A szentmise szertartásainak rövid magyarázata

 

Martin von Cochem ferences atya (1630-1712) korának buzgó szónoka, gyóntatója, teológusa, aki leghíresebb műve, A csodálatos katolikus szentmise révén a legszentebb áldozat misztériumainak fáradhatatlan és nagyhatású hirdetője volt. Ebből a művéből származik a szentmise szertartásainak rövid leírása és magyarázata.

A SZENTMISE BEVEZETÉSE, VAGYIS A KATEKUMENEK MISÉJE

A szentmise előtt a pap megmossa a kezét, és közben Istenhez imádkozik, hogy adja meg neki a kegyelmet, hogy tiszta kézzel és tiszta szívvel ajánlhassa fel a szent áldozatot. Ezután felöltözik, egyúttal megismétli az előírt imákat, veszi a kelyhet, és az akolitusok vagy ministránsok kíséretében az oltárhoz megy. Az oltárlépcső lábánál térdet hajt, ha a Szentséget a tabernákulumban őrzik, ha nem, akkor csak fejet hajt, mielőtt felmenne a lépcsőn az oltárhoz. Miután a díszes takarókendővel, a vélummal letakart kelyhet az oltárra terített fehér kendőre, a korporáléra helyezi, kinyitja a misekönyvet a megfelelő helyen, és visszatér az oltár közepére. Onnan visszamegy az oltár lábához, ismét meghajol, keresztet vet, és a ministránssal együtt elmondja a Judica me zsoltárt. Ez a zsoltár kifejezi azokat az érzéseket, amelyeknek mind a papot, mind a népet el kell tölteniük az istentisztelet e legmagasabb rendű cselekményének megkezdésekor.

Ezután a pap meghajolva elmondja a Confiteort, vagyis a közgyónást, majd a ministráns ugyanezt teszi, minden jelenlévő nevében. Mindketten háromszor megütik mellüket a bűnbánó vámszedőhez hasonlóan, szívük bűnbánatának külső megnyilvánulásaként. A pap felegyenesedve adja meg a feloldozást, és imádkozik Istenhez, hogy a Misereatur és Indulgentiam-ban adja meg a népnek bűneik bocsánatát. Ezután az alázatos meghajlásból felegyenesedik, annak jeléül, hogy mind a pap, mind a nép felemelkedik és megvigasztalódik a tudat által, hogy bűnbocsánatot kapott.

A Confiteor és az azt követő válaszos rész befejezése után a pap felmegy az oltárhoz és megcsókolja azt a Krisztus iránti tisztelet jeléül, aki leereszkedik, hogy áldozatul szolgáljon, valamint a szeretet kötelékének jeleként, amely összeköt bennünket a szentekkel, akiknek ereklyéi az oltárkő alatt [vagy benne] nyugszanak. Ha nagymise van, az oltárt megtömjénezik az Isten iránti mélységes tisztelet jeleként. Ez emlékeztessen bennünket arra, hogy imáinknak úgy kell felszállniuk az égbe, ahogy a tömjénfelhők a levegőbe emelkednek. Az áldozópapot is megtömjénezik, egyrészt szent hivatala iránti tiszteletből, másrészt pedig annak jeléül, hogy erényei, akárcsak az illatos tömjén, az egész közösséget építeni hivatottak.

A pap ezután a misekönyvhöz lép, és a kereszt jelét rajzolva felolvassa a mise Introitusát, vagyis „belépőjét”. Ez általában a Szentírásból vett vers, valamelyik zsoltár első sorával együtt, amely valamilyen kapcsolatban áll az egyházi év aktuális szakaszával vagy az adott nap ünnepével. A Szentháromságnak szóló dicséret mondásával zárul: “Dicsőség az Atyának, és a Fiúnak és a Szentlélek Istennek”.

Az Istentől való teljes függés tudatával, valamint mert mind a papnak magának, mind az egész népnek szüksége van az isteni segítségre, a pap a ministránssal felváltva mondja a Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison-t, háromszor megismételve mindegyiket a Szentháromság három személyéhez. A Kyrie eleison görögül azt jelenti: „Uram, könyörülj rajtunk”.

