Tolerancia vagy szeretet?

Pár napja az egyet nem értésről írtam. Mi mást jelenthet még az egyet nem értés? Milyen az az egyet nem értés, ami nem elítél, hanem éppen felemel? Az egyet nem értést gyakran mossák össze az intoleranciával, vagyis a manapság oly kívánatosnak feltüntetett toleranciával állítják szembe. Ez lenne a legtöbb, amit a társadalom fel tud ajánlani? Toleranciát?

Vince Vitale jóvoltából egy olyan történetet ismerhettem meg, ami kézzelfoghatóan szemlélteti a különbséget a tolerancia és szeretet között.

Hassan John Nigériának egy olyan régiójából érkezett Oxfordba, ahol a Boko Haram tetteit mindenki első kézből ismeri. Hassan is. A szervezet 500 fontos vérdíjat tűzött ki a fejére, amit már több alkalommal megkíséreltek begyűjteni. Keresztény apológia kurzusának első napján diáktársai megkérték, mondja el, hogyan lehet másokat elérni Jézus üzenetével egy olyan helyen, ahol a hírhozót ellenségként kezelik.

Hassan megpróbálta átadni a közvetíthetetlent. Megosztotta társaival, hogy miután annyi testvérét látta meghalni, az elkeseredés olyan fokára jutott, ami már csak a mindent átható erőszakban látja az átmeneti kiutat. Eldöntötte, hogy beszerez egy Kalasnyikovot és tárgyalásokba kezdett egy helyi fegyverkereskedővel.

Miközben azon tanakodott, hogy honnan szerezhetne pénzt a fegyverre, meglátott egy kislányt, aki őrölt magvakat árult iskolaidőben. Megkérdezte, hogy miért nincs az iskolában, mire a kislány elmondta, hogy a családjának nincs rá pénze. Valami megmozdult Hassan szívében és eldöntötte, hogy cselekednie kell. Rávette gyülekezetét, hogy fizessék ki a lány tandíját, a családtól pedig a kislány közvetítésével személyes találkozót kért.

A gyomra görcsberándult, amikor útjuk a város muszlim kerületébe vitte őket. Hassan végig azt gondolta, hogy egy keresztény gyerekkel van dolga. Nem volt mit tenni. Már ígéretet tett, hogy segíteni fog. Végül több látogatás után, illetve az imám és a muszlim közösség felügyelőjének közbenjárásával megegyeztek, hogy mostantól Hassan gyülekezete fizeti a kislány minden iskolai költségét. A kislánynak azonban bátyjai is voltak, akik szintén nem jártak iskolába. A gyülekezet a fiúkat is támogatni kezdte. Majd egy másik muszlim család gyerekeit is, majd megint egy másikét, míg végül már összesen 200 muszlim gyerek iskoláztatásáról gondoskodtak.

Közben Hassan azon is elgondolkozott, hogy miért csak a gyerekeknek segítenek? A keresztény asszonyok annyi mindent taníthatnának muszlim társaiknak, és persze fordítva. Ma 160 keresztény és muszlim nő találkozik rendszeresen, hogy főzni és varrni tanítsák egymást és megosszák, amijük van.

Röviddel Oxfordba utazása előtt néhány militáns fiatal jelent meg Hassan otthonában. Hassan attól tartott, hogy ismét a vérdíjnak köszönheti a találkozót, vagy ami még rosszabb, talán a családját akarják bántani. A fiúk azonban másért jöttek. Azt akarták tudni, hogy Hassan nekik miért nem segít. „Segítesz a gyerekeknek. Segítesz az asszonyoknak. Nekünk miért nem segítesz?”

Vagyis nigériai militáns muszlim fiatalok azt kérték egy keresztény lelkipásztortól, hogy vonja be őket missziója evangelizációs stratégiájába!

Miért? Hiszen a fiatalok nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a mindannyiuk számára legfontosabb kérdésekben Hassan egy kicsit sem ért velük egyet.

Hassan a tetteivel azt üzente, hogy szereti az ellenségeit és imádkozik az üldözőiért, az iszlám pedig ennek nagyjából az ellenkezőjét. Az ellenségei felé nyújtott segítő kéz egyúttal azt is üzente, hogy tanulmányaik középpontjában Jézust szeretné látni. Csakhogy Hassan nem ellenük, hanem értük használta az igazságot, aminek egykor birtokába jutott. Azután Hassan a segítést nem holmi ideológiai csata enyhítésére használta. A segítés az egyet nem értés előtt járt, pedig éppen a segítség adta az egyet nem értés tárgyát. Ráadásul a segítségért semmit sem kértek cserébe. A fiatalok ebből tudhatták, hogy egyet nem értésük ellenére bízhattak a másikban.

Hasonlítsuk ezt össze a toleranciával.

Amit Hassan tett, az inkább nevezhető intoleranciának. Nem volt hajlandó ugyanis tolerálni, hogy egy gyerek ne járhasson iskolába. Nem tolerálhatta, hogy az iszlám tanítása megakadályozza abban, hogy segítsen egy muszlimnak, de még azt a véleményt sem tolerálta, hogy egy muszlim semmit sem taníthat egy kereszténynek.

A tolerancia nem egy keresztény erény. Senkit se szeretnék tolerálni. Szeretni annál inkább. Jézus nem arra hívott el, hogy toleráljak, hanem hogy szeressek másokat, és ha kell, az életemet adjam azokért, akikkel nem értek egyet.

Hassan éppen a kizárólagos igazság melletti kiállásával vont kört muszlim társai köré. Ez az igazság kizárja a vallásukat, de bevonja a személyüket.

Persze gyakran hivatkoznak arra, hogy ez vagy az a nézeteltérés nem a személyt, hanem az illető nézeteit érinti, csakhogy ezt nehéz komolyan venni, ha a nézeteltérés arroganciával, lenézéssel vagy az őszinte tettek hiányával párosul. Hassan esetében viszont éppen az egyet nem értés kontextusából adódott a másik személyének elfogadása, miközben ideológiailag mindvégig fenntartotta a kizárólagosságot.

Hassan tette nem toleranciából mutatott példát, hanem abból, hogy miként követhetjük az „igazságot szeretetben”¹. Nem szerető szavakban, hanem a szeretetet közvetítő tettekben mutatta meg az igazságot.

Mi kell ahhoz, hogy hozzánk is bekopogtassanak, és arra kérjenek, hogy tettekben fejezzük ki egyet nem értésünket?

Hassan azóta visszatért Nigériába. Egy olyan gyülekezet pásztoraként hívták vissza, amelyik a muszlim kerület határán működik. Templomukat muszlim fiatalok egyszer már porig égették, majd másodszor is felgyújtották a helyreállítási munkálatok közben. Angliai testvérei egy tűzbiztos sátorral és egy ígérettel indították útnak, hogy amennyiben a sátor tönkremegy, újat küldenek helyette. Utolsó összejövetelükön megkérdezték, hogy mit üzen nyugati testvéreinek, mire Hassan ennyit mondott:

„Ne kössetek kompromisszumot abban, amiért mi Afrikában az életünket adjuk!”

http://idokjelei.hu/2017/06/tolerancia-vagy-szeretet/