Két testvér a
rizsföldjén dolgozgatott. Földjeik egy domb közepén, másokénál feljebb
terültek el. Nyáron, a nagy forróság idején a két testvér egész nap mást
sem tett, csak vizet hordott a földjére, este pedig lefeküdtek aludni.
Egyik éjszaka, amikor éppen aludtak, valaki lyukat fúrt a testvérek
földjét körülvevő öntözőcsatornába, és lefolyatta a vizet a saját
rizsföldjére. Másnap a két testvér észrevette ugyan, hogy mi történt, de
nem szóltak egy szót sem.
Újra
megtöltötték az árkokat, de a rákövetkező este valaki megint leengedte
belőlük a vizet. A testvérek azonban ismét csak hallgattak. Mivel
keresztények voltak, úgy érezték, hogy csendben tűrniük kell. Ez hét
egymást követő napon megismétlődött. Némelyek már azt javasolták, hogy
őrködjenek éjszakánként, hogy elkaphassák és megverhessék a kártevőt. De
ők erre semmit sem válaszoltak: Keresztények voltak, hogyan tehetnének
ilyesmit?
Azt
gondolhatnánk, hogy az a keresztény, aki hagyja, hogy nap mint nap így
bánjanak vele és sohasem emel szót magáért, biztosan tele van örömmel.
De ők furcsa módon egyáltalán nem voltak boldogok, sőt a boldogtalanság
annyira úrrá lett rajtuk, hogy feltárták helyzetüket egy tapasztaltabb
testvér előtt.
Miután
elmondták az esetet, megkérdezték: „Hogy lehet az, hogy egy teljes
héten át szenvedjük el ezt a rosszat, és még mindig boldogtalanok
vagyunk?”
A
tapasztaltabb testvér így válaszolt: „Azért vagytok boldogtalanok, mert
nem vittétek végig a dolgot. Először az ő földjét kellene
megöntöznötök, és csak azután a tiéteket. Menjetek vissza, próbáljátok
ki és figyeljétek meg, vajon nyugalmat talál-e a szívetek.”
A
két testvér beleegyezett, hogy kipróbálják a jó tanácsot és elmentek.
Másnap reggel már a szokásosnál korábban talpon voltak. Első dolguk az
volt, hogy megöntözték annak a gazdának a földjét, aki olyan buzgalommal
lopta tőlük a vizet. És különös dolog történt – minél többet dolgoztak
rosszakarójuk földjén, annál boldogabbnak érezték magukat. Mire
befejezték az öntözést saját földjeiken is, szívük teljes nyugalomra
talált. Amikor ezt kétszer háromszor megismételték, odament hozzájuk az
az ember aki előzőleg lecsapolta a vízet, bocsánatot kért, és ezt
mondta: „Ha ez a kereszténység, akkor többet is szeretnék hallani róla.”
Ez
a történet azt bizonyítja, hogy a helyes-helytelen mérlegelése esetében
a tűrés a helyes megoldás. Mi mást várhatnánk el valakitől? Az a két
testvér egész nap az öntözéssel fáradozott, mégpedig rekkenő hőségben.
Nem voltak tanult emberek, egyszerű földművesek voltak. Helyesen és jól
cselekedtek. Mi mást lehetett volna még elvárni tőlük? Végül azonban a
szeretet útját választották. Mindig ezt az utat kell választanunk. A
”helyes vagy helytelen” útja egy másik út. Az emberek szerint elegendő,
ha valami helyes, de Isten nem éri be a tetteinknél kevesebbel. Mindent
úgy kell végeznünk, hogy a szívünk megteljen békességgel és örömmel. Ez a
különbség a két út között. Nekünk úgy tűnik, elegendő a helyes vagy
helytelen kérdésének vizsgálata, de Isten nem elégszik meg a helyes
cselekedetekkel. Ő azt kívánja tőlünk, hogy az isteni szeretet
követelményeit is kielégítsük.
Minden
azon múlik, hogy a szeretet útján járunk, vagy a helyes-helytelen útját
választjuk. Isten Igéje alapján fel kell ismernünk, hogy sötétben
járunk, ha kizárólag a „helyes vagy helytelen” kérdését vizsgálgatjuk,
ha csak a saját természeti életünk szerint élünk és cselekszünk.
http://szeretetfoldje.hu/index.php/szeretet-toertenetek/59-szeretet-toertenetek/3634-a-szeretet-utja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése