jobban értjük a dolgokat, akkor
pedig liturgikus elképzeléseinket is Isten szent népén próbálgatjuk - ez
pedig a klerikalizmus legrosszabb formája. Az eredmény a liturgikus
hanyagság és a tudatos visszaélések szubkultúrája.
A vallási közösségek belső sokszínűsége
A
vallási közösségek nem monolitikus, racionális cselekvők, hanem
személyek csoportjai, olyan személyeké, akik közös célokat tűztek ki
maguk elé, közös ideáik és közös értékeik vannak. Remélhetőleg van közös
karizmájuk és hivatásuk. De ugyanakkor tagadhatatlanul nagy különbségek
vannak és kevés az egyetértés a tagok közt néhány olyan alapvető
kérdésben, mint például a liturgia. Így aztán egyes csoportok a
közösségben élik ki liturgikus elképzeléseiket, és álláspontjuk gyakran
nem találkozik a római egyház hiteles gyakorlatával.
Papként
ha egy közösségi misét érvénytelennek gondolok, mondhatok magánmisét.
Nem ideális, de még mindig jobb megoldás, mint a szándékosan érvénytelen
vagy tiltott gyakorlatot felvonultató mise. Ez azonban újabb
problémákat szül. Így ugyanis döntenünk kell, hogy a római katolikus
egyházzal közösségben vagy munkatársainkkal, rendtársainkkal közösségben
ünnepeljük az Eucharisztiát. Gyakran követem Aquinói Szent Tamás
gyakorlatát, aki sokszor mondott magánmisét a konventmise előtt.
Azonban
a világiaknak nincs ilyen lehetőségük. Sokan a tolerancia hamis
felfogásából adódóan fogadják el ezeket a közösségi miséket. Az elkövető
pap más téren ugyanis igen kiváló lehet, és a világiak megbocsátják
neki ezért a liturgikus visszaéléseket, elnézik, ő pedig folytatja
azokat. Legrosszabb helyzetben az apácák vannak, nincs más választásuk,
és a szabályokat áthágó mise még mindig jobb, mint nem menni misére.
Felmerül itt pár kérdés:
- Ha
egy római katolikusnak joga van a római rítus szerinti misét hallgatni,
fel kell-e adnia ezt a jogát, amikor belép egy rendbe vagy közösségbe?
- Róma
liturgikus előírásai mindenhol érvényesek, ahol misét celebrálnak, vagy
vannak kánonjog-mentes övezetek a nem nyilvános közösségi misék
számára?
- Köteles-e egy hívő részt venni
van koncelebrálni olyan misén, amiről előre tudja, hogy nem fog
megfelelni az egyház előírásainak?
- Ha nem
tudja ezt előre, de a főcelebráns eltér az előírt rítustól,
elfogadható-e a templom vagy kápolna, illetve a mise helyszínének
elhagyása? Vagy kötelező részt venni a tiltott gyakorlatot felvonultató,
esetleg érvénytelen misén?
- El kell-e
fogadnia egy hívőnek a rendje, közössége liturgikus visszaéléseit? Ha az
elöljárói is elfogadják ezeket a visszaéléseket, vagy nem hajlandók
kivizsgálni az ügyet, milyen lehetőségei maradnak az egyszeri hívőnek?
- Csupán
emberszeretetből részt kell-e vennie, és így jelenlétével hitelesítenie
kell-e a liturgikus visszaélésekkel mondott misén a hívőnek?
- Köteles-e
jelenteni a hívő a liturgikus visszaéléseket? Ha igen, akkor kinek, és a
helyi püspök közbe tud-e avatkozni a pápai intézetekben elkövetett
liturgikus visszaélések miatt?
Mit tehetünk egy vallási közösségben?
Ami
biztos nem működik: a figyelmeztetés. A különböző teológiai álláspontok
miatt szinte lehetetlen konszenzust teremteni. A figyelmeztetés nem
működik, főleg ha az elöljárók sem tartják fontosnak a liturgikus
előírásokat. Ugyancsak nem működik az elöljárók megkérése, hogy járjanak
közben a normák betartásáért. Az elöljárók sokszor maguk is a probléma
részei.
A
probléma kulturális, azaz a közösségi szokásokkal van a baj, jellem és
bűn kérdése az egész. Mi vagyunk a nővérek és Krisztus a pszichológus, a
visszaélők pedig a pácienseink. Először is: észben kell tartanunk az
eredendő bűn dogmáját.
Nem
elég előírásokat, dokumentumokat írni, be is kell tartatni azokat. Az
Istentiszteleti Kongregáció például felállíthatna szankciókat, és
megvédhetné a visszaélések miatt panaszt tevő személyeket. Az
engedetlenségnek következménye kell, hogy legyen. Például fel lehetne
függeszteni valakinek a jogát arra, hogy közösségi misét mondjon.
Esetleg lehetne a közösséget arra kötelezni, hogy egy ideig csak
mindenki számára látogatható misét mondhatnak, így a közösség gyakorlata
átláthatóbb lesz.
Továbbá
az Istentiszteleti Kongregáció szabályozhatná a közösségi misék
rendjét, vagy a közösségek, rendek felterjeszthetnék a maguk liturgikus
szabályait, amit a kongregáció vagy elfogad, vagy nem. A domonkosoknak
és a karthauziaknak a középkor óta saját rítusuk van. De a igen pici
közösségek miséit is szabályozni lehetne, például úgy, hogy az
ünnepélyesség különböző fokozatait dolgozzák ki, legalul a
kisközösségekre vonatkozó szabályokkal.
Továbbá
rendes liturgikus képzést kell előírni a novíciusok számára. Ha a
liturgia az egyetemes egyház liturgiája, az egyetemes liturgia
szolgáinak kiképzése nem szabadna, hogy egyes csoportok kezében
maradjon. Talán a helyi püspöknek kellene felügyelnie a rendi növendékek
liturgikus képzését. A liturgia túl fontos ahhoz, hogy a liturgikusok
kezében maradjon. A liturgiát pedig a professzorral együtt taníthatná
egy igényesen miséző plébános is. Vagy a különböző rendek időnként részt
vehetnének egymás miséin. És lehetne olyat csinálni, hogy egy Opus
Dei-pap miséjén akolitusként szolgál egy jezsuita növendék.
Az
első lépés a jó gyakorlat felé a gonosz szellem, gonosz indíték
megtalálása és megnevezése. Az első hely, ahol ezt keresni kell, a saját
szívünk és a saját közösségeink.
Megjelent az
Adoremus Bulletin 2006 februári számában.
Fordította:
Szilvay Gergely