A mai szentmise (Skóciai Szent Margit ünnepe) introitusát a 118. zsoltárból vett sorok adják, köztük a 120. vers: „confige timore tuo carnes meas, a mandatis tuis timui.”, azaz: „Szegezd át félelmeddel testemet, félem a Te ítéleteidet”.

És hogy ezekről a zsoltáros által megénekelt ítéletekről joggal jut eszünkbe az a bizonyos végső Ítélet, megmutatja az evangélium, amelynek mai szakasza (Mt 13, 44-52) Jézus szavaival szól az Ítéletről: „Így lesz a világ végén is: Kimennek majd az angyalok és az igazak közül kiválasztják a gonoszokat és a tüzes kemencébe vetik őket; ott lészen sírás és fogak csikorgatása.”

A világba merült ember nem számol az Ítélettel, amely számára puszta mese, de még a hívőknek is távoli, valószínűtlen esemény. Pedig szentek foglalkoztak elmélkedéseikben vele, talán mert ők ugyanúgy küzdöttek a test nehézkedésével, mint mi. Az Ítélet olyan isteni cselekvés, amelynek bekövetkezte alaposan felráz, nem hagy bennünket majd elbambulni, ezért annak megfontolása és az azon való elmélkedés már most is a helyes horizontra irányítja figyelmünket és annak nyomán egész életünket. Ezért is ragadta meg figyelmemet a „Szegezd át félelmeddel testemet” mondat: nehéz elképzelni ennél képszerűbb mondatba sűrítve a lélek vágyát arra, hogy a testében is teljesen Isten legyen az Úr, hogy a fáradtságban, a figyelem lankadásában, a megszokásban nehézkedő test ne vonja el a lelket Isten jelenlétéből, az Ő arcának keresésétől. Ezért az Ő ítéletein való elmélkedés már most átszögezi testünket. Szent Jeromos latin szövege szerint a húsunkat, több helyen… És kinek ne jutna eszébe az átszögezésről Krisztus, aki az Atya iránti engedelmességében elszenvedte szent testében ezt. És innen már csak egy lépés azt megfontolni, hogy szent Pálhoz hasonlóan mi is oda vagyunk szögezve Krisztus keresztjéhez, kell odaszögezve lennünk.

Szent Ágoston a zsoltárokról írott 25. homíliájában kitér erre a mondatra, és hitet tesz egy másik fordítás mellett. Szerinte a „Szegezd át félelmed szegeivel a testemet” a helyes fordítás, mert „mások csak a szúrd át kifejezést akarják használni és nem teszik hozzá a szegeket, és így a confige szóval oldják meg a fordítást, de a mondat tartalmát kevésbé adják vissza. A szúrd át kifejezésben nem hallani a szegeket; a görög kathélészon szót viszont nem lehet a szegek nélkül érteni, és latinul igazában csak két szóval lehet visszaadni, ahogy mondtuk: szegekkel szegezd át.” (az idézett fordítás Szent Ágoston zsoltármagyarázatainak a Jel Kiadónál 2019-ben megjelent VI. kötetéből származik)

Ha Szent Ágostonnak nem tetszett a confige (átszúr) kifejezés, mert az nem domborította ki eléggé a szöggel való átszúrást, vajon mit szólna ahhoz, hogy a mai fordításokban már átszúrás sincs?

Mert, ha valaki előveszi a 118. zsoltár mostani fordításait, ezt találja például a Káldi-Neovulgátában: „Szent borzalommal tölti el testemet az irántad való félelem, félek ítéleteidtől.”, a Szent István Társulat bibliafordításban pedig: „Testem remeg előtted a félelemtől, reszketve nézem ítéletedet.” És joggal hiányzik, hiszen a hivatalos Nova Vulgata Editio Typica Altera megfelelő helyén ez áll: „Horruit a timore tuo caro mea; a iudiciis enim tuis timui” – ezt pedig viszonylag jó közelítéssel adják vissza az idézett fordítások.

Mi tüntette el az átszúrást és átszögezést?

