Aki a szakadék
szélén áll, annak nincs tovább előrefelé, csak hátra. Milyen szakadék
előtt állunk? Mikortól vettünk rossz irányt és hová kell visszatérnünk?
Andreas Laun püspök iránymutató gondolatai nem receptet adnak, hanem
arra ösztönöznek, hogy vállaljuk azt a gyökeres fordulatot, amit az
Isten útján járó embernek mindig meg kell tennie. A Magyar Kurír Andreas
Laun Milyen terápia gyógyíthatja meg az egyház sebeit? című írását foglalta össze.
Diagnózis
Andreas Laun a Milyen terápia gyógyíthatja meg az Egyház sebeit?
kérdésére keresi a választ a jelen helyzet felvázolásával és az ezt
előidéző okok elemzésével. Diagnózisa nyomán fájó sebek tárulnak fel:
mind az ezer éves múltú rendeknek, mind a nagy lendülettel alapított
fiatal kongregációknak azzal kell szembenézniük, hogy történelmi
falaikat nem tudják élettel megtölteni, és azok az emberek, akik fiatal
korukban magas eszmények mellett köteleződtek el, azután pedig életükben
számtalan áldozatot hoztak érte, ma már csak azon tűnődhetnek: ki lesz
az utolsó, aki majd „lekapcsolja a villanyt.” Az Isten hívását meghalló
fiatalok nem vallásos „öregotthonba” szeretnének belépni, ahol kortársak
nélkül kell élniük, és ahol az „első szerelem”, az Isten utáni vágy és a
személyes kiteljesedés helyett a kiüresedés veszélyének vannak kitéve.
A
rendi élet alapszabályai ma is képesek lennének azt nyújtani, amire az
elköteleződő fiatalok vágynának, de látva az adott körülményeket, sokuk
szándéka elbizonytalanodik - mutat rá a püspök, majd hangsúlyozza, hogy a
szerzetesi közösségek lényegét nemcsak eredeti karizmájuk,
spiritualitásuk, szabályzatuk jelenti, hanem a megélt karizma, a megélt
spiritualitás, a megélt szabályzat. A lényeg abban állna, hogy egy
közösség törekvése a rendi eszmények megélésére minél láthatóbbá váljék:
ez lehetne vonzó a hivatást keresők számára, de ma a rendek többnyire
éppen ezt a közösséget nem tudják nyújtani - írja Andreas Laun.
Okok
Az
oknyomozásban Laun püspök az „európai 1968” és a II. Vatikáni Zsinat
nyomán elindult hatások elemzéséből indul ki. Értékelésében a két
folyamatot összekapcsolva rámutat: mindkét tényező hatása máig
meghatározóan alakítja társadalmunk és Egyházunk életét.
A
hatalmas érzelmeket, végletekig polarizált véleményeket kiváltó '68
értékelésekor a püspök azt vallja: a 68-as nemzedék számos tagja –
anélkül, hogy tudatosította volna –, olyan spirituális mérgezést
szenvedett el, ami ma is fertőzi a gondolkodását.
Az
1968 elindította változás összekapcsolódik az akkor megtartott
zsinattal, mely egyfelől számos pozitívumot adott és ad ma is az
Egyháznak, másfelől azonban nagy félreértések forrásai - állapítja meg
Andreas Laun.
Értékelésében
a püspök ezt írja: A II. Vatikánum által hozott lelkesedésben sokan
saját gondolataikat vélték felismerni abban, amit a Zsinat mondani
akart, noha azok a dokumentumokban egyáltalán nem úgy szerepeltek.
Reformokat kezdeményeztek, megnyíltak bizonyos „modern elképezések”
előtt, melyek minőségét, jogosságát kritikus voltuk látszott
hitelesíteni. Mindenki „kritikus és modern” kívánt lenni, különösen a
fiatalok. Nem csoda, ha a szerzetesi élet bizonyos szabályai, de az
Egyház néhány tanítása is értetlenségbe ütközött abban a közszellemben,
amelynek fő üzenete a „továbblépés” volt. Ma már látjuk az eredményt:
hívek és klerikusok sokasága is elbizonytalanodott: mit is kell hinniük,
és van-e valaki, akinek mind a cselekedetekben, mind a hittartalom
terén engedelmeskedniük kell. Az engedelmességet ilyenformán
összekeverik az éretlenséggel, erénynek tekintik a toleranciát, melyre
hivatkozva bárki véleményt formálhat a hitoktatás, a teológia, a
prédikáció vagy az egyházi média területein. Még befolyásos körökben is
ódivatúnak és „extrém konzervatívnak” számít, ha valaki hitének,
meggyőződésének szenteli életét, vagy ettől indíttatva választ
szerzetesi, papi hivatást. A tanítás igazsága, sőt maga a dogma
szitokszónak számít, míg mai eretnekségeket „dogmatikusan” védelmeznek,
ezek kritikusait pedig egyenesen kiközösítik. Ennek a gondolkodásnak,
sajátos vakságnak áldozatul esnek az Egyház olyan tanításai, amiket még
röviddel ezelőtt is abszolútnak tekintettünk.
Laun
püspök azonban óva int attól, hogy mindent rossznak tekintsünk, amit az
1968-as európai mozgalom vetett fel. Néhány dolog azonban korrekcióra
szorul – hangsúlyozza a püspök a megoldás szándékával.
Terápia
„Nem
a hamut, hanem a parazsat kell őriznünk, és gondoskodnuk kell arról,
hogy újra fellángoljon a tűz. Isten kegyelmével és megélt új
evangelizációval tudunk valódi megújulást teremteni” – fogalmaz Andreas
Laun. Szükségszerű, hogy az Egyház „együtt haladjon” az idővel, és a
mában hirdesse az evangéliumot. Ha diagnózist állítunk fel és sebekről
beszélünk, akkor annak célja a gyógyító terápia megtalálása. A püspök
ugyanakkor nem receptet ad, hanem elgondolkodásra ösztönöz. Arra biztat:
nézzünk körül a világban, hasonlítsunk össze sikeres és eredménytelen
próbálkozásokat, azután pedig tegyük meg ugyanezt az Egyházban. Számos
nagyon jó példát látunk: virágzó kolostorokat találunk akár csak néhány
kilométerre olyanoktól, ahol már a kihalás veszélye fenyeget. Az
összehasonlításból levonható következtetések elindíthatnak a megoldás
felé. Andreas Laun egy konkrét példa bemutatásával keresi a cikk
alapkérdésére adandó választ.
Az
osztrák Heiligenkreuz, a gazdag élettel, nagy szerzetesközösséggel,
számos hivatással rendelkező ciszterci közösség apátját kérdezték néhány
évvel ezelőtt: hogyan csinálják? Ő ezt a rövid választ adta: „Együtt
mondjuk a zsolozsmát, engedelmeskedünk a pápának és viseljük a
habitust.” Erre a kihalás rémével küzdő fiatalabb alapítású kongregáció
elöljárója gyorsan adta a választ: „Ennyire nem egyszerű.” „Talán mégis,
legalább meg lehetne próbálni.” – kérte az elöljárót Laun püspök, és
ajánlotta, nézze meg közelebbről Heiligenkreuz életét.
A
ciszterci apátság nagyon gazdag és „fiatalos” kínálata a
lelkigyakorlatoktól a művészeti programokon át az intenzív sportéletig
terjed. Mindezt azonban közösségként, Istent a középpontba helyezve
teszik. Heiligenkreuz nem egyházkritikai szeminárium, nem a mindent
jobban tudók fóruma, nem wellness vagy kalandjáték jámbor cukormázzal
bevonva - hívja fel a figyelmet a püspök.
Laun
püspök azonban elismeri: mindez nem egyszerű, nem is könnyű.
Elengedhetetlenül igényli ugyanis, hogy az érintettek gyökeres
fordulatot vegyenek életükben, ahogy ezt minden ember tudja, aki
Istennel akarja járni útját. A kolostorok élettel való megtöltése
gondolkodásunk megváltoztatását követeli - hangsúlyozza a szerző. Majd
kifejti: az út nem túlságosan „modern”, gyakran a korszellem diktálta
ideológiai egyvelegből álló egyéni meggyőzősédeseket kell alárendelni a
hit és engedelmesség követelményének, „jól megérdemelt jogokat” kell
feladni, amennyiben azok nem egyeztethetők össze Isten akaratával.
Fiatal, igényes, Isten követésére vágyó emberek nem akarnak olyan
közösséghez csatlakozni, amely „egy rakás vallásos individualistából”
áll, akik a saját véleményüket hirdetik, akik önmegvalósítóan kizárólag a
saját kibontakozásukon dolgoznak, és minden alkalommal hangoztatják,
hogy a „pápa is csak egy ember”.
A
visszalépés vádjára válaszolva Andreas Laun rámutat: az a rend és az a
struktúra, mely évszázadokon át hordozni tudott, szenteket adott,
átvészelte a náci és a kommunista terrort, bizonyosan ma sem mondható
elavultnak. Aki szakadékhoz ér, annak néhány lépést vissza kell lépnie
ahhoz, hogy azután újra el tudjon indulni, mégpedig abba az irányba,
amely az „első szerelem fellángolását” keresi, és így a megújulás
esélyét teremti meg. Ez az út „szűk ösvény”, nem „könnyű, nem laza, nem
korszerű és politikailag nem korrekt”, ahogy az evangélium éltre váltása
sem az.
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése