Medjugorjei üzenetek 2004. április

2004. április 25.
„Drága gyermekek! Ma is arra hívlak benneteket, hogy még inkább alázatban és szeretetben éljétek meg üzeneteimet, hogy a Szentlélek betölthessen benneteket kegyelmével és erejével. Csak így lehettek a béke és a megbocsátás tanúságtevői. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

A kereszt közelségéről

Az angol Spurgeon a világ egyik legnagyobb prédikátora volt. Volt egy kis Biblia-köre is. Nagyhéten feltette  a kérdést:  Ki, hogyan élte át a kereszt közelségét ?

Volt aki azt felelte, hogy meghatódott, s órákig sírt a kereszt alatt.

Másvalaki fogadalmat tett ezen  a napon,  s ezt gondosan megtartja  a következő nagypéntekig.

A Biblia-kör egyik tagja meglepő választ adott:

-Ahogy a kereszt tövében álltam, , hirtelen eszembe jutott Zsófi néni, és úgy éreztem, hogy hiányzik. Mi lehet vele? Ezután elmentem hozzá, s kiderült, hogy betegen fekszik. Megfőztem neki az ünnepi vacsorát, és kitakarítottam.

Ekkor Spurgeon azt mondta a többieknek:

Testvérek, azt hiszem, ez  a testvérünk állt legközelebb a kereszthez! Ő hallotta a legvilágosabban azt, amit Jézus a keresztről mondott nekünk.

Jézus mindenkihez szól a keresztről – valakit ránk bíz : Jánosra Máriát, Máriára Jánost. Aki odafigyel, meghallja szavát.

Szolgálatba hív bennünket.  Két embert rokonná tesz, két magányos nem lesz többé árva,  Jézus összeköti őket.

  Gyökössy Endre: Leltározás a Gazda színe előtt című kötetéből

Igaz Élet Istenben Vassula Ryden: Beszélgetések Jézussal

Az Én teológiám az igazságon és az isteni szereteten alapszik

2004. április 9.
 

Nagypéntek
 

Vassulám, Én vagyok a szíved társa. Érted ezt? Magammal viszlek a folyókon, melyek ragyognak, a szikrázó ösvényeken, melyeken nem járhat ember, csak azok, akik Hozzám társulnak… Tudod, hogy én szüntelenül veled vagyok? Vassulám, senki sem érdemli meg, hogy halljon vagy lásson Engem. Én mégis feltártam a szívem előtted, hogy megmutassam akaratomat, és azt, hogy Én vagyok, aki Vagyok. Soha nem hagytalak cserben, és örülök, hogy tisztában vagy helyzeteddel, máskülönben elveszítetted volna szívemet. Egyetlen dolgot akarok csak tőled, a szeretetet. Szeretetet a szeretetért. Lelkem megáld téged, az Én lelki ajándékom számodra az, hogy bármikor hívhatsz Engem, válaszolni fogok neked. Még akkor is beszélni fogok hozzád, ha alkalmatlannak tartod magad arra, hogy kifejezd szavaim.

Vassulám, a bizánci tanítások útmutatását adom neked arra vonatkozóan, hogyan érhettek el Engem a szemlélődés legmagasabb fokán… a határozatlan és merev formák nem az Én tanítási módszereim, hanem az Én teológiám az igazságon és az isteni szereteten alapszik – ez az Én teológiám. A Teremtőd figyeli lépteidet, és egy kegyelmi pillanatban lehetővé teszem, hogy Velem járj.

Ez a nemes óda, melynek értékével oly sokan nincsenek tisztában, ami most még hidegen hagyja őket, egy napon betölti majd a kozmoszt… Gyere, Vassula, emlékezz, hogyan fizettem érted a kereszten! Őrülten szeretlek téged, téged, akit öröktől fogva vágytam, hogy kihozzalak, és megoszd Velem egységben a keresztemet, mint a te vőlegényed. Ne aggódj azon, hogy mi vár rád. Légy boldog, hogy az Én oldalamon állsz, és isteni párbeszédet folytatsz Velem, a te Isteneddel. IC

http://ichtys.hu/index.php/114-2004-aprilis-9

Elültettem ezt a Szőlőskertet és az Igaz Élet Istenben nevet adtam neki. 2004. április 12.

Uram, amikor hívlak, Te válaszolsz nekem,

Amikor szólsz hozzám, rögtön virágba borul körülöttem minden,

Ha bajban vagyok, Te lehajolsz, és meghallgatsz engem,

Ha Hozzád kiáltok, Te azonnal válaszolsz …

Áldott legyen a Neved!

 

Vassulám, miután meggyógyítottalak, a tanítvány nyelvezetét adtam neked, hogy azzal hirdesd az igét, azzal dorgálj, fegyelmezz és dicsőíts.  Szívemből fakadó isteni sugallatot leheltem beléd, hogy hitelesen tudj tanúságot tenni.

Mielőtt tanítani kezdtelek, eljegyeztelek Magammal és megajándékoztalak Jelenlétemmel. Örömmel engedtelek közel Nemességemhez, hogy Jelenlétemmel örömet szerezzek neked. De az utóbbi időben láttam, amit láttam: emberi gondolkodásmódját és önfejűségét azoknak, akikkel találkoztam.  Megfigyeltem, hogy sokuknak van szeme, mégsem látnak. Leányom, szeretettel és gyengédséggel koronáztalak, a Bölcsesség tanítását töltöttem füledbe azok javára, akik most lábbal tipornak téged. Akik rád taposnak, azok az Én tanításomra taposnak. Sohasem tanulják meg, hogy választottam egy és ugyanaz az Üzenetemmel?  Talán nem tudják felfogni, hogy keblemen neveltelek? Aki titokban gyaláz téged, azt Én elhallgattatom. Házamban nincs hely a kevély szívűeknek, nem tarthatják meg hivatalukat a hazugok…. Jelenléted maga az Én Üzenetem. Mi munkatársak vagyunk…

Mivel kezdik kisebbíteni a Művemet, hanyagolni a Bölcsesség útját, kezdik megkérdőjelezni Szuverén Hatalmamat választottam felett, akit a prófétálás kegyelmével kentem fel, Én, az Atya, ki fogom emelni gyermekemet a zaklatói közül. Ma azt mondom:

Mostantól fogva elrejtem Üzenetemet egy ideig, mert nem törődnek Hívásommal, és nem élik a Tanításomat. Ily módon a Jelenlétem sincs megbecsülve, ezért ha szükségesnek találom, a látogatásainktól is megfosztom őket.

Vassulám, megáldottalak és felkentelek erre az apostoli küldetésre. Megáldottalak, hogy tökéletessé válj a Lelkemben, hogy olyan magasra növekedj, mint a cédrus és a ciprus, melyek kiterjesztik ágaidat és előre jelzik neked, hogy még sok más kinyilatkoztatást is beléd fogok lehelni. Királyi udvaraimban készítettelek fel, és még a mennyei harmat friss cseppjeivel magadon kiküldtelek az emberek közé. Mindenkihez elküldtelek, mint Saját tulajdonomat, Saját ajándékomat, hogy add át nekik a tanításaimat, hogy épüljenek belőle. Ők azonban természetesnek vesznek téged és tanításaimat is, félvállról veszik Szavaimat és hordozójukat, feleslegesen próbára téve téged, kíméletlenül bánva az Én ajándékommal, úgy, ahogy nekik tetszik. Ne lépjek hát közbe? Meg fogom általad fosztani őket hűséges szavaimtól, mivel megkeményedett a szívük irántad és mondanivalóim iránt.

Már megmondtam:¹ ha zaklatjátok, elég erővel ruházom fel ahhoz, hogy legyőzzön titeket. Ez arra emlékeztet majd titeket, hogy az ő szigorúsága az Én szigorúságom. Mindenkinek megmondtam¹, hogy tőlem származol, és hogy köztetek leszek, melynek látható jele lesz rajtad…². Ó, milyen sokszor hallottam ezt a társaságot a hátad mögött gúnyolódni, szétválasztva téged az Üzenetemtől! Amint felvágott nyelvvel mérget fújnak rád… Boldogok azok, akiknek nem volt osztályrészük ebben, és akik illemtudóan tisztelik tanításaimat, és azt, aki hordozza őket. Ki fogom nyitni előttük az erények kapuját.

És leányom, mondom neked, továbbra is hívlak téged, nem fosztalak meg a Jelenlétemtől. Ha valaki kérdéseket tesz fel ezzel a tanúsággal kapcsolatban, mond neki: „méz csöpög a lépből évek óta, de ti más dolgokat kerestetek, és nem vettétek a fáradságot, hogy megízleljétek.” Távolról sem voltatok megelégedve azzal, amit Én kínáltam nektek, sóvárogva futottatok a legfrissebb újdonságok után., Egész sor olyan más üzenetet gyűjtötök be magatoknak, melyek a ti ízléseteknek felelnek meg. Ahelyett, hogy az igazságra hallgatnátok, koholmányokhoz³  folyamodtok ….

Elültettem ezt a Szőlőskertet és az Igaz Élet Istenben nevet adtam neki. Nem magas hegyre telepítettem, hanem alacsonyan fekvő vidékre, hogy mindenki számára elérhető legyen. Elérkeztek a számvetés napjai, elérkezett a megtorlás ideje. Lejöttem Szőlőskertembe, és amint áthaladtam rajta, elakadt a lélegzetem és fájdalommal eltelve nagyot lélegeztem (mélyen felsóhajtottam): „ez az a hely, ahol ezer szőlőtőnek kellene lennie?” A szőlőtövek alatt megbújva más hajtásokat is észrevettem: csalánféléket, tüskebokrokat, melyek mind megtámadták a szőlőmet. Aztán egy hangot hallottam a tövek alól: „ó, itt a lehetőség most, hogy egy impozáns helyet építsek magamnak, hogy mások fölé kerekedjek.„ Felháborodásomban elrendeltem megbízottamnak, hogy adjon ki egy rendeletet, melyben megparancsoltam, hogy gyökerestől tépjék ki ezeket a csalánokat és tüskebokrokat, melyek állandóan gyötrik szőlőtöveimet. Én vagyok a Szőlősgazda, aki akkor lépek be a Szőlőskertembe, és akkor ellenőrzöm annak fejlődését, amikor nekem tetszik.

Megmutattam nekik a Királyságomat és megtanítottam nekik a szent tudnivalókat, de nem viszonozták hiánytalanul mindazt a kegyelmet, melyet adtam nekik. Tápláltam őket, de ők nem voltak elégedettek azzal az étellel, melyet adtam nekik. Inni adtam nekik, de ostobaságukban merkúri változékonyságra cserélték le azt, mely az Én Dicsőségem helyett az ő saját dicsőségüket termi, noha egykor azt mondták: „Nem engedem át Isten Dicsőségét másnak, de ők mégis feladták az Én Dicsőségemet önmaguk dicsőségéért. Az alázatosakat fogom most a helyükre ültetni. Nem teremtettem kevélységet az embernek. Vajon mije van a por és hamunak, amivel kérkedhet?

Szentlelkemmel együtt folytatni fogom látogatásaimat nálad ilyen csendes módon, úgy, ahogy a vér áramlik folyamatosan az erekben anélkül, hogy hallható lenne kívülről. Így fogunk meglátogatni téged. Maradj Belém zárva, Vassulám. IC.

---

1+2 Valóra vált jövendölés.  Hat héttel később már tisztábban hallottam a Hangját.
3napjainkban megsokszorozódtak a hamis próféták, akiket nem Isten küld, de akik mégis meg tudják téveszteni az embereket Isten üzeneteinek utánzásával. Üzeneteik meg is jelennek könyvekben. Ezek az emberek illúzióban élnek és főleg Franciaországban van belőlük sok.



http://ichtys.hu/index.php/79-2004-aprilis-12

PILÁTUS ELFELEDETT LEVELE.

Tiberius Császárhoz, Róma Urához:

Üdvözlégy nemes Uralkodó! A tartományomban lezajlott utolsó néhány nap eseményei olyan jellegűek voltak, hogy teljes részletességgel be fogok számolni úgy ahogy történtek, mivel nem lennék meglepve ha az idők folyamán, megváltoztathatják nemzetünk sorsát, mert újabban úgy tűnik, hogy minden isten kegye elfordult tőlünk. Majdnem hogy azt mondom, hogy átkozott legyen az a nap amelyen Vallerius Flaceus-t követtem Júdea kormányzásában, mert azóta életem állandó kellemetlenség és gyötrelem.

Jeruzsálembe érkeztemkor, elfoglaltam a Praetoriumot és elrendeltem, hogy ragyogó lakomát készítsenek el, amelyre meghívtam Galilea tetrarkáját a főpappal és tisztségviselőivel. A kijelölt időben egyetlen vendég sem jelent meg. Ezt személyemnek és az általam képviselt egész kormánynak szóló sértésnek tekintettem. Egy néhány nap múlva a főpap kegyeskedett meglátogatni. Magatartása komor és hamis volt. Azzal ámított, hogy vallása megtiltotta, neki és beosztottjainak, hogy a rómaiakkal egy asztalnál üljenek és iddogáljanak, de ez csak álszenteskedő látszat volt, mert arckifejezése elárulta a képmutatását. Noha célszerűnek találtam elfogadni a mentségét, attól a pillanattól meg voltam róla győződve, hogy a legyőzött a győztesek ellenségének kiáltotta ki magát és figyelmeztetni akarom a rómaiakat, hogy legyenek résen,ennek az országnak a főpapjaival szemben. Azért, hogy dúskáló életük és rangjuk legyen, a saját anyjukat elárulnák. Úgy tűnik, hogy a meghódított városok közül Jeruzsálemet lehet a legnehezebben kormányozni.

Az emberek olyan forrongók,hogy minden pillanatban lázadástól tartok. Nincs elegendő katonám, hogy elfojtsam. Csak egy századosom és száz emberem van. Kértem erősítést Szíria elöljárójától, aki tudatta velem, hogy alig van elegendő embere arra, hogy a saját tartományát megvédje. Attól tartok, hogy az az olthatatlan hódítási szomj, amivel erőnkön túl terjesszük birodalmunkat, anélkül, hogy meg tudnánk védeni, lesz az egészkormányunk végső bukásának az oka. A tömegektől elzárva éltem, mert nem tudom, hogy azok a papok mire képesek rávenni a csőcseléket, de mégis arra törekedtem, hogy amennyire tudtam megbizonyosodjam a nép gondolkodásáról és az álláspontjáról. A fülembe jutott különböző híresztelésekből volt egy, amely különösen megragadta a figyelmemet. Azt mondták, hogy egy fiatal ember jelent meg Galileában, kenetteljesen új törvényt hirdetve annak az istennek a nevében, aki küldötte. Először attól a veszélytől tartottam, hogy az volt a terve, hogy felkavarja a népet a rómaiak ellen, de félelmem hamarosan eloszlott.

Názáreti Jézus úgy beszélt, mint aki inkább a rómaiak barátja, mint a zsidóké. Egy nap Siloe nevű helyiség mellett haladtam el, ahol nagy tömeg verődött össze. A csoport közepén egy fiatal embert vettem észre, aki a fának dűlve nyugodtan beszélt a sokasághoz. Azt mondták Jézus volt. Ezt könnyen gyaníthattam volna, mert oly nagy volt a különbség közte és hallgatósága között. Aranyló haja és szakálla mennyei megjelenést kölcsönöztek külsejének. Körülbelül harminc évesnek látszott. Soha nem láttam kedvesebb vagy higgadtabb arckifejezést. Micsoda ellentét közte és fekete szakállú, barna bőrű hallgatói között. Nem akarván jelenlétemmel félbeszakítani, folytattam utamat, de intettem a titkáromnak, hogy álljon be a csoportba és hallgatódzék. A titkáromat Manliusnak hívják. Ő azon összeesküvők főnökének az unokája, akik Catalinára várva Eturiában táboroztak.

Manlius már régóta Júdeában élt és jól beszélte a héber nyelvet. Hű emberem volt, aki ki érdemelte a bizalmamat. Amikor Preatoriumba értem, Manlius már ott volt és elmondta nekem, hogy mit mondott Jézus Siloe-ban. Soha még nem olvastam a filozófusok műveiben semmi olyat, amit Jézus bölcs mondásaihoz lehet hasonlítani. A lázongó zsidóknak, egyike akikből oly sok van Jeruzsálemben, megkérdezvén Jézust, hogy, hogy törvényes-e a Császárnak adózni, azt felelte: "add meg a Császárnak azt ami a Császáré, és Istennek azt ami az Istené."

