Karok nélkül ölelni, lábak nélkül járni--Nick Vujicic Budapesten

Budapesten is több ezren voltak kíváncsiak a világ egyik legmotiválóbb emberének előadására. Beszámoló.

Tudtam előre, hogy Nick Vujicic, a karok és lábak nélkül született, világhírű motivációs tréner előadása minimum megható lesz. Miközben azonban a budapesti Jégcsarnok felé tartok – és kellőképpen hosszú az oda vezető út ahhoz, hogy legyen időm lelkiekben felkészülni –, elhatározom, hogy bármi is lesz, nem hagyom csak úgy elhatalmasodni magamon a meghatódást. Ennél többre vagyok kíváncsi. Többre annál, ami nyilvánvaló.

Nehezített pálya

A péntek délelőtti előadás közönsége nem Nick legnagyobb hazai tisztelőiből áll, akik pár nap alatt elkapkodták az összes jegyet a programra, de még csak nem is azokból, akik annyira szerettek volna még bejutni, hogy miattuk aztán egy plusz időpontot is meghirdettek. Erre a legeslegelső budapesti előadásra döntő többségben középiskolák hozták el a diákjaikat. Vagyis rögtön adott a nehezített pálya: a tinédzserekből álló hallgatóság.

Megtelt a csarnok

Ahogyan a rocksztároknak kijárnak az előzenekarok, úgy a világhírű szónoknak is dukál a felvezető műsor. Az értelmileg akadályozott előadókból álló Nemadomfel Együttes, Pintér Béla dalszerző-énekes, majd egy angol dicsőítő rockzenész, Noel Richards lép színpadra, ezután pedig Magyarország első sérültekből álló gospelkórusa, a Never Give Up Gospel Kórus ad elő spirituálékat, Bolyki Balázs vezetésével. Az előzenekar-hasonlat annyiban azonban mégsem állja meg a helyét, hogy míg egy koncerten az előzenekar jelenléte gyakran inkább türelmetlenséget és feszengést kelt, addig itt az előadók produkciói inkább felszabadítóan hatnak: érezhetően átszakad az ismeretlentől való félelem hálója, mely oly gyakran ott feszül az egészséges és a sérült emberek között.

„A gyermekem meg fog tudni ölelni”

Nick Vujicic kerekes székben érkezik a színpadra, amiből az emelvényre segítik. Egy középsúlyosan zavarban lévő tolmács közvetítésével beszél. Humorosan indít, önironizál. Elmondja, hogy mennyire szereti megölelni az embereket, ami esetében nem veszélytelen, hiszen bárki felkaphatja és elviheti. „Mit csinálnék akkor, például leütném?!” Aztán nemsokára elhangzik az első I love you. Szeretlek titeket! Sok lesz még.

Boldog családapa

Szinte végig fel-alá járkál az emelvényen. Igen, járkál, mert attól, hogy nincsenek lábai – csupán a bal lába helyén két lábujj – tud állni és járni. És attól, hogy nincsenek karjai, még folyamatosan gesztikulál. Egészen elképesztő testbeszéde van. Egyébként tud többek között úszni, szörfözni, golfozni, focizni, de írni, fogat mosni és fésülködni is. Tavaly megnősült, nyolc héttel ezelőtt megszületett az első gyermeke. Mert nem hitte el, hogy mindez lehetetlen. „Lehet, hogy nem tudom megfogni a feleségem kezét, de nincs szükségem kezekre ahhoz, hogy a szívét megragadjam. A gyermekem pedig meg fog tudni ölelni.” 

Hálás legyek?

Aztán a gyerekkoráról beszél. Arról, hogy mennyit csúfolták az iskolában, arról, hogy depressziós volt és azért imádkozott, hogy nőjenek karjai és lábai. Azt is elmondja, hogy 10 évesen öngyilkos akart lenni: a kád vizébe próbálta belefojtani magát. Közben azonban rádöbbent, hogy ezt nem teheti meg a szüleivel. Kisfiúarcot vág.

15 éves korában elolvasta a Bibliában azt a történetet, melyben Jézus egy vak emberrel találkozik, aki azt kérdezi tőle, miért született ilyennek, mire Jézus azt feleli: azért, hogy általa nyilvánvalóvá váljanak Isten tettei. Nick élete akkor vett fordulópontot: az istenhitben találta meg a maga békéjét és egyben az élete célját is: reményt adni az embereknek. „Hálás legyek azért, amim van, vagy dühös legyek azért, amim nincs?” – teszi fel a kérdést, és ezen a ponton előtör belőle a motivációs tréner. Időközben új tolmács érkezik, Nick impulzivitása ugyanis kettőt „fogyaszt”, előadásonként.

Először tartott előadást Budapesten

Ezek a cipőim!

„Ezek a cipőim!” – húz maga elé egy pár lábbelit, ami ott és akkor a legkevésbé sem tűnik bizarrnak. A cipő itt a csodát jelképezi. És ami egy láb nélkül élő embernek a cipő, az a boldogtalan embernek a mosoly. Nem mindig látszik, ami van, és nem mindig tűnik fel, ami hiányzik. Közben körülnézek a csarnokban és megállapítom magamban, hogy soha nem láttam még kétezer kamaszt egyszerre, ennyire őszintén figyelni.

„Számoljátok meg az áldásaitokat! Ha Istennek volt terve velem, akkor van terve veled is” – fogalmaz. Istenről, hitről, mennyországról beszél. Arról, hogy az élet nem csak ennyi, hogy Isten majd megadja azt, amit adnia kell. Ha pedig valakitől, tőle hitelesen hangzik mindez. Ha tudunk vele azonosulni, ha nem.

Befejezésként engedélyt kér a közönségtől és imát mond. Nem valamelyik „hivatalos” imádságot, hanem a saját szavait. Pontosan úgy, ahogy bárki más is megszólítja azt, akiben vagy amiben hisz. Legyen az Isten, vagy akár saját maga.