Velünk van

 

Valószínűleg senki evilági ember nem tudja pontosan, hogy mennyi ideig élhettek ősszüleink a kegyelem állapotában, bűn nélkül, hacsak Isten ki nem nyilatkoztatta neki. Bár ilyenről még nem hallottam, velem pedig biztosan nem történt ilyesmi, a megváltás művére és összefüggéseire rácsodálkozva mégis hihetőnek tűnik, hogy ez a boldog állapot harminchárom évig tartott. (Na jó, valójában egész pontosan harminchárom és fél évig : )

Bár kétségkívül nem nevezhető eseménytelennek, hiszen színesítette Ádám atyánk életét az összes elévezetett állat elnevezése, a világ felfedezése, a paradicsomi állapot mégsem a nagy történések sorával jellemezhető, hanem az Isten jelenlétében való élettel. Így a megismeréssel és ezzel párhuzamosan a bölcsességben és kegyelemben való növekedéssel. Az ember kegyelmi állapotának ugyanis sajátossága a növekedés, mert a kegyelmi állapotban lévő ember természetnek megfelelő működése az Isten emberre vonatkozó tervének megvalósulását jelenti, ami kedves az Úr szemében. Így ősszüleink akár ébren voltak, akár aludtak, növekedtek Isten kegyelmében, mert mindezekkel azt tették, ami kedves volt Isten előtt. És az emberi természet sajátosságaiból, a megismerésből, gondolkodásból, és általában a fokozatos növekedésre és érésre való rendeltségéből, valamint Isten szerető igazságosságából kiindulva talán nem valóságtól elrugaszkodott elképzelés azt feltételezni, hogy ez a boldog állapot, a kezdeti növekedés az emberi természet sajátosságainak megfelelő ideig tartott, ami évtizedekben mérhető, nagyjából három évtizedben. Ez volt a próbatételre való felkészülés időszaka.

A bűnbeeséssel az ember elszakadt Istentől, állapota innentől fogva az Istentől való távolsággal jellemezhető. A Szentírás szavai szerint a bűnbeesésnél ősszüleink elrejtőztek Isten elől, aki így egyedül sétált a kertben (Ter 3,8). Ezután Hénok volt az első ember, akiről a Szentírás azt mondja, hogy „kedves volt az Isten előtt”, és „Istennel járt” (Ter 5,22), majd Noéról, aki „igaz és feddhetetlen ember volt nemzedékében: Istennel járt” (Ter 6,9).

Az Istennel járás a feddhetetlenség képe: ez a kegyelmi, az Isten jelenlétében való élet, az Istenért és Istennel való cselekvés. És az igazak a bűnbeesés óta mindig is arra vágytak, hogy Istennel járjanak és „Isten legyen minden mindenben” (1 Kor 15,28), az igazvoltuk pedig pontosan abban nyilvánult meg. Ezért amikor Gábriel arkangyal Emmánuelnek nevezi a születendő Jézust, az igazak sok évezredes vágyának beteljesülését adja hírül: a megtestesült Ige közöttünk fog lakni, Emmánuelnek fogják hívni, ami azt jelenti, hogy Velünk az Isten. A bűnbeesés után most minden ember meghívott lesz arra, hogy Istennel járjon, Vele éljen: ez lesz a paradicsomi élet a földön, a kegyelmi élet Istenben, az örökélet megkezdése.

“És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.”

A megtestesülés felülmúlta az igazak minden vágyát. A bűnbeesésnél az ember akart Istenné válni, a bűnbánó ember megmentéséért pedig Isten lett emberré, és Mária igenjétől fogva a Fiú örökké ember marad.

De vajon miért így történt Isten emberréválása? Miért így született a Megváltó, és azután miért élt harminc évig rejtett életet, és ez miként szolgálta a megváltásunkat?

Talán nem csak az én mindentől elrugaszkodott fantáziám tud elképzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben Isten Fia ereje teljében lévő felnőtt emberként, kész tanítóként lépett volna fel, megjelent volna, amint Keresztelő Szent János tette, mintha a nyilvános működésének evangéliumokból megismert kezdete egyúttal földi létének kezdete is lenne. Ki tagadhatná, hogy a megtestesülés alázatát ez semmiben sem kicsinyítette volna, és Jézus megtestesülésének történetisége ugyanúgy kétségtelen és tagadhatatlan tény lett volna (amelyet természetesen ugyanúgy tagadtak volna). Isten mégsem így akarta, hanem Szűztől született, és azt akarta, hogy életének első harminc évéről alig tudjunk valamit. Bár a kegyes vagy nyughatatlan fantázia apokrifekben beszél Jézus gyerekkoráról, csodákkal teletűzdelve azt, valójában ez a három évtized nem csak rejtett volt, hanem „eseménytelen” is, ha esemény alatt olyasmit értünk, mint az ilyen csodás történetek kieszelői. Mindössze annyi „érdemleges” külső történés volt ez időszak alatt, amiről a Szűzanya révén tudhatunk a tizenkét éves Jézus eltűnéséről és három napos templomi tartózkodásáról. És azért a Szűzanya révén, mert a meghirdetett Istennel való együttlét első harminc éve Krisztus rejtett élete volt, amelyben csak a Szent Család részesült.