A szavaiból áradó bölcsességének tudom be, hogy oly sok szabadságot adtam meg a Názáretinek, hiszen hatalmamban lett volna letartóztatni és Pontusba száműzni, de az ellent mondott volna az embereket igazságossággal kezelő bánásmódnak, amely mindenkor a római kormányt jellemezte. Ez az ember se nem lázított, se nem lázadt; védelmembe vettem, talán a tudta nélkül. Pretóriumi mandátum nélkül, szabadon beszélhetett, cselekedhetett, összegyűjthette és beszédet intézhetett a néphez, és tanítványokat választhatott. Ha valaha is megtörténne (az istenek mentsenek meg attól a szerencsétlenségtől), mondom, ha valaha megtörténne, hogy őseink vallását Jézus vallása kiszorítja, akkor Róma korai halálát ennek a nemes béketűrésnek lehet majd betudni, míg én szerencsétlen nyomorult annak voltam az eszköze amit a zsidók gondviselésnek és mi végzetnek nevezünk.

Ez a Jézusnak engedélyezett korlátlan szabadság ingerelte a zsidókat - nem a szegényeket, hanem a gazdagokat és hatalmasokat. Az igaz, hogy Jézus keményen kezelte az utóbbiakat, és ez volt egyik politikai oka, véleményem szerint, hogy nem korlátoztam a Názáreti szabadság jogait. "Írástudók és farizeusok!" szokta mondani nekik "Vipera fajzat vagytok, kifestett síremlékekhez vagytok hasonlóak, jól néztek ki az emberek szemében, de a halál lakozik bennetek!" Máskor pedig lefitymálta a gazdagok és fennhéjázók alamizsnáit mondván, hogy a szegények garasa kedvesebb volt az isten előtt. Naponta panaszkodtak a Praetoriumban Jézus szemtelen megjegyzései ellen.

Sőt még meg is súgták nekem, hogy szerencsétlenség fogja őt érni, hogy ez nem az első eset lenne, hogy Jeruzsálem megkövezte volt azokat, akik prófétáknak nevezték magukat: Cézártól akarnak majd engedélyt kérni. Azonban a Szenátus jóváhagyta magatartásomat és ígéretet kaptam a csapat megerősítésekre, a Pártusi Háború végeztével. Lévén túl gyenge ahhoz, hogy egy zendülést elfojtsak, olyan lépésre szántam el magam, amelytől azt reméltem, hogy helyreállítja a város nyugalmát anélkül, hogy a Praetoriumot megalázó engedményekre kényszerítené. Levélben, meghívtam Jézust a Praetoriumba. Eljött. Tudod, hogy ereimben spanyollal vegyült római vér folyik, amely éppen úgy nem ismer félelmet, mint érzelmi gyengeséget. Amikor a názáreti megjelent, a palotateremben sétáltam, és a lábaimat mintha vas kezek ragasztották volna a márvány padlózathoz, és én minden végtagomban reszkettem, mint egy bűnösnek talált vádlott, annak ellenére, hogy ő oly nyugodt volt, mint maga az ártatlanság. Amikor hozzám ért, megállt és jelt adott, mintha azt mondta volna "Itt vagyok!", noha egy szót sem szólt. Egy darabig csodálattal és félelemmel vegyes tisztelettel szemléltem ezt, az isteneinket és hőseinket megmintázó festőink előtt ismeretlen, rendkívüli emberpéldányt. Semmi taszító vonás nem volt benne, mégis túlságosan megilletődött és tétova voltam ahhoz, hogy megközelítsem. Jézus - szóltam hozzá végül is, és nem forgott a nyelvem:

"Názáreti Jézus, az elmúlt három esztendőben bőséges szólás szabadságot engedtem meg neked, de nem bánom. Szavaid a bölcs szavai, nem tudom, hogy olvastad-e Szókratészt vagy Platónt, de azt tudom,hogy előadásaidban az a felséges egyszerűség van, amely messze azon filozófusok fölé emel. A Császár tud rólad és én mint alázatos képviselője ebben az országban örülök, hogy megadtam neked ezt a szabadságot, amelyet olyannyira kiérdemelsz. Azonban nem rejthetem el előled, hogy előadásaid hatalmas és meggyökerezett ellenségeket támasztottak ellened. Nemis meglepő, Szókratésznak is meg voltak az ellenségei, és gyűlöletük áldozatává lett. A tiéid kétszeresen fel vannak bőszülve - ellened, hogy előadásaid olyan szigorúan ítélik el viselkedésüket: ellenem, a neked megadott szabadság miatt. Még azzal is vádolnak, hogy közvetve szövetségben vagyok veled, hogy a hébereket megfosszam még attól a kis polgárjogi hatalomtól, amit Róma meghagyott nekik. Az a kérésem - nem azt mondom, hogy parancsom -, hogy legyél körültekintőbb és mérsékeltebb az előadásaid folyamán a jövőben, és tapintatosabb velük szemben, nehogy felkeltsd ellenségeid önérzetét és fellázítsák ellened az ostoba népséget, és arra kényszeríts, hogy a törvény erejét alkalmazzam."

Nyugodtan válaszolt a Názáreti: "Földi herceg, szavaid nem igazi bölcsességből fakadnak. Parancsolj az áradatnak, hogy álljon meg a hegyszakadék közepén: gyökerestől fogja kitépni a fákat a völgyben. A zuhatag azt fogja felelni, hogy a természetes a Teremtő törvényeit követi. Csak az Isten tudja, merre folynak az áradatvizei. Bizony, bizony, mondom neked, hogy mielőtt Sharon rózsája (jerikói rózsa) kivirágzik, az igaznak vére ontatik."

