Nem éppen tudásunkban vagyunk vakok?

Egy másik lehetséges cím: A tanult tudás és a mély tudatlanság 

     Jézus első szava a kereszten, amelyet szinte még felfeszítése alatt mond ki, azok számára könyörög bocsánatért, akik ezt teszik vele: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek!" (Lk 23,34). Amit az Úr a hegyi beszédben meghirdetett, most saját maga cselekszi meg. Nem ismer gyűlöletet. Nem kiált bosszúért. Megbocsátást kér mindazoknak, akik a keresztre juttatják, kérését így indokolja: „Nem tudják, mit tesznek!"

Ez a „nem tudásról" kimondott szó visszatér még Szent Péter prédikációjában az Apostolok Cselekedeteiben. A tömeget, amely a béna meggyógyítása után Salamon csarnokában összegyűlt, először emlékezteti: „Megtagadtátok a szentet és igazat; (Pilátust) arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta a halálból" (ApCsel 3,14köv.). Ezután a fájdalmas emlékeztető után, amely már pünkösdi beszédének része volt, s amely akkor is szíven találta az embereket (2,37), így folytatja: „Tudom, testvérek, hogy csak tudat­lanságból tettétek, amit tettetek, ahogy vezetőitek is" (3,17).

A nem tudás motívuma még egyszer megjelenik Szent Pál egy önéletrajzi visszatekintésében. Emlékeztet arra, hogy ő maga korábban káromolta, üldözte és kigúnyolta Jézust; azután így folytatja: „De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem" (1Tim 1,13). Tekintetbe véve a Törvény tökéletes tanulójának korábbi öntudatát, aki ismerte és meg is tartotta az írás szavát, kemény kijelentés ez: ő, aki a legjobb mesetereknél tanult, és magát igazi írástudónak tarthatta, visszapillantva be kell, hogy vallja tudatlanságát. De éppen ez mentette meg őt, ez tette képessé a megtérésre és megbocsátásra. A tanult tudásnak és a mély tudatlanságnak ez az együttes jelenléte persze elgondolkodtató. Rámutat annak a tudásnak a kérdésességére, amely saját magában gyönyörködik, s így nem éri el magát az igazságot, amelynek át kellene alakítani az embert.

Még egy másféle példája a tudás és az értetlenség összefonódásának az, amelyet a napkeleti bölcsek történetében figyelhetünk meg. A főpapok és az írástudók pontosan tudják, hogy hol születik a Messiás. Mégsem ismerik föl. Tudásukban is vakok maradnak (vö. Mt 2,4-6).

Nyilvánvaló, hogy tudás és nem tudás, tényszerű ismeret és mély meg nem értés egymás mellettisége minden időkben megjelenik. Ezért Jézus szava a nem tudásról — azzal együtt, ahogy ezt a Szentírás különböző helyzetekben újra alkalmazza —, ma is éppen azokat kell, hogy felrázza, akik okosnak vélik magukat. Nem éppen tudásunkban vagyunk vakok? Nem éppen a tudásunk tesz képtelenné magának az igazságnak a felismerésére, amely az ismereteinken át kíván felénk fordulni? Vajon nem húzódunk vissza attól a minket is szíven találó fájdalmas igazságtól, amelyről Péter pünkösdkor beszélt? A nem tudás enyhíti a bűnt, nyitva hagyja a megtérés útját. Ugyanakkor nem ment fel teljesen, mivel árulkodik a szív érzéketlenségéről, amely elzárkózik az igazság igénye elől. Annál inkább minden időkre szóló és minden ember számára érvényes vigasztalást jelent, hogy az Úr a „nem tudás" okán bocsánatért könyörgött mindannyiuk számára: a valóban tudatlanokért, azaz hóhéraiért, és a tudásban bővelkedőkért, akik elítélték őt. A nem tudást ajtónak látja, amely a megtérésre vezethet.

Joseph Ratzinger XVI. Benedek: A Názáreti Jézus. Szent István Társulat 2011. Második kötet. 157-158. old.