A szentté válás eszközei

Isten mostanáig mindig adott szenteket Egyházának. Ráadásul annál megbízhatóbban, minél súlyosabbak és veszélyesebbek voltak a körülmények. Ebből arra lehetne következtetni, hogy éppen korunkban kellene sok szentnek lennie, és mégis, mindezidáig hiába keressük őket. Habár a „zsinati egyháznak”, illetve újabban „szinódusi egyháznak”, megvannak most is a maga speciális „szentjei”, és az ú. n. „tradicionalisták” is kitalálnak maguknak saját szenteket. A katolikusok azonban, hol találhatnának ők ma igazi, katolikus szentet?

A helyzet némiképp reménytelen, és mi láthatóan még reménytelenebbek vagyunk. Szent János Jelenések könyve azt mondja nekünk, hogy Isten, csak amikor az Antikrisztus személyesen fellép, nem talál többé szentet a földön, akit szembe tudna állítani vele. Ezért ezek pótlására az ősidőktől fogva külön két szentet tartott fenn, hogy majdan visszaküldje őket a földre, Hénochot és Illést. Majd csak az ő fellépésük lobbantja fel újra a lángot, ami életre kelti majd az utolsó idők azon nagy szentjeinek sorát, akikről oly sok próféta jövendölt. „Örökségednek bő esőt adtál, Istenünk, amikor elgyengült, erőre kapattad.” (Zsolt 67,10) – De mi lesz addig?

Korunk szörnyű jellegzetessége, hogy nincsenek benne próféták és szentek. Az Egyház elsötétedésének ideje ez a mostani, mégpedig a keresztények bűnei, különösen az Istennek szentelt lelkek és a nép vezéreinek a bűnei miatti büntetésül, Uruktól és Istenüktől való elszakadásuk miatt. Egyedül Isten képes ennek a szomorú helyzetnek véget vetni, és Ő meg is fogja ezt tenni, de vajon mikor? A mi feladatunk addig is az, hogy vezekeljünk és a helyes úton kitartsunk. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy hol rejlenek reménytelen körülményeink okai.
     Maga Üdvözítőnk mutatja meg nekünk a választ: „Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) – Szent Pál szintén nagy hitehagyásról beszél, egy aposztáziáról, mely megelőzi az Antikrisztus fellépését és Krisztus újraeljövetelét: „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek” (2 Tesz 2,3). – Vagyis a hit hiányzik, és ezért nincsenek szentek.
     A hit elengedhetetlen előfeltétele a szent létnek. Mert mitől válik valaki szentté? A szent lét a léleknek Istennel való kegyelmi összeköttetése a szeretet szent erénye által. E szeretet foka határozza meg a szent lét fokát. A szeretet természetfeletti erénye azonban előfeltételezi a hitet és egyúttal tökéletesíti azt. Ezért nem létezik igazi szeretet és ezzel szent lét a hit nélkül.

A „zsinati egyház” lényét tekintve aposztata. Ezért nem meglepő, hogy nincs benne semmi szent. Ennek a szektának a „szeretete” a felebarátiság, a testvériség, a tolerancia, a „több jogért”, és egy „békésebb” és „jobb világért” való elkötelezettségben merül ki. Ezért állnak „szentjei” egy szinten Martin Luther King-gel és Mahatma Gandhi-val. A „tradicionalisták” elvesztették a hitüket az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban. Egyik vezetőjük kijelentette, hogy az Egyház szent voltát nem szabad úgy elképzelni, ahogy ezt Szent Pál tanította, vagyis „amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen”. (Ef 5,27)

Tehát a szent lét alapja az igazi, hamisítatlan hit. De hol találunk még manapság ilyet? És annál a kevés embernél, akinek még megvan a hite, vagy aki újra megszerezte a hitet, azoknál hogyan néz ki ez a hit?
     A hit egyedül nem elegendő, „a hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog” (Jak 2,17), ahogy Szent Jakab mondja. Csak a megélt hit, a dolgozó hit, az a hit, ami a szeretetben teljesedik be, hordja magán a szentség illatát. Ezért nem a hitet kéri számon a Megváltó az utolsó ítéletről szóló beszédében, aminek meglétét amúgyis feltételezi (mert aki nem hisz, már megítéltetett), hanem a szeretet és az irgalmasság tetteit (Mt 25,31-46). Nem csak hinnünk kell, hanem a hitből kell élnünk, azaz ahhoz, hogy szentté váljunk, kerülnünk kell a bűnt és gyakorolnunk kell az erényeket, mindenekelőtt az Isten-szeretet és a felebarát iránti szeretet erényét. A nagy szentek ezen erényeket heroikus fokon gyakorolták. A szeretet azonban áldozatot, gyakran nagy áldozatokat kíván.
     Ehhez szükségünk van az úgynevezett segítő kegyelmekre és ennek következtében a kegyelmi eszközökre: az imára és a szentségekre. A természetfeletti erények gyakorlása a természetfeletti segédeszközök nélkül nem lehetséges. Ily módon szent voltunk alapja a hit, beteljesülése a szeretet, eszközei az ima és a szentségek. Nem véletlen tehát, hogy éppen ebben a sorrendben tárgyalja a katekizmus őket: először a hittan, aztán az erkölcstan, és végül a kegyelemtan.

Vannak katolikusok, mégpedig leginkább pont a hithez hűek között, akik ezt a sorrendet némileg összekeverik. Bár a hitet nagyon nagyra becsülik, hiszen másképp nem lennének hithűek, de különben az egész szent létet pusztán a szentségekre alapozzák. Úgy vélik, a szent léthez szükséges és elégséges lehetőleg mindennap szentmisét hallgatni és áldozni, gyakran gyónni, lehetőleg mindennap imádkozni a zsoltárokat, és még sok más imát hozzá és zarándoklatokra járni. Mindezek persze jó és dicséretes dolgok, csak mindeközben nem szabad a célt összekeverni az eszközökkel, és a minőséget a mennyiséggel. Mert a még az oly gyakori szentáldozások sem használnak, vagy csak keveset, ha nem „jó” szentáldozások, míg egyetlen jó szentáldozás is elegendő lehet a szentté váláshoz, miként ezt boldog Imelda esetéből látjuk. [Boldog Imelda – élt 1321-1333 Bologna-ban, a Lambertini család sarja, az elsőáldozók patrónája, már gyerekkorában a domonkos nővérek zárdájában tanult. Minden vágya az volt, hogy végre áldozhasson. Mikor 1333-ban fiatal kora miatt újfent megtagadták neki az áldozást, csodás módon mégis részesült a szentáldozásban, ami után hirtelen meghalt. Tisztelete Olaszországban rögtön a halála után elindult. Kultuszát 1826-ban hagyta jóvá Róma.]
     Minden lelkipásztor számára ismerős az a hívő, aki nagyon buzgó a szentségek fogadásában, minden nap imák hosszú sorát végzi el, szinte egyetlen szentmisét vagy szentségimádást sem hagy ki, minden héten gyón stb., aki azonban semmi problémát nem lát abban, ha például más személyeket ócsárol és gyaláz, rágalmaz és rejtett hibáit kifecsegi. Mindeközben az ilyen személy abszolút igazságosnak tartja magát, és úgy véli, hogy a szentté válás útján jár, hiszen mozgalmas szentségi és imaéletet folytat. Itt valami nagyon összekeveredett, amiből láthatjuk, hogy a szentségek és az imák sem jelentenek mindent.
     Ezzel ellenkezőleg vannak olyan hívek, akik soha vagy szinte soha nem tudják a szentségeket fogadni, és mégis szent életet folytatnak. P. Verwilgen, egy misszionárius mesélte el azt a történetet, amikor egyik missziós útján Észak-Mongóliában egy haldoklóhoz hívták. A 83 éves öregember 8 évvel korábban részesült a keresztség szentségében, és azóta nem látott többé papot. Az örömtől sugározva fogadta a papot, aki felkészült az idős ember gyónásának meghallgatására. A páter így számolt be a történtekről: „De életgyónása helyett az öreg büszkén mesélte el nekem, amit egykor a katekizmusban a gyónásról tanult. Boldog volt, hogy végre valakinek megmutathatja, milyen sokat tud. »Nagyon helyes, barátom«, mondtam neki, »kiválóan tudod, hogy mi a gyónás, és hogyan kell gyónni. De most tudásodat váltsd gyakorlattá, és valld meg bűneidet!« »Az én bűneimet?«, kiáltott fel meglepetten az öreg. »Ó, atya, tényleg vannak olyan emberek, akik olyan gonoszak, hogy Istent még bűnnel meg tudják bántani, miután a keresztség által Ő gyermekeivé fogadta őket?« Nyolc éven keresztül élt ez a férfi a pogány diaszpórában, és e hosszú idő alatt egyetlen pap sem volt segítségére. Egyedül a keresztség kegyelme élt benne és erősítette és kötötte össze Istennel.”
     Ez a férfi szentmise nélkül, szentáldozás nélkül és gyónás nélkül folytatott szent életet, egyedül a keresztség kegyelméből. Ő tudta, hogy mi a fontos: a hitet és a keresztség kegyelmét megőrizni és növelni a bűn elkerülése és az erény gyakorlása által.

Akármilyen fontosak a szentségek – különben a Megváltó nem alapította volna őket – szükség esetén nélkülük is szentté lehet válni. Igen, vannak szentek, akik még a vízkeresztségben sem részesültek, mint például a jobb lator, vagy az az őr, aki a kisázsiai Sebaste-ben a befagyott tóra kitett 39 örmény keresztény katona mellé ült, amikor ezek 40. társa megingott (320 körül). Anélkül, hogy meg lett volna keresztelve vagy az Anyaszentegyház bármely más szentségét fogadta, tett hitet Krisztus mellett, halt meg vértanúként és így a szentek közé került. Nem ő az egyetlen szent, akit a vérkeresztség tett szentté.

A Jóistennek talán még ritkábbá kell tennie az eszközöket, hogy végre megtanuljunk a fontosra tekinteni. Feltűnő, hogy pont ott, ahol a hívek papi ellátása nehézségbe ütközik, a hívek hitszelleme és bátorsága, valamint buzgóságuk és a papság, a szentmise és a szentségek iránti tisztelete is inkább növekszik. Amit az ember nélkülöz, azt újra jobban megbecsüli. Pierre Martin Ngo-dinh-Thuc érsek mesélte el, hogyan élte túl a vietnami egyház az üldözéseket, amikor a helyi vezetők elűzték a külföldi papjaikat. „Az elűzött papok közül néhányan az őserdőkbe menekültek, ahol keresztényeket támogattak, akik közül azok, akik életükben kétszer vagy háromszor a szentségekhez járulhattak, már kiváltságosoknak érezték magukat. A kis vietnami keresztény közösségek nagy területen szétszórva működtek. Ezen közösségek túlélésre kitalált felépítése a következő volt: Kiválasztották a régi keresztényeket, akik a többieknél jobban ismerték a hit tanait, akik a közösség felső rétegét alkották. Vezetőjük ellenőrizte a közösség túléléséért és fejlődéséért felelős csoportok tevékenységét. Az egyikre a gyermekek hitoktatását osztotta, és – ha volt erre mód – a szentáldozásra való előkészületét. Egy másik a betegek gondozásával és a halálra való felkészítésükkel foglalkozott. Egy másik az énekeket, az imákat és az evangélium és a szentlecke felolvasását készítette elő, és vezette a híveket a pap nélküli istentiszteleten, ahogy ezt mi a lelki áldozásnál tesszük.”
     Így mentették meg magukat a vietnami keresztények e kemény időben, és váltak szentté pap és szentségek nélkül. Nem kizárt, hogy a mai keresztényekre is hasonló sors vár. A hithű katolikusoknak már most nagyon sokszor le kell mondaniuk a mindennapi szentmiséről, sőt még a vasár- és ünnepnapi miséről és a többi szentségről is.
     Ugyanakkor nagy a veszély, hogy közülük sokan kompromisszumokat kötnek, talán még a hitüket is veszélyeztetik, vagy a szentségtörés vagy blaszfémia bűnét veszik magukra, csakhogy valahol elcsípjenek egy szentmisét vagy más szentséget, legyen az akár a „zsinati egyházban”, egy kétséges szentelésű papnál vagy valami hasonló helyen. Ilyen esetben a vietnámiak példája erősíthet meg bennünket.
     Gondoljunk Szent Hermenegildre, aki nem azért lett szent, mert a húsvéti szentáldozást elfogadta egy ariánus püspök kezéből, hanem azért, mert vonakodott ezt megtenni. Olykor a szentségekről való lemondás lehet az, ami szent voltunkat elősegíti. Mindazonáltal a Szűzanya kezét soha ne engedjük el. Ő a szentté válás azon eszköze, akit soha nem kell nélkülöznünk. Általa és vele jutunk biztosan célba.

(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/
http://katolikus-honlap.hu/1502/zaby3.htm