Vianney Szent János: A gyónás

 Gyermekeim, amikor az embernek egy kis folt van a lelkén, tegyen úgy, mint akinek pompás kristálya van, és gondosan őrzi. Ha a kristályt por lepi, siet letörölni, és a kristály újra tiszta, fényes! Hasonlóan ti is, amint kis foltot vesztek észre a lelketeken, használjátok tisztelettel a szenteltvizet, végezzetek valami jó cselekedetet, amelyhez bűnbocsánat van fűzve: alamizsnálkodás, térdhajtás az Oltáriszentség előtt, szolgálat a szentmisénél...

Olyan ez, gyermekeim, mint amikor valakinek könnyebb betegsége van. Nem kell mindjárt az orvost hívni, meggyógyulhat egészen egyedül is. Ha a feje fáj, csak le kell feküdnie, ha éhes, hát eszik... De ha súlyos betegségről van szó, ha veszélyes sebe van, kell az orvos; az orvos látogatása után gyógyszerek, még ismételten is... Amikor nagy bűnbe esett az ember, orvoshoz kell fordulnia, és az nem más, mint a pap; futni kell gyógyszerért, ez pedig a gyónás.

Gyermekeim, föl sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát, amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk volna rá, hogy ezt kérjük; de Ő előre látta gyöngeségünket és állhatatlanságunkat a jóban, és szeretete arra vitte, hogy megadja azt, amit kérni sem mertünk volna.

Ha a kárhozottaknak, akik oly régóta vannak már a pokolban, kihirdetnénk: „Papot állítunk a pokol kapuja elé. Akik gyónni akarnak, csak menjenek oda” – gyermekeim, hiszitek-e, hogy egy is ott maradna? A legnagyobb bűnösök sem félnének megmondani bűneiket, éspedig az egész világ előtt! Milyen gyorsan üres lenne a pokol, és benépesülne a mennyország! Nekünk megvan még az, ami a szegény kárhozottaknak nincs meg többé: az idő és az eszközök. Biztos vagyok, hogy ezek a szerencsétlenek azt mondják a pokolban: „Átkozott pap! ha nem ismertelek volna, nem lenne oly nagy a bűnöm!”

Nem árt, gyermekeim, rágondolni, hogy van egy szentség, amely meggyógyítja lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám fölvennünk, különben új sebek támadnak a régieken.

Milyen tanácsot adnátok egy embernek, aki sebekkel van borítva? Azt mondanátok neki, hogy menjen a kórházba, és mutassa meg baját az orvosnak. Az orvos gyógyszert ad neki, és segít rajta. De az ember veszi a kését, és nagy vágásokat ejt magán. Több baja lesz, mint volt. Így tesztek ti gyakran, amikor elhagyjátok a gyóntatószéket.

Gyermekeim, vannak, akik rossz gyónást végeznek anélkül, hogy magukban számot adnának róla. Azt mondják: „Nem tudom, mi van velem”... – Gyötrődnek, de nem tudják, hogy miért... Nincs meg bennük az a buzgóság, amely egyenest a jó Isten felé vezetné őket. Ki tudja, micsoda nehézkesség, unalom, fáradtság van bennük. Gyermekeim, ez a visszamaradt bűnök, vagy gyakran bocsánatos bűnök miatt van, amelyekhez rendetlenül ragaszkodunk.

Vannak aztán, akik mindent elmondanak ugyan, de nincs bánatuk, és így járulnak a szentáldozáshoz, Krisztus Urunk vérét így csúfolják meg. Bizonyos unottsággal mennek a szent asztalhoz. Azt mondjak: „De hiszen én jól meggyóntam minden bűnömet; nem tudom, mi bajom van.” Ebben a kétségükben áldoznak, és kész a méltatlan szentáldozás anélkül, hogy észrevennék!

Gyermekeim, vannak, akik másképpen csúfolják meg a szentségeket. Már tíz-húsz éve, hogy eltitkolnak halálos bűnöket. Ezek mindig vergődnek; mindig ott van lelkük előtt a vétkük. Gondolnak rá, hogy bevallják, de mindig visszatartják. Ez valóságos pokol! Ha észreveszik állapotukat, elmennek általános gyónásra, de úgy mondják meg bűneiket, mintha most követték volna el, és nem vallják be, hogy tíz-húsz évig rejtegették. Ez is rossz gyónás. Azt is meg kell ilyenkor mondani, hogy ezen idő alatt elhagyták vallásuk gyakorlását, hogy nem érezték azt az örömet a jó Isten szolgálatában, amelyet különben szoktak...

Gyermekeim, akkor is visszaélünk a szentséggel, ha kilessük a pillanatot, amikor zaj van a gyóntatószék körül, és gyorsan megmondjuk azokat a bűnöket, amelyeknek a bevallása a legnehezebb. Máskor meg gyorsan beszélnek, kihasználják a pillanatot, amikor a pap nem figyel oda eléggé, és sietnek átjutni a nagy bűnökön. – Megnyugtatják magukat: „Én jól gyóntam, a gyóntató baja, ha nem figyelt oda.” Bizony inkább a ti bajotok, mert ravasz módon jártatok el!

Lássátok, kisöpörhetjük ugyan a házat, amelyben sokáig mindenféle piszkot, bűzös dolgot tartottunk, de mindig érezni fogjuk a rossz szagot. Így van ez lelkünkkel is a gyónás után: kitisztításához könnyek kellenek.

Gyermekeim, nagyon kell kérni a bánat kegyelmét. A szentgyónás után tövist kell ültetni a szívünkbe, és sosem kell szem elől téveszteni bűneinket. Úgy kell tenni, mint az angyal tett Assisi Szent Ferenccel: öt sebet ejtett rajta, s ezek sosem múltak el.

(Keresztény Élet, XV/11.)