"Nem fog a véred ontatni" - szóltam mély felindulással - "Bölcsességed sokkal becsesebbé tesz szememben, mint a dölyfös és zavargó farizeusok, akik visszaélnek a Rómától kapott szabadsággal. Cézár ellen esküsznek össze, ésk egyességét félelemmé alakítják át, belebeszélvén a tanulatlanokba, hogy Cézár zsarnok és tönkre akarja őket tenni. Pimasz csirkefogók! Nem veszik észre, hogy Tiberis farkasa néha báránybőrbe öltözik, hogy elérje gonosz terveit. Megfoglak védeni tőlük. A Praetoriumom lesz éjjel és nappal a szent menedéked."

Jézus mit sem törődve megrázta a fejét és megfontolt isteni mosollyal így szólt: "Amikor eljön az a nap, akkor az ember fiának nem lesz menedéke sem a földön, sem a föld alatt. Az igazak menedéke ott van - mutatott az égre. - Ami a próféták könyveiben megíratott, annak be kell teljesednie."

"Fiatal ember" - válaszoltam szelíden- "le fogsz kötelezni azzal, hogy kéréseimet most parancsként veszed. A tartomány, amelynek békéje az én gondjaimra van bízva megköveteli. Több mérsékletességet kell követned előadásaidban. Ne szegd meg a parancsomat. A következményekkel tisztában vagy. Kísérjen boldogság."

"Földi herceg" - felelte Jézus - "nem azért jöttem, hogy háborút hozzak a világnak, hanem békét, szeretetet és jótékonyságot. Azon a napon születtem, amelyiken Augusztus Császár békét teremtett a római világban. Az üldözések nem tőlem erednek. Másoktól várom, és az utat megmutató Atyám akaratának engedelmeskedve fogom fogadni. Fogd féken tehát világi okoskodásodat. Nem adatott meg neked a hatalom, hogy feltartóztasd az áldozatot az engesztelés szentélye előtt."

Így szólván, mint egy fényes árnyék eltűnt a palotaterem függönyei mögött, nagy megkönnyebbülésemre, mert súlyos terhet éreztem magamon, amitől nem tudtam jelenlétében megszabadulni. Jézus ellenségei, hogy bosszújukat kitöltsék a Názáretin, Heródeshez fordultak, aki akkor Galileában uralkodott. Ha saját hajlandóságát követte volna Heródes, akkor parancsot adott volna Jézus azonnali kivégzésére, de noha királyi méltóságára sokat adott, habozott olyasmit tenni, ami esetleg csökkenthette befolyását a Szenátusban, avagy mint én, tartott Jézustól. De római tiszthez nem illő, hogy egy zsidótól megijedjen. Ezt megelőzően, Heródes egyszer bejött hozzám a Praetóriumba, és egy üres beszélgetés után, távozásra emelkedvén, megkérdezte, hogy mi volt a véleményem a Názáretiről. Azt feleltem, hogy azon nagy filozófusok egyikének tűnik, amelyet nagy nemzetek néha kitermelnek, hogy a tanai semmiképpen sem szentségtörőek, hogy Róma szándéka az, meghagyja neki azt a szólás szabadságot, amelyeket tettei megindokolnak. Heródes rosszindulatúan mosolygott és gúnyos tiszteletadással köszönve, eltávozott.

Közeledett a zsidók nagy ünnepe és az volt a cél, hogy megragadják az alkalmat arra a népszerű ujjongásra, ami a Hosszúnapok ünnepségein ilyenkor kifejezésre jut. A város csordulásig megtelt a Názáreti halálát követelő, kavargó népséggel. Követeim tudomásomra hozták, hogy felhasználták a templom kincseit a nép megvesztegetésére. Közeledett a veszély. Egy római századost inzultáltak. Száz gyalogosért és ugyan annyi lovas katonáért írtam Szíria helytartójának. Kitért előle. A lázongó város közepette egyedül, és túl gyöngének éreztem magam, hogy maroknyi kiöregedett katonával elfojtsak egy lázadást, nem maradt más választásom, mint az, hogy eltűrjem. Jézust elfogták, és noha a Praetoriumtól nem kellett tartaniuk, elhívén vezetőiknek, akik azt mondták nekik, hogy én szemet hunytam a lázadásukra, a lázadó csőcselék állandóan üvöltötte: "Feszítsd meg őt!", "Feszítsd meg őt!".

Három hatalmas párt fogott össze Jézus ellen akkor. Először a Heródes pártiak és a szadduceusok, akiknek a lázító magatartása kettős inditó okból fakadt: gyűlölték a Názáretit és elegük volt a római igából. Soha nem bocsátották meg nekem,hogy a római Császár képét viselő zászlókat hordozva vonultam be a szent városba, és noha ezúttal végzetes hibát követtem el, a szentségtörés csúnya bűne mégsem csökkent szemükben. Egy másik sérelem is mardosta a keblüket. Azt javasoltam, hogy használják fel a templom kincseinek egy részét középületek építésére. A javaslatom gúny tárgya lett. A farizeusok Jézus esküdt ellenségeinek vallották magukat. A kormány nem tetszett nekik. Keserűen viselték el a súlyos megrovásokat, amelyekkel a Názáreti három éven keresztül állandóan illette őket mindenfelé. Önmagukban félénkek és túl gyengék lévén, magukévá tették a Heródes pártiak és a szadduceusok veszekedését. A három párton kívül szembe kellett néznem a zendülésre mindig kész, és a zűrzavarból hasznot húzó, gátlástalan és züllött népséggel.

Jézust a főpap elé hurcolták és halálra ítélték. Ekkor történt az, hogy Kaifás főpap egy cseles beterjesztést nyújtott be. Fogját elküldte hozzám, hogy megerősítsem ítéletét, és jóvá hagyjam a kivégzését. Azt válaszoltam neki, hogy mivel Jézus galilei volt, az ügy Heródes jogszolgáltatása alá tartozott, és megparancsoltam, hogy vigyék Jézust oda. A körmönfont Tetrarka alázatosságot színlelt,és a Császár helytartója iránti hódolatát ünnepélyesen hangoztatva, Jézus sorsát kezembe adta. Hamarosan úgy nézett ki a palotám, mint egy ostromlott fellegvár. Percről percre nőtt a zavargók száma. Jeruzsálemet elárasztották a názáreti hegyekből jövő tömegek. Mintha egész Júdea a városba özönlött volna.

A feleségem gallus volt, aki azt tartotta magáról, hogy a jövőbe lát. Sírva és lábaim elé dobva magát mondta: "Vigyázz, vigyázz ne bántsd ezt az embert, mert ő szent. Látomásom volt róla múlt éjjel. A vízen járt, a szelek szárnyán repült. Beszélt a viharral és a tóhalaival: mindenki engedelmeskedett neki. Azt láttam, hogy a Hebron hegy zuhataga vérrel áradt, a Császár szobrait fekély fedte, a belső palota oszlopai összedűltek és a napot gyászlepel fedte, mint sírboltban a vesztaszűzet. Ó, Pilátus, ebből rossz véged lesz. Ha nem akarsz hallgatni feleséged esdekléseire, akkor reszkess a Római Szenátus átkától, reszkess a Császár rosszallásától."

Ekkorra már, a márványlépcsők roskadva nyögtek a sokaság súlya alatt. Visszahozták elém a Názáretit. Őrömtől követve, átmentem a bírósági terembe, és szigorú hangon megkérdeztem az emberektől, hogy mit akartak.

"A Názáreti halálát!" - volt a felelet.
"Milyen bűnért?"
"Istent káromolt, megjövendölte a templom pusztulását, Isten fiának, a Messiásnak és a Zsidók Királyának nevezi magát."
"A római igazságszolgáltatás az ilyen törvénysértést nem bünteti halállal" -szóltam.
"Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" -ordította a kérlelhetetlen csőcselék.

A feldühödött tömeg üvöltése a palotát alapjaiban rengette meg. A hatalmas sokaság közepette csak egy valaki volt nyugodt, a Názáreti. A sok hiábavaló kísérlet után, hogy életét megmentsem a könyörtelen üldözőinek dühétől, arra az egyetlen lépésre szántam rá magam amelyről azt hittem, hogy megmentheti életét.

Azt javasoltam, hogy mivel ilyen alkalmakkor szokásaik szerint szabadon szoktak bocsátani egy foglyot, bocsássák szabadon Jézust, hogy ő legyen a bűnbak, ahogy mondták, de ők azt mondták, hogy Jézust meg kell feszíteni. Szóltam hozzájuk cselekedeteik következetlenségéről és a törvényeikkel való összeegyezhetetlenségről, rámutatván, hogy semmilyen bűnügyi bíró nem mondhat ítéletet egy bűnös felett, ha nem böjtölt egy egész napot át, hogy az ítéletbe a Hetvenek tanácsának bele kell egyezni, hogy az ítéletet hozó testület elnökének aláírása szükséges, hogy a bűnösön nem lehet az ítéletet végrehajtani elitélésének napján, és hogy a következő napon, az ítélet végrehajtásának a napján a Hetvenek Tanácsa köteles felülvizsgálni az egész bírósági eljárást, meg azt, hogy törvényeik szerint egy zászlós posztot kellett állítani a bíróság ajtaja elé és egy másikat onnan nem messze lóháton, aki a bűnös nevét és bűnét, és tanúinak nevét kikiabálja és megkérdezi, hogy van-e olyan személy, aki mellette akar tanúskodni, hogy a vesztőhely felé vezető úton a fogolynak joga van háromszor megfordulni és védelmére új dolgokat felhozni.

Ezeket mind felhoztam a védelmére azt remélvén, hogy ezek az érvek előtt fejet hajtanak, de csak tovább ordították: "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" Ezek után, azt remélvén, hogy ez kielégíti őket, megparancsoltam, hogy Jézust korbácsolják meg. De ez csak növelte a dühüket. Ekkor egy mosdó tálat hozattam és a zajongó sokaság előtt megmostam kezeimet, tanúsítván, hogy az én ítéletem szerint a Názáreti Jézus semmi olyant nem csinált, ami halált érdemelt volna, de mind hiába. Ezek a nyomorultak az életét szomjúhozták. Polgáraink zavargásaiban szemtanúja voltam a sokaság dühödt haragjának, de semmi nem volt ahhoz hasonlítható amit ma láttam. Igazán azt lehet mondani, hogy a pokol minden démonja Jeruzsálemben adott egymásnak találkozót. A tömeg mintha nem is járt, hanem szárnyra kapott volna, kavargott, örvénylett, gomolygott, önmagába vissza-verődő hullámokként viharozva, az Elöljáróság bejáratától egészen a Cioni hegyig, üvöltő ordítozással, rikácsolással és bömböléssel, amilyent mi soha nem hallottunk a Pannónia zendülések idején, vagy a fórum előtti zűrzavarokban.

A nap fokozatosan elsötétült, mint a téli félhomály, mint a nagy Julius Cézár halálakor volt. Ugyancsak március idusa volt. Én, a lázadó tartomány állandó kormányzója, a palotatermem oszlopának dűlve, át meg át gondoltam azt a szörnyű hangulatot, amint ezek a tartarusi (római istenek alvilága) szörnyetegek vonszolják az ártatlan Názáretit a kivégzésre. Körülöttem minden elhagyatott  volt. Jeruzsálem kiokádta magából lakóit a Gemonica felé vezető temető kapuján. Elhagyatottság és szomorúság érzése lett úrrá rajtam. Az őrségem a lovassághoz csatlakozott és a százados hatalom megjelenésével próbált rendet tartani. Egyedül maradtam, és megtört szívem arra figyelmeztetett, hogy a most történtek inkább az istenek, mint az ember történelméhez tartoztak. A Golgota felől nagy ordítozás hangját hozta a szél, amely mintha halandók füle által soha nem hallott haláltusa hírét hozta volna. Sötét felhők ereszkedtek a templom csúcsára és a városra telepedve mintha fátyollal vonták volna be azt.

