Most, hogy „nagy sikerrel lezajlott az Eucharisztikus Világkongresszus”, vélhetően megerősödött a magyar katolikusok eucharisztikus szemlélete, elmélyült tudásuk és hitük a szentmise központi szerepével kapcsolatban. És mivel a szentmise központi szerepéről vallott felfogás a katolicizmus lényegéhez tartozik, nem képzelhető el ennél pontosabb fokmérő a hit állapotának felméréséhez. Ezért egy kísérletet ajánlok elvégezni papoknak. Tegyék fel következő kérdést a híveknek:

A következő két állítás közül melyik fejezi ki jobban a szentmise lényegét?

A./ Megemlékezés az utolsó vacsoráról

B./ A keresztáldozat megújítása.

Számolják meg a válaszokat, állapítsák meg az arányokat – ha van mód a nem válaszolók arányának megállapítására, az is nagyon beszédes lehet. Megköszönném, ha nekem is elküldenék a gyorsfelmérés eredményeit (invocabonomendomini kukac gmail pont com). Erősen foglalkoztat, hogy a templomba járóknak a szentmise lényegével kapcsolatos felfogásáról szerzett saját tapasztalatok mennyire tekinthetők általánosnak: valóban igaz lehet, hogy a templomba járók többsége – ha egyáltalán megpróbálna választ adni erre a kérdésre – az A./ választ adná?

Ha megújulást szeretnénk az Egyházban, akár egy darab ilyen válasz is kijelölné a következő évek hitoktatásának, prédikációinak kötelező irányát, ahogy a készülődő szinódus is csapásirányt nyerhetne ettől a gyorsteszttől. Mert egy ilyen felmérés révén a leglényegesebb adatot ismerhetnénk meg a szinódus magyar szakaszához.

És, hogy minden haladó papnál, teológusnál és laikusnál beindulhasson a vészjelző, a következőkben egy rövid Ripperger-féle összefoglalás arról, hogy milyen jellemzői is vannak az áldozatnak.

Az Eucharisztia az a szentség, amelyben Krisztus a kenyér és a bor színe alatt valóban jelen van testével és vérével, hogy vértelenül felajánlja magát a Mennyei Atyának, és táplálékul adja magát a hívek lelkének. Ez a meghatározás tartalmazza e szentség minden lényeges elemét. Az Eucharisztia Krisztus Teste, Vére, Lelke és Istensége; vagyis az egész Krisztus, aki ténylegesen, igazán és lényegileg jelen van. Miközben az Eucharisztia Isten, azaz Krisztus, a színek, azaz a kenyér és a bor megjelenése megmarad.

Az Eucharisztia kifejezés görögül azt jelenti, hogy köszönet vagy hálaadás. A modern teológiai körökben szinte kizárólag az Eucharisztia kifejezést használják, hogy a szentség áldozati vonatkozásaitól eltereljék a figyelmet. A kifejezés történelmi használata azonban nem zárja ki, hanem feltételezi az áldozati értelmezést, és legtöbb esetben ez a kifejezés helyes értelmezése.

Az Egyház által továbbított krisztusi tanítás e szentségről, a hit fénye által megvilágosított tudás az, ami révén Krisztus jelenlétének bizonyosságát nyerhetjük. E szentség formája természeténél fogva áldozati jellegű, amennyiben a forma az Ő Testének és Vérének feláldozását jelenti a bűnök kiengesztelésére.

A szentmisében az áldozatnak két szintje van. Az első az, amit szentségi áldozatnak nevezünk, a második pedig az, amit ritualisztikus áldozatnak nevezünk.

A szentségi áldozat akkor történik, amikor a pap konszekrálja Krisztus Testét, majd a Golgotán kiöntött Vér szentségileg különválik a bornak Krisztus Vérévé való konszekrálásával. Ezáltal tehát Krisztus Teste és Vére különválik szentségi értelemben és ténylegesen, ahogyan a Golgotán is történt. Szentségileg ekkor történik az áldozat. De a rituáléban, a ritualisztikus áldozathoz mindig három dolog tartozik:

1.) A felajánlás: fel kell ajánlani az áldozatot Istennek. A felajánlás kivonja az áldozatot a profán világából és kizárólagossággal foglalja le Isten számára.

2.) Az áldozat megölése: meg kell ölni az áldozatot. Ez a konszekráláskor történik. Az áldozat megölése a felajánlás szándék szerinti lefoglalásának megvalósulása: halálával az áldozat megszűnik a profán számára használhatónak, jelenvalónak lenni, ez a felajánlás visszavonhatatlanságának megvalósulása.

3.) Az áldozat elfogyasztása: az áldozatot maradék nélkül el kell fogyasztani. A maradék nélküli elfogyasztás megszünteti annak veszélyét, hogy az áldozat bármely része a profán világban maradjon. Ezért van például, hogy ha egy pap konszekrálja a Testet és a Vért, majd összeesik, akkor egy másik papnak kell jönnie, hogy befejezze és elfogyassza az áldozatot ahhoz, hogy ez egy rituális áldozat legyen (*erről néhány gondolat a végjegyzetben), és ez egészen az Ószövetségig nyúlik vissza.

Ez tehát az a minta, amit Isten az Ószövetségben meghatározott, és így ritualisztikus áldozatról csak akkor lehet szó, ha mindhárom elem megtörténik.

Isten kinyilatkoztatta, megtanította az áldozathozatalnak ezt a rendszerét az embereknek, majd ennek megfelelően hozta meg megváltó áldozatát a Második Isteni Személy, miután végtelen irgalmából elrendelte, hogy ezt az áldozatot újítsa meg Egyháza a szentmisében a világ végezetéig.

Mennyire abszurd lenne, ha a Krisztus által elrendelt áldozat a nagyon progresszív teológusok és egyháziak nyomán sokak számára a közösséget összekovácsoló és megünneplő megemlékező vacsorává változott volna. Lehetséges lenne, hogy ebben ne lássunk ellentmondást? Mert, ha a szentmise lényege szerint az utolsó vacsorára való emlékezés lenne, akkor minden még misének nevezett ünnepi közösségi együttlétünk alkalmával valójában tort ülnénk az utolsó vacsorán Krisztus által elrendelt szentmiseáldozat felett.

* Hogy mennyire fontos szempont a megszakadt szentmise befejezése arról álljon itt két, kedves olvasóm által küldött példa:

Az első Dr. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet. (Szent István Társulat, 1933) című művéből: “Sőt, ha más nincs, még felfüggesztett, kánoni akadályban leledző és kiközösített pap is köteles az ilymódon félbeszakított misét befejezni… mert nagyobb kötelesség befejezni a misét, mint az egyházi fenyítékek tilalmát megtartani.”

A másik példa ortodox, ahol valószínűleg hasonlóan gondolkodnak a megszakított szentmise folytatásának szükségességéről. Ezért születhetett az a legenda, amely szerint Konstantinápoly elfoglalása után, amikor a janicsárok betörtek a Hagia Sophiába, éppen misézett egy pap, aki a kelyhet készült felemelni, de hirtelen eltűnt az oltár mögötti falban. Úgy tartják, hogy Konstantinápoly felszabadulásakor majd ismét megnyílik a fal, kiadja magából a papot, aki ugyanott folytatja a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.


https://invocabo.wordpress.com/2021/12/05/utolso-vacsora-vagy-golgota/