Ezt a kegyelemért és irgalomért való könyörgést követi a Gloria in excelsis, a megváltásunkért való hála és öröm kifejezése, amely minden misében megújul. E dicshimnusz elejét az angyalok énekelték Krisztus születésekor; a többi rész az Istennek szóló dicséret és az iránta érzett hálánk kifejezése. A Gloria az öröm himnuszaként elmarad a halottakért tartott miséken, valamint advent és nagyböjt vasárnapjain, és minden más olyan napon, amikor az öröm nem helyénvaló.

A Gloria után, vagy ha elhagyják, közvetlenül a Kyrie után a pap megcsókolja az oltárt, és a néphez fordulva azt mondja: Dominus vobiscum – „Az Úr legyen veletek”; a ministráns pedig a nép nevében válaszol: Et cum spiritu tuo– „És a te lelkeddel”. Ezek a szavak a pap kívánságát fejezik ki a jelenlévő hívek számára, hogy az Úr legyen velük, és segítse őket, hogy lélekben és igazságban imádkozzanak. Különleges kegyelemre van szükségünk ahhoz, hogy helyesen imádkozzunk. A nép viszonozza a pap kívánságát: Az Úr segítsen téged az imádságodban és a szent áldozat felajánlásában. Ezt a versszakot és a választ [Dominus vobiscum és Et cum spiritu tuo] a mise folyamán többször megismétlik, hogy jelezzék a pap és a nép között fennálló bensőséges kapcsolatot, valamint kölcsönös támogatásként és bátorításként az imádságban való kitartásra és buzgóságra.

A pap ezután visszatér a könyvhöz [misekönyvhöz], és miután fejét a feszület felé hajtja, meghívja a gyülekezetet, hogy egyesüljön vele a könyörgésben, és ezt mondja: Oremus-„Imádkozzunk”. Az ezt követő imákat kollekta imáknak, azaz kollektív imáknak nevezik, mert az Egyház és a jelenlévő gyermekei minden kívánságát és szükségletét a pap összefoglalja [bennük], és Isten elé tárja. A szokásos befejezéssel zárulnak: „Jézus Krisztus, a mi Urunk által”, a nekünk adott ígéret miatt, hogy az Atya megadja mindazt, amit Fiának nevében kérünk. A végén a nép válaszol: Ámen – „Úgy legyen”.

A Dominus vobiscum és az Oremus kezdetén a pap kitárja a kezét, felemeli, majd ismét összecsukja, jelezve, hogy fentről várja kérése teljesülését. A kezek összecsukása az alázat jele, amely elismeri, hogy semmit sem tudunk megtenni a saját erőnkből, hogy minden bizalmunkat az Úrba helyezzük. A kollekta olvasása közben a pap kitárja kezeit a Megváltó emlékére, aki a keresztre feszített karjaival az egész emberiségért esedezett.

A kollekta végeztével a pap felolvassa a szentleckét, amely az Ó- vagy Újszövetségből vett szakasz. Ha az utóbbiból veszik, akkor soha nem az evangéliumokból, hanem az Apostolok cselekedeteiből, a Levelekből vagy az Apokalipszisből. Mivel ezek az olvasmányok többnyire az apostolok leveleiből származnak, episztolának nevezik őket, a latin epistola szó jelentése „levél”. A szentmisében felolvasásra kijelölt episztola mindig az adott nap egyházi évszakára vagy ünnepére utal, és célja, hogy az évszaknak vagy az adott napon megemlékezett szentnek megfelelő érzelmeket ébresszen bennünk. A végén a ministráns a nép nevében hálát ad az így kapott tanításért, mondván: Deo gratias – „Hála legyen Istennek”.

Ezután néhány mondat következik a Szentírásból, amelyet gradualénak neveznek, a latin gradus- „lépcsőfok” szóból, mert ezek egy zsoltárt helyettesítenek, amelyet régen a kórus énekelt az oltár lépcsőjén, miközben a könyvet az evangélium oldalára helyezték, és a diakónus felkészült az evangélium felolvasására. Húsvét idején az örömteli Alleluját – „Dicsérjétek az Urat” – mondják; míg nagyböjtben a Tractust, egy hosszú zsoltárt, ünnepélyesen, szünet nélkül éneklik. A húsvét és pünkösdvasárnap miséjében, valamint e két ünnep egész nyolcadában, valamint Úrnapja ünnepén egy himnusz vagy „szekvencia” következik, amelyet azért neveznek így, mert a graduálé után következik, és mert bizonyos mértékig annak folytatása. A Szűzanya hét fájdalmának ünnepére bemutatott misében a Stabat Mater [egy hosszú himnusz, amely Máriának Urunk szenvedése és halála alatt elszenvedett fájdalmairól emlékezik meg] olvasható szekvenciaként, a halottakért bemutatott misékben pedig a Dies iræ [szó szerint: „A harag napja”, egy 19 háromsoros strófából álló himnusz, amely a léleknek az ítéletnapon átélhető megpróbáltatásait meséli el, és az isteni irgalomért könyörög].

Az evangélium sokkal nagyobb jelentőségű és méltóságú, mint az episztola, mert Isten szavát tartalmazza, amely nem emberi ajkakból származik, hanem maga Isten egyszülött Fia közli velünk. Ennek megfelelően az evangélium felolvasását a legkorábbi időktől kezdve ünnepélyes szertartások kísérték. Mielőtt a pap felolvasná, néhány pillanatig meghajolva áll az oltár előtt, és elmondja a Munda cor meum-ot, amelyben könyörög Istenhez, hogy tisztítsa meg szívét és ajkát, hogy méltó legyen e mennyei szavak hirdetésére.

Ünnepi misében ezt az imát az oltár előtt térdelve mondja a diakónus; a végén, a könyvet kézbe véve, a pap elé térdel, áldást kérve és kapva tőle. Az evangélium felolvasásához a pap az oltár jobb oldalára megy át – ez jelképezi az átmenetet a régi törvénytől Krisztus tanításáig. Az ünnepélyes misén a diakónus, akinek az evangélium felolvasása a feladata, észak felé fordul. Nagy Szent Gergely [590-604] pápa szerint az észak a sötétségbe merült pogány világot jelképezi, és annak jelzésére, hogy a keresztény tanítás fénye és Jézus Krisztus példája eloszlatja ezt a sötétséget, a diakónus az evangélium éneklése közben arcát észak felé fordítja.

A misekönyv mindkét oldalán tartott meggyújtott gyertyáknak ugyanez a jelentése, míg a könyv megtömjénezése azt a tiszteletet mutatja, amellyel Isten szavának tartozunk. Az evangélium felolvasása vagy éneklése a Dominus vobiscum stb. köszöntéssel kezdődik, majd a Sequentia sancti evangelii secundum Matthæum szavakkal, vagyis: „Ami most következik, az Szent Máté szent evangéliumából van véve” (vagy valamely másik evangélista könyvéből). Az akolitusok [ministránsok] válaszolnak: Dicsőség neked, Uram!”, és mind a pap, mind a nép a kereszt jelét teszi homlokára, szájára és mellére annak jeléül, hogy imádkoznak Istenhez, hogy világosítsa meg értelmüket és nyissa meg szívüket az Ő szent tanításának befogadására, és tegye őket mindig készekké arra, hogy ajkukkal megvallják azt. A pap (vagy a diakónus) előzőleg a kereszt jelét rajzolja a könyvre a felolvasandó evangéliumi rész helyén, annak jeléül, hogy ez a keresztre feszített Jézus szava, amelyből az üdvösség és az áldás származik. A nép áll, amíg az evangéliumot olvassák, jelezve, hogy tisztelik Isten Igéjét, és készek megtenni mindazt, amit az evangélium parancsol.

Az evangélium végén a ministráns a nép nevében hálát ad a mennyei tanításért, mondván: Laus tibi, Christe – „Dicsőség neked, Krisztus”. Ezután a pap megcsókolja a könyvet, a felolvasott szent szavak iránti tiszteletből és annak jeléül, hogy azok számunkra a kegyelem és irgalom üzenete. Ezt jelzik az általa mondott szavak is: „Bűneinket töröljék el az evangélium igéi”. A legkorábbi időktől fogva szokás volt vasárnapokon és ünnepeken ezen a ponton az aznapi evangéliumot az oltárról felolvasni, vagy a szószékről útmutatást mondani – a mai korban szokásos prédikációt. Eme oktatás végén a kereszténység első századaiban a katekumenek elhagyták a templomot. A mise bevezetése az evangélium felolvasásával ér véget.

A Credo, vagyis a Nikaiai hitvallás elmondásával lépünk át a tulajdonképpeni szentmisébe. Ez a hitvallás a meghirdetett evangélium gyümölcse. A Hitvallás kardinális tétele az, amely kifejezi Isten Fiának megtestesülését: Et incarnatus est [„És testté lett”], amely hallatán a pap és az egész nép térdet hajt. A Credo-t minden vasárnapon, Urunk és Szűzanyánk ünnepén, az apostolok és az egyháztanítók ünnepén, valamint az ünnepek nyolcadán kívül sok más napon is mondják. Ahogy ez a hitvallás a kapott tanításból következik, úgy készít fel bennünket a szentmisék ünneplésére, mert mély és eleven hit nélkül nem tudjuk azokat sem értékelni, sem hasznot húzni belőlük.

A SZENTMISE ELSŐ LÉNYEGI RÉSZE: AZ OFFERTÓRIUM

A Credo után a pap a néphez fordul, és így szól: „Az Úr legyen veletek”, majd a „Imádkozzunk” szavakkal arra buzdítja őket, hogy figyelmesen kövessék az imákat, és egyesüljenek a most kezdődő áldozati cselekményben. Az általa felolvasott, Offertorium-nak nevezett vers a Szentírásból származik, és az adott napnak vagy időszaknak megfelelő. A pap ezután leveszi a vélumot a kehelyről, és az ostyát a kerek aranyozott tálcára, a paténára helyezve felajánlja azt, imádkozva Istenhez, hogy kegyesen fogadja el ezt a „szeplőtelen ostyát” az összes hívő jelen szükségleteiért és örök üdvösségéért. A kenyér felemelése azt jelzi, hogy teljesen átadjuk azt és magunkat Istennek. A pap az ég felé emeli tekintetét, mert az áldozatot Istennek ajánlja; majd saját méltatlanságának jeléül újra leereszti. Ezután a kereszt jelét rajzolja a paténával, a szentmisében megújítandó keresztáldozat emlékére, majd a korporáléra helyezi az ostyát, és az oltár leckeoldalához lépve bort és vizet tölt a kehelybe. Megáldja a vizet, mielőtt összekeverné a borral, és imádkozik, hogy e víz és bor misztériuma által részeseivé váljunk Jézus Krisztus istenségének, aki a mi emberségünk részese lett. A bort azért nem áldja meg, mert Krisztust, az Atya Örökkévaló Fiát, minden áldás forrását jelképezi. A víz viszont a mi emberi természetünket jelképezi, amely nagyon is rászorul az áldásra. A bor és a víz keveredése a teológusok szerint az isteni és az emberi természet egyesülését jelképezi Urunkban. Visszatérve az oltár közepére, a pap felajánlja a kelyhet, és szemeit felemelve könyörög a Mennyei Atyához, az Ő kegyelméért, hogy fogadja el az üdvösségnek ezt a kelyhét az egész világ üdvösségéért. Ezután a kehellyel együtt a kereszt jelét rajzolja a korporálé fölé, a kehelyt a korporáléra helyezi, és letakarja a díszes szövettel bevont kemény fedőlappal, a pallával. Azért nevezi a pap az áldozati adományt „e szeplőtelen ostyának” és „az üdvösség kelyhének”, mert az arra rendeltetett, hogy Krisztus Testévé és Vérévé változzék.

Az áldozati adományoknak ezt a felajánlását meg kell különböztetni magának a szentáldozatnak a felajánlásától, mert ez utóbbi valójában nem a kenyér és bor, hanem Krisztus Testének és Vére felajánlásából áll, és ez nem történhet meg az átváltoztatásig, azaz a konszekrációig. A pap az oltár fölé hajolva alázatosan imádkozik Istenhez, hogy fogadja el az áldozatot; ezután megáldja az elemeket, és kéri a Szentlelket, hogy szálljon le rájuk és szentelje meg őket. Az ünnepi misén az áldozati elemeket, az oltárt és a celebránst is megtömjénezik. Az olvasó az oltárt befedő tömjénfelhőben az isteni fenség jelképét láthatja, mert az Úr hamarosan leszáll a magasból, ahogyan egykor régen, a jeruzsálemi templom felszentelése alkalmával tette, látható felhővel töltve be az egész épületet. Ezzel kinyilvánította, hogy jóváhagyja az ima és az elégő áldozat felajánlására kiválasztott helyet.

Az offertorium befejeztével a pap az oltár leckeoldalára megy, ahol megmossa az ujjait, miközben a huszonötödik zsoltárt mondja. Ez arra hivatott, hogy mind a papot, mind a népet emlékeztesse a lélek és a test tisztaságára és szeplőtelenségére, amellyel az Úr előtt meg kell jelennünk. Visszatérve az oltár közepére és meghajolva, kezeit alázatosan összekulcsolva könyörög a Szentháromsághoz, hogy kegyesen fogadja el ezt az áldozatot.

Ezután megcsókolja az oltárt, majd a néphez fordul, és az Orate fratres – „Imádkozzatok Testvérek” stb. szavakkal arra kéri őket, hogy vele együtt ugyanezért a kegyelemért könyörögjenek. Ismét az oltár felé fordulva a pap elkezdi a Secretát, vagyis a titkos imákat, amelyeket azért hívnak így, mert ezeket halkan mondják. Ezek az imák minden nap különbözőek, számuk és elrendezésük megegyezik a kollekta imádságokéval. A záró szavakat: Per omnia sæcula sæculorum – „mindörökkön örökké” – hallhatóan mondják, és ez a prefáció kezdete.

A Præfatio, vagyis a prefáció a mise második részének, a konszekrációnak a bevezetője. A Dominus vobiscum után, amelyre a szokásos választ adják, a pap ünnepélyesen felemeli kezeit, hogy jelezze szíve felemelését, és ezt mondja: Sursum corda– „Emeljétek fel a szíveteket”, amire a nép így válaszol: „Felemeltük az Úrhoz”. Ezekkel a szavakkal felszólítja a jelenlévőket, hogy vele együtt adjanak hálát a Mindenható Atyának, az Örökkévaló Istennek, Krisztus Urunk dicsőségére. És mivel a halandó ajkak dicsérete túlságosan is gyenge és tökéletlen, kifejezi azt a vágyát, hogy hangjuk csatlakozhasson az angyali kórusok diadalmas énekéhez, és velük együtt szent ujjongással kiáltja: “Szent, szent, szent, szent, Seregek Ura, Istene: Ég és föld tele van a Te dicsőségeddel. Hozsanna a magasságban. Áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsanna a magasságban.“

A SZENTMISE MÁSODIK LÉNYEGI RÉSZE: A KONSZEKRÁCIÓ

A Sanctustól a Pater Nosterig tartó imákat a mise kánonjának nevezzük. Ez a szó rögzített szabályt jelent, az imák az év minden napján ugyanazok; míg a mise többi részében az imák és szertartások nagy része a különböző egyházi évszakok, az adott nap ünnepe vagy más körülmények szerint változik. A kánon imáit halkan olvassák, hogy a gyülekezet számára jelezzék e hatalmas misztérium mérhetetlen ünnepélyességét.

A kánon központi részét a szentelési szavak alkotják. Amikor a pap elkezdi a kánont, szemét és kezét az ég felé emeli. Ezzel Urunkat utánozza, aki csodatételei előtt az égre nézett. Ezután újra leereszti azokat, megcsókolja az oltárt, és kitárt kézzel mondja az imákat, mint Mózes, amikor közbenjárt a népért. Ahogy az áldozati imákban, úgy a szentáldozást közvetlenül megelőző imákban is megvan a kettős könyörgés, hogy Isten kegyesen fogadja el az áldozatot, és adja meg nekünk a békét és az üdvösséget. Ezt az általános kérést különlegesebb kérések követik, hogy e Szeplőtelen Áldozatért oltalmazza és áldja meg a szent katolikus egyházat, a pápát, a püspököket, valamint minden igazhitű hívőt.

Továbbá, név szerint említenek néhány személyt – akikért könyörögnek Istenhez, hogy kegyelmében emlékezzen meg azokról, akik ezt az áldozatot felajánlják, vagy akikért felajánlják, családjukkal és barátaikkal együtt. Miután a pap így imádkozott a földön küzdő egyház tagjaiért, tiszteleg a mennyei boldogok, a diadalmas egyház emléke előtt, kérve Istent, hogy érdemeik és imáik által az Ő oltalmának védelmét élvezhessük. A szentek közül elsőként említi az örökké áldott Szűz Máriát, ugyanazon Úr Jézus Krisztusnak az édesanyját, aki hamarosan megjelenik áldozatunkként az oltáron. A régi felosztás szerint szokás volt, hogy az áldozati állatok feláldozása előtt a szolgálatot teljesítő pap mindegyik áldozat fejére rátette a kezét, kérve a Magasságost, hogy adjon bocsánatot a bűnökre, és adja meg neki mindazt, ami üdvös és szükséges a lélek és a test számára. Ezt az ősi szertartást utánozva az Újszövetség papja a saját és a nép nevében az engesztelés áldozatának, Isten Bárányának misztikus feláldozása előtt az áldozat fölé nyújtja kezét, és imádkozik, hogy a vele és a gyülekezettel megbékélt Isten adjon nekik békét ebben az életben, szabadítsa meg őket az örök kárhozattól, és számítsa őket az Ő választottai nyájába.

