Embernek
születtem, majd nemsokkal érkezésem után egy állam a birtokába vett,
személyi számmal, azonosítóval billogozott meg. Nem sokkal ezután egy
vallás és egy egyház is a birtokába vett, s mindezekből akkor nyiladozó
tudatom még semmit sem érzékelt. A gyermeki lét teljességében,
megvesztegethetetlen boldogságban és örömben teltek napjai földi
létemnek. Az első kérdések viszont feltűnően korán megfogalmazódtak
bennem. Ez az idill a nevelés, az oktatás, az ideológiák, az állam és a
vallás, a kondicionálás miatt a belső, szabad állapotommal került igen
korán ütközésbe. Nem értettem, mi okból szükséges ez a sok minden ami
körülvesz, még kevésbé értettem azt, hogy miért van az, hogy szinte
minden ellentétben áll azzal a belső boldog, békés, harmonikus és
szabad, teljes létállapottal, melyben mindaddig háborítatlanul léteztem.
Nem értettem miért van az, hogy egyre több szabály, norma, elv kerül
összeütközésbe ezzel az alapvető állapottal, mely meghatározta addigi
létemet, s melyről nem gondoltam volna, hogy ez a szabadság az engem
körülvevő világ számára fenyegetést jelent. Máskülönben miért akarták
volna mindezt kinevelni belőlem? Az óvoda, az iskola, majd később a
felsőfokú tanulmányaim során azzal szembesültem, hogy létezik egy olyan
valami, aminek minden és mindenki alá van rendelve. Az állam intézménye,
mely valójában egy teljesen absztrakt fogalom, és mely
megkérdőjelezhetetlenül lebeg a maga szabályaival, normáival,
törvényeivel, intézményeivel minden és mindenki felett. Rádöbbentem,
hogy az emberiség egy olyan hierarchiát éltet, melytől létét teszi
függővé, de amelytől ugyanakkor abszurd dolgokat vár el. Az állam
egyfajta mindenható atya, uralkodó isten az őt tudatilag és fizikailag
éltetőt és megtestesítő polgár szemében. Jólétét, életét
akarva-akaratlanul teszi ennek az absztrakt alkotmánynak a kezébe, és
nem veszi észre, hogy elve abszurd elvárásokat fogalmaz meg. Az állam
ugyanis nem egy élő, húsvér lény, nincsenek érzelmei, nem rendelkezik
intelligenciával, mégis létezik. Hogy lehet, hogy mégis olyan
kézzelfogható, és megkérdőjelezhetetlen a léte? Hogy lehet, hogy képes
volt olyan mértékben elfogadott és megdönthetetlen valósággá válni egy
hatalmi struktúra absztrakciója, hogy aztán az maga alá temeti az őt
éltető élőt, az embert? Mi az ami ezt az egész dolgot generációról
generációra képes fenntartani, látszólag folyamatos változásban, de
lényegében véve merev, dogmatikus változatlanságban, melynek belső
mozgatórugója nem más mint a hatalom, a vagyon, a birtoklás, az uralom, a
félelem?
Rádöbbentem,
hogy az állam valósága nem más, mint az emberiséget uraló
össz-tudatállapot kivetülése. Az emberiség nagy többsége számára ugyanis
mindaz amit egy állam nyújtani képes az nagyonis megfelel. Valójában a
válasz ott található az államot éltető egyénben. A hatalomvágy, a
birtoklási vágy, a kényelem, az egyéni felelősség áthárítása, a félelem,
a hierarchia, a dominancia vágy, a társadalmi ranglétrán való
kapaszkodás és előnyök megszerzése, az örökös versenyszemlélet, és még
számtalan egyéb aspektus az mely egyszerre található meg az élő, húsvér
alapkőben az emberben és egyszerre az általa létrehozott társadalomban,
és a társadalmi szinten létrejött és éltetett absztrakcióban, melynek
állam a neve. A mai modern államnak nevezett társadalmi struktúra egy
olyan alkotmánya az emberiségnek, melytől fizikai létét, boldogulását
teszi függővé. Közben észrevétlenül áldoz fel mindent, és mindenkit
ennek az érdekében. Létrejön az állam bálványa, egy olyan kultusz,
melynek akarva-akaratlanul mindenkinek hódolnia kell, különben fizikai
léte kerül végveszélybe. Az élőt feláldozza az élettelen oltárán. A
rendet erőszakkal határozza meg és tartja fenn, és ezt az erőszakot
tekintet nélkül kiterjeszti minden élőre. A legsötétebb dogmaként
hirdeti azt, hogy ha nem létezne az állam gépezete, az emberiséget a
káosz uralná el. Az ebben hívő ember eközben nem veszi észre, hogy
valójában erőszakkal soha, semmilyen törvénnyel sem teremthető meg az az
életadó rend, mely az életet, az élőt támogatja, nem pedig halott
törvényeket, eszméket.
