Dr. Kwasniewski denveri előadásának teljes szövege
A következő előadás a coloradói Littletonban található Kármelhegyi Szűzanya-templomban hangzott el 2021. július 31-én. A videó felkerült a YouTube-ra; az alábbi szöveg azonban terjedelmes jegyzettel rendelkezik, amely sok fontos anyagot tartalmaz. Célom, különösen a Traditionis Custodes nyomán, hogy megcáfoljam a túlságosan is nagyszámú katolikus apologétát, akik
úgy használják bizonyításra a tanítóhivatali dokumentumokat, ahogyan
protestáns társaik Szent Pált – azt állítják, hogy a pápának abszolút
végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalma van a liturgia felett. Ezzel
szemben én azzal érvelek, hogy a pápai hatalom történelmi, egyházi
kontextusban létezik, amely feltételekhez köti és korlátozza annak
törvényes gyakorlását, és ezért a hívek azon jogát is megalapozza, hogy
ellenálljanak az emberemlékezetet meghaladó szokások és
tiszteletreméltó hagyományok kirívó megsértésének. Röviden, ez a
katolikus egyházon belüli hagyományhű mozgalom alapjainak védelmében
elhangzó előadás.
A
katolikus apologéták sok és nagyszerű munkát végeztek az évtizedek
során. Sok protestánst, mormont, Jehova Tanúját vagy hasonló furcsa
szerzetet cáfoltak meg, és segítettek zsidóknak, muzulmánoknak,
ateistáknak, agnosztikusoknak, új-pogányoknak és mindenféle hamis
vallást követőknek, hogy megtalálják Krisztust és belépjenek az Ő
Egyházába. Ezért mindannyian hálásak vagyunk, és kívánjuk, hogy hosszú
ideig folytathassák munkájukat ebben a szellemben.
De
ugyanazok az apologéták nem teljesítenek olyan jól, amikor tekintetüket
az egyházon belüli ügyek felé fordítják, különösen nem, amikor a pápai
tévedhetetlenség természetének, céljának és korlátainak magyarázatáról
van szó. Ezekben is jól működnek, amikor olyan csodálatos dolgokat
védenek, mint a Humanae Vitae, mert annak tanítása
összhangban van a természeti és isteni törvénnyel és az egyház
hagyományával, és a pápa feladata, hogy mindezt fenntartsa, függetlenül
az ellene irányuló nyomástól. De amikor a pápák látványosan rossz
döntéseket hoznak, vagy olyant tanítanak, ami kétértelmű vagy male sonans (rosszul
hangzó) vagy ténybelileg téves, ezek az apologéták felkészületlennek
és üres kezűnek találtatnak. Kísértésük van arra, hogy vagy figyelmen
kívül hagyják a problémát, mint egy kínos kivételt, vagy bátran
folyamodnak egy átgondolatlan ultramontanizmushoz, mintha a puszta
szövegelés átsegítené őket a problémán.
Sokszor láttuk ez utóbbi problémát a Traditionis Custodes motu proprio megjelenése óta.
Igaz, hogy a legtöbb kommentátor két nyilvánvalóbb kategóriába
tartozik: a progresszívek, akik szégyentelenül kárörvendnek a csúnya
tradicionalisták veresége miatt, és szinte mindenki más, aki Ferenc pápa
lépését indokolatlannak, rosszindulatúnak, felháborítónak, harciasnak,
kivitelezhetetlennek és – a II. Vatikáni Zsinat utáni legsúlyosabb
bűnnek – teljesen antipasztorálisnak látja. De létezik az önjelölt
apologétáknak egy coetusa, akik rohantak, hogy podcastokban
védjék meg a pápa állítólagos jogát arra, hogy liturgiát alkosson,
eltöröljön, és módosítson szinte bárhogy, ahogy neki tetszik.
Ez az előadás nem a Traditionis Custodes kiterjedt kritikája lesz – az megtalálható sok más helyen. [1]
Inkább azt szeretném megmagyarázni, hogyan jutottunk el az
abszurditásnak egy ilyen pontjáig, hogy egy római pápa egy tollvonással
merjen kiszorítani, és végső feledésre ítélni egy évezredes töretlen
liturgikus örökséget, azt állítva, hogy a VI. Pál alatti bizottság
által létrehozott új rítusok a katolikus egyház “egyetlen” lex orandi-ját vagyis
imádságának törvényét jelentik – és azt az ennél is nagyobb
abszurditást, hogy katolikus apologéták védik őt és az ő állítólagos
“jogát” arra, hogy így tegyen.
Ezeknek
az apologétáknak az alapvető hibája, hogy a hasonmás protestáns
ellenfeleikhez hasonlóan ők is bedőltek a igazoló szöveghasználat
(proof-texting) technikájának. A sola scriptura helyett, gyakran solo papa van;
ahol a kálvinista Szent Pált idézi a hitben való megigazulásról, ők az
egyetemes pápai joghatóságról szóló zsinati dictumot idézik. Valójában
minden vitatkozó (beleértve a radikális tradicionalistákat is)
hajlamos az igazoló szöveghasználatra, mintha az véget vetne a vitának,
holott a valóságban éppen megnyitja a vitát. Mert nem pusztán a
Szentírásból, az egyházatyáktól, az egyháztanítóktól vagy a
Tanítóhivataltól kell idézni egy részletet, hanem azt is meg kell
értenünk, hogy mikor, hol, miért és hogyan fogalmazták meg – más szóval
ismernünk kell annak kontextusát. Egyes szövegek elég világosak ahhoz,
hogy elvégezzék számunkra a munka nehezét, de más szövegek finomak,
részlegesek, túlbecsültek, alulbecsültek stb., és úgy kell beilleszteni
őket a helyükre, mint köveket a falba. Ez a fal az, amit törekszünk
megtalálni, nem az egyes kövek, amelyek kifordulnak belőle. [2]
Így a katolikus apologéták szeretik idézni az I. Vatikáni Zsinat Pastor Aeternus kezdetű dokumentumát (1870) a pápa joghatóságáról:
”Ezért
azt tanítjuk és jelentjük ki, hogy a római Egyház, az Úr határozata
alapján a szabályos teljhatalom birtoklásából kifolyólag minden más
fölötti elsőséggel rendelkezik, és, hogy a római püspök ezen
joghatósági hatalma, amely valóban püspöki hatalom, közvetlen: azaz neki
mindenféle szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár
egyenként külön-külön, akár mindnyájan együtt, a hierarchiai
alárendeltségre és igaz engedelmességre vannak kötelezve, nem csak
azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket illetik, hanem
azokban is, amelyek az egész földön elterjedt Egyház fegyelmét és
kormányzását érintik.” (Pastor Aeternus, 3, 2)
Szívesen idézik XII. Piusz Mediátor Dei (1947) kezdetű enciklikáját: “egyedül
a pápa joga a liturgikus törvényhozás, csak ő hozhat be és ő hagyhat
jóvá új szertartásokat, és csak ő módosíthatja azt, amit módosítandónak
ítél” (58. sz.). [3] A kánonjogi kódex (1983) megerősíti a pápa “legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban”
(331. kán.). Ahogy John Monaco rámutat: “Mivel a szentségek
kiszolgáltatása az egyházi fegyelem körébe tartozik, nem meglepő, hogy a
kánonjog a liturgia feletti rendelkezést a pápának (838. § (2)
bekezdés) rendeli, és még arra is felhatalmazást ad neki, hogy “megítélje vagy meghatározza azt, ami érvényességükhöz szükséges” (841. kán.). [4]
Eddig rendben is van. De ennyiben hagyni ezeket annyit jelent, hogy szövegeket adunk kontextus nélkül.
Először
is, a liturgia nem redukálható pusztán egy fegyelmi kérdésre; mindig
érinti a hitre és erkölcsre vonatkozó tanítást, amint azokat az Egyház
egész történelme során vallotta, és amint azt minden kor Tanítóhivatala
kifejezte. [5]
A pápa nem szólista, hanem egy zenekar tagja, és a partitúrája, amiből
játszik már hivatalba lépése előtt létezett – egyre inkább, ahogy
előre haladunk a történelemben.