A kép most az utolsó vacsora termére, a jeruzsálemi Cenákulumra vált, ahol Jézus a szenvedése előtti éjszakán elrendelte és celebrálta a szentmiseáldozatot; és a pap, az Ő képviselője, újra megismétli, amit Ő akkor tett. A kenyérnek Krisztus Szent Testévé és a bornak Krisztus Drága Vérévé való átváltoztatása után a pap letérdel és imádja a Szentséges Színeket; majd felemeli azokat, és a magasba tartja a hívek imádásához. A harang megszólal annak jeléül, hogy elérkezett az ünnepélyes pillanat, és Krisztus, Isten és Ember, akinek dicsőség és imádat jár az örökkévalóságban, valóban jelen van az oltáron. Minden jelenlévő letérdel, és alázatos hódolatban meghajolva mellét veri, szívében azt mondva: „Jézus, Neked élek, benned remélek meghalni, életemben és halálomban a Tiéd vagyok.” A vérontás nélkül feláldozott Krisztus most az oltáron fekszik, a misztikus halál állapotában. A pap mély alázattal és szívből jövő buzgósággal könyörög a Mindenható Istenhez, hogy tekintsen kegyesen erre a Szent Oltáriszentségre, és elfogadva azt, adja meg az élőknek a mennyei áldást és kegyelmet, valamint mindazoknak, akik Krisztusban nyugszanak, a felüdülés, a világosság és a béke helyét.

Itt a pap a mellét verve megtöri az ünnepélyes csendet, és így szól: „És nekünk, bűnösöknek”, majd ismét halkan folytatja ismét: „szolgáidnak, akik irgalmad sokaságában remélünk, méltóztassál némi részt és közösséget ajándékozni szent apostolaiddal és vértanúiddal”. Ez az ima a következő szavakkal zárul: „Krisztus, a mi Urunk által”, és az áldás, a tisztelet és a dicsőség e hozzárendelésével kapcsolódik ahhoz, ami utána következik: „Aki által, Uram, mindeme jókat mindig teremted, megszenteled, élteted, megáldod, adod nekünk. Ő általa, Vele és Őbenne Neked, mindenható Atyaisten, a Szentlélek egységében minden tisztelet és dicsőség. Ámen.” Miközben ezt mondja, a szentostyát a kehely fölé tartja, és a kehellyel együtt kissé megemeli, hogy a tiszteletadás aktusa kísérje a dicséret szóbeli felajánlását. Itt ér véget a kánon, és kezdődik a mise harmadik része.

A SZENTMISE HARMADIK LÉNYEGI RÉSZE: A KOMMUNIÓ

Ahogy a prefáció a kánon bevezetője, úgy a Pater nosterrel belépünk a mise harmadik részébe, a kommunióba. Krisztus a konszekrációval feláldozta magát értünk: most már Istent Atyánknak szólíthatjuk; gyermeki bizalommal terjeszthetjük elé kéréseinket; a szentáldozáskor jogosultak vagyunk a mennyei eledelben részesülni. A Miatyánk kérésében: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, kifejezzük vágyakozásunkat az angyalok kenyere után, amelyet a szentáldozásban kapunk. Hangját és kezeit felemelve a pap a Pater noster-t mondja el, meghívva minden jelenlévőt, hogy vegyen részt a könyörgésben. A végén, miután elhangzott az ámen, halk hangon könyörög az Atyaistenhez, hogy [a Boldogságos Szűz Mária és] a szentek közbenjárására szabadítsa meg őt és mindazokat, akik vele együtt imádkoznak, minden múltbeli, jelenbeli és jövőbeli gonosztól, és adjon békét napjaikra. A kereszt jelét rajzolja a paténával, és ráhelyezi a szentostyát; majd letérdelve imádja a szentostyát, és Krisztusra emlékezve, aki az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret, megtöri azt, és egy darabot a kehelybe tesz belőle. Ahogy a két szín szétválasztása Urunk halálát jelzi, úgy testének és vérének újraegyesítése az Ő feltámadására hivatott emlékeztetni.

Eddig a pap által elmondott imák az Atyaistenhez szóltak; most pedig Krisztushoz, a mi Megváltónkhoz fordul, és háromszor elmondja az Agnus Dei-t: „Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk”. A harmadik ismétléskor az „Adj nekünk békét” szavakkal fejezi be a kérést. A következő ima a békéért szól. Ünnepi misén itt váltanak békecsókot a celebráns és a papság közül azok, akik az oltárnál segédkeznek. A korai időkben, amikor a férfiak és a nők külön helyet foglaltak el a templomban, és mindenki, aki jelen volt, részt vett az áldozásban, szokás volt, hogy az egész gyülekezet végezte ezt a köszöntést. Csak azok, akik a kölcsönös szeretetet és kedvességet megtartják, méltók arra, hogy a béke Istenét fogadják.

Ezután a pap, mélyen lehajolva, tekintetét tiszteletteljesen a szentostyára szegezve, buzgó imádsággal készül az imádandó szentség fogadására. Kezébe veszi az Oltáriszentséget, és háromszor, áhítattal és alázattal mondja a százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy házamba jöjj; csak egy szót mondj, és meggyógyul az én lelkem”. Ezután áhítattal elfogyasztja az Úr Szent Testét és Vérét, és így bensőségesen egyesül Vele abban a szoros együttlétben, amely a „kommunió” szó jelentése.

A gyülekezetből bárki, aki áldozni kíván, odajárul, hogy magához vegye Urunk imádandó Testét, és így részt vegyen a Szentáldozatban. A szentáldozás után a pap elvégzi a kehely ablúcióját [tisztítását], egy kevés bort és vizet öntve a szentostyát megérintő ujjakra, amelyeket a kehely fölé tart; közben a szentáldozás vételével kapcsolatos imákat mond el.

Ezután az oltár bal oldalára áthelyezett misekönyvhöz megy, és felolvassa a Szentírás egy versét, amelyet Communiónak neveznek; ez most a nép áldozásakor korábban énekelt ének helyébe lépett. A néphez fordulva megismétli a Dominus vobiscum köszöntést, és folytatja a záró imádságok felolvasását. Ezeket a záró imádságokat posztkommuniónak nevezik, mert a communió [a Szentírásból való olvasmány] után következnek. Ezekben a pap és a nép hálát ad a szent misztériumokban való részesedésért, és azért imádkozik, hogy Isten őrizze meg bennük ennek a Magasztos Oltáriszentségnek, ennek a Mennyei eledelnek a gyümölcsét. A posztkommunió általában a nap vagy az évszak ünnepének vezérgondolatát idézi fel; számukban megfelelnek a kollektáknak és a Secretáknak.

Mielőtt elkezdené, a pap azt mondja: „Imádkozzunk”, és kitárt kézzel felolvassa azokat. Még egyszer köszönti a népet a Dominus vobiscummal, majd az oltár közepéről bejelenti nekik, hogy a szertartás véget ért, és a következő szavakkal engedi őket távozni: Ite, missa est – „Menjetek, a mise véget ért”. Amikor a Gloria elmarad, mint adventben és nagyböjtben, az Ite, missa est helyett a Benedicamus Domino – „Áldjuk az Urat” – hangzik el. A pap ezután megáldja a népet, és az egész szertartást azzal zárja, hogy az oltár evangéliumi oldaláról felolvassa Szent János evangéliumának elejét. Ahogy a Credóban, úgy itt is, a megtestesülés misztériuma iránti tiszteletből, a „És az Ige testté lett” szavaknál a pap és a nép is letérdel [röviden egy térdre]. A végén a gyülekezet a válasszal fejezi ki szívből jövő háláját az isteni kinyilatkoztatás és a megváltás misztériumának javaiért – amelyeket Szent János evangéliuma fejt ki: Deo gratias – „Istennek legyen hála”.

https://invocabo.wordpress.com/2025/06/10/a-szentmise-szertartasainak-rovid-magyarazata/