„Először is értsétek meg, hogy az utolsó napokban csúfondáros gúnyolódók fognak fellépni…” (2Pét 3,2)

A II. Vatikáni Zsinat kezdete után két nappal, 1962. október 13-án, a fatimai napcsoda 45. évfordulóján a zsinati progresszívek elérték az első győzelmüket: megszerezték a mikrofont. A később szabadkőművességgel is megvádolt „vörös bíboros”, Achille Liénart révén megtörtént a forradalmi tett: az a meghökkentően gátlástalan cselekedet, amire a jóakaratú emberek soha sincsenek felkészülve, ami mindig váratlanul éri őket. Liénart ugyanis egyszerűen elvette a mikrofont a levezető elnöktől, és bejelentette, hogy több idő kell a jelöltek megismeréséhez. Ezután a progresszív oldal sikerre vitte bizottsági jelölt-listáit, ami a lehetőségi feltétele volt a zsinati forradalomnak. Ez volt a lázadás alapja, „hogy megbuktassuk a zsinati sémákat”, ahogy Rahner fogalmazta meg a progresszívok kitűzött célját.

Nem sokkal később, október 30-án egy másik mikrofonos jelenet zajlott le a bazilikában: Ottaviani bíboros, a Szent Offícium vezetőjének hozzászólása közben a levezető elnök, Frings bíboros kikapcsoltatta a mikrofont. A jelenet hatására a bazilikában jelenlévő zsinati atyák jelentős része tapsorkánnal kísért röhögésben tört ki. Ez olyan szokatlan mozzanat volt, amely elképzelhetetlen volt korábban. A jelenet szokatlanságáról még Rahner is megemlékezett leveleiben, azt a rövid értékelést adva róla, hogy „a legszebb öröm a káröröm”.

Évtizedekkel később Monsignor Gherardini, a Szent Péter Bazilika kanonokja, a Pápai Teológiai Akadémia titkára, a Pápai Lateráni Egyetem professor emeritusa a zsinatról beszélgetve Dr. Robert Moynihan-nel így beszélt a jelenetről 2012-ben:

„Mindig, amikor a zsinaton gondolkodom, ez a kép jut eszembe: az idősödő Alfredo Ottaviani bíboros, a már majdnem teljesen vak, bicegő, nyolcvan év körüli vezetője a Szent Offíciumnak, és ebben a funkciójában az egyház tanításának legfőbb őre…. a mikrofonhoz megy, hogy beszéljen az összegyűlt 2000 püspökhöz. És miközben beszélt, könyörögve a püspököknek, hogy vegyék figyelembe a kúria által három év alatt előkészített és kiküldött szövegeket, hirtelen kikapcsolták a mikrofonját. Ő folytatta a beszédet, de többé senki sem hallhatta egyetlen szavát sem. Azután zavarodottan és idegesen abbahagyta a beszédet, értetlenül nézelődve. És az összegyűlt atyák röhögni kezdtek, majd ujjongani.”

A sátáni gúnyos kacaj…

A progresszív Helder Camara ebben a szokatlan tapsban a zsinat szellemét látta előbukkanni. Ez a mozzanat ugyanakkor sokak számára megvilágosító erővel bírt. Néhány nappal a zsinat kezdete után ebben az eseményben sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinat szelleme nem a Szentlélek.

Az események után 14 évvel, egy interjújában Marcel Lefebvre érsek is ezt a pillanatot jelölte meg a hályog leesésének pillanataként:

„Szégyelltem magam a püspökök miatt, akik ilyen gyalázatosan viselkedtek a közülük való egyik legjobbal. Az ilyesmi olyan, mint az átkozódás… Hogyan hihet valaki a Szentlélek jelenlétében ilyen körülmények között?”

Rahner említette levelében, hogy az eset után „Ottaviani állítólag mindenkitől azt kérdezgeti a Szent Officiumnál, miért gyűlölik ennyire”.

Valójában nem elsősorban őt gyűlölték, hanem a Mesterét, Ottaviani bíborost pedig Őmiatta.

A papság zsinat után első két generációjának tagjai révén és között nevelkedvén, olyan optimista zsinati látásmód hatása alatt nőttem fel, amelyben magától értetődő volt az, hogy a zsinat új kezdet, és a mi korunk már nem középkori felfogású egyházként, hanem a Lélek új kiáradásaként írható le, a laza, emberközeli egyház a korábbi merev dogmatikus egyházzal szemben. Ez a kor az egyházi zsargonban a „zsinat után” datálással elkülöníthető a zsinat előttitől, az ántivilágtól, a sötétség korától.

De sosem gondolkodtunk azon, hogy miként lehetséges kétezer év után egy ilyen új fordulat, hogyan lehetséges az, hogy a Szentlélek ilyen váltást hajtson végre. És hogyan lehetséges, hogy a fordulat révén a korábbiaknak gyökeres ellentétére vezet? Ha a Szentlélek nem változott, akkor vagy korábban értették Őt félre, vagy mi most. (Egyik sem megnyugtató opció, és ugyanahhoz az alapproblémához vezet.)

Később aztán értesülhettünk arról, hogy a válságra utaló jelek a zsinat alatt és után nem a zsinat következményei. A nyugati nemzeti egyházak lázadása és hitvesztése nem a zsinat következménye, a missziók leállása nem a zsinat következménye, a papság és szerzetesség számának drasztikus csökkenése nem a zsinat következménye, egyáltalán semmilyen rossz egyházi jelenség nincs összefüggésben a zsinattal. Míg a Tridenti Zsinat hatalmas, hosszan tartó hatású megújulást hozott az Egyházban, a második vatikánum utáni „megújulás”, a „Lélek kiáradása” egyre inkább apologetikus magyarázatra szorul.

És mivel a tévedhetetlen tanítás megfogalmazását deklaráltan kerülő zsinat időközben maga lett a dogma, nehezen feloldható problémába ütköztünk. Pontosan azért, mert a II. Vatikáni Zsinat a több évtizede dokumentált kivétel a mi Urunk, Jézus Krisztus fa és gyümölcs kapcsolatáról szóló példabeszédének hatálya alól. Ez a csillaggal jelölt, lábjegyzetben részletezett apróbetűs kivétel Urunk axiómájánál, amely bemutatja, hogy lehetnek a jó fának rossz gyümölcsei, illetve, hogy a fa jóságának egyáltalán semmiféle összefüggése nincs a gyümölcs rosszaságával, szemben azzal, amit Jézus állított.

Ebben a vonatkozásban a Joseph Ratzinger által képviselt kontinuitás hermeneutikája egy kísérlet volt arra, hogy magát a zsinatot megmentse. Sokáig úgy tűnt, hogy ez lehetséges, II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa személyes hitelessége, szent élete vagy tudós, szelíd személyisége sokunkkal elhitették, hogy lehetséges a zsinat katolikus értelmezése.

Franciscus kellett ahhoz, hogy sokan közülünk belássák, hogy ez nem lehetséges. Mert amikor Franciscust a követői a zsinat szellemének továbbvivőjeként és beteljesítőjeként ünneplik, igazat mondanak. Ő valóban csak kiteljesíti azt, amit csírában a zsinati dokumentumok már tartalmaztak. Ő a zsinat szellemének képviselője, általa láthatjuk kifejlődni a gyümölcsöt. És ez nem tetszetős gyümölcs. És ezt látva óhatatlanul szükséges és logikus cselekedet a fa jóságának kérdőre vonása.

Joseph Ratzinger fiatal teológusként a mikrofonkapcsoló Frings bíboros szakértője volt a zsinaton, és nagy szerepe volt a zsinat meghekkelésében, a progresszív fordulatban. A zsinat után azonban ő volt az, aki nagyon hamar jelezte egyet nem értését sok zsinat utáni jelenséggel kapcsolatban. Emiatt sokszor vádolták őt azzal, hogy a zsinat után konzervatív fordulatot vett. A Ratzingert személyesen jól ismerő Peter Seewald tavaly megjelent életrajzában ennek ellenkezőjét állítja: az állítólagos konzervatív fordulat és a progresszivizmus elárulása, amely révén reakcióssá vált valójában sosem következett be. Ratzinger a zsinat előtt és után is progresszív teológus volt, annyi különbséggel, hogy akkor ő a progresszivizmus fogalma alatt nem a ház lerombolását, hanem megújítását értette. De együttműködött azokkal, akik nem így értették, és ez nem múlhatott el büntetlenül.

Ez az együttműködés bizonyos értelemben megmagyarázza Ratzinger későbbi pályafutását, a sok évtizedes vesszőfutásként is értékelhető életutat, amely során a zsinati lázadásban fontos szerepet játszó progresszív teológus a sors fintorából arra kényszerült, hogy a Hittani Kongregáció prefektusaként évtizedekig küzdjön a progresszívok ellen, küzdjön a zsinat katolikus értelmezése érdekében, küzdjön a felszabadítás-teológia ellen, belássa a liturgikus reform elhibázott voltát, szembesüljön az abúzus-cunamival, a homoszexuális klikk eluralkodásával, a német teológia végzetes lesüllyedésével, egyáltalán küzdjön a kontinuitás hermeneutikája érdekében, hogy aztán, amikor a közelgő halálát várva visszavonult, a halál hosszú éveken keresztül elkerülje, és így világos értelemmel, tehetetlen szemlélőként követhesse végig a szakítás és új kezdet hermeneutikájának győzelmét, a zsinat szellemének kiteljesedését utóda ámokfutásában, aminek lehetőségét ifjú teológusként maga is elősegítette, majd aminek idős pápaként lemondásával ő maga adott végleges utat.

https://invocabo.wordpress.com/2021/05/03/a-mikrofon-avagy-a-tortenelmi-rohoges-jel-morzsak-3/