Olyan félelmetesek voltak az égen és a földön látott jelek, hogy Dionysius az áreopág tagja állítólag így kiáltott fel: "Vagy a természet ura szenved vagy a világ egyetem hullik darabjaira!" Mialatt ezek a megdöbbentő természeti események zajlottak le, szörnyű földrengés volt Alsó-Egyiptomban, ami mindenkit félelemmel töltött el és majdnem halálra ijesztette a babonás zsidókat. Azt mondják, hogy Baltazárt, egy idős és művelt antiochiai zsidót halva találták az izgalmak után. Nem tudni, hogy az ijedtségtől avagy a bánattól halt meg. A Názáretinek lelkes barátja volt. Kora éjfél után magamra dobtam a köpönyegemet, és le mentem a városba a Golgotai Kapuk irányában. Az áldozat befejeztetett.

A még mindig izgatott, de a rosszkedvű, szótalan és elkeseredett tömeg hazafelé tartott. Aminek tanúi voltak, rémülettel és bűntudattal töltötte el őket. Láttam a kis szakaszomat gyászos hangulatban elvonulni, a zászlós a bánat jeléül fátyollal betakarta a sasát, és hallottam amint némely zsidókatona számomra ismeretlen különös szavakat mormolt. Mások olyan csodákról beszéltek, mint ami gyakran a rómaiakat sújtotta az istenek akaratából. Néha a férfiak és nők egy-egy csoportja megállt, majd vissza pillantva a Kálvária felé mozdulatlan maradt mintegy valami újabb, baljós előjelre várva. Szomorúan és elgondolkodva tértem vissza a Praetoriumba.

Amint felmentem a lépcsőkön, amely még mindig a Názáreti vérétől volt foltos, egy alázatos testtartású idős embert és mögötte álló több könnyező rómait pillantottam meg. Lábaimhoz vetette magát és keserűen zokogott. Fájdalmas egy idős embert sírni látni, és a szívem csordultig lévén a bánattal, noha nem ismertük egymást, együtt sírtunk. Valójában úgy tűnt, hogy igen sokan voltak a tömegben, akik igen közel voltak a síráshoz. Soha nem voltam ilyen végtelen undornak tanúja. Akik elárulták és eladták, akik ellene tanúskodtak, akik ordították hogy "feszítsd meg Őt! Feszítsd meg Őt! Vére rajtunk!" -eliszkoltak mint a gyáva korcs ebek és ecettel mosták a fogaikat. Azt mondják, hogy Jézus tanította a feltámadást és a halál utáni különválást (test és lélek) és ha ez így van, akkor biztos vagyok, hogy ebben a hatalmas tömegben kezdődött.

"Atyám" -szóltam hozzá, miután érzelmeimnek újra ura lettem- "Ki vagy és mit kívánsz?"

"József vagyok Arimatheaból." -felelte- "Azért jöttem, hogy térdenállva kérjelek. Engedd meg, hogy a názáreti Jézusteltemethessem."

"Kérésed teljesítem." -mondtam neki és ugyanakkor Manliusnak megparancsoltam, hogy vigyen magával katonákat, hogy felügyeljenek arra, nehogy az elhantolást meggyalázzák. Egy néhány nap múlva a sírboltot üresen találták. Tanítványai kikiáltották, szerte az országban, hogy Jézus feltámadt halottaiból, amint megjövendölte. Ez még nagyobb felfordulást okozott mint a keresztre feszítés. Hogy mi benne az igazság nem tudom biztosan, de utána nyomoztam a dolgoknak, és így Te magad is megvizsgálhatod, hogy lásd, hogy hibás vagyok-e, amint Heródes előadja.

József saját kriptájában temette el Jézust. Hogy számított-e arra, hogy Jézus feltámad, avagy azt tervezte, hogy vágat magának egy másikat, nem tudom megmondani. A temetés utáni napon egy pap jött a Praetoriumba és mondta, attól tartottak, hogy a tanítványainak az a szándéka, hogy Jézus testét ellopják és elrejtik és aztán majd úgy tesznek mintha feltámadt volna, mint ahogy azt megjövendölte és amiről ők tökéletesen meg voltak győződve. Elküldtem a királyi őrség kapitányához (Malcushoz) azzal, hogy mondja meg neki, hogy vigyen magával zsidó katonákat és helyezzen el annyit a sírbolt körül, amennyire szükség van, így aztán, ha bármi is történik önmagukat hibáztathatják és nem a rómaiakat.

Amikor a nagy riadalom támadt az üresen talált sírbolt miatt, még mélyebb aggályaim voltak mint valaha. Magamhoz hívattam Manliust, aki elmondta, hogy hadnagyát Ben Ishamot és száz katonát helyezett el a sírbolt körül. Elmondta, hogy Isham és a katonák nagyon meg voltak rémülve attól, ami azon a napon reggel történt. Magamhoz hívattam Ishamot, aki, amennyire visszaemlékszem, a következő eseményekről számolt be nekem. Azt mondta, hogy körülbelül a negyedik őrség kezdetén egy tompa és szépséges fényt láttak a sírbolt felett. Először arra gondolt, hogy az asszonyok jöttek Jézus testét bebalzsamozni szokásaik szerint, de nem tudta megérteni, hogy miként jutottak keresztül az őrökön. Míg ezekre gondolt, íme a egész hely világos lett és temetési ruházatukba öltözött holtak tömegével lett tele a környék. Úgy tűnt, hogy valamennyien izgatottan, öröm mámorban úszva ujjongtak a magasból és mindenfelé soha nem hallott szépségű zene hallatszott, és a levegő Istent dicsőítő hangokkal volt teli. Ekkor mintha a föld megingott és úszott volna, úgy, hogy ő hirtelen annyira megszédült és elgyengült, hogy nem tudott a lábán megállni. Azt mondta, hogy a föld szinte kiúszott alóla, a józan esze elhagyta úgy, hogy nem tudta mi történt. Megkérdeztem, hogy milyen állapotban volt, amikor magához tért. Azt felelte, arccal lefelé fordulva a hasán feküdt.

Megkérdeztem, hogy nem tévedhetett-e a fényt illetően? Nem a napkeltét látta-e? Azt mondta, hogy először ő is arra gondolt, de egy kőhajításnyira teljes sötétség uralkodott, és aztán megemlékezett rá, hogy túl korai volt a napkeltére. Megkérdeztem, hogy a szédülése nem abból támadt-e, hogy felébresztették és túlságosan hirtelenül kelt fel, mivel ez néha ezzel járt. Azt mondta, hogy nem ébresztették fel és nem aludt egész éjjel, mert halálbüntetés lett volna a sorsa ha szolgálatban elalszik. Azt mondta, hogy hagyott néhány katonát aludni időnként. Néhányan aludtak is akkor. Megkérdeztem tőle, hogy meddig tartott a jelenet. Azt mondta, hogy nem tudta, de úgy gondolta, hogy majdnem egy órát. A nappali fény vetett véget neki. Megkérdeztem, hogy odament-e a sírbolthoz miután magához tért. Azt mondta, hogy nem, mert félt, s hogy mihelyst a váltás megérkezett, valamennyien a körleteikbe mentek. Megkérdeztem, hogy vajon a papok kihallgatták-e őt. Azt mondta, hogy igen. Azt akarták, hogy mondja azt, hogy földrengés volt, meg azt, hogy elaludtak, és kínáltak neki pénzt, hogy mondja azt, hogy a tanítványok jöttek és ellopták Jézust, de ő nem látott tanítványokat, hogy nem tudta, hogy a holttest eltűnt mindaddig, amíg nem mondták meg neki. Megkérdeztem, hogy mivolt a magán véleménye azoknak a papoknak akikkel beszélt. Azt mondta, hogy némelyik azt gondolta, hogy Jézus nem ember volt, hogy nem volt emberi lény, hogy nem volt Mária fia, hogy nem ugyanaz volt, akiről azt mondták, hogy a betlehemi szűztől született, hogy ugyanez a személy már járt a korábban földön Ábrahámmal és Lóttal, sokszor és sok helyen. Úgy tűnik nekem, hogy, ha zsidó elmélet igaz lenne, ezek a következtetések helyesek, mivel összhangban vannak ennek az embernek az életével, amit úgy barátok mint ellenségek ismernek és tanúsítanak, mert kezében úgy bánt az elemekkel mint fazekas az agyaggal. Vizet borrá, halált életre, betegséget egészségre tudott változtatni, le tudta csillapítani a tengereket és elcsendesíteni a vihart, halakat hívott magához, amelyek szájában ezüst pénz volt. Na már most, ha ő mindezeket és sok mást is meg tudott tenni és meg is tett, amint a zsidók valamennyien tanúsítják, -és ez volt az, ami az ellenségeskedést támasztotta ellene- soha nem vádolták bűntettel, sem törvényszegéssel, senkinek nem tett rosszat és mindezeket a tényeket ezrek ismerik, ellenség és barát egyaránt, én majdnem kész vagyok rá, hogy azt mondjam amit Manlius mondott a keresztnél: ez valóban az Isten fia volt.

Most pedig nemes Uralkodó, ez a tényállás az ügyben amennyire azt meg tudtam állapítani, és fáradságot nem kíméltem, hogy a jelentést teljessé tegyem, hogy elbírálhasd az egész magatartásomat, mivel ahogy hallom, az Antipater sok rosszat mondott rólam ez ügyben. Nemes Uralkodómat hűségemről biztosítva és jókívánságaimat küldve, maradtam legalázatosabb szolgád,

Poncius Pilátus.

Eme, Krisztus tárgyalásáról, elitéléséről és keresztre feszítéséről szóló történelmi dokumentum reprodukcióját, az Elma M. Smith Alapítvány, tette közzé. Címük: Az Elma M. Smith Foundation, Eureka Spring, Arkansas, U.S.A. 72632-0471. Kiadó: Larimer Publications Commercial, Green Forest, Arkansas, U.S.A. 77638. Az angol szöveget dr. Macintosh and dr. Twyman a Genovai Őstörténeti Páholy tagjai fordították, az "Archko Kötetek" konstantinápolyi kézirataiból és a római könyvtár szenátusi listán lévő feljegyzésekből. Ezt leellenőrizték és egyezik az eredetinek egy angol múzeumban elhelyezett másolatával, amely megerősítette az átírás pontosságát 1935 novemberben. A magyar szöveget az angol fordítás alapján Török László készítette. Véglegesítve: 2004, 04 11, Húsvét vasárnapján.

Szunyogh Xavér misszálé: A három szent nap /TRIDUUM SACRUM/

A nagyhét három utolsó napját az Egyház «Triduum sacrum»-nak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett véres áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája.       Mégis elsősorban ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már a «Pascha»-hoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet «Ténebrae»-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni.

A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken a Golgotán keresztrefeszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a művészetben oly sokszor ábrázolt, a «pietás» Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte «beata Passio», azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a «crux gemmata», a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség, De ez a kettő azért nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.