Az ima nálam nagyon régen kezdődött.
Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz
összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána
az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem
körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel
felemeltem lelkem az Istenhez.
Később – a diákévek kamaszos rohanásában
– az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak,
lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár
előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje
didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis
imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek
újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték
az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig
mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt
harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett
az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet,
igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak
lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire
férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva
feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben,
fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek
porában: az egyetlen és valódi férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos
völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység,
járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem
szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a
templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és
megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem
az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy
emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos
volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők,
olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az
alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az
erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és
meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot
imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk,
mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és
viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom,
hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a
kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól
sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a
szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi
lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az
istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de
semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne
szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj
semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a
vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az
Isten.
Fekete István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése