Isten mindenkitől annyit követel, amennyire kegyelmet adott

Sokkal többet árt a katolikus lelkületnek az Egyház szentségében való hit és bizalom elvesztése, mint az a vélemény, hogy a pápa nem pápa.

Williamson püspök úr március 15-i kommentárja úgy is felfogható, hogy a püspök úr „bedobta a törülközőt”, feladott mindent, mindenekelőtt a hívek szellemi vezetését.

Ezeket írta:
     »„Hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek” (Zsid 11,6). És mivel Isten minden embernek megadta a szabad akaratot, azt úgy kell használniuk, hogy haláluk napján Isten elé kerüljenek és örökké a boldog színe látásának örüljenek. .. A legkevesebb, amit ehhez megtehetünk, úgyszólván egy puszta kezdet. Isten létezésének az elismerése. A körülöttünk levő teremtés jósága láttán „nincs mentség”, hogy ennek alapján ne ismerjük fel őt (lásd Róm 1,20). Legalább az Istenben való elemi hit nélkül ugyanis lehetetlen tetszeni Neki. … Amióta az emberi dekadencia megfertőzte a pápákat, az emberek számára sokkal nehezebb lett Isten akaratát felismerni, vagyis azt, hogyan mentsék meg lelküket. … Még a püspökök számára sem egyszerű a világos látást megőrizni akkor, ha Róma püspöke már csak elferdítve lát. Ebből az következik, hogy annak, aki Isten kegyelméből – és nem másból – világosan tud látni, megfelelő átfogó együttérzéssel kell viszonyulnia azokhoz a lelkekhez, akik önhibájukon kívül teljesen összekavarodtak. Ezért gondolom én, hogy a következő érvényes: Ha Nagy úr meg van róla győződve, hogy csak úgy tudja lelkét megmenteni, ha a zsinati egyházban marad, akkor nekem nem kell bele vernem, hogy hagyja ott azt. Ha Kis asszony hagyja magát meggyőzni, hogy a Szent X. Pius Közösségen belül nincsenek súlyos problémák, akkor nem kell nekem belé diktálnom, hogy ezek a problémák igenis megvannak. És ha Kovács úr úgy gondolja, hogy csak akkor tudja megőrizni a hitét, ha Péter székét Rómában üresnek tartja, akkor nekem nem kell őt tovább figyelmeztetnem, hanem csak megállapítanom, hogy ez az ő feltevése nem kötelező érvényű. A nyáj juhainak mindeme szétszóródásában azonban valakinek meg kell őriznie az objektív igazságot, és azt a szegény juhoknak elérhetővé kell tennie, hogy ne a szegény köveknek kelljen ezt megtenni (lásd Luk 19,40). Mert lelkünk üdvéért legalább törekednünk kell ezen objektív igazságok után. Bárcsak a katolikusok felebarátaik vakságára való kívánatos tapintattal törekednének ezen igazságok után, legalábbis addig, amíg a pásztor meg van verve.« – [Ez az utolsó mondat ellene mond annak, amit Williamson püspök úr eddig vallott: Eddig ugyanis azt mondta, hogy ember már nem, egyedül Isten tudja megoldani közvetlen beavatkozásával az Egyház helyzetét és ezzel a világét.]

Ez az egész Eleison kommentar úgy hangzik, mint Bergoglio híres-hírhedt kijelentése a gyakorló homoszexuálisokkal kapcsolatban: „Ki vagyok én, hogy megítéljem őket?” Vagy a La Repubblica lapnak adott interjújában található állítása: Lásd a honlap „A hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat” cikket, melyben például Bergoglio ilyen mondatai állnak: „A hittérítés egy óriási butaság, egyáltalán semmi értelme. Meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat, és a körülöttünk levő világot kell jobban megismerni. … A világ tele van utakkal, amelyek elválasztanak bennünket egymástól, vagy amelyek közelebb hoznak bennünket egymáshoz, de a döntő az, hogy a jóhoz vezessenek bennünket. … Közülünk mindenkinek megvan a szemlélete a jóról és a rosszról is. Nekünk arra kell buzdítanunk, hogy a felé mozogjon, melyet ő a jónak ismert fel.”

Egy katolikus számára természetes kell legyen, hogy senkire ne erőszakolja rá a hitét. Egy laikus katolikus számára pedig az, hogy egyszeri figyelmeztetés után ne akarjon mindenáron, esetleg rámenősen, az illető határozott visszautasítását nem elfogadva, megtéríteni valakit. A püspök úrnak fel kéne tételeznie, hogy kommentárjait azok olvassák, akik ezzel tisztában vannak. Ez az egyik pont.
     A másik: kinek szólnak ezek a kommentárok? A püspök úr soha eddig nem gondolta át, hogy miért írja ezeket a kis tanulmányokat? Nem azoknak írja elsősorban, akik vele, az ő álláspontjával, az ő hit-felfogásával értenek egyet? Nem azoknak szánja, akik számára ő az egyetlen megmaradt referenciapüspök – utalva Martin Mosebach szóhasználatára? Nem úgy gondolja a püspök úr, hogy mindenekelőtt e juhok pásztorának kellene lennie? Nem gondol arra, hogy Isten rá most ezt a feladatot bízta, és ha ő ezt nem teljesíti, végeredményben ugyanúgy cserbenhagyja őket, mint Róma püspöke és mind a többiek?

Isten mindenkitől azt követeli meg, amire képességet adott neki. Akinek 5 tálentumot adott, attól sokat kér vissza, akinek kevesebbet, attól is picivel többet, mint amit adott (lásd: Mt 20,14-30 és Lk 19,11-27). Vagyis, akinek megadta a kegyelmet arra, hogy felismerje az igazságot, attól megköveteli – a legnagyobb külső zárzavar kellős közepén is –, hogy ezen igazságokat figyelembe véve döntsön és éljen. Ha valaki eljut odáig, hogy Williamson püspök úr leveleit rendszeresen olvassa, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az igazság felismerésének kegyelmét is megkapta – akkor is, ha nem él ezzel. És ezért az ilyenekre egyáltalán nem vonatkoznak a fenti példák. Ha mégis úgy adódik, hogy Nagy úr, Kis asszony és Kovács úr olvas ilyet, mint amit most Williamson püspök írt, akkor az pont olyan hatással lehet rájuk, mint a gyakorló homoszexuálisokra Bergoglio szavai: Csináljátok csak nyugodtan tovább, éljetek csak nyugodtan tovább a hazugságban, a bűnben; ki vagyok én, katolikus apostolutód, hogy megbíráljak benneteket?
     Ha akadnak is olyanok, akik kíváncsiságból vagy véletlenségből olvassák Williamson püspök úr írásait, a püspöknek akkor sem ezekre kellene gondolnia, amikor megfogalmazza heti kommentárjait: Kinek, ha nem neki van, illetve lenne meg a lehetősége, hogy a szétszóródott nyáj ide-oda tévelygő juhaihoz szóljon, őket szellemi eledellel táplálja?
     Kísérteties a hasonlóság a mostani kommentár és Bergoglio papjai számára most tartott nagyböjti prédikációja között. És mivel nem ez az egyetlen ilyen szembetűnő hasonlóság, az ember rájön, hogy a tévedésnek ugyanúgy megvannak a szabályai, a bejáratott mondatai, tettei, mint a helyesnek, a jónak, az igaznak. Lassan már csak ezeken, azaz a felhasznált eszöközön keresztül is meg lehet különböztetni a jót a rossztól, a helyeset a tévestől, a megalkuvást és lustaságot a szilárd elven állástól és kitartástól.

