Ha közel jön a Menny, közel jön a pokol is.

Helyszín: Medjugorje

Időpont:  2012. július 13. 21-23 óra között

Medjugorjéban minden a szokott rend szerint történt ezen a napon is. 18.40-kor megjelent a Szűzanya a látnokoknak, ahol jelen lehettek a papi zarándoklat résztvevői, amit ezen a héten tartottak. 19.00-tól szentmise, utána kereszthódolat. Még a mise végén megkérték a papokat, mintegy négyszázat, maradjanak papi ruhában, albában a befejezésig. Ekkor felsorakoztattak minden atyát az oltár elé. Szemet gyönyörködtető látvány volt. Sokan fényképezni kezdtek. Kicsit ide nem illőnek éreztem, hogy a fotó kedvéért állítják így fel őket közvetlen a kereszthódolat után. Ők ott álltak csöndben és tűrték a fényképezést. Ekkor váratlanul felkérte őket a szervező, hogy egyszerre adjanak áldást a jelenlévőkre. 400 pap áldását fogadtuk halálos csendben, teljesen megilletődve. Az áldás pillanatában belehasított levegőbe a Sátán, földöntúli, hátborzongató hangja.

Ekkor elkezdődött egy kb. két órán keresztül tartó nyíltszíni ördögűzés. A szegény kis olasz hölgyet, akiből ez a nagyon mély hang kitört, amit férfi sem tudna produkálni, földre vetette a gonosz lélek és úgy rúgta szét a súlyos öntöttvas padokat, amik még le is voltak láncolva, mint a gyufásdobozokat. Lejött hozzá sok pap, köztük ukrán ördögűző is, és velünk együtt, több százan, egy emberként imádkoztunk érte. Többen próbálták lefogni erős férfiak kezét - lábát, szinte reménytelenül. Természetfeletti erőt tanúsított. Megható volt látni azt az összefogást, ami ekkor kialakult. A világ sok nyelvén folyamatosan ment a Rózsafüzér, ukrán szeminarista kispapok énekeltek, még gyereket is láttam, aki csukott szemmel, keresztet tartva maga elé imádkozott. Körbenézve érdekes módon nem félelmet vagy borzongást láttam az arcokon, hanem elszántságot, részvétet és valami megmagyarázhatatlan nyugalmat, erőt. Bennem kavarogtak az érzelmek. Nem éltem még át soha ehhez hasonlót. Kézzel fogható volt itt most a pokol és a hatalmas ereje. Ha közel jön a Menny, közel jön a pokol is. Közvetlenül az olasz hölgy lábánál imádkozhattam és nehéz volt elviselni azt a szenvedést, amit láttam. Kétségbeesve kutattam emlékeimbe, melyik lenne itt most a leghatásosabb ima. Mindenkin láttam ezt a nagy segíteni akarást, de minden hiába. Sokan feladták és elmentek. Feltettem magamba, hogy nem megyek el addig, amíg meg nem szabadul. Nem tudtam így otthagyni, pedig már legalább egy órája tartott az ördögűzés. A jajgatás, ordítozás, rángatózás csak fokozódott. Tudtam, hogy nem az én imám hatására fog távozni a gonosz lélek, de gondoltam hátha ez a kicsi hiányzik, mint a répamesében.

Közben megjöttek a mentősök is és félretolták az ördögűző papot, de később látták, hogy ők itt semmit nem tudnak tenni és távoztak. Sajnos tehetetlennek tűnt a sok imádkozó is. Ez a Szentírási idézet jutott eszembe: „Mindamellett ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21).  De hát böjtöltem is Uram, meg imádkoztam is! Szabadítsd meg ez a szegény lelket, fohászkodtam magamban! Olyan kicsinek éreztem magamat, mint még soha. Ezt láttam a körülöttem állókon is. Nem volt itt most különbség pap és hívő, nő- férfi, felnőtt-gyerek, ukrán-olasz között. Mindannyian egyek voltunk és így együtt tehetetlenek. Hívtam én segítségül a Szűzanyát, az összes ördögűző szentet, Szent Mihály Arkangyalt, minden hiába. Ekkor hirtelen megértettem, vagy inkább eljutott a szívemig, amit az eszemmel régen tudtam; egyetlen Szabadító van, Jézus Krisztus. Nélküle semmi vagyok. Olyan jó érzés volt tudni, hogy Ő van és meghalt értem, hogy én élhessek. Megértettem a Szűzanya felkérését is a szerda-pénteki kenyér víz böjtre és a három teljes rózsafüzér napi elimádkozására.

Ekkor eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az atyát, akivel jöttem. Elindultam és szinte belé botlottam. Ő is megrendülten imádkozott. Még mise előtt megbeszéltük, hogy ma este gyónok. Felajánlottam neki, halasszuk el a körülményekre való tekintettel, de ő amellett döntött, hogy tegyük meg most. Ekkorra már sokan feladták és körülbelül 10-15-en lehettek az olasz hölgy mellett, akinél nem hogy csökkent volna, de fokozódott a szenvedés. A gonosz lélek szenvedett benne és vérfagyasztóan mély hangon jajgatott. Az atyának tűnt fel, hogy magyarul jajgat. Tisztán kivehető jajszavak, amit más nyelveken nem így hangzanak. Közben már olyan egy négyzetméternyire nőtt az a szürkészöld vastag hab, ami a hölgy száján kijött. Hallottam amint többször ezt is hörögte olaszul: „Non voglio” – „Nem akarok”. Ekkor már legalább két órája tartott a reménytelennek tűnő harc.

Tehát arrébb mentünk mintegy 20 méternyit a jelenettől és gyóntam. Megkaptam a feloldozást, elmondtuk együtt a penitenciát (Most segíts meg Mária…) és visszamentünk. A hölgy megszabadult. Teljesen tudatánál, de nagyon fáradtan ült két pap között. Érdekes módon semmi sérülést nem láttam rajta. Az atya mondta ki, de én is ezt gondoltam rögtön, hogy kellett a bűnbánat szentsége, ahhoz hogy megszabaduljon a hölgy. Teológiailag nem tudom mennyire megalapozott, de valahol olvastam, minden gyónáskor, a gyónó alázatosságáért Jézus még egy csepp vért présel ki szent sebéből. Ennek a csepp vérnek kellett itt megjelenni, éppen a Szent Vér havában, hogy a gonosz lélek távozzon. Ez persze csak az én gondolatom és nem állítom, hogy ez így is volt.

A gonosz lélek nem akarta ezt a jelenetet ennyi ember előtt úgy gondolom, mert ez neki egy tanúságtétel volt, szembesült itt mindenki azzal is, hogy Ő létezik. Aki tanúja volt a jelenetnek, biztos vagyok benne, hogy nagyon megerősödött a hite. A legnagyobb trükkje, elhitetni az emberekkel, hogy Ő nincs. Egyébkén manapság valóban kevés szó esik róla, mondván, ne riogassuk vele az embereket. Így óriási teret nyer. Megfogalmazódott bennem, milyen nagy a felelősségünk nekünk hívőknek, hogy imáinkkal védelmezzük és szabadítsuk a ránk bízottakat, akik között talán nincs megszállott, de erősen megkötözött bizonyára számos. Nem tudja más szabadítani a rabokat Jézus Krisztus nevében, csak az, aki már többé-kevésbé szabad.

„Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el” (1Pt 5,9).