Másodszor,
a fegyelmi ügyekben való pápai joghatóság nem vákuumban létezik: ez a
pápai hivatal alkotórésze, amelynek saját természete, célja és
kötelessége van. A liturgikus rítusok bevezetésének, eltávolításának
vagy megváltoztatásának hatalma nem egyfajta (ockhamista)
mindenhatóság, a bölcsességel, jósággal és igazsággal való mindennemű
kapcsolat híján: vannak a pápaság lényegéhez tartozó feltételek,
amelyek körülhatárolják és feltételekhez kötik a hatalmat, amelyek
felhatalmazást adnak használatára vagy megfosztanak attól. [6]
Ezért mondhatnak ítéletet a történészek arról, hogy a pápák mikor
gyakorolták jól vagy rosszul, körültekintően vagy meggondolatlanul,
igazságosan vagy igazságtalanul a hatalmukat.
Harmadszor,
csak azért, mert valami szerepel egy tanítóhivatali dokumentumban, nem
jelenti azt, hogy a lehető legjobb módon vagy nem félreérthető módon
van megfogalmazva. Sokatmondó példa erre maga a Mediator Dei, amelyben XII. Piusz egy ponton megfordítja a hagyományos lex orandi, lex credendi axiómát azzal, hogy a lex credendinek kell meghatároznia a lex orandit, és hogy ez magyarázza, hogy a pápa miért módosíthatja a liturgiát, hogy bizonyos tanokat világosabban fejezzen ki. [7]
Bizonyos értelemben ez igaz: az, amit a liturgia már tanít, bár
halvány vagy elmosódott módon, egy új szertartásban kikristályosodhat,
mint amikor XI. Piusz 1925-ben bevezette Krisztus Király ünnepét. Ezt a
királyságot az Egyház már régóta vallotta, és jelen volt a liturgia
egészében, de a pápa a modern szekularizmusra adott válaszul azt akarta,
hogy a liturgia közvetlenül tanítsa ezt az igazságot. [8]
Hamis lenne azonban azt mondani, hogy egy pápának joga van akármit
megvalósítani, ami csak eszébe jut, vagy bármilyen kedvenc teológiai
projektnek valamilyen liturgikus kifejezést adni – mint például egy
fegyverellenes vasárnap, vagy minden csoda kivágása az olvasmányokból
válaszul a modern bibliai kritikákra, vagy egy szivárványszínű kazula
jóváhagyása az LMBTQ befogadásának szimbolizálására. Nevethetünk az
ilyen példákon, és mondhatjuk, hogy “ez soha nem történhet meg,” de az
egyetlen oka annak, hogy ezt gondolhatjuk, az, hogy bennfoglaltan
elismerjük, hogy nem a pápa az, aki elsősorban vagy végső soron
meghatározza a lex credendit vagy a lex orandit. [9]
Ahhoz,
hogy megértsük a pápaság és a liturgikus törvényhozás kapcsolatát, az
alapvető kérdéssel kell kezdenünk: mi a pápa kötelessége a hagyománnyal
kapcsolatban? Erre a kérdésre egy kora középkori forrásból lehet
példaértékű választ találni: a Pápa Hitvallása, vagyis “pápai esküje”,
amely a Liber Diurnus Romanorum Pontificumban található,
amely a pápai kancellária által használt formulák kézikönyve, amelyek
közül néhány Nagy Szent Gergelyig nyúlik vissza. [10]
Bár vita folyik arról, hogy pontosan hogyan használták ezt az esküt
abban a rítusban, amellyel a pápát hivatalába iktatták, nem lehet
kétséges, hogy a kereszténység felfogását tükrözi, abban az értelemben,
hogy összefoglalta, mit vártak el egy pápától, vagy hogyan tekintettek
magukra a pápák, hogyan beszéltek és cselekedtek. Ez tehát értékes
bizonysága annak, amit elődeink az első évezred végétől a második
kezdetéig a pápai hatalom korlátainak tekintettek. “Az új pápa legfőbb kötelezettsége és legkiemelkedőbb minősége – ahogy Athanasius Schneider püspök fogalmaz – “a megingathatatlan hűség a hagyományhoz, amelyet minden elődje adott neki”. Az eskü “konkrét
kifejezésekkel a lex credendihez (a hit szabályához) és a lex
orandihoz (az imádság szabályához) való hűségét fogalmazta meg.“
A szöveg szerint a pápa esküje így szól:
Én,
(név) Isten irgalmából diakónus, Isten kegyelméből ezen Apostoli Szék
megválasztott és leendő püspöke, esküszöm neked, szent Péter, apostolok
fejedelme . . . és a te Szent Egyházadnak, amelynek vezetését ma a te
védelmed alatt átveszem, hogy minden erőmmel őrködni fogok, lelkem
kileheléséig vagy vérem kiontásáig a helyes és igaz hit fölött, amelyet
annak szerzője, Krisztus által átadva, és amelyet a te utódaid és
tanítványaid által kicsinységemnek továbbadva, a te Szent Egyházadban
találtam; és a te segítségeddel türelmesen viselem az idők nehézségeit;
megőrzöm a Szentháromság misztériumát, amely egy Isten, valamint az
Isten egyszülött Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak test szerinti
odaajándékozását és Isten egyházának többi dogmáját, ahogyan az
egyetemes zsinatok és az apostoli főpapok alkotmányai, valamint az
Egyház leginkább elfogadott doktorainak írásai rögzítették őket, vagyis
mindazt, ami a te és a mi Általad adott ortodox hitünk helyességére
vonatkozik; Én is a legkisebb változástól mentesen őrzöm meg a szent és
egyetemes zsinatok . . . és hirdetni fogom azt, amit hirdettek és
szívvel és szóban elítélem mindazt, amit elítéltek; Továbbá szorgalmasan
és szívből megerősítem és védelmezem az apostoli főpapok minden
rendeletét, és bármit is hirdettek és erősítettek meg szinóduson és
egyénileg, és megingathatatlanul fenntartom őket, ahogy elődeim
létrehozták őket, és egyenlő tekintélyű ítélettel ítélem el azokat a
dolgokat és személyeket, amiket elítéltek és elutasítottak; Az egyház fegyelmét és szertartását ugyanúgy sértetlenül megtartom, ahogy azt kaptam és átvettem elődeimtől [
disciplinam et ritum Ecclesiae, sicut inueni et a sanctis
predecessoribus meis traditum repperi, inlibatum custodire ], és
megőrzöm az egyház vagyonát és gondoskodom róla, hogy megőrizzék azt;
Nem vonok le és nem változtatok semmit abból a hagyományból, amelyet
legbecsesebb elődeim őriztek és amit kaptam, és nem ismerek el semmilyen
újdonságot, hanem buzgón megtartom és tisztelem minden erőmmel
mindazt, amit elődeim tanítványaként és követőjeként találok; de ha
bármi a kánoni fegyelemmel ellentétes, ki fogom javítani azt, és őrzöm
pápáink szent kánonait és alkotmányait, mint isteni és mennyei
parancsokat, tudva, hogy az isteni Ítéletkor szigorú számadással
tartozom mindazért, amire megesküszöm neked, akinek a helyét isteni
pártfogással foglalom el, és akinek feladatát közbenjárásod
segítségével teljesítem. [11]
Hasonlóképpen,
a tizenötödik századi Konstanzi zsinat (1414–1418) a pápáról úgy
beszélt, mint az egyház első emberéről, akit a hit köt, és akinek
szigorúan védenie kell a hit integritását [12]:
Mivel a római pápa ilyen nagy hatalmat gyakorol a halandók között, helyes, hogy még inkább kössék a hit vitathatatlan kötelékei és az Egyház szentségeivel kapcsolatban betartandó rítusok.
