Krisztus keresztjében való részesedés

Nagy Szent Leó pápa feketevasárnapi prédikációja

Kedveseim, mi mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az összes keresztény ünnep között a húsvéti titok ünneplése foglalja el a legkiemelkedőbb helyet. Ugyan az egész év egyházi eseményei ennek méltó és megfelelő megünneplésére készítenek minket elő, mégis, a mostani előkészületi napok, amelyek – miként tudjuk – az isteni szeretet legfennköltebb titkát előzik meg közvetlenül, még inkább egész odaadásunkat követelik meg.
     A szent apostolok, kiket a Szentlélek utasított, joggal rendeltek el erre az időre szigorú böjtölést. Krisztus keresztjében való részesedésünkben mindannyiunknak részt kell vállalnunk valamit abból, amit Ő miattunk magára vállalt. Hiszen ezt mondja az apostol: „Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,17) Csalhatatlanul biztos a megígért üdvözülésre való kilátás, ha részt veszünk az Úr szenvedésében. Nincs senki, kedveseim, aki a mostani kor viszonyai miatt ezt a célt nem érhetné el; hiszen a nyugalom és a béke idején sem hiányzik a lehetőség, hogy az erényeket gyakoroljuk. Erről oktat bennünket az apostol, amikor ezt mondja: „S az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban.” (2 Tim 3,12) És ezért, ha szünet nélkül istenfélő életvitelre törekszünk, soha nem leszünk híján az üldözés keserűségének.

Maga az Úr int erre bennünket: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.” (Mt 10,38) Ez a felhívás kétségen kívül nemcsak a tanítványokra, hanem minden hivőre és az egész Egyházra vonatkozik; hiszen az apostolokban, akik éppen az Úr körül voltak, értette meg az egész Egyház, hogy mi szolgál üdvösségére.
     Miként tehát minden kornak feladata, hogy jámborul éljünk, úgy kell minden időnek a maga keresztjét hordoznia. Joggal beszélünk az idő keresztjéről, mert minden kornak megvan a maga saját keresztje, ami a jellegét és súlyát illeti. Az „üldözés” ténye mindegyiknél közös, a szorongattatás oka azonban koronként más és más. A nyílt ellenségnél többnyire veszedelmesebb az, amelyik titokban támad.

E világ jótetteinek és bajainak változékonyságát megismerve nagyon helyesen kérdi a jámbor Jób: „Nem szolgálat az ember sorsa a földön?” (Jób 7,1) Hiszen a hívő lelket nemcsak testi fájdalmak és kínok gyötrik, hanem – még ha testének tagjai épek is maradnak – ennél sokkal nagyobb betegség éri, ha a test érzékisége következtében gyengül el. De mivel „a test a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen” (Gal 5,17), egy értelmes lélek Krisztus keresztjének védőpajzsával fegyverkezik fel erre a harcra. És ha ártalmas vágyak ingerlik, akkor nem hajlik meg előttük, hanem az önmegtartóztatás szögeivel tartja magát, mialatt Isten félelme hatja át.
     Így azoknak, akik kitartanak a jóban, – az ördög felbujtására – nem lesz hiányuk a másképp gondolkodók ellenséges megnyilvánulásaiban és azoknak az embereknek a gyűlöletében, akiknek rossz erkölcsei a jóékéivel való összehasonlításban még megvetendőbbnek látszanak: az igazságtalanság nem ismer békét az igazságossággal, az iszákosság gyűlöli a mértékletességet, és a hazugság nem viseli el az igazságot. A gőg nem szereti a szelídséget, az arcátlanság a finom érzületet, az irigység a bőkezűséget.
     Ezekből az ellentétekből olyan konok harcok származnak, hogy szívük belsejében még a legjámborabbak is nyugtalanná válnak általuk, még akkor is, ha kívül megőrzik nyugalmukat. Ezért igaz az, hogy „aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, annak kijut az üldözésből” (2 Tim 3,12), és hogy a földön egész életünk szolgálat és kísértés (Jób 7,1).

Éppen e tapasztalatainknak kell megtanítaniuk bennünket, hogy minden hívőnek Krisztus keresztjével kell felvérteznie magát, hogy Krisztushoz méltó lehessen és maradhasson.

http://www.katolikus-honlap.hu/060401/leo.htm