A hagyományos liturgia rubrikái mind szándékosak és céltudatosak; az Eucharisztiára vonatkozó rubrikák emlékeztetik a papot, hogy a szent misztériumokkal van dolga, amelyek minden mástól különböző mennyei eledelnek számítanak.

Egy pap barátom, akivel évek óta levelezünk, és aki gyakran misézett a családom szándékaiért, nemrég írt nekem, hogy megosszon velem három misztikus élményt, amelyben az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatban volt része.

Elmondta nekem, hogy miközben The Holy Bread of Eternal Life (Az örök élet szent kenyere) című könyvemet olvasta, különösen a kézbe áldozásról szóló fejezetet, eszébe jutott, hogy amikor 1977-ben végzős végzős szeminarista volt a Crosier Szemináriumban (Onamia, MN) egy tanár bemutatta neki, hogyan kell kézbe áldozni, Alexandriai Szent Cirillt idézve igazolásként, hogy “az ősegyházban így csinálták”. Ennek ellenére a szeminarista úgy döntött, hogy továbbra is nyelvre fogadja az Oltáriszentséget, és ezt tette egészen addig, amíg a Iosephinumba nem került, ahol minden diákot arra kényszerítettek, hogy kézbe áldozzon – egy olyan gyakorlatra kényszerítve őt is, amelyet mindig is gyűlölt.

Most idézem saját szavait:

Amikor 32 évvel ezelőtt felszenteltek, tisztában voltam azzal, hogy a papok hagyományosan az átváltoztatás után összezárták a kánoni ujjaikat, de nem kívántam követni ezt a rubrikát, mert a gyakorlatban már egyetlen általam ismert pap sem tette ezt, és én sem tartottam szükségesnek. Azonban erős késztetést kezdtem érezni arra, hogy ezeket az ujjakat a szentáldozás után bezárjam. Egy ideig nem törődtem vele, de a késztetés olyan erős lett, hogy úgy tűnt, a kánoni ujjaim akaratom ellenére záródnak össze. Úgy véltem, hogy ennek a Szentlélek kegyelmének kell lennie, így egyszerűen elkezdtem követni ezt a régi rubrikát, és azóta is folytatom, még akkor is, ha emiatt furcsa “tradicionalistának” bélyegeztek.

Itt az atya arra a régi rubrikára utal, amely a középkorból származik, és V. Pius 1570-es Missale Romanumában kodifikálva található, amely arra kötelezi a papot, hogy tartsa összezárva hüvelyk- és mutatóujját az átváltoztatás pillanatától kezdve az áldozáson át, egészen a purifikációig (az ujjak és az edények megtisztításáig). Az indoklás szerint ezáltal kívánták minimálisra csökkenteni annak lehetőségét, hogy a pap által megfogott Oltáriszentség részecskéit elveszítsék, és hogy emlékeztessék őt arra, hogy valóban a szent misztériumokat kezeli, amelyek minden mást meghaladó mennyei táplálékot jelentenek. A mai fiatalabb papság újra felfedezte ezt a szokást, és sokan újra alkalmazzák még a Novus Ordo keretében is.

A pap így folytatja:

Erős vágyat éreztem arra, hogy engesztelést végezzek azokért a papokért, akik túlságosan könnyedén viszonyulnak a Szent Szentségekhez, ezért azt mondtam a jó Istennek, hogy kész vagyok bármilyen módon elégtételt nyújtani. Ez egy másik nagyon konkrét impulzust eredményezett. Mindig nagyon gondosan ügyeltem arra, hogy megtisztítsam a paténát, mielőtt elindultam volna áldoztatni, és arra kaptam indíttatást, hogy megkérjem az oltárt a szentmisén körülvevő Szent Angyalokat, hogy gyűjtsék össze a szent színek minden darabkáját, amelyek esetleg lehullottak, és tegyék a paténámra, hogy másodszor is megtisztíthassam azt, amikor visszatértem az áldozás után. Miután ezt a kérést megfogalmaztam, soha nem fordult elő, hogy amikor visszatértem az áldoztatásból, a paténámon ne lettek volna látható részecskéi a szent testnek. Nem vagyok biztos benne, hogy ezek a részecskék mindig az én misémről származtak-e, vagy máshonnan, ugyanabban az időben felajánlott más misékből gyűltek össze, de nekem ez nem számított. Ez bebizonyította számomra, hogy az angyalok mennyire óvják a Szent Színeket. Aggódnak és képesek segíteni. A bizonyíték egyértelmű és inspiráló volt. Más papoknak is beszámoltam a tapasztalataimról, de a reakciójuk vagy szkeptikus volt, vagy egy udvarias “ez szép…” volt.

