A Krisztus szenvedéséről és misztikus testéről történő elmélkedés ébresszen fel bennünket vakságunkból, ragadjon ki a bűn rabságából, és ösztönözzön a szentség hősiességére; hogy az értünk kiontott Vér ne kárhozatként hulljon ránk, hanem mint üdvös forrás, amelyből kegyelem fakad.
Improperium exspectavit cor meum, et miseriam: et sustinui qui simul mecum contristaretur, et non fuit: consolántem me quæsivi, et non inveni: et dederunt in escam meam fel, et in siti mea potaverunt me aceto.
Szívem megtört a gyalázattól. Zavarom, szégyenem orvosolhatatlan. Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna. Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak. (Zsolt. 69:21-22)
“Israël es tu Rex, Davidis et inclyta proles: „Te vagy Izrael királya, Dávid előkelő nemzetsége." Krisztus Király ősi himnuszának ezen ünnepélyes szavaiban a Szent Egyházat Izraellel azonosítjuk, Isten népét a választott néppel. “Plebs Hebræa tibi cum palmis obvia venit: cum prece, voto, hymnis, adsumus ecce tibi:" A zsidó nép pálmaágakkal jött eléd: íme, mi is itt állunk előtted imákkal, fogadalmakkal és énekekkel."
Döbbenetes, hogy a Jeruzsálemben Dávid Fiaként fogadott Krisztus diadalmenete, akit úgy köszöntöttek, mint aki az Úr nevében jön, néhány óra elteltével a Praetoriumon kívül álló tömeg erőszakos zsivajgásává, kiáltozásaivá és szidalmaivá változhatott, amely aztán a szenvedés kínjaival, végül a zsidók királyának kereszthalálával végződött.
A döbbenet abból fakad, hogy mennyire változékony a tömeg abban a tekintetben, hogy hagyja magát manipulálni a Szanhedrin és a nép vénei által, és könnyen elfelejti – mintha meg sem történt volna – a tiszteletet, az olaj- és pálmaágakat, és az Úr lábai elé az út mentén kiterített köntösöket.
Nem tudjuk, hogy a pueri Hebræorum [zsidók fiai] között ott voltak-e azok is, akik később kigúnyolták a Megváltót, amikor az a kereszten haldoklott. De tudjuk, hogy zsidók voltak, ahogyan a főpapok, az írástudók és a templomőrök is zsidók voltak, és azok is, akik így kiáltoztak: Feszítsd meg! amikor Jézus ott állt előttük megostorozva és tövissel megkoronázva.
Zsidók voltak az elmenekülő apostolok, ahogyan a Krisztust háromszor megtagadó Simon Péter is zsidó volt, az Őt sirató jámbor asszonyok is zsidók voltak, a cirénei Simon is zsidó volt, és arimatheai József is zsidó volt.
De ha a zsidó nép egy része, az ószövetségi próféciák és a megjövendölt Isteni beavatkozása ellenére készen állt arra, hogy megölje a megígért Messiást, fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon ez az árulás nem ismétlődhet-e meg az új Izrael egy részében, az Egyházban? Amikor látjuk a katolikus híveket, sőt a hierarchia tagjait, akik a farizeusokhoz és a Szanhedrin Krisztus-korabeli vezetőihez hasonlóan ma is kereszthalált kiáltanak, vagy Szent Péter quia non novi hominem-jét ismételgetik. („Nem ismerem azt az embert.” – Mt 26:72).
A nép, nem a latin populus értelmében – olyan társadalom, amely törvényeket hoz létre és betartja –, hanem inkább a vulgus értelmében – vagyis egy identitás nélküli nép, amely nem ismeri a jogait és kötelességeit, mozgatható, nem tudják, mi az örökségük és sorsuk, profanum, érzéketlen a szent iránt.
Ha megnézzük, mi történik az Egyházban, az Őt sújtó válságot, a hierarchiát és a híveket megrontó hitehagyást, a virágvasárnap eseményei feledésbe merülnek, miközben a szemünk előtt látjuk a szenvedés borzalmait és a keresztre feszítést. Ma úgy tűnik, hogy a múltban a Krisztus diadalát ünneplő és evangéliumát hirdető Egyházat az Isten Fiát istenkáromlással vádoló Szanhedrin és a Krisztus halálát kívánó főpapok elhomályosították.
A társadalom, amely egykor keresztény volt, most azt kiáltja: „El vele, el vele!” – leköpi a Megváltó arcát, kigúnyolja kínszenvedését, és felszólít az Ő eltörlésére. Úgy tűnik, a mai írástudók és farizeusok elhatározták, hogy őröket állítanak a sír fölé, amelyben az Egyház fekszik, mintha meg akarnák akadályozni feltámadását, amely leleplezné hazugságaikat.
Az Úr tanítványai menekülnek, elrejtőznek és letagadják, hogy valaha is ismerték Őt, hogy ne rekesszék ki őket és ne szoruljanak a peremre, hogy ne tűnjön úgy, hogy szembe mennek a fősodorral, nehogy ellentmondjanak a hatalmasoknak. És ugyanakkor sok jámbor nő, sok cirenei Simon, sok arimatheai József, akiket kigúnyolnak és gyaláznak, segíti az Egyházat, hogy hordozza keresztjét, hogy a kereszt lábánál maradjon Szűz Máriával és Szent Jánossal, sírhelyet keresve, ahová lefektethetik a misztikus testet, várva a feltámadást.
A mai árulás nem kevésbé súlyos, mint amit Urunknak kellett elszenvednie; a passio Ecclesiæ nem kevésbé fájdalmas, mint a Fejé; azoknak az elhagyatottsága és csüggedése, akik látván a saját papjai által meggyalázott Domina Gentiumot, nem kevésbé megrázó, mint a Mater Dolorosa szenvedése; a gyűlölet, amely akkor mozgatta a hóhérokat, ugyanaz a gyűlölet, amely a mai hóhérokat mozgatja, és a jó zsidók szeretete, akik akkor felismerték a Messiást, ugyanaz, mint a jó keresztények szeretete, akik látják, hogy kínjai nem szűnnek ma sem.
„Megszabadítottalak az egyiptomi rabszolgaságból, és te azzal viszonoztad Megváltódnak, hogy keresztre feszíted” – énekeljük a nagypénteki liturgiában. Én adtam neked a Misét, és te egy olyan szertartással helyettesítetted, amely meggyaláz Engem, és elűzi a híveket. Én adtam neked a papságot, és te megszentségtelenítetted azt eretnek és parázna lelkészekkel. Megingathatatlanná tettelek ellenségeiddel szemben, te pedig kinyitod a fellegvár ajtaját, rohansz ellenségeid felé, és tiszteled őket, miközben azok elpusztítani készülnek téged. Megtanítottalak a hit igazságaira, te pedig meghamisítod őket vagy hallgatsz róluk, hogy a világ kedvében járj. Megmutattam neked a Kálvária királyi útját, te pedig követed a pusztulás, az élvezetek és a perverzió útját.

„Popule meus, quid feci tibi? aut in quo contristavi te? Responde mihi! Népem, mit tettem ellened? Vagy mivel szomorítottalak el? Válaszolj nekem!" Nem vonatkoznak-e ezek a szavak oly sok katolikusra, annyi elöljáróra, oly sok lélekre, akiknek az Úr, mint annak idején a zsidó népnek, ezerszer és ezerszer kimutatta buzgó szeretetét?
Nem kellene-e megremegnünk annak a puszta gondolatától is, hogy bűnrészesek lehetünk Krisztus és az Ő vértelen áldozatát oltárainkon megörökítő Egyházának elárulásában? Az Egyháznak, aki a világ végezetéig Krisztus végtelen érdemeinek szolgája és adományozója? Az Egyháznak, aki Krisztus csodáinak tanúja, Igéjének hirdetője és Igazságának őrzője?
Gondolkodjunk el azon, kedves barátaim, hogy hol helyezkedik el halhatatlan lelkünk ebben az ádáz, a világot alapjaiig megrázó csatában. Akár a gazemberek közé tartozunk, akik a Megváltó legszentebb testét kínozzák, akár szívünket elérhetővé tesszük ennek az imádnivaló Testnek a fogadására. Akár megszaggatjuk ruháinkat isteni mivoltának hirdetésére, akár a Századosként leborulunk a Megváltó előtt, aki értünk halt meg. Akár azok közé tartozunk, akik Isten Fia ellen uszítják a tömeget, akár azok közé tartozunk, akik az Ő dicsőséges feltámadásáról tesznek tanúbizonyságot.
Mert az a lelkünk, amelyért Urunk vérét ontotta és életét adta, halhatatlan marad, akár a paradicsom örök boldogságában, akár a pokol örök gyötrelmében.
A Krisztus szenvedéséről és misztikus testéről történő elmélkedés ébresszen fel bennünket vakságunkból, ragadjon ki a bűn rabságából, és ösztönözzön a szentség hősiességére; hogy az értünk kiontott Vér ne kárhozatként hulljon ránk, hanem mint üdvös forrás, amelyből kegyelem fakad.

+ Carlo Maria Viganò, Érsek
2023. április 2.
Virágvasárnap

A magyar nyelvű fordítás forrása:
Ahogyan Jézust elárulták tanítványai, úgy árulják el papjai is az Egyházat