Átörökíthető a hit?

Szóltam már arról, hogy a szakirodalom szerint egyértelmű statisztikai összefüggés van az apák vallásossága és a gyerekei vallásossága között, és arról is, hogy miért tehette Szent Pál a klerikusok kiválasztási feltételének a családfők nevelési „sikerességét”. De vajon a statisztikailag egyértelmű összefüggés az apák és gyerekek vallásossága között pusztán szociológiai, pszichológiai, szociális jellegű lehet, vagy ennél többről lehet szó? A kérdés azért fontos, mert a vallásosság összefoglaló megjelölés alatt igazából a hit továbbadásáról, vagy átörökítéséről van szó. A hit Isten természetfeletti ajándéka, amelyért tehetünk ugyan, de nem „érdemelhetjük ki”, nem szerezhetjük meg önerőből. Hogy magyarázható tehát a hit továbbadása családon belül, és valóban átörökíthető-e a hit?

A szokások, hagyományok követése megfelel az emberi természetnek, természet szerint a gyerekek nyitottak a szülői minták követésére (sőt, sokszor csak küzdelem árán tudnak megszabadulni azoktól a mintáktól, vagy még úgy sem teljesen), bár a rosszra hajló emberi természettől nem idegen a hagyományok és szokások elvetése sem. Mondhatnánk, hogy a gyerekek belenőnek a vallásosságba, a látott minták „elraktározódnak”, és ezek a szokások jelentik az ő hitük magját, amely később szárba szökkenhet. De akkor feltételeznünk kellene, hogy a hit pusztán természetes emberi tényezők, „megszokás” miatt válik sajátjukká. Ez viszont azt jelentené, hogy végső soron mégis saját erőből, emberi hagyományok követése révén juthatunk el a hitre, tehát az így mégsem természetfölötti ajándék. Ez pedig nyilván nem igaz, tehát nem lehet igaz az sem, hogy a szülői minta, mint szükséges feltétel egyúttal elégséges is lenne.

De az mégis igaz, hogy a gyerekek még értelmük kinyílása előtt mintegy magként kapják meg a hitet: mégpedig a keresztségben. Természetesen nem artikulált hittételek ismeretéről van szó, hanem a hitről, mint természetfölötti erényről. Ezt támasztja alá az Egyház ősi gyakorlata a gyerekek keresztelésére, és maga a régi szertartás is.

A liturgikus reformot megelőzően még a templomba való belépésük előtt hangzott el a kérdés a keresztelendők felé, hogy mit kérnek az Isten Egyházától, amelyre a válasz ez volt: „a hitet” Ezt a választ a reform során átírták, így lett belőle: „a keresztséget”. Engedve a szarkazmusnak mondom, hogy ez csak azért történt így, hogy láthassuk mi történik akkor, ha „szakemberek” veszik át a vezetést a Szentlélek helyett. Mert az ő buzgó munkálkodásuk révén válhatott a megvilágosító, szándékkinyilvánító és megerősítő performatív szertartásból banális és fölösleges diskurzus nyilvánvaló evidenciákról („ Há’ jól tudja plébános úr, hogy keresztelni jöttünk, minek kérdezi?”). A zsinat utáni pápák közül XVI. Benedek látta meg a különbség igazi jelentőségét, és „klasszikus forma”-ként hivatkozott a reform előtti szertartás párbeszédére, illetve annak válaszára, példaként és magyarázatként állítva további gondolatmenetéhez (ld. Spe Salvi 10.p.).

Isten valós hatalmat adott a szülőknek a gyerekeik felett. Visszautalva a korábbi írásra, felhívnám a figyelmet arra, hogy az abban közreadott ima valódi exorcizmus, amely nem kér, hanem parancsol Jézus nevében! És aki tudja, hogy exorcizmusra alapértelmezetten csak a püspökök vagy az Egyház által megbízott felszentelt papok jogosultak, az felkaphatja erre a fejét. Mert ez az ima mutatja, hogy a szülőknek valóban kivételes jogosultságaik vannak kiskorú gyerekeik felett, amelyet még a démonoknak is tiszteletben kell tartaniuk. És Isten adta a szülőknek ezt a hatalmat.

Ennek révén a szülők, és különös hangsúllyal az apák kapták annak feladatát is, hogy gyermekeik hitét őrizzék, amíg azok hatalmuk alatt állnak (innen a statisztikai összefüggés az apák és gyerekeik hite között). Mert bár a hit nem a szülőktől származik, Isten mégis annyira tiszteletben tartja a gyerekek feletti szülői hatalmat – hiszen ő adta nekik-, hogy kérésükre, az Egyház szolgálata által, megadja a gyerekeiknek is a hitet.

A keresztelési szertartás ezért performatív jellegű a kért hit tekintetében is: azaz nem pusztán információcsere, amely során beszélgetnek a hitről és a szándékokról, hanem egyben a hit kisgyerekbe árasztásának történése is (ezért szükséges visszaállítani a párbeszéd régi, helyes válaszát – is). Ezáltal a keresztségben gyerekek olyan „automatizmussal” kapják meg a hitet Istentől, ahogy a szülők testi együttléte révén az életet. És az automatizmus csak azért van idézőjelben, mert ugyanúgy nem a szülők hatalmából (hanem hitükre és Istentől adott szülői jogukra való tekintettel) történik a hit átadása, ahogy az életé sem, még ha erős szándékuk vagy ilyen irányú beteljesült cselekvésük is van. Mert a hit mindig Isten természetfölötti adománya. A szülők feladata ezért a hit megőrzése a megkeresztelt gyerekükben, és csak analogikus értelemben nevezhetjük tevékenységüket a hit átörökítésének.

De Isten nem ad olyan feladatot, amelyet a Szentlélek segítségével ne tudnánk végrehajtani, másképpen szólva, hogy ne adná meg a hozzá szükséges kegyelmet. Ha kérhetjük a meghallgatás ilyen bizonyosságával a hit kegyelmét, hatalmunkban áll megőrizni is azt gyerekeinkben. Mert Isten akarta, hogy így legyen.

És hogy ennek milyen véresen komoly jelentősége van, azt láthatjuk Krisztus Urunk szavaiból: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik”.

Ha a gyerekek a keresztségben valóban magát a hit természetfölötti erényét kapják meg, azok a szülők, akik a téli hidegre, a rokonok időbeosztására, és sok egyébre való tekintettel nem kereszteltetik meg a gyerekeiket rögtön a születésük után, a legnagyobb ajándéktól fosztják meg őket időlegesen vagy végleg. Mert nem tudhatják, hogy lesz-e holnapi nap a ma elmulasztott cselekvésre. De még ha lesz is, kimarad a mai nap kegyelme, és eggyel több napot kell eltölteniük megkereszteletlen gyerekeknek hit és Szentlélek nélkül.

És könnyen lehet, hogy ha valaki ezt nem érti meg, akkor az esetleges későbbi keresztségben gyermeke által megkapott hitet sem fogja tudni megőrizni. Talán éppen azért, mert nem tartja annyira fontosnak. Hogy beteljesüljön Urunk másik mondata is: „Mindannak, akinek van, még adnak, attól meg, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van”.

“Akinek füle van…”

https://invocabo.wordpress.com/2023/01/10/atorokitheto-a-hit/