Giovanna Riccobaldi remetenővér levele
Előzmény: Giovanna Riccobaldi remetenővér levelet írt Sandro Magister „konzervatív” vatikáni újságírónak Bergoglio Amoris Laetitia című iratával kapcsolatban azzal a céllal, hogy annak a problémának a gyökerére felhívja a figyelmet, mely az újraházasodott elváltak áldozásának engedélyezéséről kiváltott vita valódi tárgya.
[A levél nagyon értékes mondanivalót tartalmaz (ráadásul kiválóan illik az Extra ecclesiam nulla salus című tanulmány mondanivalójához, például ezzel a mondatával: „szem elől tévesztettük életünk természetfeletti dimenzióját, az örök és szent Isten tekintetét és törvényeinek, vagyis akaratának titokzatos erejét, amit nem szükségszerűen megértve, de szigorúan be kell tartanunk, azért, mert Tőle származik”), ezért közlöm, mégha érthetetlen is számomra, hogy a remetei életbe hogyan fér bele a kinti élet „nagyon figyelmes követése”?]

A remeteélet egyik Istennek szentelt tagja vagyok és nagyon figyelmesen és, amennyire emberileg lehetséges, elfogulatlanul követem az újraházasodott elváltak áldozásáról szóló vitát, hogy megértsem, vajon az erre vonatkozó döntés valóban a pápai előjog – az oldás-kötés hatalma/joga – alá tartozik vagy sem, vagy talán a menny kulcsairól, a háziúr tudtán kívül, megpróbálnak titokban másolatot készíteni, hogy ily módon engedjék be azt a csalót, akinek nincs „menyegzős ruhája” (Mt 22,1-14), és ezzel kijátssza a bizalmat.
Ha az Egyház megengedi az áldozást azoknak, akik polgári házasságot kötöttek vagy együtt élnek valakivel, holott már van házastársuk, akihez szentségileg elválaszthatatlanul tartoznak („egy test”, mondja a háziúr), akkor ez azt jelenti, hogy az Egyház lehetségesnek tartja, hogy valaki Isten végtelen szent létének szentségét úgy fogadhassa, hogy nyugodtan hagyja, hogy Ő együtt élhessen a bűnnel ugyanabban a házban – az áldozó, azaz a befogadó személy testében és lelkében, hiszen a házasságtörés mindenképpen bűn marad, hacsak nem akarják az erre vonatkozó tanítást is megváltoztatni.
Lehetséges ez? Én úgy vélem, hogy nem, ha akár csak megközelítőleg is tudjuk még, hogy mit is jelent valójában a bűn. Isten maga emlékeztet bennünket a bűn szörnyűségére Mária szeplőtelen fogantatásával, aki pont azért maradt mentes még az áteredő bűntől is, hogy testébe be tudja fogadni a szent ostyát, Krisztus testét és vérét. Hogy miért? Mert Isten nem tűri a bűnnel való közösködést.
Úgy gondolom, hogy a jogi és érzelmi, vagyis szigorúan emberi aspektusok megértésének buzgalmában szem elől tévesztettük életünk természetfeletti dimenzióját, az örök és szent Isten tekintetét és törvényeinek, vagyis akaratának titokzatos erejét, amit nem szükségszerűen megértve, de mégis szigorúan be kell tartanunk, azért, mert Tőle származik.
Az Oltáriszentséget súlyos bűn állapotában fogadni nem csak egy törvény megszegését jelenti, hanem – és ebben rejlik a gyalázat – az Urat arra kényszeríteni akarni, hogy közösködjön a bűnnel. Ezzel valami ocsmány undokságot követnek el – és ez az a láncszem, amit az Isten szent létéről szóló végtelen vitából kihagynak.
Miért akarnak olyan embereknek, akik ebben a helyzetben élnek, lehetőséget teremteni, hogy ilyen borzalmas bűnbe essenek? Az egyház [!] valóban azt akarja bemagyarázni gyermekeinek, hogy Isten szent volta, és a bomlasztó és hazug tényleg összeférhet?
A problémának ez a gyökere: a bűnt be kell takarni, hogy ne kelljen és ne lehessen bűnként felismerni, mert terhes a mai ember számára és útjában áll terveinek. A bűn e befedése által, mialatt az őt megillető helyről eltávolítják, paradox módon a végén pont ugyanarra a „helyre” utalják, ami egyedül Istent illeti meg. Tudatában vagyunk annak, hogy mit jelent ez?
Sokan azt vetik közbe, hogy ez az Ószövetség mentalitása, amikor még nem létezett irgalmasság, amit Jézus hozott el. Csakhogy az ilyenek tévednek, mégpedig nagyon súlyosan: Jézusnak a hegyi beszédben ismételt „hallottátok a régieknek szóló parancsot” és „én pedig azt mondom nektek” szavai az új életbe vezetnek el bennünket, melyben a régi törvény és a moralizmus helyet ad a hitnek és a kegyelemnek, amik azonban sokkal többet követelnek, mint amennyit az Ószövetség törvényei követeltek, mert Jézust nem az érdekli, hogy kényelmes életet teremtsen nekünk ezen a világon, hanem, hogy elnyerjük az örök életet.
A megváltás megköveteli annak abszolút szükségességét, hogy a bűnt tökéletesen kiirtsuk, és többé semmilyen egyezkedésbe ne menjünk bele. Az „idők teljességével” azt követeli Jézus tőlünk, amit az Ószövetség embereitől nem követelt: tökéletes engedelmességet, mert most, a megváltással képessé tett már bennünket arra, hogy ezt tetteinkben megvalósítsuk. E szavakkal: „Hallottátok a (régieknek szóló) parancsot: házasságot ne törj! Én pedig azt mondom nektek: mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele” (Mt 5,27-28), azt mondja Jézus, hogy a parancs értelme mélyebbre hat, az ember szándékába nyúlik, mivel a szándékból ered a cselekedet.
Jézus hosszú hegyi beszédében nem található meg az az olcsó irgalmasság, amit mi ma irgalmasság alatt értünk, hanem bár nem otromba, de egészen finom bemutatása a bűnnek, ami hangban és feszültségben kifejeződő crescendoban ér véget, olyannyira, hogy az evangélistának a végén meg kell jegyeznie, hogy „a nép álmélkodott tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van” (Mt 7,28-29).
Jézust nem az erkölcsi viselkedésnormák puszta tana érdekli, hanem a tökéletesen megváltott lét. Próbáljuk végre felfogni, hogy itt nem arról van szó, hogy valakik jogát elismerik, hanem arról, hogy Isten szent voltára emelnek kezet. Ott tartunk, hogy az érinthetetlenre emelünk kezet, és arra kényszerítjük Őt, hogy a gonoszság fejedelmével közösködjön.
Hogy az újraházasodott elváltak nem áldozhatnak, önmagában még nem akadálya örök üdvösségüknek. Az eucharisztia méltatlan vétele azonban minden elvesztését eredményezi (1 Kor 11,27). Ne engedjük tehát testvéreinket egy végtelenül rosszabb helyzetbe kerülni, mint amiben már úgyis vannak. Különben az ellenség játékát játsszuk.
Ha az egyház [!] mégis meg akarja adni nekik ezt a lehetőségét, akkor ez azt jelenti, hogy az érintetteket már halottnak tekinti, és Istent arra akarja kényszeríteni, hogy saját irányelveiket és intézkedéseiket fogadja el a magáénak.
(forrás: www.katholisches.info – 2016. szeptember 27.)
http://katolikus-honlap.hu/1602/remete.htm