Áldozócsütörtök nyolcada – Kilenced a Szentlélek Úristen eljövetelére

Urunk Jézus Krisztus felment a mennybe, és fiatal Egyházát kis nyájként hagyta hátra. Ez a kis nyáj gyűlik most össze Máriával, az Úr édesanyjával, hogy az új, Istentől rájuk bízott feladatba bele imádkozzák magukat. Nem lehet eléggé felfogni: Az Egyház az imából jött létre, és tovább is minden időn keresztül az imából él.

Az Úr adta az apostoloknak ezt a példát, hiszen minden fontos döntés előtt visszavonult, hogy egyedül legyen és imádkozzon. Az Atyával kettesben töltött bensőséges párbeszédben hozta meg minden fontos döntését, és Egyházát is így alapította. Az apostolok tehát Mesterük példáját követik, amikor az Utolsó Vacsora csöndjébe vonulnak vissza kilenc napra, hogy ott imádkozzanak. Kilenc napon át akarnak a Szentlélek eljöveteléért könyörögni, akit az Úr vigasztalóként ígért meg nekik. Kilenc napon keresztül nem akarnak mást tenni, mint még egyszer mindazt végig gondolni, amit isteni Mesterükkel átéltek és Tőle tanultak. Egészen el akarnak merülni Jézus Krisztus szellemében. Ezt megkönnyíti számukra Mária jelenléte, aki teljesen el van töltve isteni Fiával, és puszta ott létével csodálatosan közel hozza számukra Jézus jelenlétét. Imában maradnak mindannyian együtt Krisztus jelenlétében, akkor is, ha Ő már a mennyben van és az Atya jobbján ül.

Az apostolok tehát időt szakítanak az imára. Ezzel akarnak minden őket követő generáció számára példát adni és minden embert figyelmeztetni: Időt kell szakítani az imára, mert az imádkozás a legértékesebb, amit mi ezen a világon tenni tudunk. Az életben az ima a legfontosabb idő. Sajnos ezt évszázadok óta egyre jobban elfelejtették, és végül egészen félreismerték.

Legkésőbb az ú. n. reformáció óta az emberek fokozatosan elvesztették az ima minden mást felülmúló értéke iránti megértést. Az ú. n. reformátoroknak semmilyen érzékük nem volt már az Istennek szentelt élethez, azaz az olyan élethez, mely egyedül az ima számára van fenntartva, mert ők maguk nem voltak többé az imádság férfiai. Ezért dörögtek a kolostorok ellen, és az embereket arra szólították fel, hogy hagyják el, sőt pusztítsák el a kolostorokat.

Az ú. n. felvilágosodás korában ez a gonosz szellemiség még tovább terjedt, és egyre jobban hatalmába kerítette a katolikus lelkeket is. A felvilágosodás nevében először a szemlélődő rendeket oszlatták fel, vagyis azokat a kolostorokat, amelyekben a szerzetesek kizárólag az imával foglalkoztak, vagy arra kényszerítették őket, hogy legalább karitatív munkát is végezzenek. Mindezen intézkedés mögött az a nagy tévedés rejlik, ami ezt állítja: Az imának semmi értelme, semmi értéke! Ha valaki csak imádkozik, akkor annak nincsen semmi haszna a társadalom számára. Az ima ugyanis nem állít elő semmit, az ima senkinek nem segít a szükségében, az ima nem teremt javakat, az ima nem szerez pénzt. Tehát az ima értéktelen, és azt a szerzetet, amelyik csak imádkozik, fel kell oszlatni.

És a felvilágosodás óta ez a szemlélet egyre messzebb ment. Az imádkozást még tovább visszaszorították, amíg valóban már csak az élet marginális jelenségévé nem vált. Már senki nem szakított és szakít igazán időt az imádkozásra. Senkinek nincs már ideje Istenre. Az embereknek minden lehetséges és lehetetlen dologra van idejük, csak Isten és az imádkozás számára nem. Ha meggondoljuk, hogy mennyi időt fordítanak a sport, az erőnlétük, az egészségük, a szórakozás, a televízió és számtalan más hobbijuk számára, akkor végülis elég furcsa, ha másfelől azt állítják, hogy Isten számára nincs idejük.

Olykor megkérdezem magamtól Jézus Szíve péntekjeinken: Valóban ilyen kevés idejük van a híveknek az imára? Valóban olyan kevesek ügye, hogy Jézus Legszentebb Szívét kiengeszteljék azon megszámlálhatatlan sértésért, melyeket ellene elkövetnek? Egy kézen meg lehet számlálni, hogy végül hányan tartanak ki este 9 óráig a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, hogy Jézus Isteni Szívét imádják. Szeretném olykor megkérdezni a többiektől, hogy mi olyan fontos számukra, hogy nem tudnak eljönni. Hányan vannak, akiknek Jézus Szíve fontosabb, mint valamilyen szórakozás vagy a televízió vagy egy hobbi stb. Egyszer egy hónapban egy kis időt szakítani az Úr számára, egyszer egy hónapban két és fél órát azzal tölteni, hogy a tabernákulumban Jézus isteni Szívével együtt lehessenek, valóban olyan nagy követelés ez?

Nagyon félek, hogy a világ azért fog elpusztulni, mert hiányoznak az imádkozók. Igen, félek, hogy a világnak el kell pusztulnia, mert ima nélkül nem állhat fent tovább, hiszen így hiányzik a kegyelem. Az utolsó évszázadok története egészen világosan mutatja számunkra: Amióta a szemlélődő kolostorokat egyre jobban kiirtották, a keresztény Európa egyre jobban szétesett. És amióta az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton az egyház a világhoz hasonult, nem csak a szerzetesi élet dőlt össze, mert az ima iránti megértés eltűnt, hanem az egész vallási élet. Hiszen az új liturgia a legnagyobb imából, amivel az Egyház Krisztus örökségeként rendelkezik, vagyis a szentmiséből az egyházközség szórakoztató ünnepét csinálta. Ezzel a nép számára az ima legfontosabb iskoláját törölték el.

     Az új liturgia nem hoz létre imádkozókat, hanem legfeljebb karizmatikusokat, vagyis olyan embereket, akik az imánál és az imával szórakoztatni akarnak. Így nem csoda, ha ma az emberek többsége a rádiót vagy a televíziót előnyben részesíti az imával szemben. Az elektromos média az élet minden lélegzetvételnyi szünetét hézagmentesen elfoglalta, és ezáltal az embereknek minden lehetőségét elrabolta az imához. Korábban még legalább az idősebb embereknek volt idejük az imára. Ma már ez is a múlthoz tartozik, ma egész nap szól a rádió vagy a televízió, ahelyett, hogy a rózsafüzért imádkoznák.

     Ha azonban nem imádkoznak többé, leszakad az összekötő híd a menny és a föld között, és az ember egyedül marad, egyedül Isten nélkül és kegyelem nélkül, egyedül saját tehetetlenségével.

Nem gondoljuk át, hogy ha nincs többé időnk Isten számára, akkor egy napon Istennek sem lesz több ideje a számunkra. És rettenetes gondolat, hogy a türelem Istenének elfogyhat a türelme, hogy türelme egy napon véget érhet. Mi, emberek el sem tudjuk képzelni, hogy mennyi mindent vesztünk el az ima elmaradásával. Nem csak lelki nyugalmunkat veszítjük el, hanem mindenfajta természetfeletti erőt, hogy Isten birodalmáért működhessünk, vagy hogy az öröklétért valamit tenni tudjunk. Az ima nélküli ember a teremtés legszánalmasabb teremtménye.

Barat Szent Magdolna-Zsófia (1779-1865) egyszer a következő utasítással eresztette útjára új állomáshelyére egyik főnöknőjét: „Minél nehezebb a feladata, annál inkább szüksége van az Istennel való egyesülésre az imában. Ezért megengedem Önnek, hogy minden rendelkezésére álló időt az imának szentelje. Mindazonáltal sok munkája lesz, de ha jól osztja be az idejét, több ideje marad, mint gondolná. Mindazon sok teendő ellenére, ami rám hárul, én naponta mégis hat-hét órát tudok imával tölteni.”

     Ezeket a szavakat olyan valaki mondta, aki 80-nál is több kolostor 3 ezer apácájának a rendfőnöke volt! Képzeljék el, mennyi munkája volt, és mégis naponta hat-hét órát imádkozott!

Többnyire nagy tévedésben vagyunk. Hiszen általában úgy történik, hogy először minden szükséges és szükségtelen munkát elvégzünk, és utána adjuk meg Istennek, ami az időnkből ezután talán még megmarad. És természetesen mindig igen kevés marad, mert valójában nem is annyira fontos számunkra, hogy több időt szakítsunk Isten számára. Ha időnket jobban beosztanánk, akkor biztosan minden egészen másképp lenne, és mi naponta megtapasztalnánk, hogy azt az időt, amit Istennek ajándékozunk, más módon sokszorosan visszakapjuk, mert Isten kegyelmével a dolgokat sokkal könnyebben oldanánk meg, mint kegyelem nélkül. Ehelyett azonban a szorgosság ördögi körébe jutunk, amit ma stressznek hívunk, és ebből Isten segítsége nélkül egészen biztosan nem kerülünk ki többé.

Hallgassuk meg még egyszer Barat Szent Magdolna-Zsófia tanácsát: „Kedves Addolorata, azt hiszem, tanácsot kell Önnek adnom. Ön arról panaszkodik, hogy a munka akadályozza Önt [gondolom az imádságban]. Ez azonban másokkal is így van, akiknek másokról kell gondoskodniuk. A belső élet eme rombolása elleni eszközként csak az ima szolgál, aztán a munka közbeni nyugalom és az a szokás, hogy másnapra halasszuk, amit ma nem tudnánk elvégezni anélkül, hogy felidegesítsük magunkat és lelki gyakorlatainkat meg ne rövidítsük. Kérjük Márián keresztül Jézust, hogy mint a szentek, mi is oda jussunk, hogy nem saját indíttatásból, hanem Jézus ösztönzésére tevékenykedjünk: Ő vezesse tollunkat, Ő sugallja szavainkat, minden tettünket Ő vezesse!”

P. Bernhard Zaby és P. Hermann Weinzierl közös honlapjáról
(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. 2014. június 4.)
http://katolikus-honlap.hu/1401/zaby13.htm