VI. Pál a liturgikus reformmal párhuzamosan a Szentírást is „megreformálta”, elrendelte egy új fordítás elkészítését, és mivel ez komoly dolog, azonmód egy bizottságra bízta az ügyet, nopláne egy ökumenikus bizottságra. Így végre megvalósulhatott az első lépés a protestáns és zsidó hittársaival való egység útjában álló botránykő eltávolítására: a Szentírást megőrző és annak magyarázatára egyedül illetékes Anyaszentegyház végre átvette az ószövetség rabbinikus maszoréta szövegét a vulgata helyett. Sutba dobta a saját, biztos hagyományt a Krisztus megváltói voltát tagadó zsidó rabbik hagyományának kedvéért. Logikus, nem? Pedig a maszoréta szöveg egy évezreddel későbbi, mint a hetvenes (septuaginta) görög fordítás, amely viszont a Vulgata latin fordításának zsinórmértékéül szolgált.

Ezt a maszoréta szöveget zsidó rabbik állították össze a 10. századig, és ez az eredeti, csak mássalhangzókat tartalmazó héber szöveg magánhangzókkal való kiegészítését jelentette. De az eredeti szöveg ilyen kiegészítése egyben értelmezést is jelentett, és csodás módon az értelem megváltoztatását számos esetben, különösen, amikor Krisztusra utaló szövegrészről volt szó. Neee, hallatlan! – mondhatnánk, mert ugyan ki gondolta volna, hogy rabbik szívesen változtatnak meg Krisztusra utaló szövegeket, ha ezáltal új értelmet adhatnak azoknak? És mivel a Septuaginta a kezdet-kezdetétől minden keresztény szentírási hivatkozás alapja volt, nyilván alaptalan azt is feltételeznünk, hogy a szöveg megváltoztatásával hiteltelenné igyekeztek tenni magát a kereszténységet. És nem tudjuk azt sem, hogy miért igyekeztek módszeresen megsemmisíteni a régebbi szövegtanúkat. Persze a hetvenes (Septuaginta) görög fordítás esetében ez már reménytelen küzdelem lett volna, mert ez az ősi fordítás, amely megőrizte az eredeti, még régi zsidó főpapok által is jóváhagyott értelmet, már kikerült hatalmuk alól: ezt már az Egyház őrizte. Az Egyház ítélete pedig a Septuaginta Szent Jeromos-féle latin fordítását tette egyetlen hivatalos fordítássá a tridenti zsinaton, amely „hit és erkölcs tekintetében” megbízható, hiteles szöveg. Aztán jöttek a „szentségtelen újítók” és VI. Pál, aki átvette Krisztus tagadóinak szövegét és értelmezését, leborulva az éppen aktuális „tudományos konszenzus” előtt, az ószövetség fordításának alapjául a maszoréta szöveget választotta. És ökumenikus bizottsággal fordíttatta le… Mert az oan naon haladár dolog!

Milyen ésszerű és hit szerinti magyarázat adható minderre? És mivel magyarázható még a minimális emberi körültekintés teljes hiánya is, amivel például a két évezredes liturgikus használatnak ellentmondó fordítást vagy éppen zsoltárszámozást vettek át? Hogy azóta, aki például a 118. zsoltár 120. versét keresi, az kapásból a 119. zsoltár 120. versét kezdje el olvasni, mert a 119. immár a 118. És bármely egyházatyát, 1969 előtti egyházi szöveg zsoltárhivatkozását olvasva azonnal transzponálja gondolatban a számokat az újakra. Ez is egyfajta elszakítás a hagyományainktól, a szentektől és egyházatyáktól, nem?

A változtatás első részeként éppen a zsoltárok jelentek meg, párhuzamosan a liturgikus reformmal, nyilván nem véletlenül. Mivel azok liturgikus használata alapvető fontosságú, mindennél fontosabb volt tehát megváltoztatásuk a szép új világ érdekében. És annyira sikeres volt igyekezetük, hogy a minden korok szentmiséjével nem találkozó katolikus már tudomást sem szerezhet erről a változtatásról.

Ezért ismét mondom: az abrosz széle minden korok örök szentmiséje. Ha azt „megrántottuk”, minden jön vele. Most éppen az átszúrás szöggel.

https://invocabo.wordpress.com/2023/06/10/atszogezo-istenfelelem-es-az-abrosz-szele/