Williamson püspök úr szavaiból az a véleménye is kiolvasható – amit egyébként Maeßen atya is vall –, hogy az Úr ma enyhébben bírálja meg az embereket, mint bármikor eddig. Természetesen se jogom, se képzettségem ennek ellentmondani, de azért ahogy telik az idő, ahogy egyre többször és közelebbről hallom a kifogásokat, amiket azok az emberek fogalmaznak meg, akiknek Isten igenis megadta a kegyelmet a tisztánlátásra, annál jobban kételkedek ezen állítás igazságában. Ezen a honlapon már ezerszer volt szó a „kis lépések” fontosságáról. Arról, hogy csak az tud hű maradni a nagyban, aki a kicsiben hűnek mutatkozott – ez Jézus saját tanítása. Nos, úton útfélen tapasztalható, egész pontosan felismerhető, hogyan utasítják vissza az emberek Isten kegyelmét, hogyan választanak kis dolgokban is rendre rosszul, mégpedig tudatosan. Aki ezeket az élet mindennapi útelágazásainál hozott helytelen döntéseket nap mint nap látja, az sokkal jobban megérti mindazt, ami a világban ma történik.
     „Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.” Én, egyszerű laikus mindezt tapasztalva, nem igen hiszem, hogy Isten saját üdvtörvényét megváltoztatná. Sokkal inkább úgy tudom elképzelni, hogy minél vallástalanabb lesz a világ, azaz minél nehezebb valakinek az ár ellen mégis helyes döntést hoznia, annál nagyobb kegyelmeket kap, és minél több ilyen helyes döntést hoz, annál nagyobbak és hatásosabbak ezek a kegyelmek, amik aztán igenis elvezetik – bárhol állt is előzőleg – a megszentelő kegyelem állapotába, ha csak az utolsó pillanatban is. Ma, amikor nemcsak felismerni, de megtenni is összehasonlíthatatlanul nehezebb a becsületes, elvhű döntést, mert a körülöttünk levő világ pogányabb, mint valaha, logikus, hogy az ezekért kapott kegyelmi ajándékok is nagyobbak, mint azokban az időkben, amikor a környezet még katolikus volt.
     Ezért olyan rettenetesen fontosak a „kis lépések” – örök példámnál, a nők helyes öltözködésénél maradva –, például a szoknyaviselet, a férfiak, gyermekek illő miseöltözete, a felismert igazság melletti kitartás vállalása kerül, amibe kerül, az elvek és nem saját kényelmünk vagy vélt evilági előnyünk szerinti viselkedés stb. stb.
     De ugyanez érvényes mindezek fordítottjára is: Ha valaki rendszeresen helytelenül választ, nem vagy rosszul végzi el Istentől kapott állapotbeli kötelességét, ha a „kis lépésekben” mindig rosszul dönt, Isten még azt a kegyelmet is megvonja tőle, amit korábban megadott neki (lásd: Mt 20,14-30 és Lk 19,11-27). És ez végül odáig megy, hogy ha az orra elé teszik az igazságot, akkor sem fogja látni – ahogy ez a mai a többséggel történik, bárhova is járjon misére. Sőt, úgy gondolom, hogy sok értelemben a mai helyzet megkönnyíti a jó felismerését. Talán nem túlzás azt hinni, hogy a római események (és a magyarországi Pius-kápolnában történtek) rendkívüli módon megkönnyítették – ha valaki csak kicsit is akarja – az igazság felismerését. Ha nem Bergoglio (és nem a mostani Pius-papok) működnének, hanem még mindig – a sokak számára szavahihető – Benedek, talán nehezebb lenne sokak számára a helyes utat megtalálni. És ha Nagy úr, Kis asszony és Kovács úr ezeket a kis lépéseket mindennapjaikban meglépik, akkor nagy valószínűséggel nincs is szükségük arra, hogy valaki a jót „beléjük diktálnunk”, mert Isten kegyelméből maguk is megtalálják a helyes utat.

Ide kapcsolódik a Zaby atya március 16-i miseprédikációjában elhangzottak azon része, ami arról szólt, hogy ami ma Rómában történik, vagyis a teljes szellemi és lelki sötétség, már nem más, mint Isten büntető ítélete, amit a klérusra mért ki, mert azok például ellenezték a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának a kihirdetését. „Nem akarjátok elismerni a pápa tévedhetetlenségét, nesze nektek, akkor kaptok olyan pápákat, mint amilyenek évtizedek óta Péter székét bitorolják.” Vagyis, aki ellenáll Isten ajándékainak, az abba a veszélybe kerül – és ezt látjuk tömegével a világban és az egyházban –, hogy szelleme fokozatosan teljesen elsötétedik, olyannyira, hogy már megtérni sem tud, és ez nem más, mint Isten már itt a földön megnyilvánuló büntetése.

A mise után megkérdeztem Zaby atyát, hogy miért nem ülteti át a gyakorlatba az írásaiban megfogalmazott nézeteit. Legfőképpen, hogy miért nem beszél arról, hogy milyen elvet tart ő helyesnek, milyen elven állva tartja lehetségesnek egy hagyományhű közösség fennmaradását, azaz miért nem igyekszik az ő miséjére járó hívekkel elkerülni azt a véget, ami szerinte minden „ellenállási” csoportra vár, ha nem tárja fel a múlt hibáit, és nem állítja saját vallásos életét tanbeli alapokra (lásd Zaby atya összes cikkét. Zaby és Weinzierl atyák Lefebvre érseket elsősorban azért bírálják, hogy a Szent X. Pius Papi Közösségnek nem adott szilárd és főleg egyértelmű tanbeli alapot, Williamson püspököt pedig azért, hogy nem vállalja fel a rá hárult feladatot, a szétszóródott hívek lelki oktatását, vezetését.)

Az atya kérdésemre azt válaszolta, hogy ezt azért nem tudja megtenni, mert nincsen közössége, a hívek mindenfelől jönnek, alig vannak olyanok, akik rendszeresen odajárnak, és azért a közösségért, ahova ő jár (ha nem a közösség tagjai jönnek hozzá), nem ő felelős (ismerve a helyzetet, tudom, hogy más sem tartja magát felelősnek értük). (Ennek aztán konkrétan az a következménye, hogy például az a közösség, mely legnagyobb létszámban az ő miséire jár, teljesen más nézeteket vall, mint amiről Zaby atya írásaiban síkra száll.)
     Nos, bár egyáltalán nem fogadom el Zaby atya eme válaszát, mert meggyőződésem, hogy akárkik, akárhonnan járnak egy „ellenálló” pap miséjére, azok az ő prédikációit hallgatják, tehát igenis ő felelős a lelki vezetésükért, mégha csak részben is. Következésképpen úgy kellene vezetnie őket, ahogy azt ő helyesnek tartja, akár tetszik ez az őt hallgatóknak, akár nem.
     Az is lehet, hogy a kilépett Pius-os papok azért nem tudnak elvi alapokról beszélni, mert egész Piuszos-múltjukban szinte csak arról hallottak, és maguk is csak arról beszéltek, miért kell a modern Rómának ellenállni. Úgy jártak ezért, mint a protestánsok, akik csak addig voltak erősek, amíg a katolikusokat szapulták, és ahogy ez az „anyag” elfogyott, kiderült, hogy hiányzik saját elvi megalapozottságuk.
     Annak megfogalmazása, hogy mit nem akar valaki, mit helytelenít valaki, nagyon fontos ahhoz, hogy saját pozícióját, célját, elveit világosan meg tudja fogalmazni, ki tudja alakítani. Csak ha erre használja őket eszközül, van értelme a velük való foglalkozásnak. Amilyen mértékben készül el saját álláspontjának a kialakításával, olyan mértékben kell felhagynia a másik oldallal való mindennemű foglalkozással.

Laikusként természetesen egyfelől semmilyen beleszólásom nincs, mások mit, miért, hogyan csinálnak, másfelől az Úristen semmilyen közösséget nem bízott rám, hogy én vezessem őket. Viszont valamit mégis csak rám bízott: mégpedig ezt a honlapot. Így aztán, úgy gondolom, a legfőbb ideje, hogy a megváltozott körülményeket figyelembe véve újra fogalmazzam e honlap elviségét.

Először is az a véleményem, hogy a katolikus hitnek, a katolikus lelkületnek összehasoníthatatlanul többet árt az Egyház szentségébe, tévedhetetlenségébe vetett hit és bizalom elvesztése, mint az, ha Bergoglio-t nem tekintjük érvényes pápának. Sőt, ha az összes zsinati pápát sem, hiszen, amiket ők tettek a hit gyengítésére, az egyszerűen érthetetlen, megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan Krisztus Egyházával, Krisztus Helytartójával kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy a katolikus hit végzetes meggyengülése éppen az Egyházban való abszolút hit megrokkanásának a következménye, és annak az állandó kísérletnek, amivel a katolikusnak megmaradni igyekvő hívek valahogyan összhangba akarják hozni a zsinati pápák viselkedését, tanítását Krisztus, illetve az Ő Egyházának kétezer éves tanításával. Miközben e „pápák” cselekedeteit igyekeznek kimagyarázni, értelmezni, valójában az Anyaszentegyháztól idegenülnek el. Ez helyrehozhatatlan veszteség, amit emberi eszközök, tehát például egy Williamson püspök által említett valódi pápa igyekezete sem hozhat soha többé helyre.
     Másfelől abban is egyetértek Zaby és Weinzierl atyák véleményével, hogy Lefebvre érsek számára elsősorban saját közösségének sorsa volt a fontos. Rómához, a zsinati pápákhoz, és ezzel az igazsághoz való hozzáállását ez és nem a szilárdan megfogalmazott, megadott elvek határozták meg. Ezen kívül a Piuszos papok kiképzése rendkívül hiányos és egyoldalú volt. Például, egyáltalán nem képezték ki őket egy közösség vezetésére.
     Harmadszor abszolút elfogadom Zaby atya véleményét, miszerint semmilyen közösség nem tud fennmaradni, ha nem áll szilárd elvi alapokon, elsőnek tehát ezeket kell megfogalmazni és képviselni, és egy papnak ezt kell világosan megmondani.
     E honlap elve, hogy minden erővel és minden kérdésben, amennyire csak lehetséges, meg kell próbálni a katolikus értékrendet betartani és aszerint élni. Akkor is, ha ezt nem áll módomban senkitől megkövetelni, képviselni akkor is akarom, tekintet nélkül arra, hogy ez tetszik-e az olvasóknak vagy sem.

Végezetül hadd meséljem el egy megrendítő élményemet: Pár napja megnéztem egy olyan filmet, aminek már ismertem az elejét, de a végét nem. A film, ami állítólag valós történeten alapszik, arról szól, hogy három fiatal pár a tengeren vitorlázva jachtjukról beugranak a tengerbe anélkül, hogy leengednék a hajólétrát. Ezért nem tudnak visszajutni a fedélzetre. Ráadásul a hajó kabinjában alszik az egyik pár csecsemője. Órákon keresztül próbálkoznak mindenféle terv és elgondolás nélkül, sőt egymással sem egyeztetve a hajóra jutni, persze eredmény nélkül. Csak, amikor már közülük négyen meghaltak, mind ostoba halállal, sikerül a két élve maradtnak visszajutnia a hajóra. Egyébként oly módon, amit az első pillanatban megtehettek volna, ha gondolkoznak, és akkor mind a hatan életben maradnak.      Sokáig tűnődtem, hogy miért kellett nekem ezt a szörnyű filmet megnéznem, aztán rájöttem. Remélem hosszú időre belém ivódott ezen élmény hatására, hogy bármit csinálunk, azt előbb át kell alaposan gondolnunk, meg kell terveznünk, és ha lehet a kivitelezés vezetését egy valakire bíznunk, aki a legalkalmasabb a többiek összefogására. Ha mindenki a saját szakállára, össze-vissza kapkod, csak a tragédiát sietteti. Úgy gondolom, hogy ez az élet minden területére, így egy hagyományhű katolikus kápolna életének a kialakítására is érvényes.

http://www.katolikus-honlap.hu/1401/wzkomment.htm