Miközben például Armin Schwibach publicista és a
filozófia tanára egy római egyetemen, minden nap Ferenc
„gyöngyszemei”-ként számol be az interneten Bergoglio beszédeiről,
Füzesi Zsolt ezek veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Ferenc ez előző két pápához képest populárisabban és az egyszerű
laikusok számára érthetőbben fogalmaz, ráadásul sokkal rövidebb
beszédeket mond.
A köznapi életből vett „találó hasonlatai”, mint például a „háziasított
Szentlélek”, a „dezodor-Isten,” a „szatelit-keresztény,” a
„kellemes-langyos nyári éjszaka-szerű isteni türelem” stb., könnyebben
megragadnak az emberek emlékezetében, mint a professzori értekezések.
Ugyanakkor ezek a kifejezések csak azt szolgálják, hogy a Szenthez,
vagyis Istenhez és az ő világához kapcsolódó fogalmainkat egy-egy
hatásos képzettársítási segédlet örve alatt a blaszfémia határát súroló
módon állítsa a hozzájuk nem illő kifejezések mellé. Beszédeiben az
ehelyütt elfogadhatatlan szavak segítségével csökkent értékű isten- és
egyházképet fest. Sajnos ez olyan gyakorlat, ami a rosszra – és a
közönségesre – hajló tömegeknek nagyon tetszik.
Istenről ferenc-iesen beszélni hamarosan „katolikus” divat lesz, vagyis a jövőben még az eddiginél is könnyedebben, lazábban, profán haverkodói stílusban hallunk majd mindenről, ami szent. Ennek pedig nem csak a tanra, de az erkölcsre is romboló hatása lesz. Ha ugyanis Isten nem Úr, hanem haver, akkor nem is parancsol, legfeljebb a jelenlétével derít jókedvre. (Ezért beszélnek manapság oly sokat arról, hogy nem a hittételek a fontosak, hanem a szoros Isten-kapcsolat. Bár nem látható be, hogyan lehet annak szoros kapcsolata Istennel, aki nem veszi tudomásul az ő kinyilatkoztatását, legalapvetőbb üzenetét.)
Ferenc beszédei egyértelmű üzenetek, melyekből mindenki megértheti, mi várható. És egyúttal az ő szavai szerint üzenet mindenkinek, hogy aki nem ferenc-iesen gondolkodik, lényegében a Szentlélekkel szegül szembe. [lásd: a következő cikket: „A zsinat a Szentlélek szép műve volt” – De a „vastagnyakúak” a zsinat elé akarnak „visszatérni”.]
A köznapi életből vett „találó hasonlatai”, mint például a „háziasított
Szentlélek”, a „dezodor-Isten,” a „szatelit-keresztény,” a
„kellemes-langyos nyári éjszaka-szerű isteni türelem” stb., könnyebben
megragadnak az emberek emlékezetében, mint a professzori értekezések.
Ugyanakkor ezek a kifejezések csak azt szolgálják, hogy a Szenthez,
vagyis Istenhez és az ő világához kapcsolódó fogalmainkat egy-egy
hatásos képzettársítási segédlet örve alatt a blaszfémia határát súroló
módon állítsa a hozzájuk nem illő kifejezések mellé. Beszédeiben az
ehelyütt elfogadhatatlan szavak segítségével csökkent értékű isten- és
egyházképet fest. Sajnos ez olyan gyakorlat, ami a rosszra – és a
közönségesre – hajló tömegeknek nagyon tetszik. Istenről ferenc-iesen beszélni hamarosan „katolikus” divat lesz, vagyis a jövőben még az eddiginél is könnyedebben, lazábban, profán haverkodói stílusban hallunk majd mindenről, ami szent. Ennek pedig nem csak a tanra, de az erkölcsre is romboló hatása lesz. Ha ugyanis Isten nem Úr, hanem haver, akkor nem is parancsol, legfeljebb a jelenlétével derít jókedvre. (Ezért beszélnek manapság oly sokat arról, hogy nem a hittételek a fontosak, hanem a szoros Isten-kapcsolat. Bár nem látható be, hogyan lehet annak szoros kapcsolata Istennel, aki nem veszi tudomásul az ő kinyilatkoztatását, legalapvetőbb üzenetét.)
Ferenc beszédei egyértelmű üzenetek, melyekből mindenki megértheti, mi várható. És egyúttal az ő szavai szerint üzenet mindenkinek, hogy aki nem ferenc-iesen gondolkodik, lényegében a Szentlélekkel szegül szembe. [lásd: a következő cikket: „A zsinat a Szentlélek szép műve volt” – De a „vastagnyakúak” a zsinat elé akarnak „visszatérni”.]
Ferenc beszédei valóban „a füleket csiklandozzák”, és ezért a kívánt hatást
nagyon gyorsan elérik, a rejtett, lényegi üzenet észrevétlenül
szüremkedik át a tudatalattiba. Ferenc ugyanis mestere a
hangsúlytologatásnak, s ezzel nem csupán egy oldalra tereli a
farizeusokat és a tradíció elkötelezettjeit, a másik oldalra a
Szentlelket, a zsinatot és ez utóbbi feltétlen híveit, hanem úgy vezet
át a tévedésbe, hogy közben helyes dolgokat – is – követel. Mindezt úgy
teszi, hogy nem pontosan definiált szavakkal operál. A mi ajtónkon megy
be, és az övén jön ki. Ez egyébként tipikus modernista alakoskodás, mely irtózik minden pontos meghatározástól,
hisz egy szót addig használhat ugyanabban a kontextusban hol köznapi,
hol tudományos értelme szerint, míg azt meghagyja definiálatlan,
érzelmileg manipulált homályában.
Hogy egy példával éljek: Ferenc április 19-i prédikációjában ezeket mondta: „Az Egyház ne moralizáljon és kerülje az ideológiákat.” Ezt így magyarázza: az ideológusok azok, akik elsősorban a fejüket használják, a moralisták, akik a kötelességteljesítést helyezik előtérbe, és ezek mind nem a megtérés útján járnak (!). Majd így folytatja: „Amikor az ideológia belép az Egyházba, az evangélium értelmébe, nem értünk meg semmit.” „Akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek vállaira helyeznek. Az ideológusok meghamisítják az evangéliumot. Minden ideológiai értelmezés, akármelyik oldalról is jöjjön, az evangélium meghamisítása. És ezek az ideológusok – láthattuk őket az Egyház történelmében – végül tehetségtelen értelmiségiekké válnak, jóság nélküli etikusokká. És ne is beszéljünk a szépségről, mert abból semmit sem értenek meg. (…) Imádkozzunk ma az Úrhoz az Egyházért: az Úr szabadítsa meg bármiféle ideológiai értelmezéstől, nyissa meg az Egyház, Anyaszentegyházunk szívét az egyszerű evangéliumnak, annak a tiszta evangéliumnak, amely a szeretetről beszél nekünk, amely szeretetet hoz és olyan szép.”
Ezzel a beszéddel az a probléma, hogy ha az ideologizálás és a moralizálás szavak hétköznapi értelmét vesszük, vagyis okoskodást és perzekútorkodást értünk alattuk, akkor helyes Ferenc kívánsága. Azonban maga a kinyilatkoztatás is ideológia (mint általános világnézeti eszmerendszer), és ennek része a moralitás is (mint erkölcsi tanrendszer). Sőt, a dogma is ideológia, és a tanítóhivatal is ideológiai-morális talajon áll. Ferenc szerint tehát például Aquinói Szent Tamás is ideológusnak, sőt „tehetségtelen értelmiséginek” számít, vagy Liguori Szent Alfonz moralizáló „jóság nélküli etikusnak”? Vagyis Ferenc valójában e szándékosan kétértelmű szavakkal nem állít mást, mint hogy a hitet nem kell észokokkal támogatni, és az állapotbeli kötelesség teljesítése meghaladott elvárás.
Hogy egy példával éljek: Ferenc április 19-i prédikációjában ezeket mondta: „Az Egyház ne moralizáljon és kerülje az ideológiákat.” Ezt így magyarázza: az ideológusok azok, akik elsősorban a fejüket használják, a moralisták, akik a kötelességteljesítést helyezik előtérbe, és ezek mind nem a megtérés útján járnak (!). Majd így folytatja: „Amikor az ideológia belép az Egyházba, az evangélium értelmébe, nem értünk meg semmit.” „Akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek vállaira helyeznek. Az ideológusok meghamisítják az evangéliumot. Minden ideológiai értelmezés, akármelyik oldalról is jöjjön, az evangélium meghamisítása. És ezek az ideológusok – láthattuk őket az Egyház történelmében – végül tehetségtelen értelmiségiekké válnak, jóság nélküli etikusokká. És ne is beszéljünk a szépségről, mert abból semmit sem értenek meg. (…) Imádkozzunk ma az Úrhoz az Egyházért: az Úr szabadítsa meg bármiféle ideológiai értelmezéstől, nyissa meg az Egyház, Anyaszentegyházunk szívét az egyszerű evangéliumnak, annak a tiszta evangéliumnak, amely a szeretetről beszél nekünk, amely szeretetet hoz és olyan szép.”
Ezzel a beszéddel az a probléma, hogy ha az ideologizálás és a moralizálás szavak hétköznapi értelmét vesszük, vagyis okoskodást és perzekútorkodást értünk alattuk, akkor helyes Ferenc kívánsága. Azonban maga a kinyilatkoztatás is ideológia (mint általános világnézeti eszmerendszer), és ennek része a moralitás is (mint erkölcsi tanrendszer). Sőt, a dogma is ideológia, és a tanítóhivatal is ideológiai-morális talajon áll. Ferenc szerint tehát például Aquinói Szent Tamás is ideológusnak, sőt „tehetségtelen értelmiséginek” számít, vagy Liguori Szent Alfonz moralizáló „jóság nélküli etikusnak”? Vagyis Ferenc valójában e szándékosan kétértelmű szavakkal nem állít mást, mint hogy a hitet nem kell észokokkal támogatni, és az állapotbeli kötelesség teljesítése meghaladott elvárás.
Jézust nem az zavarta, hogy szavait a törvénytudók nem tudták
beilleszteni saját rendszerükbe, hanem az, hogy a nyilvánvaló
bizonyítékok, a csodák ellenére sem voltak hajlandók hinni benne. „Ha
nem vittem volna végbe köztük olyan tetteket, amiket senki más nem
cselekedett, bűnük nem volna. Most azonban látták ezeket és mégis
gyűlölnek engem is, meg Atyámat is” (Jn 15,24). Tehát nem az ideológia,
hanem a megátalkodás volt, amit elítélt.
Másik a probléma Ferenc beszédével: Az ideológia szó önmagában nem bír erkölcsi értékkel; olyan, mint a cselekedet. Attól függ az értéke, hogy mi a célja és a háttere.
Lehet jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, de amíg ezeket meg nem
jelölöm, a szó nem hordoz tartalmat, tehát nem is lehet ítélni fölötte.
Zavaróak a szóhasználatai is: „egyszerű evangélium,” „tiszta
evangélium” – Nem Luther kedvenc kifejezései ezek? „És ne is beszéljünk a
szépségről, mert abból semmit sem értenek meg.” Ha Ferenc liturgikus
érzékére gondolok, szerintem ez a mondat a „ha el akarod rejteni a
gyengeségedet, gyanúsítsd meg vele az ellenfeledet” elv klasszikus
példája is lehetne.
Ami pedig Ferenc beszédeire
leginkább a gyanú árnyékát veti, az az aktualitás hiánya. Mert ha a mai
Egyház legfőbb tehertétele az lenne, hogy papjai, hívei túlságosan
elmerülnek az erkölcsi kérdések ágas-bogas kazuisztikájában, és már egy
kamaszkori csók miatt is egy életre kivetne valakit magából a
társadalom, vagy polgárháborús helyzet alakulna ki a molinisták és
tomisták teológiai iskolája mentén, hogy vajon az isteni mindentudás
milyen viszonyban áll az emberi szabad akarattal, akkor ez a beszéd
helyénvaló lehetne. De mivel inkább az erkölcsi relativizmus és a
hitbeli közöny terjed a katolikus hívek között, ez a prédikáció aggasztó
kérdéseket vet fel.
Jogosan merül fel az a
kérdés is, hogy Ferenc kijelentéseit lehet-e úgy értelmezni, hogy
felesleges a dogmák és a katolikus erkölcs rendszeréhez ragaszkodni?
Mert az, hogy „minden ideológiai értelmezés az evangélium
meghamisítása”, azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás bármilyen
rendszerbefoglalása ellentétes magával a kinyilatkoztatással. Vagy az az
állítása, hogy „akik a kötelesség útján járnak, minden terhet a hívek
vállaira helyeznek,” nem azokat dorgálja-e, akik az újraházasodottakat
nem engedik szentáldozáshoz járulni?
Nem a „határátlépőknek”, a bűnökben megátalkodottaknak jelentenek az ilyesfajta beszédek felmentést és biztatást?
http://www.katolikus-honlap.hu/1301/fuzesi.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése