A fény a Bibliában

A Bibliában az emberi szív, illetve az emberiség egész történelme a fény és a sötét közti folytonos harcként jelenik meg. Ahogy Jézus mondja Nikodémusnak, minden embernek választania kell: „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

Az alábbiakban a La Croix-ban megjent  írás ismertetését olvashatják.

Isten első szavaitól kezdve a Teremtés könyvében: „Legyen világosság” (Ter 1, 3), a Jelenések könyvének utolsó látomásáig, ahol Isten szolgái számára „nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére” (Jel 22, 5), a Biblia a fénynek mint jelképnek különösen gazdag rendszerét vonultatja fel. A teremtés leírásában például rögtön kétféle fényről esik szó: a csillagok csak a negyedik napon jelennek meg; amit tehát Isten az első nap teremtett, az nem a természetes fény, hanem olyan világosság, ami már a teremtés előtt is létezett. Ez a fény minden élet megjelenésének előfeltétele.

A 36. zsoltár így ír erről: „a te fényedben látjuk a világosságot” (Zsolt 36, 10). Más szavakkal: az isteni fény által juthat az ember az élethez és az evilági dolgokhoz. „Azaz a fény, illetve a világosság szavakat a Biblia két külön értelemben használja – mutat rá P. Yves-Marie Blanchard exegéta, a Párizsi Katolikus Intézet tanára. – Egyfelől konkrét értelemben, és a természetes fényt érti rajta, másfelől pedig teológiai értelemben mint Isten ajándékát, mely minden élet forrása, vagy akár mint Istent magát.” Isten, akit „a fény, mint köntös, úgy fog körül” (Zsolt 104, 2), gyakran tűz, illetve villámok formájában mutatkozik meg.

A fény több helyen úgy jelenik meg, mint Isten védelmező ereje: „sötétségben éltem, de az Úr a világosságom” (Mik 7, 8); mint az öröm és a boldogság, amit Isten ad az embernek: „A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Iz, 60, 20); mint a balsorsot jelképező sötétség ellentéte: „Bizony jót reméltem, és a rossz ért utol, fényességet vártam, és sötétség érkezett.” (Jób 30, 26). A fény, mint az igazság és a bölcsesség szimbóluma képes rá, hogy megvilágítsa az utat a választott nép előtt: „gyertek, járjunk az Úr világosságában!” (Iz 2, 5). „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” – írja a 119. zsoltár is (105).

A Megváltó eljövetelével kapcsolatban is sokszor szerepel a fény mint szimbólum (lásd az ábrát), és Krisztus alakjában csúcsosodik ki, aki eljön „világosságul a pogányok megvilágosítására” (Lk 2, 32).



A fénnyel és a sötétséggel mint szimbólumokkal kapcsolatban egy alak is gyakran megjelenik a Bibliában: a vak ember. Az időlegesen megvakult Tobit gyógyulásának történetében a fény magának az életnek a jelképe. Tobit „szeme fényének” (Tób 10, 5 és 11, 14) nevezi fiát, akinek segítségével visszanyeri a látását.

A Bibliában a fizikai vakság gyakran a lélek vakságának jele, és nem feltétlenül kötődik bűnhöz: a vakon született ember, akit Jézus meggyógyít János evangéliumában, nemcsak a világ dolgait látja meg, hanem azt is felismeri, hogy Jézus, aki azt mondja magáról, „világossága vagyok a világnak” (Jn 9, 5), valóban az Isten Fia.

„Vannak olyan vakok is, akik nem tehetnek vakságukról, és anélkül, hogy tudnának róla, a fényben élnek, azaz igaz életet folytatnak, csak még nem ismerték fel Istent az életükben – mondja Daniel Foucher atya, aki könyvet is írt a Biblia szimbólumairól. – És vannak olyanok, akik szándékosan zárkóznak sötétségbe.”

A meggyógyult vak történetében „a fény az üdvösség jelképévé válik” – mondja Blanchard atya –, Krisztus győzelmét fejezi ki, aki kimenti az embert a bűn sötétjéből, és a hit által Istenhez emeli. Az egyházatyák ebben az epizódban a feltámadás előképét és a keresztelés példáját látták, amelyet egyébként „a fény szentségének” neveztek.

A fény szimbolikája a liturgiában is megfigyelhető: húsvét éjjel, kereszteléskor vagy az elhunyt teste mellett a temetéskor mindig fény ég, mely a húsvéti misztériumot, illetve a világosság győzelmét jelképezi a sötétség minden formája fölött.

A Bibliában az emberi szív, illetve az emberiség egész történelme a fény és a sötét közti folytonos harcként jelenik meg. Ahogy Jézus mondja Nikodémusnak, minden embernek választania kell: „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.” (Jn 3, 20-21).

Mint Isten által teremtett lény, az ember arra hivatott a Bibliában, hogy a fényt válassza, és maga is az isteni fényt sugározza szét. A választott népről az Ószövetség így ír: „a nemzetek világosságává tettelek” (Iz 49, 6). Ez a motívum jelenik meg az Újszövetségben is Krisztus tanítványaival kapcsolatban, akiket Jézus arra kér, hogy ne hagyják kialudni a fényt, hanem váljanak „a világosság fiaivá” (Jn 12, 36), és sugározzák tovább Isten dicsőségét.

Ahogy az ember egyre közelebb kerül Istenhez, annál ragyogóbbá válik az arca. Így van ezzel Mózes is, akinek a Sinai-hegyről lejövet annyira ragyog az arca (Kiv 34, 29), hogy el kell takarnia. Ugyanezt figyelhetjük meg Krisztus színeváltozásakor a Tábor-hegyen, amikor „arca ragyogott, mint a nap” (Mt 17, 2). Máté leírása szerint Isten országában az igazak is „ragyogni fognak, mint a nap” (Mt 13, 43).

Ahhoz, hogy megvilágítsa, miért kell az embernek a fényt választania, Foucher atya meglepő módon „Isten sötétségéről” beszél: Isten elrejtőzik, félhomályba burkolózik, „és helyet enged az embernek, hogy ő is ragyogóvá válhasson. Isten példáját követve az ember nem csak arra hivatott, hogy ragyogjon, hanem arra is, hogy segítse embertársait, hogy a fénybe állítsa őket, és felfedje bennük a jót.” Jézus megmutatta az utat, amikor „belépett a sötétségbe, hogy átadja Egyházának az élet és a Szentlélek világosságát”.

(Magyar Kurír)