Matt Walsh: Az öngyilkosság nem bátor tett

Aki egy kis időt is tölt a Facebook-on bizonyára több alkalommal is láthatta felbukkanni Brittany Maynard képét az elmúlt hetekben és ezek között valószínűleg olyan is akadt, amik barátainak támogató vagy akár áhítattal teljes kommentjeivel társultak, mint például ez, amit épp az imént olvastam: „Hihetetlen! Fantasztikusan felemelő történet! Brittany, annyira bátor vagy!!”

Megbocsátjuk, ha nem kattintottál a cikkre, hogy elolvasd. Az emberre olyan mennyiségű „inspirációt” ont a közösségi média, hogy könnyű túltelítődni. Mielőtt azonban innen is továbbállnál, abban a hiszemben, hogy valami Brittany Maynard nevű lány minden jel szerint valami hőstettet hajtott végre, szeretném, ha tudnád, hogy pontosan miről áradoznak a barátaid:

2014. november 1-én, a 29 éves Brittany Maynard meg fogja ölni magát. [A cikk eredetileg október 6-án jelent meg.]

Egy orvos és egy mérget tartalmazó tabletta segítségével véget vet az életének.

Öngyilkosság.

A barátaidra egy ember öngyilkossági szándéka volt nagy hatással.

Aggódsz már?

Nem kétséges, hogy Brittany története tragikus. Szeretném leszögezni, hogy bár nem osztozom a döntését kísérő szinte egyetemes csodálatban, mélységesen együtt érzek vele.

A történet néhány mondatban:

2014 elején Brittany-nál agydaganatot diagnosztizáltak. Az orvosok először azt mondták, hogy 10 éve van még hátra, azonban a 10 év rövid idő alatt néhány hónapra redukálódott, mivel a betegség a vártnál gyorsabban terjedt.

Néhány hónap kutatómunkát követően Brittany úgy döntött, hogy inkább „méltósággal hal meg”, minthogy szembeszálljon a betegséggel, ami minden bizonnyal szenvedéssel és fájdalommal járt volna. Ennek érdekében a férjével Oregon államba költöztek, ahol legális az orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosság, majd beírta halálának tervezett dátumát a naptárába.

Azért döntött november 1. mellett, mert a férje születésnapja október 30-án van.

Egy eutanáziát népszerűsítő szervezet számára videó felvételt készített arról, hogy milyennek képzeli el utolsó pillanatait:

„Azt tervezem, hogy közvetlen családom vesz majd körül, tehát a férjem, az édesanyám és a nevelőapám, és a legjobb barátom, aki egyébként orvos. A közös hálószobánkban fogok meghalni az emeleten, miközben a férjem és az édesanyám mellettem lesznek. Csendesen távozom, miközben valamilyen zene szól a háttérben.”

Nekem még nem volt gyógyíthatatlan rákom. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen félelemmel, kínnal vagy pánikkal járhat és imádkozom mindenkiért, aki ezzel a szörnyű betegséggel küzd! Szomorú vagyok, hogy Brittany ebben a betegségben szenved és egyértelmű, hogy ilyen nehéz terhet még soha nem kellett viselnem az életben (bár ez bármikor megtörténhet).

Ismerve Brittany állapotát, könnyen megvádolhatnak azzal, hogy érzéketlen vagy akár kegyetlen vagyok, amiért kritizálni merem a döntését. Azt azonban vegyük figyelembe, hogy egyikünk sem tudna ma Brittany esetéről, ha ő nem dönt úgy, hogy széles nyilvánosság előtt népszerűsíti választását. Brittany számos cikket publikált, videót készített és még alapítványokat is létrehozott azzal a céllal, hogy az eutanázia jogi és társadalmi elfogadását elősegítse.

Brittany egy rákbeteg lány és emellett az öngyilkosság ellenállhatatlan szóvivője is. Ez utóbbi szerep teszi szükségessé számunkra, akik ellenezzük a halálkultuszt, hogy felszólaljunk. Hallgatásunk halálos lehet, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Eljött az idő, amikor azok, akik úgy érzik, az öngyilkosság nem tekinthető elfogadható „gyógymódnak” a rák kezelésére, megszólaljanak! Egyelőre azonban a Brittany esetével kapcsolatos írások és megnyilvánulások aggasztóan egyoldalúak.

A CBS például bemutatta Brittany eutanázia reklámját és ahelyett, hogy ellentmondásos ügyként kezelte volna, „hatalmas” bizonyságnak nevezte és egyetértett, hogy a döntést csak üdvözölni lehet.

Más, objektívnek mondott cikkek pedig az eutanázia helyett inkább a „méltóságos halál” kifejezést használták. Pontosan ezeket a szavakat használnám én is az orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosságra, ha feljelentés helyett népszerűsíteni szeretném az eljárást.

Döbbenettel tapasztaltam a tömeg és közösségi médiában, hogy az öngyilkosságra ma már a „méltóság”, „bátorság” és „erő” a leggyakoribb jelző. Olyan frázisok is előbukkantak, amiket eddig a gyilkosság egy bizonyos formájánál használtak előszeretettel: „a saját testéről van szó”, „ez az ő saját döntése”, vagy „ez az ő élete”.

A hozzászólásokat olvasva elszörnyed az ember az eutanáziával kapcsolatos vak és már-már imádattal felérő frázisokon. Olyan jelzőkkel találkozunk, amelyek eddig a hősök és mártírok számára voltak fenntartva. Néhány példa a Raw Story oldaláról:

Ez a nő ki….ul BÁTOR és önzetlen. Respekt.
Csodálom a bátorságáért és csak remélni tudom, hogy én is ilyen erős leszek, ha hasonló döntéssel kell szembenézzek.
Micsoda bátor nő! Méltóság és béke.
Le a kalappal a bátorsága és őszintesége és bátorsága előtt, egy ilyen szörnyű helyzetben.

Úgy tűnik a mi modern, felvilágosult társadalmunkban Brittany Maynard mártír. Az önpusztítás ügyének mártírja.

Szörnyű még rá gondolni is, hogy a gyerekeim egy olyan világban nőnek fel, amelyik nyíltan és ilyen szenvedéllyel tiszteli az öngyilkosságot. A gondolat, hogy „bátornak” nevezzünk valakit, azért mert megöli magát, annyi problémát vet fel, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Talán induljunk el a legkézenfekvőbbtől:

Ha azt mondod, hogy egy rákbeteg ember méltóságteljes és bátor, ha megöli magát, mit mondasz azoknak, akik nem ezt teszik? Mi van azokkal, akik a végsőkig kitartanak és az utolsó leheletükig küzdenek, jöjjön akármilyen kín vagy szenvedés?

Az ilyen emberek nem bátrak? Ők nem méltóságteljesek? Azt gondoltam, hogy ezt hívják bátorságnak és állhatatosságnak. Sajnálom, de nem támogathatunk két egymásnak teljes mértékben ellentmondó hozzáállást. Amennyiben a rák elleni küzdelem bátornak mondható, akkor az pontosan azért van, mert az illető küzd és nem adja fel és nem választja inkább a halált.

Más szóval, amennyiben a rákkal való végsőkig kitartó küzdelem bátor tett, akkor az a döntés, hogy feladjuk és a „saját feltételeink szerint szállunk ki” nem lehet az. Az egyik éppen azért bátor, mert nem egyenlő a másikkal. Éppen azért tiszteletreméltó az egyik, mert a másik lehetőség ellenére is ezt választja.

Szóval akkor melyik számít bátornak? Melyiket tiszteljük?

Értitek? Brittany „méltósággal” hal meg, ergo meghalni rákban nem méltóságteljes. Azt állítjátok ezzel, hogy azok, akik rákban halnak meg, nélkülözik a méltóságot. Nézz szembe ezzel! Vállald a felelősséget a szavaidért!

És egyáltalán mit jelent az, hogy az eutanázia segítségével a „saját feltételeink szerint távozunk”? Legyőztük volna a halált azzal, hogy általa elmenekülünk az élettől? „A saját feltételeink szerint”? Talán a mérget előállító gyógyszergyártó feltételei szerint, de, hogy ezt a sajátunknak nevezzük… Senki sem a saját feltételei szerint hal meg, mert ha így lenne, akkor a fájdalom és halál bele se kerülne a képletbe.

Nem mi fektetjük le létezésünk szabályait. Szabad akarattal rendelkezünk, de nem birtokoljuk magunkat és ezt azzal sem vagyunk képesek megváltoztatni, ha megsemmisítjük magunkat. Ez olyan, mintha egy radírral akarnánk könyvet írni.

Az életet kaptuk, az élet részesei vagyunk, de nem birtokoljuk. Nem tudjuk olyan formában birtokba venni, mint ahogy egy kétéves kiragadja a játékot társa kezéből, azt kiabálva, hogy „Az enyém!” Hála Istennek az életünk ennél hatalmasabb! Az életed nem egy véletlen szüleménye, nem is egy véletlen mutáció vagy értelmetlen okozat eredménye.

Elismerem, ha semmik vagyunk és a semmiből jöttünk és halálunk után semmivé válunk, akkor az öngyilkosságnak lehet valami értelme, mert visszaadja a testet a semminek. A test visszatér a természetes semmi állapotába. Visszatérünk a mélységbe, ahol nincs öntudat, nincs értelem vagy lét.  A legtöbb ember azonban nem így gondolkozik. A legtöbb ember nem radikális nihilista. Még Brittany Maynard sem az, ezért mondta, hogy halála után tovább megy „oda, ami következik”. A lelke mélyén tudja, hogy létezik egy másik dimenzió és, hogy a felszín alatt egy mélyebb jelentés rejlik. Tudja, ahogyan szerintem mindannyian tudjuk, hogy valamennyien a teremtés kárpitjának nélkülözhetetlen részei vagyunk és most még nem értjük teljes mértékben szerepünk és döntéseink fontosságát.

Amikor Isten az örökkévalóság mélységeiből nekünk adta ezt az életet, hogyan gondolhatjuk elfogadhatónak, és ami még rosszabb, egyenesen dicséretesnek, hogy ezt idő előtt eldobjuk magunktól?

Ismét az ősi kérdéseknél lyukadunk ki. A legősibb kérdéseknél. Mi az élet? Miért vagyunk itt? Mi értelme az egésznek?

Az öngyilkosság ünneplése is megválaszolja ezeket a kérdéseket: az élet semmi, ok nélkül vagyunk itt és semminek sincs értelme.

Aki másként válaszol, az nyilván egyetért, hogy az élet eredendően értékes. Manapság egyre több ember akad fenn ezen a koncepción. Vakarják a fejüket és nem értik, hogy néhány bolond keresztény miért húzza úgy fel magát az abortusz, az eutanázia vagy az őssejt kutatás miatt. Valami oknál fogva nem hallgatnak ránk, amikor próbáljuk elmagyarázni, hogy az élet értékkel bír. Az élet értékes. Ér valamit. Többet ér, mint a vele kapcsolatos érzéseink, mint a körülményeink, a betegségeink, többet, mint a fejlődés vagy a kor. AZ ÉLET ÉRTÉKES.

Ez nem csupán egy keresztény koncepció. Ezen a fogalmon alapul a nyugati civilizáció. Minden nemes elképzelés, az igazságosság, a becsületesség, a méltányosság, az együttérzés, a szeretet. MINDEN. Mindennek alapja, hogy az élet, az emberi élet eredendő értékkel bír. Nem aszerint, hogy mennyire hasznos, vagy mennyit ér a kényelem szempontjából vagy mennyire élvezetes. Az élet értékes, mert az élet élet. Aki ezt tagadja, az mindent tagad. Semmi értelme az igazságosságnak, a becsületességnek, a méltányosságnak vagy a szeretetnek, ha az emberi élet értéktelen, vagy csupán az általunk önkényesen kiválasztott paraméterek szerint értékes. Még az emberi jogoknak sem lehet létjogosultsága, ha mindannyian csupán egy részvényhez hasonló áru vagyunk, aminek az értéke a kereskedelem alakulása szerint nő vagy csökken.

És mi van az orvostudománnyal? A Hippokratészi esküvel? Az orvosoknak kötelessége tiszteletben tartani az élet méltóságát – nem az öngyilkosság, hanem az élet méltóságát – különben ellentétbe kerülnek saját hivatásukkal. Ez az egyik legrosszabb dolog az eutanáziával kapcsolatban. Hiszen nem akkor kerülhet sor az eutanáziára, amikor egy személy úgy dönt, hogy az élete értéktelen, hanem, amikor az egészségügyi és állami hatóságok döntenek így.

Amennyiben egy teljesen egészséges ember besétálna az orvoshoz és megkérné, hogy altassák el, egyetlen épeszű orvos sem egyezne bele. Az eutanáziára jelentkezőknek meg kell felelniük bizonyos feltételeknek, amiket az orvostudomány állított fel. Más szóval, az orvosnak egyet kell értenie a feltételezéssel, hogy a beteg élete értéktelen. Tényleg ennyire nehéz megérteni, milyen szörnyű érdekellentétet bátorítunk ezzel?

Képzeljük el, hogy negyedik stádiumú rákban szenvedünk és az orvosunk, néhány perccel azelőtt, hogy besétáltunk a rendelőjébe, egy méregtablettát írt fel egy hasonló állapotú másik betegnek. Egy perccel korábban ugyanez az orvos azt mondta, hogy „igen, egyetértek, az Ön életének véget kell vetni.” Valóban elvárhatjuk, hogy a mi esetünkben viszont mindent megtegyen, hogy meghosszabbítson valamit, amit egy perccel korábban értelmetlennek ítélt?

Hogyan engedhetjük meg, hogy orvosok receptre írják fel a halált? Hogyan lehet a halál egy legitim kezelési mód? Az eutanázia legalizálásával alapjaiban változtatjuk meg az orvostudomány célját. Az orvostudomány hirtelen az élet támogatója helyett a halál elősegítőjévé válik.

Mit gondolsz ez hová vezet? Amennyiben az eutanázia bizonyos körülmények között legális, akkor azzal azt mondjuk, hogy bizonyos körülmények között az élet nem kívánatos, és amennyiben azt mondjuk, hogy az élet bizonyos körülmények között nem kívánatos, akkor a beteg véleményétől függetlenül is nem kívánatosnak kell ítéljük. Fel kéne ismernünk az önkéntes eutanáziától a kényszer eutanázia felé vezető hidat. Attól tartok, hogy amikor eljön az idő, hogy a betegeket akaratuktól függetlenül is elaltatják, csak kevesen fognak tiltakozni, hiszen sokan már most is éljeneznek Brittany Maynard döntését hallva, feltételezem azért, mert butaságnak, esetleg gyávaságnak tartják, hogy éljen, amikor a biztos halál már ott van a láthatáron.

Brittany az Együttérzés és választás (Compassion and Choices) nevű csoport segítségével népszerűsíti az eutanáziát. A csoport nem csupán a gyógyíthatatlan betegek számára támogatja az eutanáziát, hanem azok számára is, akiknek semmilyen fizikai bajuk nincs. Szóval már nem csupán ingoványos talajról beszélünk, hanem egy eutanázia párti mozgalomról.

Nincs ez így jól. Nagyon nincs. A közvélemény reakciója pedig még ennél is rosszabb. Beteges, szörnyű.

A halál nem megoldás. Az öngyilkosság nem méltóságteljes. Megölni magunkat, hogy elmeneküljünk a szenvedéstől, nem bátor tett. Amennyiben az öngyilkosság hőstett, akkor mindaz, amit eddig hősiesnek neveztünk nem az.

Mindezek mellett tisztában vagyok vele, hogy Brittany és sok más ember esetében, a másik opció valószínűleg egy fájdalommal és szenvedéssel teli rövid élet. Megértem, hogy szeretné elkerülni ezt a sorsot, de nem szabad, hogy ezt a vágyat ilyen tettekre váltsuk. Az élet poharát ki kell innunk az utolsó cseppig. Nem akarok a közhelyek szintjére süllyedni, de tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki olvasott már súlyos rákbeteg emberekről, akik a végsőkig kitartottak, minden fájdalom ellenére, és a szenvedés közepette igazi értéket találtak. Felfedezték, hogy minden egyes perc jelentett valamit. Sőt! Úgy érezték, hogy azok a percek egészséges életük minden percénél többet értek.

Bólogatva hallgatjuk ezeket a történeteket, de valóban el is hisszük őket? Vagy esetleg azt gondoljuk, hogy ezek az emberek hazudnak? Hogyan mondhatjuk az ő történeteiket csodálatosnak, ha a következő percben azt mondjuk, hogy Brittany Maynard bátor és méltóságteljes?

Halljuk egyáltalán, hogy mit mondunk?

Szomorú.

Szomorú vagyok Brittany miatt. Szomorú vagyok a társadalmunk miatt és szomorú vagyok mindenki miatt, aki szerint az öngyilkosság bátor tett.

A küzdelem bátor tett! Élni bátorság. Élni, amíg el nem fogy az út előttünk. Ez az, ami bátor.

[IJ: Sajnos a cikk záró sorai mára érvényüket vesztették, de üzenetük ettől függetlenül fontos! Ne a személyt, hanem a tettet ítéljük el és imádkozzunk, hogy a Brittany-hoz hasonló emberek megtudják, van kiút és van megoldás!]

Szerencsére még nem késő Brittany számára. Még velünk van és ezért hálákat adok, mert az élete igenis értelmes és fontos. Mondjuk meg neki! Ahelyett, hogy bátorítanánk abban, hogy ölje meg magát.

Forrás: The Blaze
http://idokjelei.hu/2014/11/az-ongyilkossag-nem-bator-tett/