Isten tervében nincs fölösleges és értelmetlen rész, mert az egészében és részleteiben is olyan csodálatos, amilyen Ő maga, így ennek is célja volt, mély értelme van. De vajon miért nem tette Isten jobban „célra irányulónak” ezeket az évtizedeket, ugyan miért nem „dokumentálta” jobban, ha ez a harminc év elsődlegesen és közvetlenül nekünk szólt? Nem azért, mert Krisztus első harminc éve nem közvetlenül nekünk szólt? Isten terve az általa alkotott, és „jónak látott” emberi természet szeretete és tisztelete miatt testesült meg úgy, ahogyan tette, és elsősorban a Szűzanya miatt tartalmazta a három évtizedes rejtett életet.

Időnként halhatjuk azt a gondolatot, hogy nyilvános működésére Jézus a rejtett harminc év alatt készült fel, és mintha ezt támasztaná alá a Lukács evangéliumában olvasható, Szűzanyától származó mondat arról, hogy Jézus növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt (Lk 2,52), hiszen idő kellett ahhoz, hogy ez a növekedés megtörténjék. De, mondják az egyházatyák, mivel nem növekedhet ténylegesen a Bölcsesség bölcsességben, a korban való növekedés fokozatosságában és az ennek megfelelően megnyilvánuló bölcsességben a megtestesülés alázata és az emberi természet szeretete nyilvánult meg Jézusnál. Mert a Bölcsesség az emberi természetnek megfelelő időben és mértékben akart megnyilatkozni az emberré vált isteni személyben. „Nem úgy, hogy bölcs lett a fejlődés által, hanem hogy fokozatosan kinyilatkoztatta bölcsességét.” Így, amikor elérkezett az idő, harminc év után, a maga teljességében nyilatkozhatott meg a Bölcsesség, ami természete szerint volt teljes benne fogantatása pillanatától, mert ő maga a Bölcsesség. Ilyen értelemben Jézus nem készült úgy a nyilvános működésére és a megváltás művére, ahogyan egy „csak ember” tette volna, még akkor sem, ha az az ember tökéletes lett volna. Felkészülésként a szó szoros értelmében tehát más kedvéért volt szükség a rejtett élet három évtizedére: az emberszerető Isten három évtizedig készítette fel a Szűzanyát arra a feladatra, amelyre hivatása szólt, hogy második Évaként „hozzá illő segítő” (Ter 2,18) legyen. Ez a felkészítés pedig fokozatosan történt.

Mondhatná ugyan valaki, hogy kissé soknak tűnik erre harminc év, valójában azonban senki más nem lett volna képes ennyi idő alatt megérteni és megtenni azt, amit a Szűzanya. Szent Tamás mondja, hogy „a kegyelem tökéletesíti a lelket, és természetes módon (mint egy második természet) a jóra készteti; ebből következik, hogy akik a kegyelem állapotában vannak, azoknak egyre jobban kell növekedniük a szeretetben, ahogyan közelednek a végső céljukhoz.” Ebből viszont az is következik, hogy senki sem növekedett jobban a szeretetben, mint az, aki már Krisztus foganása előtt a kegyelemmel teljes volt, és akivel már Krisztus foganása előtt is az Úr volt, azaz a legközelebb volt a végső céljához, Istenhez. Ezért írja Garrigou-Lagrange atya: „Mária fejlődése volt a legfolyamatosabb mind közül. Nem ütközött akadályba, nem állította meg, nem késleltette az önmagához vagy e világ dolgaihoz való ragaszkodás. Mind közül a leggyorsabb volt, mert a sebességet, amellyel megindult, Mária kegyelmi teljessége határozta meg, és ezért felülmúlta az összes szentekét.”

De vajon Isten tényleg egyetlen emberért akarhatta volna a harminc év rejtett életet?

Erre a kérdésre az előző gondolat adhat választ: Mária szeretete felülmúlta minden szent szeretetét külön-külön és együttvéve is – már az angyali üdvözlet idején is. Sőt, az Egyház arról tanít, hogy a tökéletes szellemi létező angyalokét is, külön-külön és együttvéve is. És mivel Isten szeretetének tárgya, azaz végső célja önmaga, a tökéletes Szeretet, a teremtmények közül pedig az, aki jobban hasonlít az Ő lényegéhez, azaz jobban szeret, ezért igazságosságában jobban szereti a szeretetben tökéletesebbeket. Mária iránti szeretete ezért haladja meg az összes angyal és összes szent iránti szeretetét együttvéve. Kit lephetne meg ez alapján annak feltételezése, hogy Isten földön lakásának első harminc éve közvetlenül a Szűzanyáért történt?

A Szűzanya növekedett tudásban, bölcsességben, szeretetben és kegyelemben a harminc év és egész élete során, ahogy a megváltás misztériumának ismeretében és értésében is, így tökéletesen töltötte be földi életében is hivatását, ő lett az új Éva. És az Éva-Áve párhuzamot, azaz a Szűzanya, mint új Éva gondolatát az egyházatyák nem kitalálták, hanem felismerték: ennek a valóságnak szerzője maga a fölséges és dicsőséges Isten, aki megtestesülésében és a megváltás művében helyrehozta azt, amit az első emberpár tönkretett. Ez a helyrehozatal pedig csak az első emberpár történetének párhuzamában érthető, így tekintve rá viszont eltelünk Isten Bölcsességének csodálatával.

Például azért, mert úgy tetszett neki, hogy az új Évával „megfordítsa” Éva bűnét. Éva bűnének mibenlétét a következményeket kimondó Isten szavából láthatjuk. „Éva átka” a férje fölötti uralom utáni vágyának következménye volt, ami miatt Éva arra ítéltetett, hogy a férfi uralkodjon fölötte. Az új Éva viszont a férfi fölötti uralomra törekvés helyett anyaként is a szülői hatalma alatt álló szent Fia első tanítványává vált, egyúttal pedig szerető és engedelmes felesége volt egy nála minden képességben és kegyelemben alacsonyabban álló férfinak.

Éva, ahelyett, hogy Ádámnak „hozzá illő segítője” lett volna, a bűnre vezető alkalomban és a bűnben lett társa és segítője, így Isten emberre, azon belül Éva szerepére vonatkozó terve nem teljesedhetett be az ősszülőknél. Mária ebben is megfordította az ősszülők bűnét, mert ő viszont méltó társa lett a megtestesült Istennek. És mivel Krisztus Megváltó, mi lehetett volna Mária Megváltóhoz illő segítő hivatása, mint hogy Coredemptrix és Mediatrix legyen?

A megváltás az Istennek való elégtétel-adás, hogy az Istennel szemben elkövetett sérelmet helyrehozza. De a halálos bűn által okozott sérelem végtelenül nagy, mivel a sérelem mértékét a megsértett személy méltóságának nagysága határozza meg, ahogy Aquinói Szent Tamás mondja. A halálos bűn, azáltal, hogy a bűnöst elfordítja Istentől, a végső céljától, megtagadja Istentől végtelen jogait. Ezért csak a megtestesült Ige tudott tökéletes és megfelelő elégtételt nyújtani az Atyának a halálos bűnnel elkövetett vétségért, mivel az elégtétel értéke, akárcsak az érdemé, a személyből ered, és Jézus személye, mivel isteni volt, végtelen méltósággal rendelkezett.

De Krisztus azt akarja, hogy minden ember vegye fel keresztjét, azaz egészítse ki testében azt, ami hiányzik az ő szenvedéseiből (Kol 1,24): saját elégtétellel járuljon hozzá az egészhez, amiből a saját része hiányzik. Mert létezik az elégtételnek egy véges formája, amelyet teremtmény adhat, és ezt legtökéletesebben Mária nyújtotta. Garrigou-Lagrange atya szavai szerint „A Megváltó Anyjaként Mária a tökéletes akaratmegegyezés, az alázat, a szegénység, a szenvedés – és különösen a Golgotán való együttszenvedése – által szorosan egyesült Jézussal. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy vele együtt nyújtott elégtételt. Az elégtétel értékét Isten Anyjának méltóságából, nagy szeretetéből, abból a tényből, hogy nem volt benne olyan hiba, amelyet jóvá kellett volna tennie, és szenvedéseinek intenzitásából nyerte.”

És ez utóbbi, szenvedésének intenzitása szeretetének tökéletességével volt arányos.

Nekünk, tökéletlen és bűnös embereknek még az együttérzésünk is önszeretetünktől terhelt, mert leginkább abból fakad, hogy beleképzeljük magunkat a szenvedő helyzetébe: tehát magunkra vetítve érezzük át a szenvedés súlyát. És persze jó, illő és üdvös, hogy legalább így együttérzünk, de a Szűzanya együttszenvedése Krisztussal nem ilyen volt. A teljesen tiszta, az erények tökéletességével bíró, tisztán szerető Szűzanya az Istenen esett sérelmet látta a bűnben, a megváltó szenvedés borzalmaiban pedig Isten végtelen szeretetének megnyilvánulását és annak újabb megsértését. Ezért Mária életének legdicsőségesebb, azaz Istent leginkább megdicsőítő eseménye a Golgotán való jelenléte volt, ahol a Megváltóval való együttszenvedésében a tökéletes istenszeretet nyilvánult meg: az, amire Éva is meg volt híva, de amit az képtelen volt megadni a próba idején. És a Mária által Istennek ezáltal adott dicsőség nagyobb volt, mint az összes angyal és összes ember által adott dicsőség.

Erre készült fel tehát a Szűzanya a megtestesüléstől számított harminchárom és fél éven keresztül. És ha neki, aki kegyelemben nem volt kisebb Évánál, ennyi időre volt szüksége, hogy Istenhez illő társ legyen a megváltás művében, hogy Éva bűnét megfordítsa, a párhuzam valóságossága alapján talán Évának sem adathatott kevesebb idő a kegyelemben növekedésre a bűnbeesés előtt.

https://invocabo.wordpress.com/2023/12/30/velunk-van/