Konstanz
harminckilencedik ülésszaka szerint az újonnan megválasztott pápának
hitvallást kellett tennie, amely ezt a szakaszt tartalmazta:
Én,
N., megválasztott pápa, szívből és szájjal megvallom és esküszöm a
mindenható Istennek, akinek egyházát az ő segítségével vállalom
kormányozni, és áldott Péternek, az apostolok fejedelmének, hogy amíg
ebben a törékeny életben vagyok, szilárdan hinni fogom, és megtartom a
katolikus hitet az apostolok hagyományai, az egyetemes zsinatok és más
szent atyák szerint . . . és ezt a hitet az utolsó pontig változatlanul
megőrzöm, megerősítem, megvédem és hirdetem a halálomig és a vérem
ontásáig, és hasonlóképpen minden módon követem és megtartom a katolikus egyház egyházi szentségeinek áthagyományozott rítusát. [13]
Az ilyen szövegek nem bizarr különcségek, hanem a pápa hagyományhoz való kötöttségére vonatkozó
közös konszenzust tükrözik – olyannyira, hogy a jeles kanonisták és
teológusok fenntarthatják, hogy a pápa megérdemli, hogy ellenálljanak
neki, ha bűnös a hagyomány vagy az arra támaszkodó keresztény emberek
megsebzésében. Juan de Torquemada bíboros (1388–1468) azt állítja, hogy
ha egy pápa nem tartja be “az egyházi istentisztelet egyetemes rítusát“, és “makacsul elválasztja magát az egyetemes egyháztól “, akkor “képes a szakadás bűnébe esni“, és nem szabad engedelmeskedni neki, és nem is támogatható (non est sustinendus). [14] Szent Tamás jól ismert kommentátora, Cajetan bíboros (1469–1534) azt tanácsolja: “Nyíltan
ellen kell állnod egy pápának, aki nyíltan szétszakítja az egyházat –
például azzal, hogy az egyházi hivatalokra csak pénzért vagy
szolgáltatásokért cserébe hajlandó kinevezést adni… Le kell leplezni a
simóniát minden esetben, még akkor is, ha egy pápa követi el.” Cajetan
az egyházi hivatalok vételéről vagy eladásáról beszél, ami
nyilvánvalóan hatalmas probléma volt az elmúlt korokban; de ez messze
nem a legnagyobb bűn vagy a legnagyobb probléma. Tárgyilagosan szólva,
az olyan káros rendelkezés bevezetése, mint egy érvényes, de nem
megfelelő és nem autentikus liturgia kihirdetése, vagy a tanítás
integritásának megtámadása minden bizonnyal rosszabb, mint a simónia.
Francisco Suárez (1548–1617) kijelenti: “Ha a pápa a helyes
szokásokkal ellentétes parancsot ad, akkor nem kell engedelmeskedni
neki; ha megpróbál tenni valamit, ami nyilvánvalóan ellentétes az
igazsággal és a közjóval, akkor helyes lenne ellenállni neki; ha
erőszakkal támad, akkor erőszakkal visszaverhető, a jó védekezésre
jellemző mértékletességgel.” [16] Suárez továbbá azt állítja, hogy a pápa skizmatikus lehet, “ha fel akarja borítani az összes egyházi szertartást, amely az apostoli hagyományon nyugszik.” [17] (Megjegyzendő, hogy “a hagyományon nyugszik”, apostolica traditione firmatas: az apostoli alapokon nyugvó egész struktúráról beszél. Ez olyasmit jelentene, mint az 1570-es Missale Romanum.)
A domonkos Sylvester Prierias (1456–1523), a Luther Mártonra adott
első válasz egyik vezéralakja kifejti, hogy ha a pápa gonosz
cselekedetekkel pusztítja el az egyházat,
minden
bizonnyal vétkezne; nem szabad megengedni neki, hogy ilyen módon
cselekedjen, és nem szabad engedelmeskedni neki abban, amiben gonosz
volt; de udvarias visszautasítással kell neki ellenállni…. Nem a
pusztításért van a hatalma; ezért, ha bizonyíték van arra, hogy azt
csinálja, akkor szabad ellenállni neki. Mindez azt eredményezi, hogy ha a
pápa parancsai és cselekedetei által pusztítja az Egyházat, akkor
ellen lehet neki állni, és akadályozni lehet parancsának végrehajtását.
A prelátusok hatalommal való visszaélésével szembeni nyílt ellenállás
joga szintén a természeti törvényből ered. [18]
Francisco de Vitoria (1483–1546) hasonlóképpen azt mondja: “Ha
a pápa parancsai és cselekedetei pusztítják az Egyházat, akkor
ellenállhatunk neki, és akadályozhatjuk parancsainak végrehajtását.” Bellarmine Szent Róbert (1542–1621) egyetért vele:
Amennyiben törvényes ellenállni a pápának, ha megtámad egy emberi személyt, akkor törvényes ellenállni neki akkor is, ha lelkeket támadott meg, vagy zavart keltett az államban, és még inkább, ha az egyház elpusztítására tör.
Azt mondom: törvényes, hogy ellenálljunk neki azzal, hogy nem tesszük
meg, amit parancsol, és akadályozzuk akarata végrehajtását; még mindig
nem törvényes elítélni, büntetni vagy akár megfosztani őt, mert nem
más, mint egy felettes. [19]
Érdemes megfigyelni – és ez egy kritikus pont –, hogy ezek a tekintélyek feltételezik azt, hogy képesek vagyunk felismerni, hogy
a pápa egy adott pillanatban vagy egy adott gyakorlattal támadja-e a
lelkeket vagy pusztítja-e az egyházat. Más szóval, a pápa nem az
egyetlen bírája annak, hogy segít-e vagy sem az Egyháznak, mintha arra
várnánk, hogy bejelentse: “Testvéreim és nővéreim, most segítem az
Egyházat, ezért tökéletesen engedelmeskednetek kell nekem”, vagy “Jaj
nekem, most ártok az Egyháznak, így ellenállhattok nekem.” Van némi
szerepe a tájékozott értelmünknek és hitünknek az ő szavainak és
cselekedeteinek értékelésében. Krisztus hívei nem egyszerűen passzívan
állnak a pápai parancsokhoz, rendeletekhez vagy cselekedetekhez;
engedelmességük intelligens, szabad és lelkiismeretes.
Természetesen
a katolikusok “alapértelmezett álláspontja” az, hogy a legjobbat
feltételezzék, hogy kívánjanak engedelmeskedni és követni; hogy őket,
ahogy az történt, kényszeríteni kell más alapállásra, különösen az
ellenálláséra; de még ennyit mondani is annak elismerését jelenti, hogy
lehetséges egy pápának olyan helytelenül eljárnia, ami láthatóan árt
az egyháznak, és ami megérdemli az ellenállást. Röviden: a hatalommal
való visszaéléssel szembeni ellenálláshoz való jogból logikusan
következik az a jog is, hogy eldöntsük valamiről, hogy az hatalommal
való visszaélés-e. [20]
A visszaélések felismerésének képessége elválaszthatatlan a hívek
dicséretes és normatív ragaszkodásától az ősrégi szokáshoz és
tiszteletreméltó hagyományhoz. Ahhoz, hogy az Egyház “immunrendszere”
működőképes legyen válság idején, kell lenniük olyan katolikusoknak,
akiket nem félemlít meg annyira a hatalom, legyen az akár világi, akár
egyházi, hogy inkább ne ragaszkodjanak tovább ahhoz, amit kaptak. A
hagyományhűek első generációja valóban pontosan ilyen bátor volt a
zsinat utáni liturgikus reform során. [21]
Ahhoz,
hogy meglássuk az általam védett álláspont extravaganciától való
mentességét, figyelembe kell vennünk egyik híres propagálóját ennek az
álláspontnak, aki nem más, mint Joseph Ratzinger. A liturgia szellemében (2000) Ratzinger ezt írja:
A II. Vatikáni Zsinat után az
a benyomás alakult ki, hogy a pápa valóban bármit megtehet liturgikus
ügyekben, különösen, ha egy ökumenikus zsinat megbízásából cselekszik. Végül a liturgia adott voltának eszméje, az a tény, hogy nem lehet vele azt tenni, amit akarunk,
kikopott a Nyugat köztudatából. Valójában az Első Vatikáni Zsinat
semmiképpen sem abszolutista uralkodóként határozta meg a pápát. Éppen
ellenkezőleg, úgy mutatta be őt, mint a kinyilatkoztatott Igének való
engedelmesség biztosítékát. A pápa tekintélye a hit hagyományához kötődik, és ez vonatkozik a liturgiára is. A hatóságok nem “gyártják” ezt. Még
a pápa is csak alázatos szolgája lehet jogszerű fejlődésének és
ragaszkodó integritásának és identitásának…. A pápa hatalma nem
korlátlan; a szent hagyomány szolgálatában áll.