A reformált liturgia egyik legsúlyosabb problémája, hogy nincsenek megfelelően részletes rubrikái az Eucharisztia olyan módon történő kezelésének és kiosztásának, hogy a részecskék ne vesszenek el – részecskék, amelyeket az egyházatyák az aranyporhoz és a gyöngyökhöz hasonlítanak. Aquinói Szent Tamás a Lauda Sion című nagyszerű szekvenciájában megjegyzi, hogy Krisztus az átváltoztatás csodájának köszönhetően még a legkisebb kenyérdarabka színe alatt is teljesen jelen van. Aki már áldoztatott, az tudja, hogy időnként morzsálódnak. A hagyományos rubrikák arra törekedtek, hogy az átváltoztatott ostya alatt, bárhol is legyen, mindig legyen egy korporálé vagy egy paténa, hogy az ilyen morzsákat össze lehessen gyűjteni és magunkhoz lehessen venni.

Végül pap barátom bepillantást nyert abba, ami minden templomra igaz:

Az egyházközségemnek volt egy missziója. A korai misére odaérve kinyitottam az ajtót. Amint ezt megtettem, hallottam, hogy egy csoport férfi és nő nagyon áhítatosan imádkozza a rózsafüzért. Olyan módon imádkoztak, amilyent az ember általában nem hall csoportos imádkozásokban. Az első reakcióm (szégyellem bevallani) a bosszúság volt. Azt gondoltam magamban: “Nem tudják, hogy túl korán van még a rózsafüzér elkezdéséhez?”. Továbbmentem a sekrestyébe, és tovább hallgattam az áhítatos imádságot. Elhatároztam, hogy kinyitom a sekrestye ajtaját, és kinézek a templomba. Amint kinyitottam a sekrestyeajtót, az imádság abbamaradt. A templom üres volt. Ekkor rájöttem, hogy természetesen a templomnak üresnek kellett lennie. A parkolóban nem voltak autók, és mivel mindig elég korán érkeztem, a gyülekezetemből senki sem lehetett még a templomban. Akkor jöttem rá, hogy bizonyára purgatóriumi lelkek imádkoztak az Oltáriszentség előtt. Köztudott, hogy Isten az Ő irgalmasságában néha megengedi a szegény lelkeknek, hogy a templomban a Fölséges Oltáriszentség előtt imádkozzanak, ha életük során tisztelték az Eucharisztikus Urat, vagy hogy legalább a purgatóriumi tisztulásuk egy részét ismerős helyen végezzék.

A Szent Eucharisztia olyan hatalmas, hogy nemcsak országokon és kontinenseken átívelve egyesíti a hívőket mindenütt Krisztussal, hanem átível a korszakokon is, hogy egyesítsen minket az apostolokkal és az egyházatyákkal és minden nemzedékkel, valamint az élet és a halál határain át, mivel egyesíti a mennyei diadalmas Egyházat, a földi harcos Egyházat és a tisztítótűzben szenvedő Egyházat. Ez valóban a mysterium fidei, a hit nagy misztériuma, amelyre soha nem lehetünk eléggé felkészültek, és soha nem adhatunk eléggé hálát érte. Bizonyára azt, amit II. János Pál pápa “eucharisztikus csodálat”-nak nevezett, a jó és szent pap történetei felélesztik, hitünk alapjaira emlékeztetve bennünket. Nagyon nagy veszélye fenyeget minket annak, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket az alapokat, vagy akár gyakorlatban megtagadjuk őket, ami ahhoz a “gyakorlati ateizmushoz” vezet, amelyet ugyanez a pápa diagnosztizált azok körében, akik azt állítják, hogy hisznek – egy olyan gyakorlati ateizmus, amely a lehető legfurcsább formákban tért vissza a COVID világában, amikor az eucharisztikus tiszteletlenség és szentségtörés új kifejezésekre és kifogásokra talált.

Amikor megkérdeztem barátomat, hogy megoszthatom-e az írását, azt mondta:

Igen, nyugodtan megoszthatod, amit írtam; talán másokat is inspirálni fog. Ezek az élmények mind a mai napig hatással vannak rám, és bizonyára még inkább tudatosították bennem a Szent Eucharisztia nagy szentségét. Azt is el kell mondanom, hogy arra ösztönöztek, hogy személyesen tisztítsam meg a szentelt korporálékat és a kendőket, mielőtt másokra bíznám a mosást – egy olyan gyakorlat, amelyről a legtöbb pap régóta lemondott.

Isten az ehhez hasonló lelki élményeket azért adja, hogy erőteljes emlékeztetőül szolgáljanak annak számára, aki kapja és azoknak, akikkel kapcsolatba kerül, az általunk vallott és tisztelt láthatatlan misztériumok csodálatos voltáról.

(A cikk forrása: LifeSite)

https://invocabo.wordpress.com/2021/08/30/peter-kwasniewski-az-eucharisztikus-csodalat-ujraelesztese-egy-pap-harom-misztikus-elmenye/