Az el nem követett hibák által elkövetett hibák

„Úgy tanuljuk meg, hogyan szedjük össze magunkat az esés után, ha elesünk. Akik soha sem engedték meg maguknak, hogy elessenek, valójában elveszítették az egyensúlyukat, noha nem ismerik ezt fel.” (Richard Rohr, Emelkedő zuhanás – az emberélet két felének lelkisége)

Nem az elesés a cél, hanem annak a képességnek a felismerése, hogy fel tudunk állni, miután elestünk. Egyre több olyan szülőt ismerek, akik nem rohannak kezüket-lábukat törve, ha a gyermekeik elesnek. Először furcsálltam, mert azt gondoltam, ilyenkor oda kell szaladni, és megvigasztalni a gyereket. Aztán megfigyeltem a gyerekeket, hogy hogyan reagálnak szüleik viselkedésére. Elesnek, felnéznek, majd amikor azt látják, hogy édesanyjuk, vagy édesapjuk úgy néz rájuk, mintha nem történt volna semmi, mintha ez a világ legtermészetesebb történése lenne, nevetnek egyet, majd felállnak és tovább rohannak. Rájöttem, hogy valóban az a világ legtermészetesebb történése, hogy az ember elesik. Majd ezt követően az, hogy feláll, leporolja magát, és tovább végzi azt, amit eddig is.

Régebben csak olyan szülőket ismertem, akik agyon kényeztették a gyerekeiket, és minden kis gikszert túlreagáltak. A gyerek, miután elesik, és felnéz az édesanyjára vagy az édesapjára, és azt látja, hogy az kétségbe van esve, és rohan kezét lábát törve, hogy megvigasztalja kis porontyát, a gyerek jogosan fogja azt hinni, hogy valami tragédia történt, és most sírnia kell. Nem a szülő alkalmazkodik a gyerekhez, hanem a gyerek alkalmazkodik a szüleihez. Annyira kézenfekvő szabály, mégis épp fordítva neveljük a gyerekeinket. A gyermekem viselkedésem tökéletes lecsapódása. A gyerekbe mélyen beleivódik, hogy elesni nem jó! Elesni tragédia. Ha elestünk, arra az a környezetünk reakciója, hogy sajnálnak és megvigasztalnak. Ha elestünk, felsegítenek. Ha elestünk, azzal rosszat teszünk azoknak, akik „vigyáznak ránk”, magyarán: nem szabad elesni. Gondoljuk csak végig ezt az egész filozófiát az elesés körül, és nem kizárt, hogy megtaláljuk magunkat benne!

Szóval kikerülhetetlen az elesés, és soha nem is az elesés mellett kardoskodtam, és egy szerző sem, aki ezt a mély bölcsességet felfedezte, és akiknél én magam is rádöbbentem erre a egyszerű szabályszerűségre. Nem az az evidencia, hogy az ember nem esik el soha, hanem az a TÉNY, amire mérget vehetsz, hogy el fogsz esni. Semmi nem fog sikerülni elsőre. És EZ NORMÁLIS. Így van rendjén. Az emberek többsége elakad ott, hogy megpróbál nem hibázni. És ha hibázott, elkezdni addig ismételni azt, amiben hibázott, hogy erre pazarolja el az értékes éveit. Végül az élete nem lesz más, mint egy hiba kijavítására tett próbálkozás. Pedig nem a hiba elkerülése, és nem a hiba kijavítása a cél (ami szintén arra tett kísérlet, hogy kikerüljük a hibát, ha másként nem, másodjára…), hanem az a cél, hogy megtanuljunk felállni, ha elestünk. Megtanuljunk felállni úgy, hogy nem sajnáljuk magunkat. Ha fáj, jelezzük. Ha nagyon fáj, sírjunk. Ha nem fáj, menjünk tovább. Mert elesni a világon a legtermészetesebb dolog. Tévedni emberi dolog. Közhely, de mégis! Nem ragadhatunk le ott, hogy most mi lesz, mert elestem. És nem gyökerezhet a földbe a lábunk, hogy mi lesz, ha elesem.

Mennünk kell. Hibázni fogunk. Lesz, ami elsőre sikerül, más dolgok talán soha. És lesznek dolgok, amelyeket úgy tanulunk meg, hogy talán már le is mondtunk arról, hogy egyszer menni fog. De felállunk, és újra megpróbáljuk.

Hadd meséljek el egy példát az életemből. Gyerekkoromban nem voltam egy eleséskerülő gyerek, ez az eleséskerülés inkább húszas éveim első felében jellemezett. Amikor biciklizni tanultam, egyszer nem sikerül bevennem az udvarunkon elég jól a kanyart, és mesébe illően akkorát tanyáztam a falon, aminek egyenesen nekiszáguldottam, hogy visszagondolni is fáj. Nem volt ott senki, megnéztem, egyben vagyok-e, a bicaj egyben van-e, majd újra felültem, és a következő alkalommal már nagyjából sikerül az a kanyar is. Bár nem hiszem, hogy van még egy olyan tevékenység, ami annyi sebet okozott nekem, mint a bicajozás, mégis nagyon, de nagyon szerettem bicajozni és így van ez mind e mai napig.

Azt hiszem, így kellene hozzáállnunk az életünk minden területéhez, és elengedni azt a rögeszménket, hogy lehet elesés nélkül előre jutni. Amit tanulsz, abban hibázol, és mivel mindent tanulás által sajátítunk el, mindenben hibázhatunk. Ami elsőre sikerül, abban talán másodjára hibázunk.

Engedd meg magadnak, hogy eleshess, és amikor elestél, nézd meg, egyben vagy-e, majd élvezd, hogy most azt gyakorolhatod, hogyan kell felállni, és tovább menni. Ez a folyamat az életünk.

(Szikszai Szabolcs, ujragondolo.hu