XVI. Benedek 2005-ben, Lateráni Szent János bazilikában mondott homíliájában ugyanezt a témát vette elő:
Az
a hatalom, amelyet Krisztus Péterre és Utódaira ruházott, abszolút
értelemben a szolgálatra vonatkozó felhatalmazás. Az egyházban a
tanítás hatalma magába foglalja a hitnek való engedelmesség szolgálata
iránti elkötelezettséget. A pápa nem abszolút uralkodó, akinek gondolata
és vágya törvény lenne. Éppen ellenkezőleg: a pápa szolgálata a
Krisztusnak és az ő igéjének való engedelmesség garanciája. Nem szabad
saját eszméit hirdetnie, hanem Isten igéjének való engedelmességre kell
folyamatosan köteleznie magát és az Egyházat, szemben minden olyan
kísérlettel, amely annak kiigazítására vagy felhígítására irányul, és az
opportunizmus bármely formájával. … A pápa tudja, hogy
fontos döntéseiben minden korok nagy hitközösségéhez, az egyház
zarándoklata során kialakult kötelező érvényű értelmezésekhez kötődik.
Így hatalma nem Isten Igéje felett áll, hanem annak szolgálatában.
Feladata annak biztosítása, hogy ez az Ige továbbra is jelen legyen a
maga nagyszerűségében és tisztaságában, hogy ne szakadjon darabokra a használat folyamatos változásai által. [22]
Ne feledjük, hogy Ratzinger elismeri a pápa azon szabadságát, hogy a kötelességének megfelelően cselekedjen vagy ne
cselekedjen; nem egy automata, aki soha nem mulaszt el helyesen
cselekedni, hanem olyan valaki, aki ünnepélyes kötelezettséget kapott,
amelyet teljesítenie kell, nehogy kárt tegyen az egyházban.
Ha ez a valóban katolikus felfogásunk
van a pápaságról – amely úgy tekint arra, mint egy olyan hivatalra,
amely szent örökség szolgálatában áll, amelyet fogadni kell, meg kell
őrizni, meg kell védeni, ki kell fejteni és továbbadni –, akkor ebből
következik, hogy az ősi liturgikus szertartások eltörlése teljesen
kizárt. Ahogy Joseph Ratzinger megjegyezte egy 1998-as beszédében: “Jó
felidézni itt azt, amit Newman bíboros megfigyelt, hogy az Egyház
története során soha nem szüntetett meg és nem tiltott be ortodox
liturgikus formákat, ami meglehetősen idegen lenne az Egyház Lelkétől” [23] Itt már láthatjuk jól ismert kijelentésének csíráját a Summorum Pontificum püspököknek írt kísérőleveléből: “Amit
a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és
nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen tiltott, sőt káros.
Mindannyiunk feladata, hogy megőrizzük az Egyház hitében és imájában
kialakult gazdagságot, és megadjuk nekik a megfelelő helyet.” Emlékezzünk vissza Ratzinger bíboros megdöbbentő kijelentésére egy 1996-os interjúban: “Egy
közösség megkérdőjelezi saját létét, amikor hirtelen kijelenti, hogy
ami eddig a legszentebb és legmagasabbrendű kincse volt, szigorúan
tiltva van, és amikor a rá irányuló vágyat egyenesen illetlennek mondja.
Lehet-e még megbízni benne ezután akármi másban is? Nem fogja holnap
betiltani azt, amit ma előír?” [24]
Ahogy
egy pillanattal ezelőtt láttuk, Ratzinger tanúként hivatkozik Newman
bíborosra. Vessünk egy pillantást a vonatkozó passzusra. Az “Egyház
szertartásai” című prédikációban Szent John Henry Newman kifejti, hogy
olyan nagy az a tisztelet, amelyet az örökölt liturgikus formák iránt
kell mutatnunk, hogy még a mi Urunk és apostolai is, ahelyett, hogy
létrehozták volna a keresztény liturgiát de novo, továbbra
is követték a zsidó istentiszteleti szertartásokat, amelyeket
kidolgoztak és átalakítottak a szentmise, a szentségek, a szent
zsolozsma, az áldások és a szentelések apostoli rítusaivá:
A hit
dolgait valóban sugalmazás révén tárja fel előttünk, mert azok
természetfelettiek: de erkölcsi kötelességünk dolgait saját
lelkiismeretünk és isteni irányítású értelmünk által; és a
formai dolgokat [azaz az imádkozás módjait], a hagyomány és a hosszú
használat által, amelyek köteleznek minket ezek megtartására,
noha azok nem jelennek meg a Szentírásban… Az imádság formái az
imádság részei. Ki tudja a gyakorlatban elkülöníteni a testéről és a
szelleméről alkotott képét? például, milyen barát lenne az, aki rosszul
bánna velünk, vagy megtagadná tőlünk az ételt, vagy bebörtönözne
minket; aztán végül azt mondaná, hogy a testünkkel bánt rosszul, és nem
a lelkünkkel? Ugyanígy senki sem tisztelheti igazán a vallást, ha közben megsérti annak formáit. Elismerve
azt, hogy a formák ugyan nem közvetlenül Istentől származnak, de a
hosszú használat mégis istenivé tette azokat számunkra; mert a vallás
szelleme annyira átjárta őket, hogy elpusztításuk az emberek sokasága
számára azt jelenti, hogy magát a vallási alapelvet oldják fel és
mozdítják el. A legtöbbek fejében a használatuk annyira azonosult a vallás fogalmával, hogy az egyik nem irtható ki a másik nélkül….
Az
egyház szolgálatai és szertartásai az a külső forma, amely révén a
vallás már évszázadok óta képviselteti magát a világban, és amely
mindig is ismert volt számunkra. Az Isten tiszteletére szentelt helyek,
az Ő szolgálatára gondosan kiválasztott papság, az Úr jámborul
megtartott napja, a nyilvános ima formái, az istentiszteleti
illemszabályok, ezek a dolgok egészükben szemlélve szentek lennének
számunkra, még akkor is, ha nem istenileg szentesítettek volnának –
ahogy a valóságban azok. Azokat a rítusokat, amelyeket az
Egyház alkalmazott, és okkal használt sok időn keresztül – mert az
Egyház tekintélye Krisztustól származik, nem lehet használaton kívül
helyezni lelkünk károsodása nélkül. [25]
Wolfram Schrems megjegyzései erről a részről:
Az
Egyház soha nem szünteti meg a hosszú használat által megszentelt
szokásos imákat…. Mindig szentségtörés és súlyosan károsítja a hitet,
amikor egy ősi, megszentelt imagyakorlatot eltörölnek. V. Szent Piusz
pápa, akinek tridenti misereformja minden volt, csak nem forradalmi,
kijelentette, hogy attól kezdve a latin egyház minden rítusa tilos,
kivéve a 200 évnél régebbieket. V. Piusz ismerte a pápai hatalom
határait. [26]
Amikor
Ratzinger meghatározza a “rítus” fogalmát, azonnal a hagyományhoz, a
hit tartalmához és az átadás aktusához köti (ezt jelenti a latin traditio és a görög paradosis szó):
A “rítus”, az ünneplésnek és az imádságnak ez a formája, amely az Egyház hitében és életében érlelődött, az élő hagyomány sűrített formája, amelyben a rítust használó kifejezi egész hitét és imáját–
és így egyúttal a nemzedékek közössége olyanná válik, amit
megtapasztalhatunk: közösséget azokkal az emberekkel, akik előttünk és
utánunk imádkoznak. Így a rítus az egyháznak adott nagyon hasznos
valami, a paradosis, a hagyomány átadásának élő formája. [27]
Még egyszer más szóval: lex orandi, lex credendi, lex vivendi. A rítus idővel az Egyház kebelében alakul ki, annak kifejezéseként, hogy ki ő, miben hisz, hogyan imádkozik, és ezért mindig adott volt az Egyház számára az egymást követő korszakokban.
A pápának nem lehet és nem is szabad megszakítania ezt az átadást, és
nem is okozhatja az eltérést tőle, hanem inkább az “Isten szolgáinak
szolgája” kell lennie, aki segíti annak hűséges megvalósítását.
Ratzinger bíboros ezért tudta megírni ezeket az erőteljes szavakat arról, hogy mi romlott el a zsinat utáni időszakban:
A
liturgikus reform konkrét megvalósításával még jobban eltávolította
magát saját eredetétől. Az eredmény nem újjáéledés volt, hanem
pusztítás. A liturgia, mint szerves fejlődés gyümölcse helyébe kitalált
liturgiát tettek. Kihagyták a növekedés és kialakulás létfontosságú
folyamatát, hogy a gyártásra váltsanak. Nem akarták a folytatását a
fejlődésnek, a szerves érését annak, ami századokon keresztül élt, és a
műszaki gyártás módjára a pillanat banális termékével helyettesítették. [28]
Ratzinger
a fokozatos és konzervatív liturgikus reformot részesítette előnyben.
Annak ellenére, hogy mindig elismerte a Novus Ordo szentségi
érvényességét, megértette a törést, amely egy olyan pápának köszönhető,
aki több száz elődjével ellentétben nem kertészként működött, hanem
inkább szerelőként vagy gyártóként, ami a római liturgia olyan
formájához vezetett, amely olyannyira különbözött a korábbi
hagyománytól, hogy nulladik évnek kellett tekinteni, egy új “hagyomány”
kezdetének, és nem a régi hagyomány folytatásának. Ezért nevezhette
azokat XVI. Benedek két “formának”, és javasolhatta együttélésüket; nem
tudott más, pápai felelősséggel vállalható kiutat találni a
zsákutcából, mint megengedni, hogy amit az egyes “formák” erősségeinek
tartott, az a másikra hasson, a “kölcsönös gazdagodásukra”.
Bármennyire is szövevényes volt az ő megoldása, meg kell jegyeznünk,
hogy azért lett ez választva (ironikusan, talán), mert legjobban ez
felelt meg a pápaság hagyományos víziójának: a pápa, aki mindenekelőtt
azért aggódott, hogy közvetítse azt, amit kapott – még akkor is, ha
azon dolgok közül, amit kapott, néhány problematikus volt–, fokozatos,
organikus folyamatokat támogasson, ahelyett, hogy hirtelen
“javításokat” kényszerítene ki, amelyek további káosszal fenyegetnek. [29]
Azt
hiszem, most már jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy lássuk, miért az
az első és legalapvetőbb hiba, amit a pápai apologéták elkövetnek, hogy
feltételezik a liturgia csupán “fegyelmi” kérdés voltát,[30] és hogy a pápa “egyetemes, közvetlen” joghatósága hatalmat ad neki arra, hogy bármit megváltoztasson – kivéve az úgynevezett “szentségi formákat”. [31] Ennek érdekében hivatkozhatnak igazoló szövegekre, de ezzel eltávolítják azokat az élő hagyomány kontextusából
– amely egyszerre diakronikus és szinkronikus, és amely meghatározza
az ilyen hatalom gyakorlásának határait. Sebastian Morello rendkívül
jól fejezi ki ezt:
A kormányzat per se létezik
a társadalom és annak életmódja védelme érdekében, hogy a társadalom
elérhesse azokat a célokat, amelyek érdekében emberi közösségek jönnek
létre; a kormány nem a társadalom teremtője. Így a pápát
és a püspököket is megbízzák, hogy őrizzék és továbbadják a nekik
átadott hagyományt (2Mózes 2:15), és ne utasítsák el vagy töröljék el,
és ne saját agyszüleményüket adják tovább. Sem az Egyház hagyománya,
sem a hit, sem a gyakorlat nem az övéké, hogy azt tehessenek vele, amit
akarnak. Az Egyház hagyománya minden hívőé. Ennek a hagyománynak a
püspökök (beleértve a pápát is) az őrzői és szolgái. Sosem lehetnek az
Egyház tanításának, gyakorlatának vagy liturgikus életének alkotói,
tulajdonosai, hanem minden hívő közös vallási örökségének védelmével és
hirdetésével vannak megbízva. Ezért úgy viselkedni a pápáknak és a
püspököknek, mintha az egyház hagyománya az ő tulajdonuk lenne, amivel
azt tehetnek, amit akarnak, miközben a többi hívőnek csak ennek
elfogadására lenne joga, a legkegyetlenebb klerikalizmus
megnyilvánulása. [32]
Ahogy
John Henry Newman felismerte, a pápai hatalomnak pontosan a közösségi
hagyomány összefüggésében van értelme: nyilvánvaló célja a romlásának
megelőzése és az esetlegesen felmerülő nehézségek megoldása. Ez nem egy
szabadon lebegő absztrakció, hanem egy bizonyos hitletétemény
szolgálata, amely elsősorban a kinyilatkoztatott hitletétemény, de
egyúttal a vele együtt kifejlődő egyházi hagyományok és szokások
letéteménye is, kifejezésre juttató és védelmező szolgálat. Ez
együttesen van a pápára bízva megőrzésre és továbbításra. Igen,
mindannyian tudjuk, hogy kis kiegészítések vagy módosítások lehetségesek
és időnként kívánatosak, de az egyházjogászok és a teológusok közötti
általános konszenzus az, hogy ezeknek összhangban kell maradni azzal, és tiszteletben kell tartani azt, ami már benne van.
Azt mondani, hogy egyedül a pápa
határozhatja meg, hogy mikor és hogyan gyakorolja fegyelmi jogkörét
azt jelentené, hogy a pápa soha nem élhet vissza vele – vagy nem élhet
vissza bárkivel, vagy bármivel. Azt is jelenti, hogy jogai vannak, de
nincsenek kötelezettségei; hatalma van, de nincsenek határai —
természetes, isteni, egyházi — a hatalmának. Azok, akik azt állítják,
hogy a pápának joga van visszavonni vagy eltörölni egy ősrégi
liturgikus rítust, és új konstrukcióval helyettesíteni, azt mutatják,
hogy felhagytak a történelmi hitvalló katolicizmussal egy karikatúra
javára. Ez a pápaság reductio ad absurdumja, amely protestáns és ortodox vitatkozók kezére játszik, akik teljesen jogosan tiltakoznának ellene. [33]
Annak
érdekében, hogy még teljesebben kifejezésre juttassuk azt az
abszurditást, amelyre a katolicizmus szükségszerűen degradálódna a
hiperpapalista vonal logikai következményeinek követésével, fontoljunk
meg négy olyan kérdést, amelyek felmerülhetnek. [34]
1.
Eltávolíthatja-e a pápa a szentmise nagy részét – pl. elrendelheti-e,
hogy a szentmise csak a hívek miséje vagy az Eucharisztia liturgiája,
és nem együtt a katekumenek miséjével vagy az igeliturgiával?
2.
Milyen mérlegelési jogköre van a pápának az ünnepek és liturgikus
időszakok megváltoztatására? Meg tudja változtatni a karácsony dátumát?
Teljesen kiveheti a karácsonyt vagy a húsvétot a liturgikus naptárból?
Kiveheti a nagyböjtöt és az adventet a naptárból?
3.
Megváltoztathatja-e a pápa a bizánci rítust, megparancsolva azt, hogy
csak latinul (vagy eszperantó nyelven) mutassák be? El tudja teljesen
törölni a bizánci rítust? Kényszeríthet-e egy sui juris bizánci rítusú egyházat az örmény rítus használatára?
4.
Létrehozhat-e a pápa egy precedens nélküli teljesen új liturgikus
rítust? Létrehozhat egy amazóniai rítust, amely nem hasonlít a római
rítusra? Megváltoztathatja-e a latin egyház rítusát amazóniai rítusra,
vagy akár a bizánci rítusra? Vajon ez az adaptálás, amely révén a
bizánci rítust római rítussá teszi, ténylegesen a római egyház rítusává
teszi azt?
Mindezekre a kérdésekre a szigorúan vett papalistának igennel kell válaszolnia. A tét nem az, hogy a pápa fog-e ilyet tenni, hanem az, hogy meg tudja-e tenni, és hogy megteheti-e . És csak két lehetőség van. Vagy megvan rá a hatalma – kiadhatna egy törvény erejével rendelkező rendeletet –, de nincs meg hozzá az (erkölcsi) felhatalmazása; vagy valójában
egyáltalán nem áll hatalmában ez: eljárási szempontból érvényes
rendeletet hozhat, amely annak tartalma miatt jogilag nem lenne érvényes
(ahogy a természetjogászok mondják). Az első forgatókönyv szerint
eljárásjogilag érvényes és jogilag kötelező erejű rendeletet hoz,
amelyet erkölcsileg helytelen volt meghozni; az utóbbi forgatókönyv
esetén olyan rendelkezést hoz, amely semmis, nem rendelkezvén a jog ratio-jával. [35]
Mindkét esetben az ebből eredő törvény vagy látszat szerinti törvény
súlyos károkat okozna az egyháznak, és ezzel maga a jogalkotó is súlyos
bűnt követne el. [36]
Ha ez rossz törvény, akkor helyesen tennénk, ha tennénk és imádkoznánk
annak hatályon kívül helyezéséért vagy módosításáért, és törekednénk
következményeinek lehető legnagyobb mértékű mérséklésére; ha ez egy
igazságtalan törvény, és ezért egyáltalán nem törvény, akkor jogosan
figyelmen kívül hagyhatjuk, és szabadon cselekedhetünk rendelkezéseivel
ellentétesen.
Az
olyan kérdések, mint a fent említett négy kérdéscsoport, segítenek
felfedezni azokat az implicit vagy explicit határokat, amelyek már
azelőtt léteznek, hogy egy pápa hatalomra kerül, és amelyek a hivatali
ideje alatt és azon túl léteznek. A liturgikus valóságok konkrétak és
határozottak; ezek valódi regulát vagy szabályt jelentenek az egyház számára. Ezért van biztosan igaza Massimo Viglione-nak, amikor ezt mondja:
Az egyház lex orandija
valójában nem a parlament által megszavazott vagy egy uralkodó által
elrendelt pozitív törvény “előírása”, amelyet bármikor vissza lehet
vonni, meg lehet változtatni, kicserélni, javítani vagy rontani lehet.
Az Egyház lex orandija továbbá nem egy konkrét és meghatározott “dolog” térben és időben, hanem az
egyház egész történetének, teológiai és spirituális normáinak,
liturgikus és lelkipásztori gyakorlatainak kollektív egésze, az
evangéliumi időktől – és különösen pünkösdtől napjainkig. Bár
nyilvánvalóan a él a jelenben, az egyház egész múltjában gyökerezik.
Ezért itt nem valami emberiről beszélünk – kizárólag emberiről –,
amelyet a legújabb főnök az ő kénye, kedve szerint változtathat. A lex orandi
az egyház történelmének mind a húsz évszázadát magában foglalja, és
nincs olyan ember vagy embercsoport a világon, aki meg tudja változtatni
ezt a húsz évszázados letéteményt. Nincs olyan pápa, zsinat vagy
püspökség, amely megváltoztathatná az evangéliumot, a Depositum Fideit, vagy az egyház egyetemes magisztériumát. Ugyanígy a minden idők liturgiája sem változtatható meg [lényegileg]. [37]
Emlékezzünk
vissza egy olyan tényre, amely ma megdöbbentőnek tűnik számunkra, de
senkit sem lepett volna meg az Egyház történetének nagy részében: a
nyugati vagy latin rítusú egyház liturgiája 1500 éven át – teljes
tizenöt évszázadon át – létezett a maga változatosságában, mielőtt
bármely pápa pápai hatalmat használt volna egy liturgikus könyv
kodifikálására vagy meghatározására. Válaszul a protestáns lázadásra,
Szent V. Piusz megtette a súlyos lépést a hivatalos kiadás vagy editio typica létrehozására egy olyan rítusnál, amelyet már évszázadok óta gyakoroltak mérvadó szokásként.
A „saját misekönyv létrehozásától” (ahogy egyesek tudatlanul mondják)
lehető legtávolabb álló V. Piusz a lehető legkonzervatívabb tettet
hajtotta végre az adott körülmények között: pontosan a hagyomány megőrzése érdekében cselekedett a masszív eretnek rohamokkal és azok számtalan újításával szemben.
Raymond
Leo Burke bíboros, a katolikus egyház egyik legkimagaslóbb
kánonjogásza és éveken keresztül a Vatikán fő kánonjogásza ugyanezt az
álláspontot képviselte, egy olyan szövegben, amely összefoglalja az
összes szempontunkat.
Eltörölheti-e
a római pápa jogerősen az usus antiquiort? A római pápa hatalmának
teljessége (plenitudo potestatis) az Egyház tanításának és
fegyelmének védelméhez és előmozdításához szükséges hatalom. Ez nem
“abszolút hatalom”, amely magába foglalná a tantételek
megváltoztatásának vagy egy olyan liturgikus rend felszámolásának
hatalmát, amely Nagy Szent Gergely pápa kora óta, sőt még annál is
régebbről fogva él az Egyházban. . . A Mi Urunk, aki az usus
antiquior csodálatos ajándékát adta, nem fogja megengedni, hogy
kiirtsák az egyház életéből. Emlékeznünk kell arra, hogy teológiai
szempontból egy szentség minden érvényes ünneplése, éppen annál a
ténynél fogva, hogy szentségről van szó, minden egyházi törvényen
túlmenően istentiszteleti aktus, és ezért hitvallás is. Ebben az
értelemben nem lehet kizárni az usus antiquior szerinti római
misekönyvet, mint a lex orandi érvényes kifejezését, és emiatt az
egyház lex credendi-jét. Az isteni kegyelem objektív valóságáról van
szó, amelyet még a legmagasabb egyházi hatalom puszta akarati
cselekedete sem változtathat meg. [38]
Így,
amikor az apologéták naivan azt mondják: “A pápa tetszése szerint
változtathatja meg a liturgiát”, közbeszólhatunk, kifejezve udvarias
egyet nem értésünket. A pápa, vagy mások a hierarchiából törvényt
hozhatnak a liturgia érdekében, a körülmények
tekintetében, a nyomtatott kiadásairól, a lelkészek képesítéséről stb.
Az egyetemes hatalom azt jelenti, hogy a hatalom bármit megtehet, amit
(törvényesen) megtehet, nem hatalmat arra, hogy azt tegyen, amit csak
akar. [39] Ha a “pápa tetszése szerint megváltoztathatja a liturgiát” kijelentést feltételek nélkül elfogadjuk, akkor a hagyomány lényegében semmit sem jelent. És ez nem egy katolikus álláspont (és soha nem is volt), hanem nominalista és voluntarista. [40] A katolikus normát John Hunwicke atya fogalmazta meg érthetően:
Szent
Hagyomány, amelynek esetében természetesen a Szentírás jelenti az
uralkodó struktúrák egyikét. Szent Hagyomány, amelynek legelső
megnyilvánulása napról napra a liturgiában történik. Szent Hagyomány, a
legigazibb Úrnőnk. Szent Hagyomány, az Isten házanépe életében
megnyilvánuló végső és túlcsorduló auctoritas. Semmilyen
auctoritas sem lehet olyan cselekményekben, amelyek nyilvánvalóan
felforgatják a Szent Hagyományt. [41]
* * *
Ebben az előadásban nem vizsgáltam meg mélységében a Traditionis Custodes konkrét rendelkezéseit, sem azt a magyarázatot, amit Ferenc pápa a kísérőlevélben ad döntéséről. [42] De ez jár mindenki fejében, ezért helyénvalónak tűnik, hogy közvetlenebbül foglalkozzunk vele.
Walter
Brandmüller bíboros írt egy rövid cikket, amelyben rámutatott, hogy
egy olyan törvényre, amelyet nem fogadnak el vagy hagynak jóvá, azaz a
gyakorlatban félretesznek és nem tartanak be, a kánoni hagyomány úgy
tekint, mint amiben nincs meg a törvény teljes természete. Azt is
mondja, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a szokásjog felfüggesztheti
egy vele ellentétes új törvény kötelező erejét; a kánonjog elismer
olyan szokásokat, amelyek felülírják a velük ellentétes jogszabályokat.
Végül, Őeminenciája emlékeztet minket arra, hogy egy kétes törvény nem
kötelez, azaz, ha a törvény relevanciája, alkalmazhatósága vagy más
törvényekkel való összeegyeztethetősége nem egyértelmű vagy
problematikus, akkor hiányzik belőle a törvény teljes ereje. És ez
minden bizonnyal igaz erre a hibával teli és kánonilag felületes motu
proprio-ra. Tovább megyek, és azt állítom, hogy a motu proprio nem
rendelkezik jogi megalapozottsággal – más szóval illicit vagy
illegitim, mivel több bizonyítható valótlanságon alapul, és olyan
ellentmondásokat és kétértelműségeket tartalmaz, amelyek önkényessé és
bizonytalanná tennék alkalmazását. [43]
Még
akkor is, ha az érvelés kedvéért feltételeznénk, hogy a dokumentum
jogerős (legalábbis olyan mértékben, amennyire érthető), és hogy
rendelkezései a pápa által megtehető intézkedések keretei
közé esnek, továbbra is jogunk és kötelességünk lenne arra törekedni,
hogy hatályon kívül helyezzék, és minden tőlünk telhető módon
ellenálljunk annak. Mert ez még mindig egy zsarnoki hatalomgyakorlás
lenne, amellyel a hierarchia uralja alattvalóit, és megfosztja őket
attól, ami az övék, és valójában végső soron egy kisebbség
felszámolására törekszik az egyházban. A Kínai Kommunista Párthoz
hasonlóan, amellyel a Vatikán titkos szövetséget kötött, felsorakoztatja
az etnikai és vallási kisebbségeket, és “átnevelő táborokba” helyezi
őket, ahol megtanulhatják, hogyan kell példás kínai polgárnak lenni.
Hogyan
jutottunk el idáig, hogy a hagyományt átvevő, őrző, terjesztő és
továbbadó pápa helyett olyan pápánk van, aki kísérletet tett egy
katolikusok elleni, papok elleni, szerzetesek elleni és laikusok elleni
globális háború kirobbantására, azok ellen, akik azt teszik, amit neki
kellene tennie? Ez egy hatalmas kérdés, amelyre egy másik előadás lenne
szükséges, de hadd vázoljam fel a választ. Két fő oka van.
Az
első ok az, amit én “a Vatikán szellemének” neveztem – értsd ez alatt
az I. Vatikáni Zsinatot. Ez a zsinat a pápa tévedhetetlenségének szűk
meghatározását adta, valamint a pápa Krisztus helytartójaként a földi
egyház látható testében betöltött egyedülálló pozíciójának széles körű
leírását. Ahelyett, hogy a maga szerénységében fogadták volna el, és a
pápaságnak a hagyománnyal való kapcsolatának teljesebb megértésével
összhangban értelmezték volna, ahogy azt ebben az előadásban
összefoglaltam, a Pastor Aeternust sokan úgy tekintették,
mint egy olyan hiperpapalizmus jóváhagyását, amely minden tekintélyt,
minden igazságot, minden törvényt és a “katolikus identitás” összességét
a pápai hivatalba és a pápa személyébe összpontosít, mintha tőle
származna és áradna tovább minden egyéb hatóságba. Bár a leghevesebb
ultramontánok alulmaradtak a zsinaton, pápakultuszuk nemcsak túlélt,
hanem ki is virágzott, ami idővel a szupersztár pápa jelenségéhez
vezetett, akinek minden szavát és cselekedetét azonnal továbbítják a
világ minden tájára az útmutatására epekedő közönségnek. Ez gyengítette
azt a katolikus ösztönt, hogy a hit igazságát olyan gazdag
forráshálózatból keresse, amellyel az hozzánk érkezik: a Szentírás, a
Szent Hagyomány, az egyházi hagyomány emlékezete (amelyek közül a
legnagyobb a Szent Liturgia), az egyházatyák és doktorok, a nagy
misztikus és aszketikus szentek, a népi áhítatok és szokások. Ezenkívül
egy újfajta ismeretelméletet és tudáselméletet hozott, amelyben az
igazsághoz való hozzáférésünk nem annyira a hit erényének és az
értelemnek a nekik megfelelő tárgyakon való gyakorlásával valósul meg,
hanem inkább az ember intellektusának és akaratának a hierarchiában
felette lévő értelmének és akaratának való alávetettségében, amelyet az
igazság egyetlen és elégséges mércéjének tekintenek. Az engedelmességet
ezután úgy értelmezik, hogy az ember saját tudását és ítélőképességét
kiüríti annak érdekében, hogy bármilyen tartalommal megteljen, és ne
tegyen fel kérdéseket arról, hogy ez hogyan van vagy nincs összhangban
bármely más forrásból származó tartalommal. A katolicizmus eredendően a
hierarchikus alávetettségről szól, és az engedelmesség erénye értékes
számunkra; de mint tudjuk, corruptio optimi pessima, a
legjobbak korrupciója a legrosszabb: van egy jogos és jogtalan
alávetettség, egy igaz és hamis engedelmesség, és a különbség köztük
drámai lehet. Ilyen megkülönböztetéseket ritkán tesznek, mert
mindannyian befolyása alatt állunk a vak engedelmességről vallott
eltúlzott jezsuita felfogásnak (amit nem Loyolai Szent Ignácnak, hanem
az utódainak rovok fel [44]), és következésképpen elvesztettük a keresztény életet és gondolkodást irányító gazdagabb sensus Catholicust.
Visszatérve az ultramontanizmushoz, több tényező összejátszását látjuk
benne: erősödő tendenciát arra, hogy az Egyház utánozza a modern állam
abszolutizmusát, valamint a köztes, szubszidiáris jogi struktúrák és
kulturális súlypontok lebontását, amelyek úgymond “fékek és ellensúlyok”
voltak a hatalom központosításával és az eszmék kisajátításával
szemben; [45]
egyfajta klerikalizmus és triumfalizmus, amely egyáltalán nem azonos a
papság méltóságának és Krisztus Király uralkodásának ünneplésével; és,
amint már említettem, az egyházi elöljárók iránti vak engedelmesség
jezsuita fogalma. Ha mindezeket a dolgokat összerakod, azzal arra a
nézetre jutsz, hogy az Egyházat egy abszolút uralkodó [46]
irányítja, akinek az eszméi igazak, akinek az akarata törvény, akinek
hatalma korlátlanul felülírja a teljes történelmet, minden szokást,
hagyományt vagy akár korábbi tanítóhivatali tanítást. Ő egy delphoi jós,
egy halandó isten, az isteni mindenhatóság képe, az egész katolicizmus
összesűrítése. Mondanom sem kell, hogy ez nem a pápaság, és nem is
lehet az. [47]
Válságunk
második oka a modernizmus, amely a 19. század második felében alakult
ki, és X. Piusz uralkodása alatt érte el első csúcspontját, majd a föld
alá kényszerült, de XII. Piusz pápasága alatt nagyobb erővel
emelkedett fel, majd a II. Vatikáni Zsinatba torkollott,
megkérdőjelezhetetlen befolyást gyakorolva a dokumentumok
megfogalmazására és végrehajtására. A “modernizáció” teljes programja
nemcsak lelkipásztori vagy gyakorlati dimenzióval bírt, amelynek
ártatlansága mellett érvelhetünk esetleg, hanem teológiai dimenzióval
is, amely ideológikussá vált: az Egyháznak a forradalmak korában
létrejött liberális világ eszméihez és értékeihez való igazodása,
tökéletes ellentétben IX. Pius Syllabusában elhangzott elítélésekkel. [48]
XXIII. Jánosig a pápák többé-kevésbé határozottan antimodernisták
voltak. XXIII. János után a helyzet egyre kétértelműbb, zavarosabb és
anarchikusabb lesz, a látszólag „szájuk mindkét oldalából” beszélő
pápákkal: néha megerősítik a hagyományos tanítást, míg máskor úgy tűnik,
hogy ellentmondanak neki, vagy idegen eszmékkel keverik, vagy
egyszerűen kerülik, és hallgatásra ítélik. Ferenc
pápával azonban egy új szakaszba léptünk, ahol bizonyos fokig a
modernizmus keveredik szinte mindenbe, amit mond és tesz; és ezt nem
nehéz bizonyítani. Ferenc pápaságában tehát a két áramlat összefonódik:
egy személyben egyesíti az I. Vatikáni Zsinat és a II. Vatikáni Zsinat
szellemét, a pápai vezetés ultramontanista vízióját és a modernista
teológiai orientációt. [50]
Valóban szörnyű kombináció, és a legnagyobb próbatétel, amellyel az
egyház valaha is szembesült, annak ellenére, hogy a katolikusok többsége
annyira el van ragadtatva a modernitástól, és annyira isteníti a pápai
tekintélyt, hogy hajlamosak azt gondolni, hogy rosszabb lenne, ha a
pápának szeretője volna, vagy simóniát gyakorolna. Szeretem emlékeztetni
az embereket, hogy VI. Sándor pápa – egy Borgia, akinek legalább hét
gyermeke volt két szeretőjétől, akik szintén házas nők voltak, és akik
szabadon osztogatták a hivatalokat a rokonaiknak – nem állt ellen a
paráznaság és hatalomvágy késztetésének, de soha nem merészelt
hozzányúlni a katolikus egyház liturgiájához, tanításához, vagy akár
azokhoz az erkölcsi tanításaihoz, amelyeket ő maga is megsértett. [51]
Nem törölte el például azokat a liturgikus szövegeket, amelyek a
bűnről, az ítéletről, a halálról és a pokol valóságáról szólnak,[52] vagy arról, hogy meg kell vetni a földi javakat, és vágyni kell a mennyeiekre. [53]
Nem jelentette ki, hogy a halálbüntetés helytelen, vagy hogy az elvált
és polgárilag újraházasodott katolikusok bűnbánat nélkül kaphatják meg
a szentségeket. A pápaság természete, célja és korlátai ellen
elkövetett ilyen kirívó cselekedetek elkövetése VI. Pálra és Ferencre
maradt.
Miután
felvillantottam ezeket a hatalmas távlatokat, le kell zárnom ezt az
előadást. Mi legyen a válaszunk katolikusként egy valóban
katasztrofális helyzetre az egyházban? A válasz olyan egyszerű, mint
amennyire ősi: ora et labora, imádkozz és dolgozz. Így
tartották meg a bencés szerzetesek és apácák a hit fényét a sötét
középkorban, és fektették le az alapjait az azt követő dicsőséges
korszaknak, a kereszténység zenitjének. Egy új sötét középkorba
csúsztunk, de az eszközeinknek ugyanolyannak kell lenniük, mint az
övékének. Munkánk egy részének a tanulás munkájának kell lennie:
könyveket kell olvasnunk – nem csak spirituális könyveket –, amelyek
segítenek megérteni, tisztán gondolkodni, jól cselekedni, és jó
magyarázatokat adni másoknak. Nem mindenkit hívnak tudósnak, de mindenki
elkülöníthet naponta időt tíz vagy húsz oldalra. Négy könyvet
szeretnék ajánlani, amelyek különösen a témámhoz kapcsolódnak.
1. Athanasius Schneider püspök Christus Vincit: Krisztus diadala a korszak sötétsége felett.
Amikor az emberek azt kérdezik tőlem: “Mit olvassak, hogy megértsem az
egyház jelenlegi válságát, hogyan jutottunk ide, és hogyan jutunk ki
belőle?”, mindig ajánlom ezt a könyvet, amely azzal a világossággal,
bátorsággal, kedvességgel és ortodoxiával íródott, amelyről Schneider
püspök híres.
2. Roberto de Mattei A pápaság iránti szeretet és fiúi ellenállás a pápának az egyház történetében.
Tudnunk kell azokról az időkről a történelemben, amikor a pápák
rontottak, tanításban vagy körültekintésben, és az egyház tagjai jogosan
ellenálltak. Megnyugtató tudni, hogy vannak precedensek az ilyen
ellenállásra, és tudni, hogy miképpen történtek. Az Isteni Gondviselés a
megfelelő embereket támasztja a megfelelő pillanatban.
3. A hit védelme a jelenlegi eretnekségekkel szemben,
szerkesztette: John Lamont és Claudio Pierantoni. Ferenc pápa
teológiájának és egyházkormányzásának legjobb egykötetes kritikája. Mint
már említettem, a kontextus nagyon fontos a megértéshez, és ez a könyv
gazdag és teljes kontextust biztosít a Traditionis Custodes jelentőségének és funkciójának megértéséhez.
4. Végül, Tévedhetetlenek-e a kanonizációk? Egy vitatott kérdés felülvizsgálata.
Sok hagyományos katolikust zavart a II. Vatikáni Zsinat pápái
triójának, nevezetesen XXIII. Jánosnak, VI. Pálnak és II. János Pálnak a
szélsebes szenttéavatása. Ez a gyűjtemény kiváló bevezetést nyújt a
kanonizáció történetéhez, a folyamat különböző pontjain végrehajtott
változásaihoz, a pápai tévedhetetlenség természetéhez és tárgyához, és
végül a kanonizációk tévedhetetlenségének megkérdőjelezésének okaihoz –
más szóval, hogy egyes kanonizációk hibásak lehetnek, és hogy ez egy
olyan álláspont, amely megengedett a katolikusok számára.
Akkor tehát mit csináljunk? Szeretném felidézni Dr. Joseph Shaw közelmúltbeli kijelentését: “A legjobb módja annak, hogy reagáljunk a Traditionis Custodes-re,
ha folytatjuk a hagyomány helyreállításának munkáját”, bármilyen
rendelkezésünkre álló módon. Shaw a ministránsok képzéséről és a
miseruhák javításáról beszél.
Most és mindig ragaszkodj a hithez. Tanítsd a hitet. Éld a hitet szeretettel és buzgalommal. Isten gondoskodik a többiről.
(A cikk forrása: Rorate Caeli)
https://invocabo.wordpress.com/2021/08/04/%e2%80%8ea-papa-hagyomanyhoz-valo-kotottsege-mint-torvenyhozasi-korlat-valasz-az-ultramontanista-apologetikara/