Az
állam léte a mindenkori hierarchiájában, törvénykezésében és végrehajtó
szerveiben testesül meg. Az államnak valójában egyetlen célja van, és
ez a saját létének minden áron, minden eszközzel való folyamatos
biztosítása. Hogy lehet az, hogy az ember az állam formájában egy olyan
struktúrát hozott létre, mely aztán tekintet nélkül képes eltaposni az
őt éltetőket? Hogy lehet, hogy általánosan elfogadott tény manapság,
hogy minden emberi lénynek valamilyen állam polgárának kell lennie? Hogy
lehet az, hogy az egyén fizikai létét az államnak kell igazolnia,
máskülönben sem jogokkal, sem tulajdonnal nem rendelkezhet? Valójában az
ember birtokolja az államot, vagy az állam birtokolja az embert? Az
emberi hatalomvágy, birtoklási vágy, önzés, és félelem az, mely az
államot létrehozta, és úgy tartja életben - generációról generációra
átörökítve ezt - hogy közben maga alá temeti az élőt, elszívja annak
életerejét. Az állam absztrakciója és kézzelfogható intézménye azért
létezhet és öröklődik nemzedékről nemzedékre, mert senki sem kérdőjelezi
meg annak létének kizárólagosságát. Szimbiózisa ez az emberi
hatalomvágynak, birtoklási vágynak, önzőségnek, és a társadalom szövetét
minden szinten átitató félelemnek. Az hatalom birtokosai folyamatosan
cserélődnek, mivel van utánpótlása bőven a félelem tudatállapotában
kitermelődő egymást és a környezetet uralni, birtokolni vágyó egyénnek.
Ember és Isten
Az
államok a fizikai hatalom és birtoklási vágy megtestesítői. A vallások
és az egyházak a lelki, szellemi hatalom megtestesítői. A látszólagos
ellentétek ellenére ezért van az, hogy valójában jól megférnek egymás
mellett. A mindenkori uralkodó rétegnek ugyanis egyetlen célja van, a
mindenkori hatalom megszerzése és biztosítása mind fizikai mind szellemi
téren. A vallások arra tanítják az embert, hogy engedelmeskedjen a
hierarchia gépezetének, hiszen ez szerintük isten akarata. Adjátok meg
az istennek ami az istené és a császárnak ami a császáré, és akkor nem
lesz bántódása senkinek. Mindeközben nem vesszük észre, hogy mind az
isten mind a császár két olyan fogalom, melynek léte és formája
megkérdőjelezhetetlenül programozódik az elménkbe, és megdönthetetlen
igazságként uralkodik tudatunkban, elménkben, lelkünkben és szívünkben. A
császár az állam, az egyház az isten, mindenki a maga tekintélyelvű
szabályaival, törvényeivel, de valójában egyetlen céllal: a hatalom
korlátlan gyakorlásával, fenntartásával és megőrzésével.
Az
emberi lélek, szellem nem elégíthető ki az anyagi világ dolgaival. A
mai kor materialista létszemlélete ugyanakkor paradox módon pontosan a
hamis módon értelmezett spiritualitás intézményei által lettek
megerősítve. A kereszténység intézményesített tanítása rengeteg
önellentmondást hordoz, mely nem engedi hogy az emberi lény szellemileg
felnőhessen. Az isten-fogalom emberen kívülre való helyezése, és
kiszolgáltatása annak kényének-kedvének egy olyan tudatállapot
megteremtését és konzerválását szülte meg, melynek végterméke a
mindenkori hatalom számára alkalmas, szolgalelkű, hatalomfélő,
felelősségétől szabadulni próbáló, félelem-tudatú ember.
Fizikai
síkon az emberi létszabadság jelenleg minden hatalmi struktúra esküdt
ellensége. Ez a tudatállapot olyan mértékben uralta el az emberiséget,
hogy a nagy többség elhitte, a szabadság a legnagyobb veszélyforrás a
társadalom, az állam, a hierarchia, a hatalom szövetére. Ez igaz, mivel a
szabad, félelmektől mentes, gondolkodó, önmagáért és tetteiért
felelősséget vállaló ember többé nem irányítható a hatalom eszközeivel.
Szabad ember nem használható és nem kihasználható a hierarchia számára. A
szabad ember eljutott annak a felismerésére hogy valójában ő a császár
és ő az isten. Ugyanakkor már nincs szüksége arra, hogy mások felett
uralkodjon, vagy istent önmagán kívül keresse. Megértette, hogy a
szabadság nem árucikk, vagy jog, melyet számára valakinek adnia és
szolgáltatnia kell, hanem minden élő valódi önlényege. A hatalom
elhiteti az emberrel, hogy a szabadság a legveszélyesebb dolog, mivel a
hatalom tudja jól, hogy az egyén valódi szabadság az ő létének a végét
jelentené. Ezért minden erejével azt neveli az emberekbe, hogy a
szabadság egyenlő a káosszal. Ha mindenki szabad lenne, akkor
elszabadulna a pokol, káosz, erőszak, anarchia köszöntene az
emberiségre, széthullana a társadalmak szövete, megszűnne az államok
gépezete. Igen, valóban széthullana a mai társadalmak hamis szövete, és
valóban megszűnne a mai államok hamis gépezete, mely mind kivétel nélkül
a rabosított, örök kiskorúságban tartott emberi tudat következménye. A
szellemileg kiskorúságra kényszerített emberi lény az, aki képtelen
megérteni a szabadság valódi lényegét, és ezért fél a szabadságtól. Fél a
szabadságtól, mert elhiszi, hogy a szabadság káoszt, rendetlenséget,
erőszakot, élhetetlen világot teremtene. Mindeközben nem veszi észre,
hogy a káosz, a rendetlenség, az erőszak, az egyre élhetetlenebb világ,
társadalmi rendszerek és állami berendezkedés annak köszönhető, hogy
félelemben él. A szabadságtól való félelem az, ami a hatalmi és
birtoklási vággyal karöltve létrehozta és fenntartja a mai kor
életellenes fizikai és szellemi struktúráit. A félelem az, ami miatt az
ember egyre jobban elidegenedik saját önvalójától a szabadságtól, és
szeretettől, mely csak feltételek nélkül létezhet.
Az Istenember
Mi
köze mindennek a Jézusnak nevezett Krisztushoz? A vallások és egyházak
egy olyan krisztusképet plántálnak az emberekbe, mely teljesen
életidegen. Az Isten nem a világ része, nem lényege a világnak és a
benne található embernek. Az embernek megváltásra van szüksége,
eredendően bűnös és kegyelemre van szüksége hogy a kárhozatot és a
teljes megsemmisülést elkerülje. Évezredes hazugságok ezek, melyekkel az
emberek szellemi rabságban és függésben tarthatóak. A
kiszolgáltatottság, a hatalom és a hierarchia a félelem táptalaján kéz a
kézben hoz gyümölcsöket. A gyümölcs pedig a felelősséget hárító,
rabságába beletörődött, szellemi nagykorúsodásra képtelen, infantilis
ember. Az édenkerti történet ennek tükre. Ádám Évát, Éva a kígyót
hibáztatja. Senki nem vállalja a felelősséget, azért a nyilvánvaló
tényért, hogy a jó és rossz tudása igenis az ember része kell legyen,
nem pedig valamilyen önkényeskedő, hatalommániás isten tulajdona. Több
világvallás épült egy olyan alapvetően hamis, torz erkölcsöt hirdető
történetre, melyben az ember bukottan és megszégyenülten van bűnösnek
bélyegezve, alapvető, magától értetődő tudásszomja miatt. Kritika ez
ugyanakkor arra a magát istennek nevező entitásra, szellemi elitre
nézve, mely a tudást elzárni igyekezett az ember elől, a jónak és
rossznak a tudását, mely valójában minden emberi lény lényege.
Jézus
írásokból kirajzolódó képe teljesen ambivalens. Egyrészt megtalálható a
megbocsájtó, feltétel nélküli isteni szeretetet hirdető Jézus alakja,
de ugyanakkor megtalálható az ítélettel, pokollal fenyegetőző ember
képe. Nem térnék most ki ennek a részletes elemzésére, de nyilvánvaló,
hogy ez az ambivalencia magyarázatot érdemel. Létezhet ugyanis egy
személyen belül ez a polaritás, de pontosan ebből kifolyólag ez az
ambivalens, kétpólusú istenkép állandó belső harcra kényszerít
bennünket. Belső harc pedig soha nem vezethet minket valódi békéhez,
harmóniához és legfőképpen megértéshez. Annak a megértéséhez, hogy
bármilyen harc, csak újabb harcot szülhet. Az evangéliumok egy enyhén
skizofrén Jézusképet vázolnak elibünk. Egy olyan Jézust, aki egyik
kezével feltétel nélküli megbocsájtást és szeretetet hirdet, a másik
kezével viszont visszaveszi ezt, fügefát átkoz el, disznócsordába kerget
démonokat, pokolról és fogcsikorgatásról, ítélkezésről beszél. Az
ellentét feloldhatatlannak tűnik, és az Újszövetség írói nem is tesznek
semmit annak az érdekében, hogy ez feloldható legyen. Mintha a cél az
állandó önmagunkkal való küzdelem fenntartása lenne, önvalónk igazi
megértése, a szeretet és a szabadság, a tudat természetének, az emberi
természetnek a megértése helyett. Túl a vallásos hatalmi törekvéseken
azonban a jézusi történet eltávolodva az egyházi értelmezésektől mégis
egy csodálatos képet rajzol elébem.
Ha
sikerül megszabadítanunk a Jézusnak nevezett Krisztus személyét attól a
tudathasadástól, melyet az írások tárnak elébünk, akkor felragyoghat
előttünk egy olyan történet, mely valójában az örök istenemberi
mivoltunkra irányítja rá figyelmünket. Ha Jézus személyét lecsupaszítjuk
azoktól a nyilvánvalóan félelemkeltő, ezáltal hatalmi struktúrákat
megalapozó ambivalens kijelentésektől, melyekre egyházi és szellemi
hierarchiák épültek fel, akkor rátalálhatunk arra az EGYségtudatú
Isten-Emberre, mely valójában ott van, ott szunnyad mindannyiunk belső
lényegében. A Krisztus valójában nem egy történelmi személy, hanem
minden emberi lény belső, elidegeníthetetlen magva és lényege. Az
univerzális tudat magva ez, isteni lényegünk, melyhez akkor juthatunk
el, ha lehántjuk magunkról azokat a megkérgesedett rétegeket, melyeket
neveltetésünk, kondícionáltságunk, a társadalmi, állami, vallási
hierarchiák, a félelemből fakadó létünk megnyilvánulásai aggattak rá, s
amely alatt iszonyúan szenved az emberi lét. Rátalálhatunk a valódi
szeretetre és szabadságra, mely két minőség egymástól elválaszthatatlan.
A Krisztusi minőséget valójában nap mint nap mi feszítjük saját életünk
keresztjére, amikor félelmeinktől vezérelve elnyomjuk magunkban a
szabadság és a szeretet hangját. Mikor elhisszük félelmeinknek, hogy
önmagunkkal és a világgal állandóan harcolnunk kell, és a megváltás, az
isteni szeretet valamiféle feltételrendszerhez van kötve, megfeleléshez,
és a földi lét állandó véget nem érő szenvedések sora kell hogy legyen,
mely során bűneink letörleszthetőek.
Az
Isten feltétel nélkül szeret, az Isten a feltétel nélküli szeretet, az
Isten itt él bennünk, Emberekben, minden emberi lény Isten-Ember, mely
minőség megtapasztalásához a Krisztus-minőség vezethet minket.
Ma
már teljesen lényegtelen a számomra, hogy Jézus mint történelmi személy
valaha is létezett-e, meghalt és feltámadott-e. Ez csak a vallások, az
egyházak és követőik számára fontos esemény, és a dogmatikus, kérdéseket
nem tűrő hitnek. Ami számtalan önellentmondás ellenére soha nem hagyott
nyugodni Jézus történetében az az a fajta tisztaság, szellemi
szabadság, szeretet, mely túlmutat félelmeinken. A Krisztus valójában
egy archetípusa az Isten-Embernek. Örök, halhatatlan lényege minden
emberi lénynek, melyre akkor lelhetünk rá magunkban, ha eljutunk
önvalónk mélyére. Ha képesek vagyunk megérteni és levetni minden
rétegünket, mellyel azonosultunk eddig. Az egyéniségünk páncélját,
álarcaink, társadalmi pozíciónkat, uralomvágyunkat, félelmeinket,
önzőségünket, mindent amivel azonosultunk eddig, s amiről úgy gondoltuk,
hogy elvesztésükkel magunk semmisülnénk meg.
Az
egónkat nem megölni, nem megsemmisíteni kell. Az egónk nagyszerű
lehetőség arra, hogy megérthessük motivációinkat, emberi működésünket.
Az egó ellen nem harcolni kell, mert ami ellen harcolunk, annak adunk
erőt, éltető figyelmet. Fontos ugyanakkor annak a megértése, hogy van
valami, ami az egyetlennek hitt, örökké alakuló, változó, formálódó
egónknál maradandóbb. Ez pedig az, aki képes az egó (személyiség)
megfigyelésére. Ezt nevezhetjük egyéniségnek, nevezhetjük bárminek, de
valójában ez önvalónk magva, önmagunk, a lényegünk. A változatlan
megfigyelő, az örökké változó személyiségünkben. Az aktív, mulandó,
folyamatosan formálódó (egó, személyiség) és a passzív, örökké
változatlan lényeg, az emberi lény magva, egyénisége. A valódi
megváltás, a Krisztusi minőség önvalónkban való felfedezése és megélése.
A tékozló fiú (egó, egyéniségünk) visszatérése, akit megrovás nélkül,
valódi feltétel nélküli szeretettel fogad vissza apja az atyai házba
valójában azt szimbolizálja, hogy mindnyájunk számára ott a lehetőség,
saját önvalónk, és a bennünk élő Krisztus-minőség, kozmikus egységtudat
felfedezésére és megélésére.
Jézust,
A Krisztust valójában nap mint nap mi feszítjük meg. Nem azért, mert
nem teszünk eleget az egyházak, vallások betarthatatlan, megértést,
emberi önismeretet és természetet megerőszakolni próbáló hatalom és
tekintélyelvű törvényeinek. A Krisztus minőség valójában ott él
mindőnkben, és a lelkiismeretünk hangján szólal meg. Amikor ez ellen
cselekszünk, amikor tetteinket a félelem, és az ebből forrásozó kényszer
hatja át, amikor látjuk, hogy mi lenne a helyes, mikor a bennük élő jó
és rossz tudása a lelkiismeretünk hangján szólal meg, de mégis ez ellen
cselekszünk akkor a bennünk élő önvalónkat, a Krisztust feszítjük meg.
Magunkat feszítjük meg, és meghasonulunk önmagunkkal szemben. Hazudunk
isteni önvalónknak, hazudunk embertársainknak, és valójában ez az a
momentum, amikor saját poklunkat teremtjük meg. Amikor pedig ez a pokol
egyesül a mások poklával, akkor a Földön a félelem, a hatalomvágy, a
birtoklási vágy, az féktelen önzés, erőszak, brutalitás uralkodik el.
Amikor viszont meghalljuk a belső hangot, és utat nyitunk neki
életünkben, cselekedeteinkben, akkor isteni önvalónkat engedjük
kiteljesedni magunkban és a világban. Akkor a saját mennyországunkat
teremtjük meg, és ez az ami hozzájárulhat saját és közös világunk
békéssé formálásához. Teremtő tudatunk két pólusa ez. A sátáni - az
önzés, a félelem, a hatalomvágy, a birtoklási vágy és minden ami
szűkösséget teremt ugyanúgy emberségünk része mint az isteni - a
feltétel nélküli szeretet, a szabadság, önzetlenség, és minden ami
bőséget teremt. A mi döntésünk, hogy melyiket éltetjük. A minket
körülvevő világ, pedig ennek a döntésnek a következménye.
Erre
a bolygóra mindnyájan Emberi Lényként érkeztünk. Nem egy állam
tulajdonaként, nem egy vallás híveként, nem egy eszme, nem egy hatalmi
gépezet részeként. A felnőtté válás folyamán szépen lassan elfelejtjük
ezt. Szenvedéseink oka nagyban gyökerezik mindebben. Elfelejtjük hogy
létezik feltétel nélküli szeretet, és elfelejtjük, hogy mindez csak a
feltétel nélküli szabadságban létezhet. Úgy tekintjük magunkat
felnőttnek, hogy közben lélekben, szellemben visszafejlődünk gyermeki
létünkhöz képest. Elveszítjük a képességünket az ártatlanságra, mely a
szabadság és a szeretet alap feltétele. Elhisszük, hogy ez a világ
rendje, s hogy ettől egész földi létünkben szenvednünk kell. Elhisszük,
hogy a megváltás, az Isten, a szabadság, a szeretet mind feltételekhez
kötött, és csak közvetítők adhatják őket számunkra meg, s közben nem
vesszük észre, hogy mindez itt van bennünk, önvalónk lényegében.
Mi feszítjük meg
A
megfeszített ember pedig a fájdalom, a kín, a gyötrelem, a
megalázottság és a tehetetlenség jelképe. A megfeszítettség
tudatállapota a félelemre és az abból forrásozó kifordultságra programoz
minket. Annak felismerése, hogy mi feszítjük meg, ébreszthet rá minket,
hogy csakis mi lehetünk azok, akik végre nekilátunk, hogy kihúzzuk a
szögeket, levegyük a köteleket, és a töviskoszorút melyek valójában nem
más mint a félelmeink, önzésünk, hatalom és birtoklásvágyunk,
hazugságaink, belsőnk megszelídítetlen, szeretetéhes démonai. Az
őszinteség magunkhoz és másokhoz, a félelmeinkkel való szembenézés, azok
forrásának megértése, vágyaink megértése és megszelídítése, a feltétel
nélküli szabadság és szeretet, önvalónk megismerése és megértése az Út,
mely gyógyulásunkhoz, az Igazsághoz és az Élethez vezet. Csak egészséges
egyének alkothatnak egészséges társadalmakat. Csak a szabadságban
létezhet valódi szeretet. Csak az őszinteség és hazugságaink felismerése
vezethet minket önmagunk jobbá tételéhez. Egy békés, boldog, bölcs
világ születéséhez.
A
kalapács és a szög ott van mindnyájunk kezében. Magunk döntjük el, hogy
saját és közös Krisztus-valónk keresztjébe ütünk be egy újabb szöget,
vagy egy szeretetteljes, szabad világot építünk a segítségükkel.
Szeretettel: Morgó Sapiens Kapcsolódó írások:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése